

مرگ بر شاه morg bar shâh, halál a sahra. Most, 2015 júliusában. Harminchat évvel a forradalom után, Iszfahánban, a bazár mögötti sikátorokban.

Ha az ország lenyűgöző szépsége, az emberek kedvessége, a történelmi emlékek sokasága, a kifinomult zene és művészet, a fantasztikus iráni konyha közismert volna, lépést sem tudnánk tenni a turistáktól.

1606-ban, amikor Abbász sah hozzáfogott Iszfahán kiépítéséhez, a julfai mestereket rendelte a város építőmestereinek, s az örmény Julfa teljes lakosságát Iszfahán mellett telepítette le.

Utamaro, A Hét nő sminkeli magát sorozatból 1792-93 • Hofbauer, Meghívó Hana Kvapilová felolvasóestjére a prágai Fiatalok Klubjába, 1899

Az ezerötszáz évvel ezelőtti tragédiáról való évenkénti rituális megemlékezés egyúttal minden személyes veszteség megélésére is alkalmat ad.

„Az egyik első reggeli feladat a teljes joghurt felkavarása, amely egész éjjel állt össze. A kecskebőr köpülőt háromlábú állványra akasztják, többnyire parázsló tűz fölé.”

A legtöbben még népviseletben járnak, a férfiak fekete bő selyemnadrágban, a nők az egykori zoroasztriánus viseletre emlékeztető, virágokkal nyomott fehér lepelben.

„Elmondtam neki, hogy a sivatagot fényképezem. Ő azt mondta, nem tud írni és olvasni, de a sivatagot gyönyörűnek látja.”

Hajnalban ébredek a buszon, jobbra szédítő mélység, a Qezel Ozan folyó szurdoka, amint keresztülvágja magát az afshari nomádok aranyszínű hegyvidékén.

A félszemű kicsi koldusnak, aki a teheráni metrón végállomástól végállomásig Rumi-verseket énekelt.

„Járnak még ide zarándokok?” kérdezem Rabbi Rajadot. „Hogyne, nagyon is sokan! Purimkor tele van az udvar, de egész évben jönnek, Irán minden zsidó városából.”

„A lap amit most küldök az egy örök emlék legyen szülőföldedről, tudniillik ez egy fakéreg.”

A frontról küldött tábori levelezőlapok cenzori szempontból legkényelmesebb formája már semmi személyes közlést sem tartalmazhatott.

„Ott lakik az Isten”, mondja összehúzott szemöldökkel a kis lakásmecsetre mutatva. „Az Isten?” kérdezem. „Igen, az Isten”, bólint komolyan, meg sem állva.

„Itt nagyon unalmas már az élet. A libák és csirkék kezdenek elfogyni. Talán még érünk olyan helyre ahol lesz, mert ez tetszik a bakának, nem a háború.”

A Kaukázus mentén megyünk fel a hegyi zsidókhoz Qubába, és a Kaukázus legmagasabban fekvő ősi településére, Xinaliqba, csupa olyan helyre, ahová az ember magától nagyon nehezen jut el.

A temetőből lefelé ereszkedve az egyik házból esküvői zene szól. A kapu előtt álló háziak udvariasan meginvitálnak, „csak tíz percre jöjjenek be”.

Török szavak keverednek valami archaikus, lapidáris perzsával, mintha két évezred függönyén keresztül akarna átkiabálni. Az idő mint valami szédítő hegyi panoráma nyílik meg előttem.

„Egy olyan lakásunk van a rajvonalban, mint a Ritz szállodában. Ki van tapétázva, padlózva virágvázában virág, falikép.”

Keleti útjainkon jó néhány olyan Keresztelő Szent János-ábrázolással találkoztunk, amelyeknek ikonográfiája meglehetősen szokatlan a nyugati néző számára.

„Amikor a kommunisták bejöttek, a könyveket a Şahdağ barlangjába menekítették előlük. De a kommunisták megtalálták, és az egészet felgyújtották.”

Foszló szélű keskeny aszfaltcsíkon utazunk Xinaliqba, repülünk, legalábbis így érezzük, a magasban úszva a völgy fölött.

„Most nem a kárpátokban vagyok. Sokkal jobb hogy nincsenek azok az óriási hegyek.”

Kutya Galícia. A mi történelmi emlékezetünkben nagyjából ennyi maradt meg Galíciáról. Mikor mentem Galícia felé, még a fák is sírtak.

„E szép vidéken a vonaton ezt nézve irom, habár minden gondolatom pesten van. Csokol milioszor Károly”

„Kedves Jankám. Nagyon sajnálom hogy ugy kellett eljönnöm bucsuzás nélkül, de nem jöhettem mert nem volt időm.”

Timó Károly honvéd ezidőtájt az ezerkoronás lövésből váratlanul ölébe pottyant lábadozási idő utolsó heteit tölti, a már korábban megjelölt budapesti, Molnár utcai hospiciumban.

A hagyomány szerint a király vadászat közben egy sűrű, sötét erdőben eltévedve csak azután talált rá a helyes útra, hogy „Nino Istenéhez” imádkozott.

A kseroks-bódénál rendőr jön oda hozzánk. „Kérem, ne fotózzák ezt. Hamarosan újat építünk a helyére.”

Az abastumani örmény templom ma rendkívül rossz állapotban van. A templomot ugyanis a szovjet időben pékséggé alakították.

Nagybánya középkori városán, a magyar impresszionizmus bölcsőjén és a történelmi Máramaros kapuján átlépve járjuk végig Erdély egyik legarchaikusabb vidékét.

Isztambulból Bakuba naponta megy busz, valamikor délután áll meg Kutaiszi környékén az autópályán egy török grillnél.

A gergeti Szentháromság-templom olyan magasra épült a Kaukázus tetején, hogy azt mondják róla egyedül ezt nem lepte el az özönvíz.

Tamar királynő ikonja magányosan áll egy nehezen megközelíthető fülkében, jól mutatva a királynő tiszteletét és jelentőségét.

A képeket a nagy háborúba induló grúz fiúk hagyták szüleiknek és testvéreiknek, hogy emlékezzenek rájuk, ha majd elestek valahol Galíciában, a magyar Kárpátokban, vagy Przemyśl alatt.

Messi berúgja a második gólt. A társaság egyik tagja szólásra emelkedik. kezében színültig töltött archaikus cserépedénnyel.

„Tudjátok, miért volt annak idején csúcsos a tűzoltóvödör feneke?” kérdezi András. „Hogy el ne lopják. Mert így semmi másra nem lehetett használni.”

„Azt szeretném kérdezni, Sir, mit gondolnak Európában arról, ami velünk történt? Van, aki elismeri, hogy volt örmény népirtás?”

A régi grúz hagyománynak megfelelően Szent György nem a sárkányt, hanem Diocletianus császárt győzi le.

„A háborúról csak nagyszüleinktől hallottunk. Mindezek a szörnyűségek távol voltak, s úgy tűnt, soha nem érnek el ide. De a dolgok megváltoztak Ukrajnában.”

Ide temetik az ország keleti határának védelmében elesett kiskatonákat. A legtöbb síron még frissek a temetői koszorúk.

Éjfélkor hatalmas ujjongás közepette hirdetik ki Krisztus feltámadását, s megindul a körmenet Lemberg utcáin át.

„Eléneklem maguknak az egyik húsvéti himnuszunkat. Arról szól, hogy a sír sötétjébe behatol a fény. Mint most itt a templomba.”

Késő délután érünk Ushguliba, a magasan fekvő völgybe, amelyet 1930 előtt semmilyen út nem kötött össze a túlvilággal, s látszólag még ma is kívül áll az idő folyásán.

Ezek az erődtornyok nem egy eltűnt civilizáció jeképei, hanem egy olyan kultúra látványos jelei, amely szinte csodás módon élt túl sok évszázadot.

Ezt a színházi műfajt a maskarák és az improvizáció határozza meg. Születése a földművesek termékenység- és újjászületés-ünnepeire, s a pogány Kviria és Telef istenek kultuszára nyúlik vissza.

1915 április, száz évvel ezelőtt. Ötezer örmény a Musza Dagh-hegyen, az Antiochiai-öböl északi részén keres menedéket az őket üldöző törökök elől.

Túlnyomó többségük a fennsíkokon évszázadok óta vagy akár ezredéve álló kolostorokról, a hihetetlenül míves keresztkövekről, a csodás örmény tájról készült.

Nemcsak kézzel írott jelzéseik bőségével hívják fel magukra a figyelmet, hanem azzal is, ahogy mintegy rövidített formában utalnak e régi város sok rétegű és etnikumú történelmére.

A parancsnok meghallgatja a kérést, megvonja a vállát, elővesz egy golyóstollat a zsebéből. Díszes arabeszkekkel engedélyt rajzol a sofőr tenyerébe, magára a bőrre.

Az expresszív formulák félig-meddig tudattalan továbbéléséről van szó, amely ebben az esetben a biztonsági őr szívéből áradó sugarakban ölt formát.

Vajon miért cserélte fel a „török diktátort” „török szultánra”? Talán hogy ne sértse a Szovjetunió török népeinek érzékenységét?

A 19. század végén az országot járó és néprajzi felvételeket készítő francia fotográfusok őszinte gyönyörűséggel csodálkoztak rá a pipázó breton öregasszonyokra.

Ahogy végighalad lakásának szobáin, fokozatosan bontja ki életének szövetét, finom egyensúlyt tartva tárgyainak részletes technikai leírása és az önkritikus feltárulkozás között.

Nyilvánvaló tehát, hogy itt rendezik meg a Noruz-napi ünnepséget is, tánccal és a berlini körülményekhez szelídített máglyával.

Noruznak csípős füstszaga van, a lacikonyhák füstje, és a tereken és udvarokon az éjszakai tűzugráshoz rakott máglyák füstje.

„Mindeddig elhittem a különös dolgokat, amelyeket elbeszéltél, mert úgy tekintettem rád, mint józan és becsületes emberre, de most már biztos vagyok benne, hogy hazudsz.”

A könyv ellen hivatalos tiltakozás érkezett, mégpedig nem a köztudottan világi beállítottságú hadsereg vagy valamely elkötelezett Atatürk fan club részéről.

Milyen lehetett vajon e levelek fekete piaca, a sírrablások, az elhunyt nevének kivakarása a leveleken és más, kevésbé tehetős elhunyt kezébe helyezésük?

Hét nap alatt egy országot megismerni nem lehet. Első grúziai túránkon nem is erre törekszünk, hanem arra, hogy ízelítőt kapjunk az ország minden jellegzetes vidékéből.

Lemberg mindig szép, de különösen szép a keleti húsvét idején, amely igazi népünnepély a soknemzetiségű városban.

A moszkvai ideológia különleges odaadással harcolt az Egyesült Államok minden értéke és jelképe ellen, ideértve a farmert is, s ezért a szovjet állampolgárok úgy tartották, hogy ahol farmer van, ott boldogság van.

Egy-két órán át még a reggeli félhomályban utazunk a hegyek árnyékában, a reflektor csak olykor-olykor világítja meg az út szélén álló figurák körvonalait.

A ʻgrúziai zsidók’ a kaukázusi régió egyik legrégebbi közösségét alkotják. Egyesek szerint 2600 évvel ezelőtt érkeztek ide, s ilyenformán egyszersmind ők az egyik legrégebbi fennmaradt diaszpóra-közösség is.

Amikor Isten az idők kezdetén kiosztotta az országokat a föld népeinek, azok mindannyian engedelmesen sorba álltak, egyedül a grúzok ittak és daloltak a hegyek mögött.

nem olyan egyszerű. Ahogy a város szerkezete, úgy az evöldék megtalálásának szabályai sem olyan átláthatóak, mint ahogy azt az ember szeretné.

Ahogy az orosz nyelvű pincérnő a színültig telt csészét leteszi elénk, az enyém kissé megbillen, s fekete csík szalad le az oldalán a csésze aljára.

Megpillantom a vaskos kötelet keresztben az úton, a tüzeket az út mentén, az álarcosokat, akik megindulnak felénk az útakadály mellől.

„Kedves fiam, már ismét uj lakásom van. De nagyon tetszik mert ilyen elegáns kórházban még nem voltam.”

A Metekhi-templom kapujának szárköve nyolcszáz év alatt fényesre kopott a belépő hívek csókjaitól.

„Ezt az utat Szaakasvili építette”, mondja a sofőr, miközben a keresztbemászkáló sovány teheneket és disznókat, és az útra hulló szikladarabokat kerülgeti a szédítő mélység fölött.

„Te honnan?” „Amerikából.” „Van neked fényképezőgép?” „Igen, van fényképezőgépem.” „Csinál nekem kép!”

Budapestet frissen hullott hó borítja, az utcán jégbordák, ahogy az éjféli repülőtérre indulunk. Kutaisziban tizenöt fok van, és virágzik a narancs az orosz bloggerek fotóin.

Lublin egykori polgárai visszaköltöztek városukba. Kitekintenek egykori lakásaikból, ülnek az asztalnál, és beleisznak poharunkba

A berlini Staatliche Bibliothek kölcsönzőpultjánál hálásan köszönik a könyvet, látszik, hogy igazán örülnek neki.

Bertha Marks, született Guttmann természetesen nem látogathat egy olyan nőt, akinek házasságtörése ennyire nyilvánvaló, és ennyire közelről érinti őt.

Ma reggel a 8. századi Pataleshwar Caves templomot keresem fel a peth-ektől északra, a Mutha folyó másik oldalán.

Palma, a Parque del Mar mentén, a püspökvár ablakai alatt, ahol a víz a legközelebb jön a falakhoz.

Egy férfinak öltözött nőt választottak meg pápának, s amikor a nő lovaglás közben nyilvánosan gyermeknek adott életet, a nép mindkettejüket felkoncolta.

Ma reggel a Trasteverén. Fogós feladvány, nem? Pedig kézenfekvő a megoldás.

„Ami Timó Károly honvéd kérdését illeti, rendkívüli erőfeszítéseket teszünk, hogy katonáink inkább a sárba fulladjanak bele, mint a szép álmokkal érkező fagyos havazásokba.”

Talapzatán éjszakáról éjszakára kegyetlenül csípős verses politikai pamfletek – paszkvillusok – láttak holdvilágot, s Róma népe boldogan kelt fel hajnalban, hogy elolvassa, memorizálja és továbbadja őket.

A metró mint föld alatti rendszer szükségszerűen elkülönül a város vidámabb, napfényes arcától, a felszín alatti sötét, kanyargós járatokat jelenti, a Hádészt, az alvilágot.

„SZERETETT HAZÁM. Önkénteseket keresek ennek a pártnak a megalapítására (bal-közép).” Lisszabon, tegnap.

A gyerekkor álma. Frissen hullott hó, séta a Tabánban a szürkületben, roppanó havon, a kandeláberek kalácsként foszló fénye, az ágakról huppanó hó zaja.

„Egyaránt lehet templomok, paloták, lakóházak, iskolák, és manapság éttermek, bárok, sőt vasút- és metróállomások külső és belső dekorációja.”

„Most nagyon csendes itt egy pár napja alig vannak ütközetek. álitolag azt mondják hogy 21 napos fegyverszünet van és folynak a béke tárgyalások. mi igaz ebből?”

„A kirakatban levő tárgyak nem eladók! • Előre a kiváló 2015-ös évért! • Műhímző és zászlókészítő ipari szövetkezet • Király. A legpestibb utca”

Kétfedeles repülőgép, harmonikás fényképezőgéppel, kézzel lebocsátott bombával. Kolomea, a Huculföld fővárosa, 1916.

Az év végére érve feltesszük-e magunknak a kérdést, vajon kiszippantottuk-e minden nap teljes édességét, vajon elég olyan percünk volt-e, amely érdemes rá, hogy beragasszuk személyes emlékkönyvünkbe?

„A Kárpátokban a tábortűz fényétől irva küldöm szerencse kivánataim, hogy az uj esztendő kellemesseb legyen mint a mult.”

Itt van az az „X”, amelyet kerestünk: Augustus császár impresája, az ollójával pillangót megragadó rák – amelyet a latin kiadásokban rendszerint a Matura mottó kísér –, amint éppen átalakul grafikus jellé.

Ez az egyszerű római polgár által „klasszikus” stílusban épített ház minden nagy alkotásnál ékesszólóbban tanúskodik a kibontakozóban lévő reneszánsz erejéről és hatásáról.

Az ellenség mi volnánk. Karácsonyunkat pedig a velencei Auguri dal Fronte, „Üdvözlet a frontról” című kiállításon mutatja be adventtől vízkeresztig a cattarói/kotori Cats Museum.

Az embléma két oldalán egy-egy olyan rövid szöveg, amely semmilyen ismert nyelven nem olvasható ki. Azt gyanítjuk, valamilyen titkosírásról lehet szó.

Karácsony alkalmával néhány hetven évvel ezelőtti tábori lappal emlékezünk meg azokról, akik szeretteiktől sok ezer kilométerre töltötték az ünnepet, s nem a maguk jószántából.

„Légy szives jöjj be a multkori megállapodás szerint. Ma megyünk gyónni. Hogy vagy? Én ugy érzem mintha börtönbe volnék.”

„A műemlékeket meg lehet nézni, de Rómát megismerni nem”, figyelmeztetett szállásadóm, amikor húsz éve először béreltem lakást egy évre Rómában.

„Már kikaptuk az egész harctéri ételt, és most azt a parancsot kaptuk hogy együk meg, mert addig elromlana.”

„Őkegyelmessége, Főtisztelendő Presidente delle Strade rendeletéből megtiltatik bármely személynek, hogy szemetet dobjon erre a helyre.”

„A prágai Óvárost főként zsidók lakják, akiknek ott négy zsinagógájuk van, s az egyikben láttam, ahogy egy rabbi körülmetélt egy gyereket.”

Nemcsak hogy nem asszisztált a diktatúrának, de titkos hálózatot kiépítve tömegével mentette meg mindazokat, akiket a rendszer elhurcolással és halállal fenyegetett.

A családtól évekig távol, folyamatos életveszélyben lévő férfiak milliói cenzúrázott levelezőlapok százmillióit írták haza.

A 18. században az ehhez hasonló hangszereknek divatja volt, s a korabeli legendák óvnak tőle, hogy túl sok időt töltsünk akár hallgatásukkal, akár a rajtuk való játékkal.

„Jártunk Törökországban, nagyon megszerettük a kultúrát, mindketten nagyon lelkesen jöttünk haza, kerestük a lehetőségeket, hogy hogyan lehetne ezzel a kultúrával itthon is találkozni.”

Megtalálni egy arc nélküli, szavak nélküli embert, egy évszázaddal az eltűnése után.

A közeli napokban elinduló szürke csapat egy még szürkébb katonájának karácsonyi maradására semmi reális esély nem mutatkozik.

Az album különlegessége, hogy olyasvalaki állította össze, aki belülről és alaposan ismerte a korabeli Perzsiát, ugyanakkor az európai szemével tudta nézni és az európai néző számára megörökíteni azt.

