Kosár


Brumi öt éve januárban született, elsőként tizenegy kölyök közül. Vidrának ez volt az első – és be kellett lássuk, utolsó – szülése, úgyhogy szinte nem volt teje, nekem kellett cumiztatnom a kölyköket naponta ötször, mint annak idején Muszát.


A kölyköket barátaink kérték, de Brumi olyan súlyos diszpláziával született, hogy elhatároztuk, őt megtartjuk magunknak. Az orvosunk azt mondta, jobban tennénk, ha elaltatnánk, mert hároméves korától fokozatosan fog leépülni, és nagy fájdalmak közepette pusztul majd el.


Brumi tegnap reggel aludt el, amikor a számítógép megállt. Ötéves korában, leépülés és fájdalmak nélkül, heteken át rákészülve és elbúcsúzva a többi kutyától, azzal a békés szusszantással, amivel az újfundlandiak szokták letenni a fejüket, hogy „na most már minden rendben van”.

Azzal a verssel búcsúzunk tőle és köszönjük meg őt, amelyet Wang Wei küldött születésükkor.

PRIMERO se toma una mimbre,
y se la pone en agua, para que
pierda altanería, se haga dulce,
mandible, y tenga amor;
luego se la trenza como un sueño,
y, cuando ya está hecho el cesto,
puede ponerse en él la ropa blanca,
unas frutas rojas, doradas, o un gatito.
A veces crujirá en la noche;
pero así se hizo el mundo,
y así, a veces, se lamenta.
ELŐSZÖR végy egy fűzfavesszőt
tedd vízbe, hogy megszabaduljon
kevélységétől, lággyá váljék
hajlékonnyá, megteljen szeretettel
aztán fond meg, mint egy álmot
s ha kész a kosár, beleteheted
a tiszta ruhát, piros és arany
gyümölcsöket, a kismacskákat.
Néha majd nyikorog az éjszakában
de hát így készült a világ
és néha így panaszkodik.


6 megjegyzés:

HaKohen írta...

Kedves Studiolum!
Brumi nagyon szép kutya volt, és biztos nagyon rossz lehet nektek most. Tudom, milyen ez, hiszen tavaly júliusban halt meg Csuri, igaz ő 15 éves korában, de még élhetett volna, ha nem veszi birtokába a rák. A feleségemtől maradt rám, és csaknem három évig vigyáztam rá, és még az utolsó hetet is együtt töltöttük Ausztriában nyaralva. Pedig előtte az állatorvos az UH-ját nézve azt mondta