Intelligens, szép férfi vaskos könyv fölé hajolva késői órán a Via delle Coppelle aranyműves boltjában.

Itt tisztelik máig Elimelech sírját, amelyhez ezrek zarándokolnak a világ minden részéből, nemcsak halála évfordulóján, ádár hó 21-én, de az év minden napján.

Persze, volt idő, amikor az andalúz mar de olivos és az Atlanti-óceán egyaránt a Habsburg-birodalom partjait mosta.

Prágát minden valamirevaló útikönyv és idegenvezető mint a titkok városát igyekszik eladni.

Az északi hadszíntéren lassan, de talán sikerül az orosz csapatokat visszaszorítani a Kárpátok gerincére.

A prágai Kisoldalon nemrég háború előtti szellemfelirat került napvilágra. A nyíl a folyó felé mutatja az irányt az egykor kétnyelvű Prága mindkét nyelvén: MOLDAU és VLTAVA.

Az oroszlán a régi zsidó temető legszebb sírkövét díszíti Prágában. Nem is egy oroszlán, hanem kettő, a szarkofág egyik és másik végében, ami testvérek között is négy farok.

„Remélem fiam hogy egészséges vagy már, nagyon vigyáz magadra mert én pl. nem is akadályozhatom meg hogy meg ne fázzak.”

Feltehetően valamilyen dombos-hegyes terepet kerestek ezredük közelében, ahová a jövőbeli összecsapások színhelyeit képzelték.

El tudják képzelni, hogy Lechner Ödön, Lajta Béla és Kós Károly reppelve adják elő a színpadon a magyaros szecesszió általuk vallott felfogását?

2014 majdnem minden kelet-európai országban a huszonötödik év. November 9-én dőlt le a berlini fal, és november 17-én kezdődött a Vencel téren a tüntetés.

„Ahol a nemzet kihalásáról még soha nem hallottak… Az oroszok híresek termékenységükről…”

Ezt a képet pontosan hét éve, 2007 novemberében készítettem Yazdban, a zoroasztriánus agyagvárosban, valahol a bazárnegyedben.

A nyelvkönyv példamondataiból dicsőséges alternatív történelem bontakozik ki. Anglia és Franciaország nem hagyták szégyenteljesen cserben szövetségesüket, mint a valóságban.

Erről a férfiról hosszan mi sem tudtunk semmi, vagy szinte majdnem semmit. Talán német volt, talán lengyel, vagy talán – és nagyanyám itt lehalkította a hangját – zsidó.

„Hogy van a mamád, remélhetőleg te is jól érzed magad. Én nagyon meg vagyok fázva, de ez semmi. Most pedig megyek játszani. ”

Éppen 350 éve vadkanvadászatból hazatérőben a Csáktornya melletti kursaneczi erdőben életét vesztette ifj. Zrínyi Miklós (1620–1664) horvát bán, költő, hadvezér és politikus.

Ha az embernek igazán lenyűgöző várost kellene mondania, elsőre valószínűleg nem Třeboň, Prachatice, vagy Jindřichův Hradec jut eszébe. Aztán az ember ott áll a város főterén, és igazán le van nyűgözve.

Az úbedai olivaolajat hálistennek már nem kell bemutatnom a Wang folyó olvasóinak.

Ezt a fényképet a berlini Mauerflohmarkton vettem emlékül, huszonöt évvel a fal megnyitása után, és … évvel a bolhapiac bezárása előtt.

Délután indultunk a Keletiből, hajnali három körül értünk Drezdába. Öt percnél többet nem állhattunk az állomáson, de a légkör hirtelen megváltozott, megtelt elektromossággal.

Moszkvában népszerű kiállítás nyílt, amelyen Putyin a görög Héraklész tizenkét hőstettét viszi végbe újra, természetesen aktualizálva.

A háború utáni Wrocław, a ki- és betelepítések tragikus eposza, a tömegeké, akiknek el kellett hagyniuk otthonukat, hogy más tömegek foglalják el a helyüket, akiket ugyancsak elűztek otthonukból.

A 16. században, az ellenreformáció idején Champagne-ban szokásban volt szobrokat állítani a templomokban, igen sok, valósághű és polikróm szobrot, úgyszólván élő szobrokat.

A tömör, de érzékenységről tanúskodó leíráshoz váratlanul egy kép is társul, id. Konok Tamás haditudósító ugyanott készült felvétele.

Van két pont Európában, amelyet ha a térképen lágy ívvel összekötünk, attól délre nagyjából a latin kultúra helyeit látjuk.

Michal Ajvaz Másik város-ának Prágája, nem is rejtetten, hanem éppen csak annyira, hogy „a szemünk sarkából még láthatjuk”, számos titokzatos kultusz színhelye.

Néger harcosok, mediterrán gyerekek, dél-francia kisvárosok utcái, favázas házak, kirándulók a német hegyekben, kosztümös figurák németalföldi módon berendezett szobákban.

Jorge Mario Bergoglio buenos airesi érsek, a leendő Ferenc pápa, mint minden nap, a metrón utazik. Hová megy? A perifériára.

„Olyan nagy rumli van itt, hogy csuda. Nagyon finom ember a szakaszvezetőm. És a századunk is csupa pesti fiúk. Az ágy kicsit kemény, de az nem baj.”

A táblarengeteg védőrétegként őrizte meg az egykori német szellemfeliratokat egy olyan kor számára, amikor már nem verik le őket.

Viharos tengeren hánykódik a hajó a két nemes ifjúval. Nyomukban a pogány indiánusok gályája, orrán vérszomjas keselyűfejjel, s köröskörül is egyéb bestiák, amelyek a jámbor utazóra leselkednek.

Mellettem egy harmonikával kolduló asszony – balkáninak gondolom – otthonosan, kényelmesen készülődik, közben jó szomszéd módjára rámmosolyog.

Igen idős, igen kicsi, törékeny szerzetesnő csatlakozik hozzánk. Úgy olvassa számunkra a képeket, mintha egy egyszerre távoli és mégis ismerős nyelven olvasna.

Kora ősz, szürke égbolt, de még meleg a délután, és csöndesek a mellékutcák. A Vyšehrad alatt járok.

A tangótörténet „bordély–Párizs–felső tízezer”-narratívája Hector és Luis Bates 1936-os könyvére vezethető vissza, amely nagy mértékben romantizálta a tangó törvényen kívüli gyökereit.

Breslau egykori ásvány- és őslénytani múzeuma 1866-ban épült a Szent Mátyás-bástya helyén, a pompás jezsuita rendházból lett egyetem Odera-parti épületsorának lezárásaként.

„Nem is tudom, örömömben mit írjak hamarjában, dacára, hogy meg vagyok a jobb karomon lőve. Mert igazán csoda történt, hogy megmenekültem a veszedelemtől.”

Budapesten öngyilkossági járvány söpör végig, s a város különös módon próbálja útját állni: olyan „Mosoly Klub” létrehozásával, ahol az embereket ismét megtanítják mosolyogni.

II. Miklós jól tudta, hogy a világháborút nemcsak szárazon, vízen és levegőben vívják, hanem transzcendens síkon is.

Hetvenöt évvel ezelőtt, 1939. szeptember 17-én ért véget tizenhét napnyi véres küzdelem után a második világháború.

Egymillió lakosú Pozsonyról álmodoztak a szlovák nácik, amelynek érdekében mindent megmozgattak. A várpalota helyén a Comenius Egyetem pöffeszkedett volna.

Hazafelé a buszon, amikor immár hagyományosan összegezni szoktuk, kire mi volt a legnagyobb hatással az úton, ezúttal szinte mindenki olyat említett, amit nem látott. Ami nincs. A hiányt.

Évek óta egyetlen szerzetes él csak a Treskavecen. Van még egy forrás is itt, madarak, macskák is, kétségkívül, és az üresség.

Többségünk a városban éli mindennapjait, ez a mi menedékünk, a mi felfedezésre váró dzsungelünk.

Aa, Aa. A csehországi gyerekek egyszerre két nyelven, két különböző ábécé betűivel tanulnak olvasni az 1855-ben Litoměřicében, azaz Leitmeritzben kiadott ábécéskönyvből.

A kilencvenes évek elején történt. Levéltári kutatásra indultam Prágába, de csak félútig jutottam a Trabanttal.

„…hogy megköszönjem, amiért / ezt a csodálatos színpadot / adta életemnek, / nekem és örömeimnek…”

1948-ban, nem sokkal a csehszlovákai kommunista hatalomátvétel után döntés született, hogy Sztálint nagy emlékművel tisztelik meg 70. születésnapjára Prága valamely kiemelkedő pontján.

„E pár sort szalonna sütés közt Szerencsről reggel írom, mit szólsz e meglepetéshez; azt hittem, hogy még 10-én is Pesten leszek.”

A falu odalent elhagyatott. Sehol egy arc az ablakokban, sehol egy árnyék, egy hang, egy kutya, hogy megugasson vagy az autó kereke elé vesse magát.

Augusztus huszonnegyedike Ukrajna függetlenségének évfordulója. Az alkalomról a donyecki szakadár kormányzat sem feledkezett meg.

A hibás németséggel írt, némi franciával vegyített képeslapot a világ egyik legszebb helyéről küldték a másikra, a budai Vár alól a firenzei Palazzo Vecchio alá.

Lengyelországból délre tartva, a szlovák határt Muszynkánál átlépve egyetlen csapásra megváltozik a táj, mintha maga a természet akarta volna úgy, hogy a Kárpátok gerincén húzódjék a határ.

Ugyanilyen a növényzet nyolcvan év múlva, 2014 augusztusában is ugyanitt, a belżeci megsemmisítőtáborban, Galíciában.

A fénykép, amelyen egy tarnówi haszid büszkén feszít oldalkocsis motorkerékpárján, több okból is egy korszak végét jelzi.

Az orosz Forbes magazin mai nagy fényképes riportja egyenként veszi számba azokat a kedves élelmiszereket, amelyeket kézbe többé már nem vehet az orosz.

Egy földönkívülinek azt, hogy a földlakók minden, még a legszenvedélyesebb cselekvésüket is bonyolult rituális szabályok szerint végzik, akár egy nagy táncot.

A ferencesek tulajdonában lévő nemzeti dohánybolt előtt a hatvan évvel ezelőtti londoni angol-magyar meccs plakátja invitál szurkolni.

Sayat Nova: Dun en glkhen (A király könyörgése száműzetése előtt), Gaguik Mouradian, kamancse szóló.

„Nem csekély méltóságú megfontolnunk pedig, hogy szinte minden nép és nyelv pontosan négy betűvel írja Isten nevét.”

A kereszt és a hatágú csillag együttese számos útikönyvírót kergetett már reménytelen talmudi spekulációkba.

Másnap reggel hatkor gyalogosan indulok Kájov határából. Három kilométer múlva sorompóhoz érek. A sorompót kezelő Rumcájsz-külsejű katona kíváncsian néz rám.

A templomkertbe lépve különös temető látványa fogad. Katonás rendben sorakozó csonka kövek, minden felirat nélkül..

Hatodik alkalommal járok Máramarosban, s nemhogy megszokottá válna, de egyre gazdagabbnak és kimeríthetetlenebbnek tűnik a messze kitáruló párás hegyvidék.

Azt hiszem, a mai ember fülének az öt óra mint „későn kelés” egészen borzasztóan hangzik. De ez a két példa is igazolja, hogy aranyat lelhetünk vele.

Csehországtól a természet megtagadta a tengert. Így hát az irodalomra maradt, hogy megajándékozza vele.

Ez az út soha nem volt egyszerű. A századok során mégis akadtak európai utazók, akik felkeresték, leírták, felmérték, feltérképezték, lerajzolták, lefényképezték az iszlám szent helyeit.

Ha sikerül is bejutni, és megörökíteni a színpadot, amelyen sok generáció játszotta el a maga történetét, mit mond el a színpad ezekből a történetekből?

Amint belépett, leültek négykezesezni. A családra ugyanis jellemző volt, hogy bárki bárkivel bármikor le tudott ülni négykezesezni.

E házak kapuja fölé, mint a rendelet fogalmazott, „kanárisárga Dávid-csillagot” kellett elhelyezni.

A 18. század végi orosz hódítás után a Krímben jóformán minden népcsoportból, zsidóból, örményből és cigányból is kettő volt: tatár és nem tatár, a „mienk”, és „jövevény”.

A Társas- és Kirándulóegylet pünkösdi kirándulása kilencvenkilenc évvel ezelőtt. Berlini ócskapiacról.

Az arany óra ezer meleg árnyalattal festi színesre a hegyi patakoktól szabdalt domboldalakat, amelyek fokozatosan ereszkednek le az Iza folyó párában úszó völgyéig.

Ez alkalomból szükségesnek látták aere perennius megörökíteni Magyarország (heraldikailag hibás) címerének megtiprását is, amellyel Horvátország az egész világháborút közös oldalon vívta végig.

A kövek lassan elmaradnak az emlékeket kereső látogató lábai alól. Odalenn, a fák alatt, a vakító kék tenger.

Omnia mea mecum porto, mindenemet magammal hordom – ideális mottó annak, aki többnyire egyetlen hátizsákkal járja a világot.

Képei, akárcsak Ivan Olbracht írásai, szépen tanúsítják, milyen szeretettel és nosztalgiával emlékszik egy másik nép is erre a vidékre.

Oleksza Dobos, a hucul Robin Hood 1745-ben, haldokolván, megparancsolta követőinek, hogy osszák szét egymás között a rablott pénzt és telepedjenek le. Ez a hucul honfoglalás legendája.

Máramaros kapuján átlépve járjuk végig Erdély egyik legarchaikusabb vidékének a világörökség listáján is számon tartott fatemplomait és elhagyott haszid temetőit.

Lemberg/Lwów (Galícia, egykor Monarchia, majd Lengyelország, aztán Szovjetunió, ma Ukrajna) • Rovinj/Rovigno (Isztria, egykor Monarchia, majd Olaszország, aztán Jugoszlávia, ma Horvátország)

A „Plegariát” nemsokára „Haláltangó” címmel adják elő a haláltáborok fogoly-zenekarai, miközben az elítélteket kivégzésre viszik.

Egykori vendéglősök egymást követő szellemfeliratai Abbáziában, a soknyelvű Monarchia egykori legelegánsabb üdülőhelyén.

Itt vagyunk, épp a tornádó kisebbik szemében, amely már két napja körbe-körbe forog, megállás nélkül ontva az esőt Sienkiewicz Özönvízének helyszínén.

A Voroncov-világítótorony karcsú, fehér sziluettje – vékony gyertya, hajnalban kialvó, amilyennek Vera Imber látta ablakából – volt az, amit Hayim Nahman Bialik utoljára látott Odesszából.

Az elmúlt hónapokban egyre érezhetőbb volt, hogy Ukrajnában egy korszak a végéhez ért, s ez a mostani odesszai tragédiával vált végérvényessé.

Az általuk hordozott Lenin-, Sztálin- és Mao-képek is, noha megszólalásig hasonlítanak az egykori és a mai Moszkvában hordozottakhoz, teljesen más személyeket ábrázolnak.

„Egyre inkább azt hiszem, hogy a »demonstráció« a démon+szraty (szarni) szóból származik.”

A náci Németország saját kezébe vette a május elsejei ünnepségek hivatalos megszervezését, ilyen módon kisajátítva riválisai elől a munkásság képviseletét.

Joseph Polowsky mint chicagói taxisofőr esküjéhez híven minden április 25-én személyes megemlékezést tartott az elbai találkozás napjáról.

Budapesten, a Ferenciek tere és az Erzsébet híd között áll a két Klotild palota, egyformák, csak a Szabad sajtó útja választja el őket.

Egy különösen festői öregúrtól megkérdezem, lefotózhatom-e. Bólint, s amikor a kamera kijelzőjén megmutatom neki a képet, mindenáron azt akarja, hogy ott helyben nyomtassak neki egyet.

„Logikátlan szokás. Tavasszal, amikor még hideg van, a férfiak vízzel locsolják le a nőket, aztán meg még gyereket várnának tőlük. Besegítenek a természetes kiválasztódásnak?”

Palmán a nagypénteki körmenet – a Szent Sírbatétel – hozzávetőleg egy kört ír le a Sant Francesc terétől.

Ezerkilencszáztizenhatban, amikor Makovszkij ezt a képet festette, háború volt, a mai Ukrajna területén csapott össze egymással a Kelet és a Nyugat, akárcsak ma.

A tornyot nagy prágai írók angyalokról szóló idézetei díszítik. S fölöttük, immár harmadikként a sorban, a Berlin felett az ég emberré vált angyala vigyáz Smíchovra.

Legalább nyolcvan-kilencven éve hirdeti, lassan már az ötödik nemzedéknek, az Otta szappant. A Koží utcán túl tényleg megállt az idő.

És azt remélem, hogy azért a hagymáért kapott egy kis helyet a Paradicsomban, ahol békében megpihenhet.

Berlin, Schloßstraße, A holland cipő hete • Prága, Óváros, Řetězová 245/8, „U černého strevíce” (Fekete Cipő-ház)

A zsúfolt piacon megállás nélkül zajlik az élet. A vevők és eladók szakadatlan nyüzsgése és zsivaja légyfelhőként kavarog az álmosító délutáni hőségben.

Évekig jártam el előtte a Nationalbibliothek régi olvasótermébe, s csak most került napvilágra, restaurálták is szépen.

Ferenc Józsefet a kortársak „zsidó császárként” is emlegették, amiért elutasította az antiszemitizmust, és olyan jogbiztonságot teremtett zsidó alattvalói számára, amilyen ismeretlen volt az utódállamokban.

A születésnap szemerkélő esőre virrad, de délelőtt már találomra ki-kisüt a nap. Ismét kivillamosozom Libeňbe, ahogy húsz évvel ezelőtt.

Két olyan, belső udvarban elrejtett régi zsinagógában is jártunk, ahová eddig még nem sikerült bejutnom.

A Kogart-ház utcafrontján virágba borult négy magnóliafa kirobbanó erővel tárja elénk azt, amit a császárkor végi mesterek egy boldogabbnak vélt kor képeiből igyekeztek szublimálni.

A nap, akár az ember, vonakodva ébred, egyik szemét kinyitva körülnéz, aztán megint becsukja néhány percre.

David Kingnél ezzel a szép kerek történet, mint a kommunista fotóretusálások legkorábbi példája, véget is ér. Hanem van itt még néhány további részlet.

Ouseley, aki hosszú időn át szolgált Indiában, kiválóan tudott perzsául és arabul, s szenvedélyes kézirat-gyűjtő volt.

Már csak néhány óra, és a telet jelképező szalmabábu elégetésével és eltemetésével véget ér a Maszlenyica, az orthodox nagyböjt előtti utolsó hét

A kacap-hohol ellentét eszkalálódásával nagyon időszerű tovább bővíteni szókincsünket néhány más nép informális elnevezésével (национальные прозвища).

Egymást szívből gyűlölő szomszédnépek mindig tartogatnak egy-egy kedves elnevezést a másik nép számára, amelybe mintegy belesűrítik a másik iránti lenézésüket és idegenkedésüket.

Most azonban az is kiderült, írja Dmitro Gnap, az Українська Правда bloggere, hogy Janukovics nemcsak Ukrajna pénzét és földjét, hanem történelmét is ellopta.

A nyilvánvalóan messze a pubertáskor előtt álló három szövetséges éppolyan incselkedően tekint le és integet a képen fürdőző hölgynek, ahogy azt tizenöt-húsz évvel idősebb kollégáik tették a valóságban.

„Sok kommunista meghalt ebben a dalomban, / maga Agatha Christie is megirigyelhet engem…”

A talapzatok azonban továbbra is állnak, s az üres talapzat szobor után kiált. Hogy ki kerüljön rájuk Kelet-Ukrajnában, arra a következő hónapok politikai fejleményei adják majd meg a választ.

Sokszorosított, ragasztott poszter a szovjet címerek mintájára, a dél-amerikai népi szentkultusz és forradalmi pszeudo-szentképek modorában.

Emlékeznek még a német elefántra, amely 1945-ben gondozójával együtt hadizsákmányként került Berlinből Moszkvába?

Ahogy valaki levélben írta: „Életemben egy hét alatt ennyi – és ennyiféle – élményem még nem volt. És életemben ennyit még nem nevettem!”

Mustafa Nayyem képei. Dmytro Vortman térképe. Ilja Varlamov percről-percre tudósítása, angolul.

A Gutin hegye oszlopként magasodik Máramaros déli határhágója fölött, meg kell kerülni erre vagy arra, ha végig akarjuk járni a világörökséggé nyilvánított fatemplomokat.

A képeslapot 1910. június 16-án adták fel a Kárpátok hágóján álló egykori magyar-galíciai határállomásról Sokoliki galíciai vasútállomásra

Felső-Sziléziában, Hultschin/Hlučín városka környékén egy ómorva dialektust némettel keverten beszélő szláv népcsoport élt.

Baťka egyszersmind amatőr antropológus is. Képein a való élet színpadán rögtönzött beállítások pontosan kódolják a személyek közötti családi és szakmai viszonyokat.

Macska pofozta gombolyag sebességével terjed a neten a fenti grafika, vizuálisan is egyértelművé téve az új domináns faj hatalomátvételét bolygónk fölött.

Mielőtt búcsút mondtunk volna Iránnak, meghívást kaptunk vacsorára egy gazdag textilkereskedő házába valahol Teherán északi hegyvidékén.

„Szegény gyerek legyen, aki azért a néhány pengőért hajlandó megtenni az utat; értelmes is legyen és magyarul is tudjon –, végül is ebből egy zsidó gyereknek kell előkerülni.”

Nem könnyű kiolvasni, a betűk kisebbek és elmosódottak. És a német szó alatt egy szám is áll: 505.

Egyáltalán, egy-egy ilyen régi képeslap mindig valami bonyolult és érdekes történet partra vetett palackpostája. Milyen történetekről ad hírt ez a képeslap?

A Moldva hideg vizén hattyúk úsztak, sirályok siklottak könnyedén a levegőben, átható rikoltással szólongatva egymást.

Tíz férfi még volna is, de az imádságot már nem mindenki tudja. Andrea a zsidó naptárt kotorja elő, iPhone-nal világítja meg a káddis szövegét.

Konstantinápolyból az út a sínai frontig – egész pontosan Gázáig, ahol a német csapatok a török hadsereg parancsnoksága alá kerültek – két hétig tartott.

A sarkon kávézó világít, előtte parázstartókon nagy húsokat sütögetnek, ahogy ma este mindenütt a városban. Bemegyünk egy italra.

Szent Antal, az állatok védőszentje jóságosan és bátorítóan tekint le ünnepének reggelén a palmai temploma előtt elvonuló állatokra.

A csalódott kísértők dühükben Palma kapujánál találkozva tüzes szekereken vonultak végig a városon, mielőtt eltűntek volna a kikötőben. Jövőre majd keményebben próbálják.

Az utóbbi húsz évben készült meghökkentő képek, amelyek hagyományos ikon formájában ábrázolnak az orthodox egyház által szentként el nem ismert személyeket

Az orosz állami és egyházi vezetés szorosan együttműködik és kölcsönösen támogatja egymást. Az állami ideológia vezérfonala egyre erősebben a Sztálin-nosztalgia.

„Végre a gép is teljes természetességgel képes reprodukálni az emberi hangot! A gépezet az emberi gégéhez hasonló artikulált hangok kiadására képes, és csodálatos élmény!”

Naplemente Port des Canonge-ban tíz perccel ezelőtt. Egy hét múlva ezt már személyesen látjuk.

A fából készült régi színház, a Teatro Lírico mögött volt Gaspar velodromja. Gasparé, aki egész Mallorcán elsőként szállt kerékpárra.

A kolomeai (Galícia) zsidók Tóra-tekerccsel vonulnak ki a frontra látogató Károly osztrák császár és magyar király fogadására, 1917. augusztus 4.

A mai Google-térképen Święty Józefnek se híre, se hamva, ahogy a többi egykori lengyel falunak sem.

Képekkel foglalkozó emberek lévén mindig szerettük volna bőven illusztrálni a Wang folyó posztjait.

(Gábor kérésére ebben a bejegyzésben a képek megjelenítésének egy új, Lloyd által fejlesztett módszerét alkalmaztuk.)

Hogy a második világháború katonái a korábbi elképzeléssel szemben tömegesen készítettek privát fotókat, az több mint húsz éve közismert tény, elsősorban a német háborús fotókiállítások jóvoltából.

A kiállítás a Vörös Hadsereg ellen a Don-kanyarba kiküldött 2. magyar hadsereg sorsát dokumentálja elindulásuktól a Vörös Hadsereg voronyezsi áttörésén át a maradék hazatéréséig 1943. áprilisában.

A kassai és budapesti tüzérütegek épp azon a Szentföldön szolgálták a Császárt és Királyt, amelyen az MTI által is említett keresztes háborúk óta valóban nem harcoltak magyarok – egészen 1916 nyaráig.

„C’est de Paris la ville incomparable… Párizsból, a páratlan városból indul a nagy utazás, amelynek során áthaladunk Európa minden nagyvárosán.”

Németalföldön a 16. század végétől kezdve éltek tájképfestők. Egyesek közülük megtették az itáliai utat, és a déli nap fényében fürdő tájakat vagy az Alpokon átvezető szédítő hágókat festették.

Ahány csillagvizsgáló, annyi helyi meridián. De csak néhány kiválasztottnak jutott az a kiváltság, hogy a nemzetközi térképész társadalom kezdőkörként elfogadja.

Ez a fénypont hónapról hónapra haladva végigköveti a nagy meridiánt a tonnerre-i ispotály padlóján, amelyet Anjou Károly szicíliai király özvegye, Burgundi Margit alapított 1293-ban.

Willy Römer, a berlini mindennapok fotósa 1905-35 között: Kintornás és majma mulattatják az udvar gyerekeit, 1925.

A Görlitzi pályaudvart 1865-ben építtette a berlini „vasútkirály”, Bethel Henry (eredetileg Baruch Hirsch) Strousberg (1823-1884).

A verklis zenéje sok angyalföldi gyerek számára a vasárnapi ebéddel kapcsolódott össze. Mások egy-egy fagyi áráért segítettek összeszedni az ablakokból papírgombócba csomagolva érkező ötvenfilléreseket.

Az ezer kilométeres út első pillantásra a billiárdgolyó határozatlanságával kanyarog ide-oda a szemmel láthatóan Shakespeare által kitalált országok határain át.

Méghogy Lenin testőre. „Hát elővette a fényképet, és mutatta, hogy ez itt Lenin, ez itt Sztálin, ez meg, né, én vagyok”.

Ivan Vlagyimirov legkifejezőbb és leginkább realista munkái az 1917-1918-ból származó vázlatai. Ez idő alatt a pétervári rendőrségnél dolgozott, és részt vett mindennapi tevékenységükben.

Ami ezekben a képekben először megérint, az a radikális abszurd, a színhelyek, tárgyak és emberek tökéletes egymáshoz nem illése, a képen egymás mellett létező párhuzamos valóságok.

Az alábbiakban – reméljük, olvasóink közreműködésével is – a nyilas rendszer utolsó (?) nemzetközi protokolláris útjáról lebbenthetjük fel a fátylat.

…képen is bemutatjuk Önöknek, kik azok a romkocsmában merengő, idejüket léhasággal töltő túlkoros diákok, akik néhány év múlva majd tömegesen menekülnek külföldre.

Az alábbiakban azonban egy másik trieszti landmarkról szeretnénk beszélni, amelyre nem szokás felfigyelni, s szinte beleolvad környezetébe.

Tegnap a Muzsikás koncertjén a zenészek felváltva mesélték történeteiket arról, hogyan gyűjtötték öreg erdélyi és moldovai zenészektől az egykor általuk is játszott zsidó népzene repertoárját.

L. Ritók Nórát és a berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítványt és művészeti iskolát egyre többen ismerik Magyarországon, elsősorban az általa vezetett blognak köszönhetően.

Hűséges olvasóink biztosan emlékeznek rá, hogy jó néhány éve kanyargós zenei körutat tettünk Két Shenggel, ahol a Szól a kakas már dal történetét és párhuzamait kísértük végig.

Nem annyira a tanulságra kihegyezett érzelmes kis elbeszélés, hanem az osztrák grafikus, Lisbeth Zwerger harminc évvel ezelőtt készült finom tónusú akvarelljei miatt tesszük közzé ezt a karácsonyi történetet.

Meghökkentő a gyerekkorunk óta ismert orosz formulát teljesen más kontextusban, s ráadásul négy évvel ante festum viszontlátni.

„Védőszented napján köszönt téged és sok boldogságot kíván testvéred, aki nem felejt: Federico”

Tbilisziben az ember még ma is eligazodik a régi térképek alapján, amilyen a Baedeker-féle 1914-es Oroszország-útikönyv vagy Moszkvics 1913-as útikönyvének várostérképe.

Akit menlevéllel nem sikerült önkéntes megadásra rábírni, annak legalább a harci morálját akarták megtörni az otthon hagyott kedvesre való emlékeztetéssel.

Ezt a levelet Lucian Mîndruță román újságíró és televíziós személyiség tette közzé december 1-én, Románia nemzeti ünnepén, Erdély és Regát egyesülésének hivatalos évfordulóján.

„A különböző országokból származó kutatók termékeny együttműködésének kiváló példája, amely igen fontos forrást tesz hozzáférhetővé az angol nyelvű közönség számára.”

Nem tudjuk, vajon a Vietnami Felszabadítási Front a szovjet példából vagy a maga kútfejéből merítette-e az ötletet, hogy az önkéntes megadást elősegítő útlevelet osztogasson az amerikai katonáknak.

Ki tudja azonosítani az összes zászlót az 1937-es párizsi világkiállításra kiadott tömegközlekedési tájékoztató címlapján?

Hetvenöt éve, 1937. november 25-én zárta be kapuit a párizsi világkiállítás, amely Művészet és technika a modern világban címmel utoljára adott körképet a második világháború előtti emberiség fejlettségéről.

„Így lett a derék morva testvérpár története a Monarchia históriájának része, és így épült be két olyan nemzet hagyományába, az osztrákéba és a lengyelébe, amelyhez eredendően nem volt semmi közük.”

1920-ban reményvesztetten mondott búcsút egy reménytelen ügynek, hogy katonasapkáját a hajókorláton áthajítva átkeljen egy nagyon fekete tengeren.

Egészen más ügyben jártam a dolgok után, amikor egyszercsak a Gyöngyösi utca 45. udvarán találtam magam, szemközt a szép reményekkel indult tehetséges rockgitáros szobrával.

Ő, aki annyira szeretett pózolni, itt is kínainak öltözve ül egy barátjával együtt a hongkongi Po-Chou műteremben 1897-ben.

Beszélgetés Robert Makłowiczcsal új könyve, a Café Museum kapcsán (Európa 2012, fordította Kertész Noémi).

A pad a világ modellje. Minden a pad körül forog. A szerelemre kiéhezett párok, akiknek nincs hová menniük, a padot keresik.

Dél-Podóliának ez a része 1667 és 1699 között az oszmán birodalom része volt, s zsidósága a szmirnai álmessiás, Sabbatai Cvi befolyása alá került, akinek mozgalma éppen ekkor élte virágkorát.

Alexander Roinashvili 1856-ban született Dushetiben, nem messze a grúz hadiúttól. Hogy miként talált rá a fotográfiára, azt nem tudjuk, de jól el tudjuk képzelni, amint fiatal fiúként egy vándor fotográfusnak pózol.

Olvasóink talán emlékeznek még rá, hogy többször is írtunk Radnóti Miklós kézirathagyatékáról, amelyet özvegye, Gyarmathi Fanni ajándékozott a MTA Kézirattárának.

„Sok gyengéje volt annak a disznó Redlnek, ami végül is árulóvá tette, de ezek egyikére, a prágai sonka iránti vonzalmára legalábbis részben megértéssel tekintek.”

Vardan Arshakuni, a gazdag tifliszi örmény kereskedő 1856-ban megbízást adott G. Ivanov építésznek egy kicsi, de egyszerre bensőséges és eredeti épületre, az Arshakuni-palotára. Igazán eredeti legyen, tette hozzá.

S kezet szorítva elválik az utas Kovács Józseftől, aki kisorosznak vallja magát, cseh katona volt, magyarbarát, azt hiszi, hogy református, de ez nem igaz, mert görögkatolikus, s nem is az apja után orosz, hanem az anyja után, aki viszont „magyar volt”.

Ezen az úton jött fel seregével Nagy Sándor is, ha valóban járt Kolkhiszban, s valóban megépítette az „acél falat”, hogy gátat vessen az Észak harcos népei, Góg és Magóg elé.

Ezt a képet tulajdonképpen nem ma kéne publikálnom, hanem májusban, amikor dalol a pacsirta, és a fülemüle felel neki.

A peresztrojka idején – 1989-ben – nyílt meg Moszkvában a Majakovszkij emlékmúzeum. A régi KGB székház tövében, a költő valamikori lakásában rendezkedett be a kiállítás.

Első ízben gyalog keltünk át a török határon, aztán taxit fogtunk Batumiig. Egy nagy sötét placcra érkeztünk, amely fölött egyetlen utcai lámpa halvány fénye derengett.

A nemrég már említett Буковина – наша земля (Bukovina a mi földünk) című film zárójelenetében a Cseremos folyóról szóló ruszin népdalt – kolomejkát – hallhatjuk.

Háromezer kilométer, hét nap, százhúsz ébren töltött óra, tucatnyi felkeresett hely, ezer élmény. Tizenkilenc ember, aki mindezt átélte, és akik alább adnak számot benyomásaikról.

Láttuk, hogy a Vidám jiddis, ez a mágikus könyvecske képes anélkül megihletni szerzőket, hogy valaha is olvasták volna.

A világ közepe Bukovina felé, körülbelül félúton van. Galíciától délre, Máramarostól keletre, Moldvától északnyugatra a Tisza partján áll egy pont.

„Kérem! Csak a „lengyel-magyar két jó barátot” ne! Elég régi, unalmas mondás, már elnézést, ma már csak szentimentális vacak.”

Szembeszomszédom, Sue nagyon örül, nemsokára Budapestre utazik a barátnőjével. Mindig szerette volna megismerni a várost, s most végre eljött a perc. Kér tőlem ötleteket, mit érdemes megnézni.

Valami lehetett Románia levegőjében 1939-ben mert a Journalul Sonor, a román filmhíradó elkezdte körbejárni Románia egyes városait, és bemutatta azok szépségét, fejlődését.

A temető, amely mindig két-három emberöltővel korábbi állapotokat tükröz, még hűen tanúskodik e sokféle nép egymás mellett éléséről, sőt keveredéséről.

Hol maradnak a halott testüket maguk mögött hagyott szellemek, akik kastélyokban és öreg házakban kísértenek, akik a nemzedékről nemzedékre szálló történetekben élnek, míg végül irodalommá válnak?

Szellemekké nem csak a gyanútlan járókelők válhatnak, akiket a kamera a régi épületek előtt ejt örökre az üveglemez fogságába. Hanem maguk az épületek is, egész utcák és városnegyedek.

Azokra a száz évvel ezelőtti figurákra hívja fel a figyelmet, akik, akárcsak egy steampunk Google Street-felvételen, véletlenül ragadtak benne a negyed azóta eltűnt épületeit fényképező kamera kelepcéjében.

Szerettem volna, ha én vagyok ez az ember, az első árny, amelyet lefényképeztek.

A szabadkai szecesszió kiállításának otthont adó Városi Múzeum épülete maga is a szabadkai szecesszió egyik legszebb alkotása.

A száz évvel ezelőtti tudósítások szerint a világjárás bevett mesterség volt az amúgy is soknemzetiségű és minden újdonságra nyitott Szabadkán.

Válasszák ki a Google fordító magyar-angol opcióját. Írják be a baloldali, magyar mezőbe a Nemzeti Könyvtár nevét: „Széchényi Könyvtár”. Nézzék meg, hogyan tolmácsolja ezt az ajtónálló.

Öt fotó a falon, öt gyönyörű kép a hagyatékból, amelyek időtlensége éles ellentétben áll az alattuk vonuló dokumentumok korhoz kötöttségével.

„A szabadkai vasuti állomás az az épület, amelyről a külföld összes uralkodói egyértelmüen ugy nyilatkoznak, hogy ronda.” Ebben a mondatban benne van a szabadkai újságírás esszenciája.

Kilenc szereplős kis színpadi jelenetet látunk, amelyen az ismeretlen művész hátterül, mint a város fölötti feliratból kiderül, Danzigot választotta.

Kenguruk és néger rendőrök, indián kispapok és kínai bálványistenkereskedők, orosz forradalmárok és odesszai zsidók a száz évvel ezelőtti Szabadkán.

Amikor 1912 októberében megkezdte utolsó gimnáziumi tanévét, nagyapámnak még fogalma sem volt róla, hogy élete utolsó hónapjait Verdunnek és közvetlen környékének geográfiájával fogja tölteni.

Studiolum tanácsára mentem el Moszkvában a Krasznij Oktyabr csokigyárban kialakított múzeumnegyedbe.

A fényképezésre öregember csoszog elő a fűrészgépet és a homokkupacot őrző bódéból. „Lenyűgöző”, lelkendezem. „Kilenc éve épül”, mondja büszkén. „Többre-többre, ahogy van rá egy kis pénz”.

Lembergbe menni. De melyik állomásról, hogyan, / ha nem álmunkban, hajnalban, mikor a bőröndök / harmatosak és kívánságra robognak elő / az expresszvonatok

A hír már egy hete ismert, de hivatalosan csak ma kaptunk róla értesítést, hogy a Wang folyó versei a Golden Blog idei közönségszavazásán bekerült a tíz legnépszerűbb magyar kulturális blog közé.

A múlt hétvégi madridi kormányellenes tüntetésen – írja Wang Wei – a hatalmas tömeg méretein kívül, amely ellepte az egész Plaza Colónt és a környező utcákat, főleg két dolog volt meglepő.

Ha néhány nap késéssel is, de összeállt végre az általunk szervezett őszi utak végleges listája, amelyeket az útiterveknek szentelt oldalunkon vázoltunk fel először.

Izland kétségtelenül azon helyek közé tartozik, ahol a ruhateregetés még nem triviális. Augusztus elején csak ezt a néhány példát sikerült megörökítenünk.

A Kárpátokon túl már ősz van, hűvös eső szitál, száraz karmokként merednek az égnek a nemrég még dúsan viruló óriás medvetalpak csontvázai. Alkonyatkor érünk a Drohobycz előtti dombtetőre.

Többen is jelezték, hogy a Blogger posztjai alatti „Tetszik” gombbal néhány napja nem lehet lájkolni a Facebookon.

Egy német turista Görögországba utazva éjszaka a szabadka-palicsi fürdő mellett halad el, s elüt egy kengurut, amely a palicsi állatkertből szökött meg. Hamarosan megérkezik a rendőrség, s a terepjáróból egy fekete rendőr száll ki.

Az odesszai ócskapiac a Moldavanka központjában, a Sztarokonnij, azaz Régi Lóvásár utcán van, noha lovat itt utoljára a fuvaros Pogrom Mendel, Benya Krik atyuskája vásárolt.

Tegnapelőtt Budapesten járt a legjobb orosz fotóblogger, Ilja Varlamov, akinek képeit már a Wang folyón is többször idéztük.

Ahogy a derék íjász a Tűzmadarat, úgy hozzuk mi is zsákmányként ezt a róla szóló könyvet messze földről, Odesszából, a Görög téri nagy könyváruházból.

Sosem indultam még a GoldenBlog versenyen. Olvasóink mégis kezdetektől fogva minden évben beterjesztik a Wang folyó verseit. S ha már játék, játsszuk jól.

A Wang folyónak a kelet-európai – és távolabbi – zsidó kulturális örökségről írott posztjait akkor gyűjtöttük először össze, amikor első alkalommal hirdettünk meg további utakat a régió általunk jól ismert helyszíneire.

Tekeháza kis település az egykori Ugocsa vármegyében, ma az ukrajnai Kárpátalján, Nagyszőlőstől keletre, a Tisza bal partján. A Wikipédia szerint 1910-ben 1182 lakosa volt, ebből 107 izraelita.

A Szíriusz tudósai már régóta tanulmányozzák a Földet. Olykor, egy-két évszázadonként, amikor megvan rá az anyagi lehetőségük, a szíriuszi akadémia kiküld egy-egy kutatót, hogy bejárja ezt a különös világot.

Egész délelőtt a Moldavankát járva, Babel nyomait keresve. A Moldavanka már régen nem az a tolvajvilág, ami volt; Misa Japoncsik háza áll még, udvarán Benya Krik galambdúcával.

És mennyi jó bontott tégla van itt. Itt vannak ezek a feliratosak. RKF. Ebből rengeteg. Néha jönnek is, akik akarnak venni. beépíteni a garázsba, meg a kerítésbe dísznek. De van amiből kevés van, ilyen négyszögletes, amin kínai jel van.

az odesszai Városi Parkból, amelyet Nagy Katalin orosz flottájának katalán admirálisa és Odessza megalapítója, José de Ribas ajándékozott a városnak 1806-ban.

Andrzej Bobola az egyik legnépszerűbb lengyel szent, Lengyelország mártírja. 1657-ben a Bohdan Hmelnickij-féle felkelés alatt a kozákok elfogták és embertelen kínzások után meggyilkolták.

Csernovic, Bukovina, Ukrajna, az Egyetem és az Eliezer Steinbarg utcák sarkán.

Az útitársakkal és olvasóinkkal folytatott beszélgetések kapcsán a következő utak lehetősége körvonalazódott 2012 hátralevő részére. Hogy melyiket szervezzük meg, az attól függ, hogy hányan jelentkeznek rájuk.

A Picual a három legnépszerűbb közé tartozik a Spanyolországban termő több mint négyszáz fajta olajfa közül. Sajátossága a gazdag aromájú, testes íz, a frissen szüretelt olivára emlékeztető, jellegzetesen csípős, kesernyés utóízekkel.
– Dicsőség Ukrajnának! – Hőseinek dicsőség! – válaszolja a gépfegyveres őr a kémlelőnyíláson túlról. A vasalt ajtó kitárul. A vendég, aki tudja a jelszót, beléphet az étterembe.

A lembergi utazásunkról írott közös bejegyzésből egyetlen beszámoló hiányzott csupán: Catherine Darleyé, akinek négy szép esszéje külön posztba kívánkozott.

Napvilágnál értünk be Lwówba, ahol az óváros szélén, a patinás Sevcsenko (azelőtt Akademicka) sétány körül sikerült három elegáns szállást foglalnunk a csoportnak.

1914 július 30-án, Belgrád ostroma alatt ők lettek az első világháború első magyar (és az egész világháború első) áldozatai.

Galileo Galilei: Holdrajzok távcső alapján, 1609 november-december (Firenze, Biblioteca Nazionale Centrale, Ms. Gal. 48, f. 28r)

Fuvolás fiú. A Bibliothèque Nationale-nak az 1860-70 közötti francia császári hadsereget bemutató fotóalbumából

Figyeljük meg a balra, az ablak mellett kivehető katonai portrét. Ez egy eredetileg nagyon sok részből álló széria tagja volt.

A néhai Mikolasch-passzázs budapesti redőnyei után néhány további jel, amely ennek az egykori világnak az egységére utal.

Eddigi lwówi útjaink során közel negyven kávéházat és éttermet kóstoltunk és fotóztunk végig. Ezek közül most azzal a néhánnyal kezdjük, amelyek a főtéren és környékén találhatók.

„Magyarok, magyarok…”, ízlelgeti nevetve az új szót. „Miféle emberek jönnek ide hozzánk!”

Ki tudja megmondani, mik ezek a vasak/rezek amelyeket az ukrán határon a széles/keskeny nyomtávú tengelyek cseréjekor tesz láthatóvá a vasúti munkás?

Követeléseik radikálisak voltak: egyfelől az összes adó elengedése; másfelől a zsidók azonnali áttérése keresztény hitre halálbüntetés terhe mellett.

Mára összeállt az egy hét múlva, 20-án, pénteken hajnalban a lembergi klezmerfesztiválra induló csoport.

Angliában negyedik hónapja esik az eső. Az előző két aszályos év okozta kritikus vízhiány enyhítésére még márciusban kifüggesztett, víztakarékosságra buzdító plakátokat előbb kifakította, majd lassan lemosta.

Az 1880-as években, amikor Dmitrij Jermakov, a Kaukázus fotókrónikása öszvérkonvojjal járta be Tifliszből a hegyvidék eldugott völgyeit, egy másik fotóexpedíció is áthaladt a Kaukázuson.

Vajon milyen nyelven jelentheti a jobb oldali változat ugyanazt, amit a másik három, a 10. századi arab fürdőt?

A már említett bejegyzés ürügyén bemutatok két könyvet a szarajevói merényletről, ahol nemcsak meg- hanem összevágások (mi több, összeollózások) vannak és a hiányok is abszolút jellemzőek.

Törzsközönsége itt, a belváros szívében dolgozó irodistákból, kereskedőkből, kisiparosokból, a visszajáró külföldiekből kerül ki. Mi is tíz éve járunk már ide.

Amióta Dmitrij Jermakov összegyűjtött 19. század végi kaukázusi fotóit felraktam, közel ötven újabb képe bukkant fel a neten, s ezeket most beillesztettem az akkori bejegyzés végére.

Tegnap világszerte több szájton és blogon is megemlékeztek a kilencvennyolc évvel ezelőtti szarajevói merényletről.

A július 20-23-ra, a lembergi klezmerfesztiválra tervezett utunk programja lassanként összeáll.

Az itteni zsidóság emlékezete a világháború pusztításai nyomán maradt üres helyek formájában íródott be a város szövetébe.

Vakolatlan vörös téglaburkolata szinte hívogat egy-egy hic fuit megörökítésére, s mint a képek bizonyítják, az államosítástól kezdve akadtak is jócskán, akik nem tudtak ellenállni a csábításnak.

Az interneten nemrég fölleltem közel 20 (húsz) órányi finn háborús filmhíradót, így ennek ürügyén készülök írni néhány bejegyzést a háború környéki finn világról.

A Bibliothèque Nationale azonban nemcsak az osztrák-magyar monarchia, hanem más korabeli nagyhatalmak hadseregéről is őriz fotóalbumokat. Például az orosz birodaloméról.

Az igénytelenség egy másik változata, amikor az interneten úgy közölnek ógörög szövegeket, hogy a gazdag ógörög diakritikus jelkészletet elemeit egyaránt monotonikus (függőleges) ékezettel helyettesítik.

A Monarchia hadseregének 1914-es fotóalbumát bemutató előző bejegyzésünkben azt találgattuk, vajon hol állhatott az első képen látható 28. számú hadkiegészítő parancsnokság.

Az osztrák-magyar hadseregnek a Bibliothèque Nationale-ban őrzött fotóalbumát 1914-ben tették közzé Párizsban.

Az 1942. augusztusi kijevi „halálmeccs”, amelyről két hónapja – a magyar sajtóban elsőként – írtunk, a most zajló ukrajnai Euro 2012 alkalmával valóságos aranybányát jelent az újságírók számára.

Szegénység, fenyegetettség, nyomor. Olyan drámai képek az 1930-60-as évek nyugat-európai, elsősorban hollandiai cigányságáról, amilyenekhez csak Romániából, Bulgáriából, Jugoszláviából vagyunk szokva.

A vizet nézve és alternatív úton töprengve jut eszembe, hogy felrakjam ide az 1908-as nagy moszkvai árvíz fotóit, amelyeket régóta gyűjtögetek, s csak az alkalomra várnak.

Lwów és Odessza városmagja tényleg sok mindenben hasonlít egymásra. Elsősorban amiatt a későeklektikus és szecessziós stílus miatt, amely akkor még Bécstől Bakuig közös nyelve volt ennek a régiónak.

A valamikor szebb napokat látott házakban Odessza virágkorában a város sok nevezetessége élt. Emléküket már csak a falak, és a város szerelmesei által szerkesztgetett orosz nyelvű oldalak őrzik.

A Vörösmarty téren váratlanul felragyognak a színes táncosok, mint valami pompás virágcsokor. Törökök, azerbajdzsániak, anatóliai cigányok, románok az ukrán Bukovinából.

Az Edasi (Előre) című észt lap 1989. augusztus 23-i számában vitriolos tollal ismerteti a korabeli (szovjet) észt történelemkönyekben található érdekességeket.

A zászlót öt másik társával együtt a Memento Park raktárából kaptuk, hogy orosz (ill. egy esetben ukrán) felirataikat fordítsuk magyarra, és ha lehet, segítsünk meghatározásukban.

Évek óta utazom olyan társaságban, amely GPS-t használ, de én biztos, ami biztos, mindig magammal hozom a térképeimet. És sosem hiába.

Szergej Maximisin 1964-ben született Kercsben, 1999 óta az Izvesztyija fotósa Szentpétervárott, 2003 óta dolgozik együtt a német Focusszal.

A nagy sikerű májusi lembergi utazás után, mint részletesen leírtuk, számos új út kezdett körvonalazódni a kelet-európai zsidó kulturális örökség színhelyeire.

Ahogy egykor a város határában egy utolsó pillantást vetett rá az utazó, és a fővárosba való megérkezést szintén a zászlós figura jelezte, úgy vált egyre ismertebbé Osztapenko neve, és mosódott össze a szobor közvetlen környezetével.

A guglicska, magyarul diós kosárka az egyik legfinomabb és legjellegzetesebb csömöri tót sütemény, amelyet csak nagy ünnepekre, lakodalmakra, jeles eseményekre készítettek.

Wilhelm Miklas osztrák szövetségi elnök látogatása Budapesten. 1937.

A 11 éves Sâliha szultána, I. Abdülaziz szultán (1861-1876) és a grúz Dürrünev Kadın Efendi lánya egy, az Abdullah testvérek által 1873-ban készített vizitkártyán.

Władysław Truszkowski százados életéről nagyon keveset tudunk, szinte csak annyit, amennyit a bécsi Hadilevéltár személyi aktái elárulnak róla.

négynapos túránkról, Lembergből/Lwówból és Galíciából, amelyet a Magyar Zsidó Kulturális Egyesülettel közösen szerveztünk.

Mintegy 12.000 magyar katona meg sem állt Dániáig, ahol átvették az innen az orosz és a nyugati frontra átirányított német katonák helyét, és őrző feladatokat folytattak a német megszállók parancsnoksága alatt.

Orosz paraszt Kalugából, 1941 november – Orosz paraszt ismeretlen helyről, 1942 január.

A huszadik század legelején, még a lóvasutak korában, Adorján György váltóőr karcolgatta vélhetően unalmas munkája közben az egyetem klinkertégla burkolatába, ami épp eszébe jutott.

A gyaloghíd deszkái egyszer már teljesen szétkorhadtak, s a vasútállomás fölött átvezető híd járhatatlanná vált.

a MÁV-főműhely mellett, a lepusztult istvántelki vasúti megállóban, amelyekről még lesz szó.

A film az 1942. augusztus 9-én a kijevi Zenit stadionban rendezett meccset mutatja be, amelyen a Wehrmacht katonái („Flakelf”) és a feloszlatott Dinamo Kijev játékosai („FC Start”) csaptak össze egymással.

„[Elsőnapi bélyegzés] a [lengyel] Főkormányzóság [létrehozásának] második évfordulójára. [Lemberg/Lwów] 1941. október 26.” (lásd még: Campanile)

Így képzelték el a századfordulón, hogyan néz majd ki Budapest tízezer év múlva, amikor a végképp elapadt Duna már kanyon mélységbe vájta bele magát az egykori folyamágyba.

eksztra nejesz ajn die Iszt Szejd! ejn grojszer bankrat szeil fun 15.000 vare fun men’sz farnising

A házban – akkor még Szeroka utcában – már a 19. század közepén is patika volt a morva Piotr Mikolasch tulajdonában. Itt találta fel 1853. március 30-án Ignacy Łukasiewicz és a magyar származású Jan Zeh a petróleumlámpát.

Nem minden fotós életében meghatározóak az évszámok, de Dasevszkijéban nagyon. 1935-ben született Moszkvában. Apja két év múlva a sztálini tisztogatások áldozatául esett. Csupán 1953-ban, Sztálin halála után rehabilitálták.

Az Einem csokoládégyár által kiadott futurisztikus képeslap-sorozat egyik darabján a 2259. év számos technikai csodája között meglepően ódivatú járműre bukkanunk: egy hagyományos tűzoltóautóra

Ezen az áprilisi hétvégén, immár második éve, minden olyan budapesti ház nyitva tartja nemcsak kapuját, hanem pincéjét, padlását és lakásait is, amely idén tölti be a századik évét.

Óvatos az ember a teregetett lepedőkkel: amilyen fotogének, annyira közhelyessé tudnak válni a képen. Porkoláb Zsófi teregetősblogja azonban segít felfedezni, mennyi új van bennük.

Az a megtiszteltetés ért, hogy a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület a Wang folyó lwówi posztjait felfedezve felkért rá, legyek idegenvezetőjük ez évi májusi lembergi kirándulásukon.

Az Einem elég bölcs volt, és a képeket más országokkal szemben nem a 20. század második felére datálta, hanem egészen pontosan 2259-re. És hát ki tudja, nem sikerül-e tényleg kiigazítani addig a 20. századi fejlődés előre nem látott anomáliáit?

Nemrég találtuk Párizs egy belvárosi utcájában ezt a graffitit, egy olyan toposz modernizált és stilizált változatát, amelyet például Daniel Heinsius Emblemata amatoria (Leiden, 1613) emblémáskönyvének alábbi darabja is népszerűsít.

A Lescsenko Cabaret, amelyet még Párizsban is „a kelet Maxim’s-jaként” emlegettek, a harmincas évek Bukarestjének egyik legnépszerűbb szórakozóhelye volt.

Ismét véget ért egy nap a Janowskán, az utolsó német munkatáborban, amely máig ugyanazokban az épületekben és azonos funkcióval működik a város szélén Lwówban.

A lépések már két emelet magasságból dübögnek lefelé a falépcsőn, miközben fényt állítok. A férfi behúzódik az oszlop mögé – ott van, látod? –, megvárja míg kattintok. „Kommen, Madonna!” lép oda izgatottan.

Az ünnepséget kézenfekvő módon Sztálin két évvel korábbi 70. születésnapi ünnepségeiről mintázták. A születésnapot hónapokon át tartó sztahanovista munkaverseny előzte meg 300-400 százalékos túlteljesítési vállalásokkal.

Petöfi Sándor a Lyceum növendéke és a Magyar Társaság tagja volt 1838-39 évben.

Az Erzsébet-hidat 1945. január 18-án robbantották fel a visszavonuló német csapatok. A képeslapot kiadó Klösz György és fia nyomdáját (VII. Vilma királynő út 49, ma Városligeti fasor), a magyarországi városfotó egyik legfontosabb műhelyét 1948-ban államosították.

Budapestet járjuk Arazzal, én is az ő szemével fedezem fel a várost, hogy hány Mekka felé forduló török imafülke maradt fenn a középkori templomokban, vagy hogy Gül Baba türbéjét ma már nem elsősorban turisták, hanem hívő muszlimok látogatják az imaórák idején.

Hazatérek a Bucsecsből, ahol egykoron a magyar határ húzódott. Elhaladok Székelyudvarhely főterén a Vas-Székely előtt. Hát így teljes számomra a két szobor története.

A tegnap nagy sikert aratott odú-műfajnak számos további klasszikusa van még. Itt van mindjárt az egyik legkedvesebb, Barbara Firth mackómeséi, minden kommentár nélkül: a képek és a szöveg magáért beszél.

Két éve már, hogy elmeséltem azt a mesét, amelyben a főkolompos róka különféle vonzó odúkban hesszöl, épp amilyenekbe én képzeltem magamat gyerekkoromban a föld alatti üregekben élő állatokról szóló Móra-képeskönyv alapján.

Olyan csoda történt, ami öt évente ha egyszer megesik Jeruzsálemben, s ami elfeledtette velünk az előző napok összes viszontagságát: óriási pelyhekben eleredt a hó.

Közismert dolog, hogy Baltasar Gracián műveivel mennyi módon éltek már vissza és hányféleképpen értelmezték félre.

Miért van az, hogy a legfantasztikusabb felfedezésekről – légyen az bigfoot, a lochnessi szörny vagy szibériai folyón átkelő gyapjas mammut – mindig életlen felvételek készülnek?

A Wang folyó olvasóinak köszönhetően jó ideje tudjuk már, melyik a világ legszórakoztatóbb nyelve. De vajon melyik nyelv a legnehezebb?

Mostantól cáfolhatatlan bizonyítékunk van rá, hogy a perzsa zene minden más zenénél nagyobb hatást gyakorol már az elfogultságtól mentes gyermeki lélekre is.

A bakhtiari nomádok képeire keresve találtam rá Shahram Sharif flickr-oldalára. A nomádokról ugyan csak néhány fotója volt, de annál több Irán más vidékeiről.

A Margit-híd az Országház elől nézve. Az 1945. február 13-án végetért ostrom utáni Budapest képeit térképen elhelyezve lásd itt.

Prekolumbiánus istenség? Inuit rozmárcsontfaragvány? Reneszánsz amulett? Barokk memento mori?

Az előző bejegyzésben a bakhtiari hegyi falu mögé utasítottam az észak-iráni turistaattrakciót, Masule faluját, s most szeretném valahogy jóvátenni ezt a sértést.

A bakhtiari falvakhoz nem vezetnek utak: erről maguk a bakhtiarik gondoskodtak az évszázadok folyamán, így védekezve a sokféle hódító ellen a mongoloktól a perzsa államig.

…még ma is úgy vonulnak milliós tömegben nyári szállásukról a télire, a völgyekből a hegyi legelőkre, lélegzetelállító utakon át, hegyi folyókat nyájukkal együtt átúszva, mint ahogy az első iráni néprajzi film, a Grass (1925) bemutatja.

Filomena Moretti 1973-ban született Szardínia szigetén. A sassari konzervatóriumban kitüntetéssel végzett. 1993 óta rendszeresen koncertezik (és nyer díjakat) Olaszországban és Franciaországban.

Charles C. Ebbets: Ebéd az épülő Radio Corporation of America Building tetején, New York, 1932 k.

A szellemfotográfia megteremtése a bostoni William Mumler nevéhez fűződik, aki 1861-ben fedezte fel egy általa készített fotón egy nem sokkal korábban elhunyt unokatestvére körvonalait.

Lwównak egy olyan zugát keressük fel most, amely, úgy hiszem, a város legtöbb lakója számára teljesen ismeretlen volt, vagy csak felületesen ismerték: a zsidó negyedet a régi Lwów északi részén.

Nyilvánvaló, hogy a 16. századi Flores romanas forrása nem lehet más, csakis Zhang Hua (Kr.u. 232-300) Beszámoló a világ dolgairól című munkája, amelynek kéziratát minden bizonnyal Zheng He flottája hozta el 1421-ben Mallorcára.

A gépezet szellemessége lenyűgöző. De vajon milyen használati értéktöbbletet (Gebrauchsmehrwert) jelenthetett az eddig megismert egyszerű német-orosz szószedetekhez képest?

A Wang folyó retró, tényfeltáró és kreatív vonulatába jól illik az a „Szétszedtem” projekt – „van amit alig, van amit apróra, mert nekem csavarhúzót adott az Úr Pesten” –, amelynek linkjét Grimpixtől kaptam.

A dia őse a laterna magica: egy vetítőeszköz, és hozzá tartozó, üvegre festett képek együttese. Szerencsés véletlen, amikor az üvegképek, vagy a vetítőberendezések valahogy előkerülnek.

„Hátsó lépcsőháznak” mondják az udvari bejáratot: mint fényűző palotában, a Fekete Macska lakik ott.

Békeffy István és Bánky Viktor 1939-ben az egyik új Daróczy-Hunnia produkció, az Áll a bál című film meséjébe beleszőttek egy varsói szálat – amely amúgy a történet logikájához egyáltalán nem lett volna szükségszerű.

A jövőbeliesített városképek divatja Európára is átterjedt, sőt úgy tűnik, hogy pontosan ugyanazokat a futurisztikus montázselemeket használták hozzájuk.

Nagybecskerek, szerbül Bečkerek, németül Großbetschkerek, románul Becicherecul Mare, a jelenlegi Zrenjanin városát már az 1528-as Tabula Hungariae is kiterjedt mocsarak között tüntette fel.

A forradalommal kapcsolatos három fotósorozatot szeretnék bemutatni három elismert kínai művésztől. Mindhármat a pekingi 百年印象 Băinián Yìnxiàng, „Száz év impresszió” fotógaléria állította ki az elmúlt években.

黄庆军 Huáng Qìngjūn (1971) és 马宏杰 Mă Hóngjié (1963) pekingi fotósok évek óta járják Kína valamennyi tartományát, s arra igyekeznek rávenni egy-egy családot – nem egyszerű, mesélik –, hogy rakja ki minden holmiját a háza elé.

Az 50-es évektől kezdve programszerűen elpusztított régi Peking rekonstrukciójához kerestem képeket, így találtam rá a LIFE-nak erre sok száz darabból álló színes fotósorozatára, amelyet Dmitri Kessel készített 1946-ban.

Ez a köztársaság a Vilnius folyócskán túl fekszik, az egykori gettóban, ahová a zsidók elhurcolása után az alvilág és a város legszegényebb lakói települtek be, majd a 70-es évektől kezdve egyre több nincstelen művész költözött.

Macskára kutya. Rövid szünet után újabb bejegyzéssel bővült a Wang folyó kínai nyelvű változata. Köszönjük, minus273!

A verkli, azaz шарманка a századfordulós Oroszország városaiban, sőt falvaiban is közkedvelt volt mesterével, a шарманщик-kal együtt.

Aleksandar Petrović talán megbocsátja, hogy kölcsönvettük világhírű filmje egyik dalának kezdősorát, de most egy olyan világba lépünk be, ahol ez az állítás maradéktalanul igaz.

Ai Weiwei “Circle of Animals / Zodiac Heads” (Állatkör / Zodiákusfejek) című kiállításáról a Somerset House Edmond J. Safra Fountain udvarában, London, 2011. május 12 – június 26.

A tenger sima felszíne gyűrűt vetett, s kiemelkedett a vizek mélyén lakó Sárkány, hogy mint minden tizenkettedik évben, meglátogassa gyermekeit.

Minthogy a SOPA spanyolul – a Studiolum munkanyelvén – ʻlevest’ is jelent, magától kínálkozott a SOPA negra, ʻfekete leves’ szójáték, amelynek 16. századi magyar háttértörténetét azonban el kellett mesélni Wang Wei számára.

„Ülök az udvarban, várom, hogy megjöjjön a barátom, és gratuláljak neki fia születéséhez. Öreg ház, sötét udvar, az udvaron dívány. A kapu nyílásában megjelenik a barátom, kezében bölcsővel. A bölcsőt bordó bársonyszövet fedi, arannyal hímezve.”

magukat a pétervári csatornák tükrében. Ilyennek látja őket Vlagyimir Kolbaszov a városról rajzolt meséskönyvében.

Játékot hirdetünk olvasóinknak, akikről tudjuk, hogy Prága szerelmesei. Mondják meg, melyik kép pontosan hol készült.

Szánj meg, szánj meg engem, berkenyebokor, Berkenyebokor, szép berkenyefa! Ne add ellenségnek, gonosz pogánynak, Szépségedet ne add bajhozó madárnak!

A képeslap, mint oly sok minden más, többnyire hiánycikk volt a fronton, s ha a katona szerette volna ilyennel felvidítani az otthoniakat, hát maga rajzolt egyet egy tábori levelezőlap hátuljára.

Sefa Topsakal trabzoni énekesnő, a török pop új csillaga tavaly jelentette meg Doktor címmel első albumát, amelynek címadó dala máig hatalmas siker Törökországban.

Deiàt a Serra de la Tramuntana egyik legmagasabb lánca öleli körbe háromfelől, és választja el szinte áthatolhatatlanul Mallorca többi részétől.

Hafez, noha hatszáz éve halott már, annyira eleven minden perzsa számára, mint talán egyetlen más nép klasszikus költője sem.

Abszurdnak tűnik, hogy egy nagyváros munkásnegyede jóval régibb legyen magánál a városnál. Márpedig Odesszában ezt így csinálták.

A villamosközlekedés, mint Monarchia-szerte, a cseh városokban is az 1890-es években indult: tudjuk, hogy Kafka mennyire szerette ablakából nézni a prágai villamosokat.

A nagy utazás nem az, amelyik messzire visz vagy hosszan tart. A nagy utazás az, amelyikről úgy érzi az ember, hogy érdemes róla úti- vagy hajónaplót, utazóblogot, mirabilia Urbist és Milionét írni, még ha ez végül többnyire el is marad.

Amikor ezt írom, akkortájt kezdődik a moszkvai Csitalkafé könyvesboltban Galina Ivankina előadása: A moszkvaiak mindennapjai Ilf és Petrov regényeiben.

Nem szeretem a szinkronizált filmeket. Noha tudom, hogy születtek zseniális magyar szinkronrendezések de akkor is elvész a lényeg.

A Bibliában csak egyszer esik szó hóról. Benaja, Jehojada fia aznap ölt meg egy oroszlánt, mikor hó esett (2Sám 20:23). A két rendkívüli esemény kölcsönösen megőrizte egymást a történelmi emlékezetben.

Ezerkilencszánegyvenkettő, mint láttuk, az orosz társalgási zsebkönyv-kiadás fellendülését hozta magával. A nemzetközi trendből nem maradt ki Magyarország sem.

Ám a daguerrotípia legelterjedtebb műfaja a portré volt, ezen belül pedig egy olyan portrétípus, amely az első lemezektől kezdve spanyol sajátosságnak számított: a halott gyermekek portréi.

Amikor először láttam fotót a tajvani Taichung barakkvárosáról, azt hittem, a tajvani hegyvidéken őshonos törzseknek a városba beköltözött leszármazottai alapították, s ők festették tele hagyományos motívumaikkal.

Két évvel ezelőtt, január 3-án gyújtották fel a Muromcev-dácsát Moszkva Caricino kerületében. A bloggerek, akik hónapokig védték a házat a telekre spekuláló hatóságokkal szemben, idén is megemlékeztek az évfordulóról.

A Langhe messze kinyíló dombvidék Olaszország északkeleti határán, testes borok és a munkához szokott emberek földje, és sok-sok háború színtere a napóleoni hadjáratoktól a Resistenza partizánharcaiig.

Az alábbi képek egyetlen valamikori családi fotóalbum töredékei. A rájuk vonatkozó adatok az eredeti bejegyzés hozzászólásaiból állnak össze.

1911 karácsony estéjén a milánói Letture della Domenica. Settimanale Illustrato hírül adta, hogy egy zseniális torinói testvérpárnak köszönhetően végre lehetségessé vált átkelni bármely folyón vagy tavon anélkül, hogy az ember leszállna a kerékpárról.

„Ez a város egyáltalán nem hasonlít a többi fekete-tengeri városra, sem Ukrajna többi városára. Hangulatát egyszerűen képtelenség visszaadni fényképen.”

Gyerekkorom óta érthetetlen számomra, miért tartják szerencsehozónak ilyenkor az év utolsó majd első napjaiban a malacot és a kéményseprőt, az újévi üdvözlőlapok, szerencsepénzek és kártyanaptárak elmaradhatatlan figuráit.

Csak az imént vettem észre, ahogy szokásos esti sétámra indultam az orosz neten, hogy megint megfeledkeztem egy születésnapról. 1922. december 30-án született a Szovjetunió.

Százhárom évvel ezelőtt, 1908. december 28-án hajnalban a valaha feljegyzett legnagyobb erejű európai földrengés rázta meg a szicíliai Messina városát, majd perceken belül tizenkét méteres szökőár söpört végig a partvidéken.

Hároméves koromban kaptam ezt a leporellókartonra nyomott egyszerű kis könyvet anyámtól, és le voltam nyűgözve.

A lyukkártya ma már a múlt kísértete csupán. A raktári rendelésekben, tömegközlekedési jegyeken, s végül számítógép-programozásban játszott több mint száz éves szerepe a feledés homályába merült.

Fel lehetne tenni megint a kérdést: mikoriak a képek? De már tudjuk, hogy óvatosnak kell lennünk. A fotók gondos kifakítása évtizedekkel dobja vissza még a tegnap készült fényképeket is, különösen ha ezek alatt az évtizedek alatt semmi sem változott.

Amikor hamarosan, január közepén eljönnek a Szent Antal napjához kapcsolódó ünnepek – amelyekről már írtunk –, az alcúdiai Albufera ismét beszolgáltatja az egykorinak immár töredékére zsugorodott hozzájárulását Mallorca angolnafogyasztásához.

Valószínűleg a galileai Eilabun arab katolikus falu temploma az egyetlen a világon, amelynek orthodox ikonosztázát zsidó ikonfestő – név szerint Szergej – festette.

Orosz híreket, blogokat, kommenteket olvasva és egykori orosz barátokkal beszélve szinte tapintható, milyen mértékben növekszik Oroszország-szerte a Sztálin iránti nosztalgia.

Eltűnnek lassan a képeslapra ragasztható bélyegek, s velük együtt tűnnek el a hozzájuk fűződő szokások, köztük az egyik legkülönösebb, a bélyegnyelv is.

Az első mallorcai könyvnyomdát a valldemossai Miramarban alapították 1485-ben, ami egész Európát tekintve is igen korai időpontnak számít.

magyar lány lett a néhány nappal ezelőtti országos szépségversenyen. Ami egyáltalán nem kis szó ilyen erős mezőnyben.

Európának ezen a táján nem ritkaság, hogy valaki az elmúlt kilencvenkilenc év alatt öt-hat országnak is polgára volt anélkül, hogy kimozdult volna mondjuk Rimaszombatról. Nincs ez másként az házakkal sem.

Murat Erdemsel, tíz éves tapasztalattal rendelkező tangótanárunk szeret úgy bemutatkozni, mint „elsősorban szenvedélyes tangótáncos és gondolkodó”.

Nyolcvan éve, 1931. december 5-én délben robbantották fel Oroszország legnagyobb templomát, a moszkvai Megváltó Krisztus székesegyházat.

Kerek egy éve készülök Mrówka váratlan fordulatokban bővelkedő életének ismertetésére, Studiolum közreműködésének köszönhetően most a magyar fordítással együtt tudom megosztani.

Ez a kép valamikor az 1950-es évek végén, egy decemberi napon, disznóvágáskor készült Csömörön.

„Tisztelt moszkvaiak! Ezt a kerítést a közelgő választások tömeges csalásai által kiváltott zavargások esetére emeltük. Az időleges kellemetlenségért szíves megértésüket kérjük.”

„Rég szerettem volna már beszkennelni néhány képet az azerbajdzsáni Rena Effendinek „Az élet vonala” (Линия жизни) című könyvéből” – írja ulysses85.

Ha már közzétettük az orosz választás komikus képeit, úgy illik, hogy közzétegyünk néhányat a választás utáni kevésbé komikusakból is.

A hetvenöt éve romokban álló kelet-német kisvárosról készült tegnapi fotósorozat, úgy tűnik, alaposan megkavarta az olvasókat.

„Rommá lőtt, és a háború után teljesen elhagyott városka Németország keleti határvidékén, valami furcsa névvel, amelyet elfelejtettem”.

Az 1941-es év filmtörténete két olyan produkciót is számon tart, amelynek célja az 1939. szeptemberi Lengyelország elleni akció megindoklása és a lengyelek elleni gyűlölet felkeltése, ébren tartása.

Félórája végetértek az orosz parlamenti választások, megkezdődött a szavazatok összeszámlálása, s az internetre felkerültek az első fotók.

„MEZUZA (héb. מְזוּזָה), a zsidó ház ajtófélfáira erősített pergamentekercs. A mezuza szó eredeti jelentése: „ajtófélfa” (vö. Kiv. 12,7). Etimológiája homályos.”

Bulgakov az új szovjet rendszerről írott egyik legkíméletlenebb szatírájában a Kutyaszív-ben (1925) azt beszéli el, hogyan válik emberi hipofízis beültetése után egy jámbor és hálás kóbor kutya követelőző és primitív szovjet proletárrá.

Nemrég írtunk róla, hogy a Kálvin Center előtt egy indiai elefánt tűnt fel teljes díszben, hátán maharadzsával. A jelenséget akkor a téridő sajátos konstellációjával magyaráztuk, s csak most derült ki, mennyire helyesen.

Branson DeCou 1931-es oroszországi utazásának színes diái közül láttuk már azokat, amelyeket Moszkvában, illetve a két Leningrád melletti egykori cári palotaegyüttesben, Peterhofban és Carszkoje Szelóban készített.

Temető, úgy tűnik, mindig volt itt, de a templomot téglából csak közvetlenül az első világháború előtt építették a helybéli Poljasov paraszt-kőműves költségén.

Ez egy nagyon egyszerű történet. Hősei valaha egy kis házban éltek, amelynek ablakait vidáman faragott ablakkeretek szegélyezték. A házikó pedig egy kicsi faluban állt a mező szélén, az erdő ölelésében.

Lwów máig hűségesen őrzi azoknak az időknek az emlékét, amikor a körpanorámás Barátság könyvesboltban még valamennyi baráti ország könyvei kaphatóak voltak. De Lwów valaha a lengyel könyvnek is fővárosa volt.

Természetes m ódon következik most az egykori lwówi Miejskie Muzeum Przemysłowe plakátgyűjteményének az „alkoholellenes kampány” címke alá sorolt néhány darabja.

Szukamy polskiego czytelnika, który może pomóc nam sprawdzić jeden artykuł w języku polskim i z polskim tematem.

Ezek a képek, amelyek a múlt század nyolcvanas éveinek elején készültek egy kis szovjet járási központban és a környező falvakban.

Nemrég találtunk egy ismeretlen fotósorozatot a División Azulról az orosz hadszíntéren, s közöttük az alábbi csodás fényképet, amelyen a spanyol katonák szabadtéri „szalonbika”-viadalt rögtönöznek valahol a sztálingrádi fronton.

Ma éjjel átállunk az új szerverre. Emiatt a világ távolabbi helyein néhány órán át nem látszik majd a Studiolum szájtja és a blog képei.

A gretnai képeken a fák nem főszereplők, mégis nélkülözhetetlenek, mert ők jelölik ki azt a teret, amelyet a milliónyi seregély tánca betölt.

Senki sem tudja, miért teszik. Mégis minden ősszel sok ezer seregély táncol a skóciai Gretna fölött.

A szovjet alkoholellenes plakátok közül kétségtelenül az a legismertebb, amelyet I. Govorkov készített 1954-ben, amikor az alkoholellenes kampány huszonöt év kihagyással újra fellángolt Sztálin halála után.

A krakkói Kazimierzzsel ellentétben Szingapúrban nem „köti enyv a múltat a jövőhöz”. A föld kevés, az épületek felhőkarcolók, a bevásárlóközpont szentély, és a holtak nem versengenek az élőkkel.

A szürke londoni délelőttön teával a kezemben nézem a naplementét a Fuji-hegy mögött – a távoli webkamerán keresztül.

A tömeges alkoholizmus és az ellene való küzdelem egyaránt szerves része volt a Szovjetunió mindennapi életének, megalakulásától egészen felbomlásáig.

A politika – művészet. És olykor a politika az avantgard művészet legmagasabb csúcsait is meghaladja, mint a Baleári-szigetek kormányfőjének itt következő performansza tanúsítja.

Nyikolaj Rerih: A világ hordozója, 1933 – Ekkehard meisseni őrgróf és felesége, Uta alapító-szobrai a naumburgi dóm nyugati kórusában, 13. sz. közepe

A webszolgáltató-értékelések, mint most utánanéztünk, ma már messze a legrosszabbak közé sorolják a Globat.comot.

A potyerjajevkai közösség életét egy másik, moszkvai fiatal fotós, Misa Maszlennyikov is megörökítette. Ugyanazok a személyek, ugyanazok a cselekmények, de milyen más fotók!

Potyerjajevka falu neve a потерять, ʻelveszíteni’ szóból ered, de az elvesztett orosz falvakkal ellentétben Potyerjajevka éppen hogy megkerült.

Az Oroszországi Föderáció Elnöke, D. A. Medvegyev látogatásával összefüggésben határozottan megkérjük Önöket, hogy ne teregessenek ki fehérneműt az erkélyre.

Ibrahim Müteferrika, a magyar származású első török nyomdász olyan hatalmas területet járt be életében, mint kevesen az ő idejében.

Murat Reis – azaz admirális – már Rodoszon született, ide települt muszlim albán családból. Tizenkét éves kora óta a legnagyobb török admirálisok, Turgut Reis, Piri Reis és Barbarossa Hayreddin Pasa alatt szolgált.

Viktor Klamm képei furcsa módon ismerős világot mutatnak be: néhány különbségtől eltekintve mindez lehetne akár egy kelet-magyarországi vagy erdélyi faluban is.

A Balaton északi partján keletről nyugat felé haladva, s a tihanyi félsziget bejáratát éppen csak magunk mögött hagyva, még mielőtt Balatonudvariba beérnénk, már az útról is látszik jobbkéz felé egy különös temető.

A temető nekro-polisz, a halottak városa, ahol, mint a mesében, minden a fordítottja annak, ahogy az életben van.

A domb tetején áll nagyapám falujának temploma, a mai Magyarország legrégebbi faépülete, amelyet 1670-ben ácsoltak Csodatévő Szent Miklós tiszteletére.

Nem raknám fel ezeket a képeket, ha nem volnának kutyáim, és nem ismerném túlságosan is ezt a jólnevelt, a maga porciójában biztos, mégis sóvárgó pillantást.

A Montparnasse pályaudvari balesetet megörökítő számos fotográfus közül minden bizonnyal Henri Roger-Viollet (1869-1946) volt a legnevesebb, és kétségtelenül a legérzékenyebb.

– Nehéz dolog pályaudvarokat fényképezni? – Könnyebb, mint akármi mást - felelte Švejk -, mert nem mozog, és az a pályaudvar folyton egy helyben áll, és az embernek nem kell rászólni, hogy barátságos arcot kérek…”

Carlos Di Sarli, El Señor del Tango a kíméletlen El Tuerto (az Egyszemű) vagy yeta, „szemmelverő” néven is ismert volt Buenos Airesben.

Lenin eltörli a börtönöket. Mark Larionov 27 éves rab rajza. Elítélve négy rendbeli lopásért, utolsó ízben két év szabadságveszésre. Foglalkozására nézve esztergályos.

A Kremlről, amelyet már soha nem is láthatunk, mert a 30-as években szisztematikusan elpusztították a régi Moszkva nagy részével együtt, az utolsó cár koronázási ünnepségének fotói alapján alkothatunk képet.

A 19. század második fele a Monarchiában, de az összes környező országban is avval telt, hogy részletes, katonai feladatok megoldására alkalmas térképekkel borítsák be a saját és a szomszédos országok területét.

A költő és politikai aktivista Natalia Gorbanevszkaja visszaemlékszik rá, mennyire tátva maradt a szája, amikor Szenderov felkérte rá, hogy bármilyen irodalmi tárgyról beszélhet, csak tabutéma legyen.

Elhagyatott helyből, gyárból, bunkerből, úttörőtáborból, rozsdatemetőből van elég a nehézipar, a hidegháború és a szocializmus utáni Európában. Többnyire még behatolni sem olyan nagy kunszt.

Szerettem volna csak egy rövid képes posztot írni azokról a kosztromai falvakról, ahol a Fekete Etnográfus gyűjtögeti az elhagyott házakban a maga kosztromai Fortepanját.

Jacques Dupâquier az 1956-os Moszkvából Taskentbe repült tovább. Itt szemmel láthatólag ugyanolyan szabadságot élvezett a városnézésben és fotózásban, mint a fővárosban.

Az 1956-os Moszkvából kereken harminc évet lépünk vissza. Ezek az 1926-os Moszkva látképei, és nem is akármilyen látképek: egyfelől azért, amit ábrázolnak, másfelől ahogyan ábrázolják.

A Via dei Falegnami olyan szűk utcácska volt, hogy ha valaki kikönyökölt az egyik szegényes lakás ablakán, kezet foghatott a szemközti lakás lakójával.

Jacques Dupâquier francia történész 2009-ben, egy évvel halála előtt digitalizálta és rakta fel a netre 1956-os szovjetunióbeli utazásainak színes fotóit.

Néhány hónap múlva lesz negyven éve, hogy 1972 februárjában, huszonöt év diplomáciai szünet után Nixon amerikai elnök látogatást tett Pekingben.

Ma 69 éve adták ki a krími Szimferopolban azt a német-orosz társalgási szótárt, amelynek, mint bevezetője írja, „tartalmát az egymással napjainkban közeli kapcsolatba került német és orosz nemzetiségű felhasználók igényei határozták meg.”

„Erdély egy részének ezeréves hazánkba való visszatérésével sok drága magyar testvéreinken kívül nagyszámú román kisebbség is visszakerült, mely kisebbség nyelvének könnyű elsajátítását óhajtja könyvem elérni.”

A magyar kommentek, mielőtt rátérnének a konkrét problémára, először leszögezik, miért hiteltelen a szerző.

A második világháború volt az első olyan háború, amelyben a katonák, mindenekelőtt a német hadsereg katonái, tömegesen készítettek privát fotókat.

A moszkvai Gorkij-parkban a napokban szabadtéri életmű-kiállítást rendeztek az Izvesztyija veterán fotósának, „a szovjet fotográfia élő klasszikusának”, Viktor Ahlomovnak.

A Россия для всех – „Oroszország mindenkié” kiállítás valamennyi falát két orosz kortárs művész, Viktor Bondarenko és Dmitrij Gutov papír-graffitijei tapétázzák ki.

Első lépésem az Einem-süteményért, 19. sz. vége. Az 1851-ben Theodor Ferdinand von Einem által az Arbaton alapított édességgyár a 19. sz. végén költözött át a Moszkva-szigetre, ahová a kislány is ugrik. 1917-ben államosították, 1922 óta Vörös Október néven termel.

Ma, amikor a Nobel-díj friss kitüntetettjeit ünnepli a világ, emlékezzünk meg egy percre a Nobel-békedíj egyik nagy veszteséről is.

A Nyelv és Tudomány portál tett közzé egy nemrég felbukkant orosz-magyar szószedetet, amelyet szemmel láthatólag az orosz megszállókkal való legalapvetőbb kommunikáció megkönnyítésére állítottak össze.

A cári hadsereg parancsnokai utoljára szemlét tartottak csapataik fölött, majd az osztrák-magyar hegyi vadászok vezetésével felvonultak a Monarchia 1914-18 között elesett katonáinak emlékművéhez.

A baleári szigetek egyes politikusai és médiája időről időre – különösen a választások közeledtével – igyekeznek kijátszani az autonóm tartomány feltételezett nyelvi problémájának ütőkártyáját.

A magyar fotóművészet londoni kiállításával egy időben, júniusban nyílt, és vele együtt, októberben zárult a Krím-félszigeti Szevasztopolban Jevgenyij Haldej hetven évvel ezelőtti fotóinak kiállítása.

A Londoni Királyi Képzőművészeti Akadémia idén június 30. és október 2. között nagyszabású kiállítást rendezett „SZEMTANÚ – A XX. századi magyar fotográfia” címmel.

„Szásának hívnak”, írja akortes. „Moszkvában élek, és meghívlak, hogy tölts velem egy teljesen szokásos hétköznapomat.

Száztizenöt éve, 1896. október 5-én az új orosz uralkodópár első külföldi útja a koronázási ünnepségek után Franciaországba vezetett.

A második világháború hadseregeiből nemcsak az otthoniaknak küldtek leveleket és képeslapokat. Hanem az ellenségnek is.

A „háromszögletű levelek” és az illusztráció nélküli tábori levelezőlapok mellett a második világháború számos hadseregénél rendszeresítették a tábori képeslapot is.

Pedig volt idő, amikor ez a hajtogatás egyáltalán nem számított szokatlannak, sőt az ilyen módon hajtogatott levelek voltak a legértékesebbek, amit a postás csak hozhatott.

A Battery Mannhattannek az a pontja a Hudson és az East folyók találkozásánál, ahol az első holland telepesek partra szálltak.

Nem, ezeket sosem láthattuk így, ebben a flamand csendéleteket idéző fényben, ebben a kiszámítottan véletlenszerű és heroikus összeállításban. Mégis pontosan emlékszünk rájuk.

Ma jelent meg az általunk gondozott első modern kiadásban, eredeti spanyol nyelven és angol fordításban a Libro de las Honras de la Emperatriz María de Austria.

Sok éve gyűjtöm a régi fényképezőgépeket, s olykor megesik, hogy az interneten rendelt géppel együtt az utoljára benne maradt filmet is megkapom.

Az isztambuli nagy bazár antikvárius udvarában, ahol dzsinnek ütik égő pöröllyel belülről a fájó fogat az oszmán orvosi kéziratok miniatúráin, egy turbános férfi mellszobra áll, talapzatának felirata szerint Ibrahim Müteferrikáé.

Ma kezdődött Moszkvában az Orosz Kommunista Párt XIV. kongresszusa a békés hatalomátvételért.

Ivan Vasziljevics Boldirev 1850-ban született kozák családban, a Don melletti Ternovszkoje faluban. Mivel anyja korán meghalt, s apja a cár kozák seregében szolgált, szinte árván nőtt fel nagyapja mellett.

Sok éve már, hogy Moszkvában ilyenkor szeptember eleje és október közepe között megrendezik az „Orosz tájkép” fotóversenyt és szabadtéri fotókiállítást a Vörös Téren.

A hatezer lakosú Kicsmengszkij-gorodok, amelyet lakói csak Kics városkának neveznek, a történelmi orosz vidék legészakkeletibb tartományában, Vologdában fekszik, annak is a legkeletibb járásában.

Az 1880-as évektől kezdve terjedő „safety bicycle” révén a kerékpár először vált arisztokratikus hóbortból valódi tömegközlekedési eszközzé, sőt a vasút kiépülésével sok ingázó számára egyfajta egyszemélyes szárnyvonallá.

Az észak-vietnámi hegyek között, 2000 méter magasan fekvő Sapa az ország egyik legvadregényesebb vidéke. A megközelíthetetlen völgyekben számos kis nép és különleges nyelv maradt fenn a kínai és vietnámi hódítás előttről.

A Lwów-térképen, a hosszú Szabadság tér déli végpontján, az egykori Lenin szobor helyére visszaállított Mária-oszlop mögött jól látszik, hogy Lwów legnagyobb könyvesboltján több nyelvű felirat hirdeti az árut.

Kész felüdülés olyan háborús társalgási szótárt olvasni, amelynek szemmel láthatólag egyetlen mondanivalója az: „Köszönjük, hogy felszabadítottak!”

Tíz fotó jelent meg a napokban az orosz neten, rövid időn belül több szájton is, tíz eléggé kifakult színes fotó 1941 októberéből, a babij jari tömeggyilkosságról, két héttel Babij Jar hetvenedik évfordulója előtt.

Az alábbi százhúsz fénykép Szahalin első „orosz” korszakából, az 1895-1905 közötti időszakból származik, legalábbis ezzel a megjelöléssel terjednek az orosz neten.

„Az ember Északon utazgatva gyakran találkozik történetük utolsó éveit élő falvakkal. Sok közülük gazdag történelemre tekint vissza, és örömmel osztja meg ezt azzal, akivel még lehet…”

Piacot fotózni nem könnyű. Nehéz túllépni a zsáner csábításán, az egzotikum varázsán, az orientalizmus közhelyein, a kísértésen, hogy ezt az egész zsibongó sokaságot egyszerre ragadjuk meg, s a végén semmi se marad a kezünkben.

Pontosan két hét telt el azóta, hogy arra kértük olvasóinkat: segítsenek összegyűjteni azt a legkevesebb 1500 eurónyi összeget, amely lehetővé tenné árvízkárosult széki barátainknak, hogy még a tél beállta előtt be tudjanak költözni új házukba.

– írta emlékirataiban James Abbe, és ő csak tudta: he shot them all, Francótól Mussolinin és Hitleren át Sztálinig.

Kelet-Galícia szelíden hullámzó, augusztus végén is zöld dombjait még puhábbá teszi a délutáni napfény. Ez a fény és ez a levegő a főszereplői Bruno Schulz első könyvének, a Fahajas boltok-nak.

Talán Lwów az egyetlen város Európában, ahol máig látni még jiddis nyelvű feliratokat az utcán.

2011. szeptember 11-én 11 órakor nyilvános sajtótájékoztatót tartunk a Liliomkertben, Káptalantótiban, amelyre szeretettel várunk.

A folyó mentén, huszonhárom településen át haladó út fontos összekötő útvonal a partvidéki Camino de Santiago és a Camino Francés között.

Ez a formula, amikor a kisember saját kicsinységével növeli a figura nagyságát, és a figura nagyságából merít biztonságot és támaszt saját kicsinysége számára, csak néhány évtizeden át volt termékeny.

Cabrera vázlatos körvonalai Mallorca szigetétől délre a híres Kitab-i Bahriyé-ben (A hajózás könyve, 1526) csupán az öblöket jelzi, ahol horgonyt lehet vetni.

A Bertalan-napi megemlékezés után felkapaszkodunk a Felszegre megnézni a rombadőlt házakat, s aztán leereszkedünk a piactérre, hogy meglássuk, hogy állnak barátaink az új ház építésével.

Írtuk már, hogy augusztus 24-e, Bertalan napja nemcsak a francia, hanem a széki kálvinisták számára is gyásznap.

A kiskurimai (szlovákul Kurimka, ruszinul Havrjanec) egykori görögkatolikus fatemplom ikonosztázának királyi kapuja Bártfán, a Sárosi Ikonmúzeumban.

De hogy a nemzetiszocialista párt lapját, a Völkischer Beobachter-t már sok évvel 1941 előtt oroszra fordítva, nagy példányszámban terjesztették Moszkvában, arról még nem írtunk.

Némelyek szerint nem Afrikában, a Közel-Keleten vagy a világ bármely más pontján, hanem éppen itt, Cantabriában ringott az emberiség bölcsője.

A Kura áradása Tifliszben 1893-ban, amikor Joszif Dzsugasvili a városba érkezett, hogy megkezdje tanulmányait az orthodox szemináriumban.

Az imént kaptuk a hírt, hogy olvasóink benevezték a Wang folyó verseit a 2011-es Golden Blog versenybe, s ha már így esett, nem tehetünk mást, mint hogy helytállunk becsülettel.

Ó nyelveknek csodálatos adománya, az idiómákban való fölényes jártasság, amely még az ily jelentéktelen szavakat is ennyire kapásból fordítja nemcsak magyarra, de lengyelre, sőt szükség esetén talán még kínaira is!

Szebezs városka Oroszország egyik legnyugatibb csücskében, az orosz-lett-belorusz hármas határon, csodálatos környezetben, tavak között, mélyen a tóba nyúló félszigeten fekszik.

Négyszáz éve jelent meg Sebastián de Covarrubias Tesoro de la lengua castellana o española című munkája, az első monumentális spanyol értelmező és etimológiai szótár.

– „Csak Lwówban!” A cím annak a dalnak a címe, amelynek szövegét Emanuel Szlechter, zenéjét Henryk Wars szerezték, a háború előtti lwówi irodalmi élet közismert figurái.

Liébanába úgy érkezik az ember, akár egy szigetre, s az idősebb helybéliek is így beszélnek róla.

Nem mindegy, ki fordít először egy költőt egy nyelvre. Paszternak zsenialitása biztosan hozzájárult ahhoz, hogy az orosz olvasók a magukénak érezzék Petőfit.

Lwów, Львів, Lemberg, לעמבערג, Լվովի, Львов, Liov, Ľvov, Lvov, Лвов, Lavov, Leopolis, Léopol, Leopoli, Ilyvó. Alig néhány európai városnak – Velencének, Rómának, Párizsnak, Londonnak – van saját neve ennyi nyelven.

Hogy az elefántok váratlan felbukkanása a városok utcáin a nagy politikai földmozgások velejárója, arra Oroszország huszadik századi történelme szolgál számos példával.

„Ebben a száz csont és kilenc nyílás alkotta mulandó formámban van valami, amit jobb híján szélkergette szellemnek nevezhetnék… Ez hajt engem évek óta arra, hogy verset írjak.”

…éve, 1456. július 22-én a magyar-horvát védők három heti ostrom után visszaverték a II. Mehmed szultán által vezetett török sereget Nándorfehérvár alól.

Nem, ez nem Berlin a szövetségesek bombázásakor, ez Potes városka a Liébana, völgy szívében, Cantabriában, 1937-ben, egy évvel a polgárháború kezdete után.

A Les songes drolatiques de Pantagruel című könyvecskét alkotó 120 metszet szinte minden szöveg nélkül jelent meg 1565-ben.

Az olasz költészet manapság (és már jó ideje) alapvetően két típusra osztható, az érthetetlenre és az unalmasra, s ennek az az oka, hogy a szerzőkből hiányzik az a szenvedélyes vágy, hogy olvassák őket.

Az utóbbi években nagyon sok, meglepően gazdag archív fotósorozat jelenik meg Moszkváról és egyáltalán Oroszországról.

Amióta Language Hat közzétette a szovjet kommunalkáról írott bejegyzésünket, az olvasók kommentárjaiból világossá vált, hogy bizony angolszász területen is nehéz volt a lakáshelyzet a sztálini időkben.

1992-ben kezdtem felvételeket készíteni Litvánia legkisebb – 90 cm magas – emberéről, Alfons Mickusról, akinek életében sok szomorú és örömteli esemény volt.

Néhány hónapja nyílt meg Moszkvában „A litván iskola: nyugati fotográfia a Szovjetunióban” című fotókiállítás.

Három éve már, hogy közzétettük azt a társalgási szótárat, amely egy Németországban győztesen előrenyomuló szovjet támadás beszédhelyzeteire készítette fel a katonákat.

Az alábbi képeken azt szeretném bemutatni, hogyan irtja az afgán rendőrség a mákot. Teljesen véletlenül csöppentem bele egy ilyen akcióba.

A régi polgári lakás ajtaján minden terv nélkül összezsúfolódó, s az idő rétegei által lassanként egy tónusra hozott lakrész-csengők hűen tükrözik az előző bejegyzésben említett kommunalki természetét.

Egyedi udvarokhoz egyedi kapucsengők. Az alábbi domofonokat Kszusa Majevszkij fotózta Lwówban.

Az Art historia blog még egy Nicolae Ionescu-képpel szolgál, de ennek külön bejegyzést szentel, s mi is így teszünk.

A mai Mandinerben – ahogy már néhány nappal ezelőtt is – írás jelent meg a kommentelés szabadságáról, a verbális erőszak terjedése és a véleményszabadság közötti dilemmáról.

Írtuk már, hogy a két világháború közötti Bukarest micul Paris volt, „kis Párizs”, a fényűzés és a felfokozott életvágy városa. S ahogy lenni szokott, a fénynek megvolt a maga árnyoldala is.

Ezt a képet Wang Wei küldi Cantabria hegyei közül, a liébanai kolostor völgyéből, ahol a varázslatos Beatus-kéziratokat másolták ezerháromszáz évvel ezelőtt.

Hetvenöt éve, 1936-ban zárt be az utolsó olyan állatkerti ház Európában – mégpedig Torinóban, s egy évvel korábban az utolsó előtti Bázelben –, amelyben négereket mutattak be a látogatók számára.

Utólag értesülök a legjobb kiállításokról. Most olvasom, hogy a Cenzúra Múzeumában négy napja zárt be ez az áttekintés Európa politikai karikatúráiról az 1940-50 közötti időszakban.

Federico García Lorca halálának körülményeit hosszú időn át bizonytalanság és legendák övezték. Néhány hete jelent meg Miguel Caballero Pérez García Lorca életének tizenhárom utolsó órája c. könyve.

Ha az embereknek nincs hova menniük, Moszkvába mennek. Menekülnek a rossz élettől, mennek a pénz, a szerelem, a szerencse után – Moszkvának mindez megvan.

A Serra de Tramuntana mindkét végpontján egy-egy világítótorony áll. Északon a Formentor-hegyfokon, délen az Andratx melletti Sa Mola platóján.

„Kirándulás Párizsba. Viszlát a Boulevardon!” (David Welch: Germany, Propaganda and Total War, 1914-1918, 2000)

„Íme az usszuri tigris eljött újévnapra, hogy gyógyírt hozzon minden gonosz bajra, az amerikai válságot felfalja, mindenkinek boldogságot, szeretetet osszon, mindenfajta gazdagságot hozzon ez új évben!”

Szerettem az együgyű festményeket, szemöldökfa-díszeket, díszleteket, bohóc-vásznakat, cégéreket, népies metszeteket; a divatjamúlt irodalmat, egyházi latint, fogyatékos helyesírású erotikus könyveket…

Москва hozzászólása az előző bejegyzés angol változatához: „…s azt tudod, ugye, mi történt, miután összekötötték a horgász csuklóját, hogy ne tudjon többet ekkorát lódítani?”

Míg mi a Duna mentén tekerünk folyásiránnyal szemben, olvasóinkat sem akarjuk megfosztani a vizek örömeitől. Fjodor Telkov valahol Oroszországban arról kérdezi a horgászokat, mekkora volt életük legnagyobb fogása.

Az első európai Atlasz előszavában – amelynek szerzője, Gerhard Mercator már nem érhette meg műve befejezését – egy Sevillai Szent Izidortól kölcsönzött figyelmeztetés olvasható.

A végállomáson egy cigány férfi és egy cigány asszony állt mellettem három gyerekkel. Huszonöt-harminc évesek lehettek.

Harkovot, a korabeli Ukrajna legnagyobb városát és a Szovjetunió harmadik legnagyobb ipari városát a német hadsereg 1941. október 24-én foglalta el igen súlyos harcok után.

Az előző poszt után ide kívánkozik one-way egy régi sorozata, amelyet amerikai nyilvános fotógyűjteményekből válogatott össze ugyanolyan figyelemmel a képek részletei és egymásutánjuk íve iránt.

Az Egyesült erővel az iszákosság ellen című képeskönyv, mint bevezetője írja, a gorbacsovi szesztilalom melletti agitáció céljából látott napvilágot 1989-ben.

A könyvtári könyvek lapjai között lomha, kerek pecsétek rejtőznek, mint kőzetrétegek között a fosszíliák, távoli, egzotikus és valószínűtlen földtörténeti korok virágzásának és átalakulásának tanúi.

Sok éve már, hogy kint van ez a kép a régi sváb ház falán a Duna-parton, ahová mindig ilyentájt, június végén indul a születésnapi Rákoshegy-Nagymaros kerékpártúra.

Négy év alatt a pagodafák nagyra nőttek a Wang folyó partján, s árnyékukban az út is egyre messzebbre fut.

Egy portugál barátunk küldte ezt a képet a lisszaboni Praça do Rossión tüntető „indignados” egy csoportjáról. Egy hirtelen jött koranyári eső a követeléseiket hirdető transzparens alá kényszerítette őket.

Egy darab kenyeret szorongatott a kezében, amelyet titokban csempészett haza, s a zsebében egy útlevél volt, hogy külföldre meneküljön.

1383-ban az akkori orosz fejedelemségek északkeleti határvidékén, Hlynov – a későbbi Vjatka, a mai Kirov – várostól háromnapi járóföldre egy paraszt egy ikont talált a Velikaja folyó partján.

Mint láttuk, az Amur és mellékfolyói mentén archaikus körülmények között halászó és vadászó nanaj törzseknek a vasút hozta el a világhírt.

A fenti képet Kinga küldte Londonból néhány perce, az alábbi levél kíséretében. „Erről a fotóról van egy történetem, nyilván nem vadi új, úgyhogy lehet, hogy ismered, de hátha mégsem.”

A bolt neve Milenium, így, egy l-lel, mert gazdáját Milennek hívják. Az emberek már tudják, hogy Milen olyan gondosan bánik a biciklikkel mint senki más.

A faluba, ahol élek, a 20. századdal egyidőben érkezett meg a vasút. Előkészítése, a részvénytársaság felállítása, a törzstőke összegyűjtése, a vonaltervek kidolgozása azonban már egy évtizeddel korábban megkezdődött.

Nem hiszem, hogy két évvel ezelőtt bárki komolyan gondolta volna, hogy egy ilyen kiejthetetlen nevű ország valaha is győztes lehetne Európa legnézettebb dalversenyén.

Százhúsz éve és három napja, 1891. május 31-én volt, hogy az orosz trónörökös, a későbbi II. Miklós cár Vlagyivosztokban elhelyezte a transzszibériai vasút alapkövét.

minden mennyiségben, méretben, formában, színben. A legelső dolog, amivel az isztambuli repülőtéren az érkezési oldalra kilépve találkozik az ember, az Armine divatcég plakátja, amelyen egy rendkívül csinos fiatal kendős nő látható.

Ez a címe a szimferopoli Jurij Gladkij meg nem jelent fotóalbumának, amelyről a szerző így ír az interneten közzétett válogatásában: Megint egy könyv, amelyet már összeállítottam, de a válság miatt nem jelenhetett meg.

A blog angol változatában tegnap óta nem működnek a javascriptes felpattanó ablakok, míg a magyarban vígan pattognak tovább.

Nem gondolná az ember, hogy Csömör, ez a Budapest határában fekvő, erdőktől körülvett kis zsákfalu hatvanhat éve Magyarország stratégiai központjává vált.

Az ősbicikli történetének képes krónikájából egy dolog maradt ki: az ősbiciklisták fotóalbuma.

Az elmúlt napok biciklis bejegyzései előtti tisztelgésként íme egy kicsi és szerény kétütemű költői gépezet, amely kizárólag a mechanizmusa alapját jelentő eredeti alkatrészekkel működik tökéletesen.

Az első kép aláírása nem hagy kétséget afelől, mit látunk rajta: a közlekedési rendőr megbírságolja a felelőtlenül száguldozó velocipédistát. Elvégre nem élünk az őserdőben.

Le lehet-e fényképezni a sötétséget? A spanyol Babelia legutóbbi számában Antonio Muñoz Molina ír a Metropolitan Museumban nemrég megnyílt Night Vision: Photography After Dark fotótörténeti kiállításról.

Πᾶν γνήσιον ἀντίτυπον φέρει τὴν κάτωθι ὑπογραφὴν καὶ σφραγίδα: “minden hiteles példány az alábbi aláírást és pecsétet viseli.”

Nagyon köszönöm meghívásukat egy ilyen jelentős művészeti kiállításra, nem hiszem, hogy Olaszországnak rám volna szüksége, hogy képviseltesse magát, én pedig úgy érezném magam, mint egy macska a kutyakiállításon, vagy viszont.

De Borisz Indrikov nem csak két kerékben utazik, elbánik egyszerre többel is egy olyan Zóna partján, amelyet nem annyira az apokalipszis, mint inkább egy vándorcirkusz hagyott maga után.

Fietswinkel (Biciklisarok). Nyitva szerdától vasárnapig délután 3-9 között. Használt biciklik 35-95 euró közt. Mahlowerstr. 9, Berlin/Neukölln.

Nem ritkaság a civilizáció történetében, hogy egy dolgot kétszer fedezzenek fel, akár mert első feltalálása homályba merült, akár mert a beavatottak szántszándékkal őrizték az első felfedezés titkát. Így történt ez a biciklivel is.

Az Eurovíziós Dalfesztivál alkalmából a Rénhírek és a a Nyelv és Tudomány portál is átvette azt a bejegyzésünket, amelyet tavaly írtunk a Buranovszkije Babuskiról, a Buranovói Nagyikról.

Emlékeznek még a Nap és a Hold titokzatos lovagrendjére, akik a Gesta Romanorum századai óta két keréken jártak a had előtt, s kedves kerékpárjukkal temetkeztek a 12. században Oroszlánszívű Richard várának falai alatt?

Azt hiszik, hogy a verklit csak forgatni kell, pedig ez is olyan, mint a „kézizongora”. Ha valakiben nincs gyakorlat és érzés, akkor nincs „takt” se, és a nótának se füle, se farka.

Egy további Friedmann-kép. • „Dervarits István. Kerthelyiség a Pista bácsihoz” – Palimpszeszt: „Pali bácsi vendéglője”

Még most is emlékszem, ahogy nekieredünk a józsefvárosi flaszterrengetegnek, patkószeget keresni. Tudtuk hogy azokat a pesti szorgalmas lovacskák veszítik néha el szőrkamáslis patájukról.

Gyerekkorunk Mallorcáján (s ez kisebb-nagyobb különbségekkel a többi szigetre is érvényes) két játékot játszottak csontokkal – kecske- vagy birka-sarokcsontokkal.

Ezt a történetet elő lehetne adni időrendben is, az elején kezdve és a végén befejezve, de abban a sorrendben is, ahogy egyes részletei az elmúlt napok hozzászólásai során lépésről lépésre kirajzolódtak.

Milyen kár, hogy három hónappal ezelőtt, a nyúl évének újévi vacsorájáról írva még nem ismertem a bostoni múzeum japán újévi képeslapjait.

A kezdőkép érthetővé teszi, miért teszem fel ezt a századfordulós gyermekjáték-sorozatot az előző gyerekkocsis bejegyzés után. De a képek a szibériai „fej vagy írás”-poszthoz is kapcsolódnak.

A mai gyerekkocsi történeti előzménye, mint neve is mutatja, a gyerekméretűre lekicsinyített lovaskocsi avagy hintó.

Moszkva és Carszkoje Szelo után (vagy előtt) Bernard DeCou egy sorozatot készített a peterhofi Nyári Palota kertjében is, amelyből eddig huszonöt üvegdia került elő.

A vetőmagos tasakokon öt nyelven olvasható a növény leírása, s a román és a bolgár mellett a magyar változatot is anyanyelvi fordító készítette.

A carszkoje szelói egykori cári rezidencián készült harminc felvétel azért különösen értékes, mert pontosan tíz évvel DeCou látogatása után a német hadsereg megszállta a palotát.

Farafra oázisától nyugatra már csak homok van, a líbiai Nagy Homoktenger. Jócskán előre kell hatolni benne, minden út és útjelző tábla nélkül, hogy az élet jelére bukkanjon az ember.

Lenin-szobrokról többször is volt már szó itt a blogon, például munkásmozgalmi dalok, a diktátorok gyermekkultusza, vagy az elcserélt talapzatok kapcsán.

Pétervár málló falait, amelyeknek a puszta anyagba való visszasüllyedését Szasa Terebenin dokumentálja, Vagyim Bo új alapanyagként használja modern ikonok létrehozására.

Nemrég említettük, hogy 1114-ben a pisaiak Medina Mayurqa – a mai Palma – királyi mecsetéből magukkal vitték azt a két vörös porfír oszlopot, amelyek ma a firenzei Keresztelőkápolna főkapujának két oldalát díszítik.

A felületek a maguk módján öregszenek, elbűvölő őszi színeket öltenek, sajátos esztétikát teremtenek. Ennek a folyamatnak tárgyilagos és melankolikus krónikása a pétervári Szasa Terebenin.

E. Schiller The First Photographs of Jerusalem and the Holy Land című albuma sok sok évtizede jelent meg, és azóta gyűjtők által keresett ritkasággá vált.

Az 1980-as és 1960-as évek Moszkvájáról már tettünk közzé fotósorozatot. Most egy nagy ugrás következik vissza az időben, az 1930-as évek elejére.

A tengertől az ellenkező irányban, a Nyugati Sivatagban, az al-Kharga oázis szélén, Hibisz templomától mindössze másfél kilométerre fekszik az egyik legrégebbi keresztény nekropolisz, Bagawat.

A bajorországi Oberammergau lakói 1633-ban fogadalmat tettek: ha túlélik a pestisjárványt, tízévente nagypénteken passiójátékot tartanak az egész falu részvételével.

Szingapúr legöregebb temploma a Megvilágosító Szent Gergelynek szentelt örmény templom. Ma már védett műemlék, s nem működik templomként.

Ez a bejegyzés több, korábban érintett témához egyformán kapcsolódik. Képeslapok a cipősdoboz aljáról; a második világháború, a Húsvét és a propaganda keresztútjáról.

Nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1926 áprilisában jelent meg a Советское Фото – Szovjet Fotó első száma, amelyet alcíme szerint „az amatőr fotográfia és a fotóriport kérdéseinek szenteltek”.

Viera Bombová (1932-2005) a 60-as és 70-es évek álomszerű szlovák könyvillusztrációinak egyik mestere volt.

Néhány napja végeztem Umberto Eco összegyűjtött konferencia-előadásainak – ahogy ő nevezi, „alkalmi írásainak” – fordításával: Costruire il nemico, „Megcsinálni az ellenséget”.

Kárpótlásul a kevés képért elmondom, ki volt Saul Wahl, a gazdag breszti zsidó, akit egy éjszakára megválasztottak Lengyelország királyának.

„Ó Egyiptom, Egyiptom, kultuszaidból csak a mesék maradnak, amelyekben tulajdon gyermekeid sem hisznek majd.”

Írtunk már az 1940-es orosz-észt szótárról, az 1941-ben a szovjetek által Németország és a németek által a Szovjetunió megszállására készített orosz-német katonai szótárakról…

Az 1930-as években világszerte híressé vált Essad Bey, a titokzatos „azeri herceg” több könyvsiker szerzője és a kulturális élet számos jeles képviselőjének barátja volt.

谷口疏鐘動,
漁樵稍欲稀。
a völgy bejáratánál harangszó foszlánya
rőzseszedők, halászok elmaradnak

Sebastián Alarcón 1968-ban, 19 évesen kezdte meg tanulmányait a chilei egyetem filmrendező szakán. 1970-ben állami ösztöndíjjal a moszkvai Összorosz Állami Filmművészeti Egyetemre küldték.

Azerbajdzsánban elsősorban a grúz borok uralják a polcokat: Hvancskara, Kindzmarauli, Piroszmani, a birodalom idejéből ismert klasszikus fajták, megbízható minőség.

A bakui óváros szívében, a 15. századi Sirvansah-palotában tavaszköszöntő gyermekrajz-kiállítást rendeztek Noruz alkalmával.

Azerbajdzsánban Novruz azóta állami ünnep, amióta az ország 1991-ben visszanyerte függetlenségét. A szovjet időkben azonban évtizedeken át tilos volt nyilvánosan megülni.

Mehr ve mâh, مهر و ماه perzsául napot és holdat jelent, átvitt értelemben pedig azt a napot, amelyen a nap és a hold egyenlő mértékben osztozik: a napéjegyenlőség napját.

A 16-17. században kő síremléket állíttatni egy dzsámi kertjében éppolyan kiváltság volt, mint nálunk a templomban, oltár mellé temetkezni.

Hiába próbálom feltenni az első képeket: a Wang folyó elérhetetlen Isztambulban. Helyette ez az üzenet jelenik meg nagy vörös betűkkel: „Bu siteye erişim mahkeme kararıyla engellenmiştir.”

Vlagyimir Asztafjev feltehetőleg navigációs tiszt volt, mert a talapzat hátulján az áll: „поручик корпуса флотских штурманов”, „a tengeri navigátorok alakulatának főhadnagya”.

Ennek a felhívásnak eredetileg a „Mondj egy titkot” címet szántam, de azt gondoltam, a városnévvel a címben jobban felfigyel rá a célközönség: Isztambul lakói és szerelmesei.

Jó ideje hírt adtunk már róla, hogy egy ősnyomtatvány utolsó oldalának kéziratos glosszájában rátaláltunk az elégedettség talán legtökéletesebb megfogalmazására.

A felvételeket Jules Gervais-Courtellemont (1863-1931) készítette az 1920-as években. Tematikájuk a korabeli szokásos egyiptomi Grand Tour orientalizáló mintáit követi.

Max von Oppenheim báró (1860-1946) elsősorban diplomata volt és titkos ügynök, nőcsábász és bonviván, keleti utazó, amatőr régész és etnográfus, és csak utolsósorban fényképész.

Brumi öt éve januárban született, elsőként tizenegy kölyök közül. Vidrának ez volt az első – és be kellett lássuk, utolsó – szülése, úgyhogy szinte nem volt teje.

Josh Eaves elküldte nekem a Wang folyó versei című fantasztikusan érdekes webszájt címét, de haljak meg, ha meg tudom mondani, miről szól.

Európából Ázsiába keltem már át komppal, de akkor a negyedórás hajóút szépség per másodperc aránya egyértelművé tette, hogy két kontinens határát lépem át negyven eurocent alkalmi áron.

Az előző bejegyzés kérdésére, hogy milyennek láttatta egy korábbi fotós generáció a maga Moszkváját, Rafael Balázs adott választ, elküldve az English Russián közölt alábbi képek linkjét.

Valkorn, azaz Vlagyimir Kornyejev moszkvai grafikus és fotós nemrég tett közzé egy fotósorozatot a harminc évvel ezelőtti Moszkváról.

A „Jugria megmentéséért” nemzetiségi szervezet titkára már korábban is közölte, hogy Moszkvában az orosz parlament előtt fognak sátrazással és sámántánccal egybekötött tüntetést tartani.

Római híd a Wadi al-Murr fölött Irakban, Mosul mellett. A Tell Halaf ókori városát feltáró Max von Oppenheim német régész fotója, 1920-as évek.

Nézzük meg, milyen különbséget tett a kor három, mára már többé-kevésbé egybemosódott fogalom, kalózkodás, privateering és freebooting között.

A Carrer dels Lledó sikátorából nyíló kis gótikus udvar nemcsak átvitt értelemben ékszerdoboz. Az innen nyíló Atelier Hàbit ékszerbolt és kiállítóterem azonban éppolyan rejtett mint maga a ház.

Az olasz katona, aki őrt áll a semmivel szemben, és ezt kommentálja a képaláírásban, a tizenkilenc éves Carlo Manfrini, aki évtizedeken át őrizte ezeket a fotókat Bologna környéki házában.

Medina Mayurqa városát jó néhányszor letörölték már a térképről. Az egyik különösen nagy pusztítás a pisai és katalán seregek nevéhez fűződik.

Ezek a fordított jégcsapra vagy szürrealista festményre emlékeztető piramisok már kétszer szerepeltek itt a Wang folyón.

„Vidékünk északi részén, a festői Polesiában – írja Ed Khitry az ukrajnai Rovnóból – található Európa leghosszabb keskeny nyomtávú vasútja, a „kakukk” vagy „kisvasút”, ahogy a helyiek becézik.”

Robert Capa és John Steinbeck szép riportkönyvükben, az Orosz naplóban elfogulatlanul és nagy melegséggel írnak a háború után újjáéledő Oroszország lakóinak mindennapjairól.

Hatvanhat évvel ezelőtt ért véget Budapest ostroma. Amikor Horváth Zoltán újságíró Óbudára ért, és egy szovjet katonát az állapotok felől kérdezett, az azt válaszolta: „rosszabb, mint Sztálingrád”.

Láttuk már, hogy a szovjet-nemzetiszocialista egymásra találás rövid, de intenzív időszaka nemcsak olyan tartós eredményekkel ajándékozta meg a világot mint a Molotov-Ribbentrop-paktum.

Az Ermita de Sant Llorenç kápolnának épült a 13. században, Mallorca északnyugati csücskének legfontosabb pontján, a lluci kolostor felől érkező út hármas elágazásán.

A 90-es évek elejének nagy bevándorlási hulláma idején nem lehetett olyan kínait találni, akibe egy magyar fogást is bele lehetett volna diktálni.

A tengerpartot járó kisgyerek
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

A fenti képnek ezt a kommentárját a provanszál Miquèu Montanaro eredetileg franciául írta a Ghymes és a Vujicsics által kísért szegedi koncertfelvételének utolsó dalában.

Mallorcán húszévente egyszer havazik, s az Escorca szaggatott szikláin, filigrán mediterrán növényzetén megtelepedő finom hó perceken belül kínaivá változtatta a mediterrán hegyláncot.

A Szentháromságról elnevezett remetelakot inkább csak a környékbeliek látogatják vasárnap délelőttönként, amikor misét is tartanak a kápolnában.

A jó házasságok az égben köttetnek, de a tartósak a földön. Jól tudta ezt Ivan Afanaszjevics Kurzsupov alekszandrovszki kereskedő, amikor házassági hirdetéséhez vagyonmérlegét is mellékelte.

A Bacardi-passzázs melletti épület, a Quatre Nacions szálloda ugyancsak Francesc Daniel Molina i Casamajónak köszönheti mai formáját.

A Passatge Bacardit, amely a Ramblát köti össze Barcelona titkos szívével, a Plaza Reallal, ugyanaz a Molina i Casamajó városi főépítész tervezte 1856-ban, aki az egész Plazát is.

Lassan száz éve, hogy ezek az emberek mereven bámulnak a rég elpusztult fényképezőgép lencséjébe. És micsoda száz év volt!

Mallorcai hegyi fogadókban gyakran találkozni még ilyenfajta kuriózumokkal, hegyikecske-trófeákkal, kitömött fekete keselyűkkel, a környéken világra jött csodalények fotógalériájával.

A pétervári Kártyamúzeum katalógusában közölt alábbi paklit valóban játék céljára rajzolták a börtönben, talán valamikor 1967 és 1981 között.

Matteo Pericoli „Rooms with a View” címmel a Guardianban indított sorozatának első darabja, és méltán, Orhan Pamuk csodálatos kilátása az isztambuli Boszporuszra.

Emlékeznek rá, hogy egy éve közzétettük a szlovákiai nacionalista kormánypárt alelnöke, Anna Belousovová nyílt levelét a szlovák nyelv védelmében, amelyről az alelnöknő úgy vélte, nagy veszélyben forog?

Minthogy Gergőék az idei disznótoros egy részét mediterrán módra szeretnék elkészíteni, arra kértem Wang Weit, küldjön hagyományos receptet a Baleári-szigetekről.

Amennyiben Önt Dmitrij Anatoljevicsnek hívják, Önt a Google fordító automatikusan Elnök úrnak fogja szólítani.

José Guadalupe Posada rajzai többnyire vérfagyasztó eseményekről szóló szenzációhajhász beszámolók illusztrációi, amelyek igazán rászolgáltak, hogy antológiában adják ki őket.

Egy éve, január 2-ról 3-ra virradó éjjel égett le Moszkva Caricino kerületében a Muromcev-dácsa. A képeket az előző októberben, Venegyikt Jerofejev születésnapi ünnepségén készítette spielmann.

One-way, mintegy újévi jókívánságként, felrakott néhány szép régi hegedűs-képet, s ezzel ürügyet adott nekem is, hogy közzétegyek néhány régóta őrizgetett hegedűs-fotót és a legszebb dalt, amit hegedűsről hallottam.

Ilja Ilf neve leginkább a 20-as és 30-as évek két nagy sikerű szatírája, a Tizenkét szék és Az aranyborjú szerzőpárosából, az Ilf-Petrofból ismerős annak, akinek még.

2009 késő őszén keresett meg Algeier Wendy, a Kertbarát Magazin főszerkesztője, hogy gratulál a kerti blogomhoz és esetleg lenne-e kedvem írni valamiről Kertbarát Magazinba.

Az egyiptomi Nyugati Sivatag utolsó oázisa, mielőtt megérkeznénk Mutba, El-Qasr gyönyörű középkori városkája.

Az idő szekere (Ehsan Amini) Iszfahán főterén halad át turistakonflis álcájában, a főtér ismerős díszletei és a mindig vidám és közlékeny iszfahániak között.

A tél-metafora egyik legszebb példája Iránból származik, a 20. század egyik legnagyobb iráni költőjétől, Mehdi Akhavan Salestől (1928-1990), akitől már korábban is fordítottunk.

Erdélyinek lenni annyit tesz, mint ortodoxnak, katolikusnak, örménynek, kálvinistának, evangélikusnak, zsidónak, unitáriusnak lenni; együtt élni románokkal, magyarokkal, szlávokkal, szászokkal, örményekkel.

Ez volt a címe annak a könyvnek, amelyből több mint harmincöt éve először megtudtam, hogy mi a tenger.

A vizitkártya bonyolult rítusa a 18. században vált az európai arisztokrácia etikettjének szerves részévé.

„Mások „gyökerekről” beszélnének. Én nem használom ezt a szót. Nem szeretem a „gyökerek” kifejezést, a képet még kevésbé. A gyökerek belemélyednek a földbe, a sárban kígyóznak, a sötétben teljesednek ki.”

A katolikus egyház legnagyobb hatású újkori zsinatát a Német-római Birodalom egyik legdélibb tartománya, a trienti hercegérsekség székhelyén hívták össze 1545-ben.

A pakli formában megírt regény felidéz néhány további játékot, ahol kártya és irodalom találkozik egymással.

Augusztus 24-e, Szent Bertalan napja nemcsak a francia, hanem a széki kálvinisták számára is gyásznap. 1717-ben ezen a napon égették fel a falut az Észak-Erdélyt végigpusztító tatárok.

A mai napon, Keresztes Szent János ünnepén befejeztük Avilai Szent Teréz Belső várkastélyá-nak, a keresztény misztika legnagyobb művének fordítását, amelyen tavasz óta dolgozunk.

Amikor tizenöt éve ebbe a faluba jöttünk, az öregek egymás között még szlovákul beszéltek, vagy ahogy ők mondták minden negatív árnyalat nélkül, tótul.

„Brúnó három éves, ivartalanított keverék kan, súlya 35 kiló. Körülbelül hat hetes korában találta egy ismerősünk egy bozótosban, ahová testvérével együtt kirakták.”

A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium huszonegy évvel a rendszerváltás után nagy mennyiségű szocialista témájú műtárgyat fedezett fel raktáraiban.

A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára frissen megnyitott második emeleti előadótermének ablaksora a Dunára és a budai Várra néz. A látvány komoly konkurrenciát jelent a mindenkori előadónak.

Ivan Olbracht (1882-1952), noha Észak-Csehországban született, a két világháború közötti Kárpátalja legjelentősebb írója volt. 1931 és 1936 között az itteni hegyekben élt.

„Byale (Biała Podlaska, Lublin megye), 1926. Apa és fia. A rontástól tartva Leyzer Bawół, a kovács nem mondja meg a korát, de százon felül járhat. Ma már fia végzi a kovácsmunkát.”

Alter Kacyzne (1885-1941) éppúgy a Kresyben – Lengyelországnak a háború után a Szovjetunióhoz csatolt területein – született, mint Kipnis. Ő is irodalmár volt, költő, újságíró, és szenvedélyes fotós.

A kettős cím – Leviatán avagy A bálna – mintha arra a kettősségre utalna, ahogy az ember tekintett a bálnára, mióta először megpillantotta: mint rettenetes és ismeretlen szörnyre, s mint puszta alapanyagra.

Ezt a varázsigét, legalábbis az irodalomban, titkos ajtók megnyitására, rejtett dolgok világra hozatalára használják. Etimológiája bizonytalan, bár elmélet van róla bőven.

A Bellver vára a Can Perantoni tengerpartjáról nézve még uralja a várost, amely szisztematikusan felfalta régi városnegyedeit.

A Fekete-tenger pusztuló betonpartjai Komavárynak a Japán-tenger betonpusztította partjait juttatták eszébe.

„Az első dolog, amit az ember megpillant a tengerparton, a beton. Sok-sok kilométernyi szürke beton, néha kékre és sárgára, Ukrajna nemzeti színeire festve.”

Az „estampita” szó szerint „kisnyomtatványt” jelent, de a mindennapi életben „szentképecskét” értenek rajta, amelyet könyvjelzőnek használnak az imakönyvben, vagy a plébános ad ministrálás után.

Volt egyszer egy király, s annak egy lova, amelyet nagyon szeretett. A ló megbetegedett, s a király elhívatta a felcsert, hogy mondja meg, van-e rá orvosság.

A huszadik század első reggele az íróasztalnál találta Kégl Sándort a pusztaszentkirályi kúriában.

Írtam már, hogy a perzsa fotósoknál nemigen van érzékenyebb. Talán csak a perzsa fotográfusnők.

Valahányszor Galiciában járunk, elámulunk az épületek gránitkövein, a nagy tömbökben kifaragott durva kőkockák szilárdságán, amelyek a súlyosság és az örökkévalóság érzését kölcsönzik a falaknak.

Deniz Kızı („Sellő”) Eftelya (1891-1939), Isztambul legendás énekesnője: Kadıköy’lü.

A mexikói Agustín Víctor Casasola 1900 körül kezdte el felépíteni azt a fotóarchívumot, amely egy ország történelmének dokumentálásában talán a legjelentősebb a világon.

Most azonban a kevésbé ismert orosz szálon kezdjük el az elbeszélést, azokkal a mesterekkel, akik a Kaukázusban és Közép-Ázsiában fotózva jutottak el Anatóliába és Perzsiába.

Mátyásföld nyaralótelepet 1887-ben alapította, akkor még Budapest határán kívül, a nagyiccei határcsárdán túl a budapesti nagypolgárok nyaralótulajdonosi egyesülete.

1839. október 28-án az ötnyelvű – török, örmény, görög, arab és francia – isztambuli Takvim-i Velayeti napilap hírül adta a birodalom népeinek a fényképészet felfedezését.

Már a középkor óta, Szent Ágoston és Sevillai Szent Izidor munkái nyomán köztudott volt, hogy minden nyelv a paradicsomi ősnyelvből, a héberből ered, amely csak Bábel után vált szét hetvenkét nyelvre.

Nemrég adtunk hírt róla, hogy az elnökből lett blogger, Yunus-bek Yevkurov tábornok meghívta Ingusföldre a moszkvai bloggerek színe-javát, akik lenyűgöző fotókkal illusztrálták tudósításaikat.

Lubbockban csörgőkígyót ettünk. Az ottaniak minden lehetséges hasznot kisajtolnak ezekből az ártatlan hüllőkből: bőrükből csizmát, övet, kabátot, inget és amuletteket készítenek.

Ha az ember nem repülővel akar Isztambulból Teheránba jutni, a legegyszerűbb eszköz a vonat vagy az autóbusz, amely három, illetve másfél nap alatt teszi meg a kétezerhétszáz kilométeres távot.

Kégl Sándor már a gimnáziumban minden irodalmat eredeti – latin, görög, német, angol, francia, olasz – nyelven olvasott, majd megtanulta az orosz, holland, dán, svéd, spanyol és portugál nyelvet.

Carlos Di Fulvio (*1939): A chacarera, kecsua dallamra. Sebastiano Solís előadása. Az El Gaucho, el Inca y la Nueva Música (1982) lemezről.

Erről jutott eszembe egy másik, ugyancsak szentély mellett fekvő különös temető Észak-Iránban, amelynek szokatlan formájú sírköveit szintén egy ismeretlen nép hagyta hátra.

Az utóbbi napokban nagy földmozgás zajlott az orosz fővárosban. Jurij Luzskov főpolgármester az utóbbi időben több ügyben is összekülönbözött Medvegyevvel.

Új bloggertárssal gyarapodott a ЖЖ, a legnépszerűbb orosz blogháló. Az új tagtárs nem más, mint az ingus Yunus-bek Yevkurov tábornok, Oroszország Hőse és Ingusföld elnöke.

Egy éve szeptember 22. táján arról a díszszemléről írtunk, amelyet hetven évvel korábban, 1939-ben Hitler német és Sztálin szovjet hadserege közösen tartott az elfoglalt Brześć lengyel városban.

Abban a kiváltságos helyzetben vagyok, amikor az ember egy idegen nyelv tanulásához hozzáfogva és kisgyerek módjára tapogatózva először kezd felfedezni egy teljesen ismeretlen világot.

Odesszát, a szellemvárost nemrégen láthattuk Vszevolod Vlaszenko képein. A zseniális Ilja Varlamov, azaz Zyalt most egy másik, nagyon is eleven Odesszát tár elénk.

„Ha a grúzoknak elég erejük és kedvük volna rá, olyanná tehetnék városukat, mint a karácsonyi képeslapok német és holland középkori városkái. Nagy kár, hogy nincs.”

Ezekhez az adatokhoz szeretnék hozzájárulni én is két magyarországi szovjet katonatemető bemutatásával, amelyeket talán csak a környékbeliek ismernek – vagy még ők sem.

Noha vasárnap volt, a hetvenhét éves kovács, Vlagyimir Hutaba és legidősebb fia, Daur a vendég kedvéért kinyitották a műhelyt, és nekiláttak a hagyományos abház háztartás legfontosabb darabja elkészítéséhez.

Adolf Hitler igenis meghalt és eltemették. Mégpedig a bukaresti zsidó temetőben, 1892. október 26-án.

Fritz Saxl az előző fejezetben említett tanulmányában, amelyben az Idő által feltárt Igazság reneszánsz toposzának történetét tekintette át, különös figyelmet szentelt a motívum angliai előfordulásának.

„Dov’è gran fuoco, è gran fumo”, ahol nagy tűz van, ott nagy füst is van, állapítja meg Paolo Giovio Odet de Foix emblémájának mottójában.

Ez a vers az Igazság egy másik reneszánsz kori arcát mutatja meg. Nem az önmagától napként tündöklő Igazságot írja le, hanem azt az elrejtett Igazságot, amelyet az Időnek kell feltárnia.

Uglicsban és környékén hét napot töltöttünk masterclass-kurzuson fotózással – írja Nyikolaj Gontar –, s a város szélén bukkantam erre az egyértelműen történelmi épületre, amely teljesen elütött a környezetétől.

Az Ithika hieropolitika (1712) kontextusának és keletkezési körülményeinek áttekintése után térjünk vissza arra a képre, amely először megragadta a figyelmünket: az Igazság ábrázolására.

Az Al Mashriq levantei szájt szerint a fejdíszt a Libanon hegység, elsősorban a Deir el Qamar környéki drúz falvak házas asszonyai viselték, akik rendszerint férjüktől kapták nászajándékba esküvőjük napján.

Damaszkusz a 19. században az oszmán birodalom egy álmos kisvárosa volt. Csak az kölcsönzött neki némi jelentőséget, hogy itt találkozott az Anatóliából illetve Perzsiából Mekka felé vezető két legfontosabb zarándokútvonal.

Az anatómia a 16. századtól kezdve egyike volt azoknak az eszközöknek – a fokhálózatos világtérkép, a középpontos perspektíva vagy a római jog mellett –, amelyek elősegítették a világ egyöntetűvé válását.

Néhány évvel ezelőtt Moszkvában az utcai könyvesstandok között nézelődve különös képre lettem figyelmes.

1 megjegyzés:
A 'Mások emlékei' linje egy hibásat ad ki, csak gondoltam szólok, mert eddig mintha rendben lett volna. Most meg láttam, hogy kék, na mondom ez nem lehet! :D És lám.
Megjegyzés küldése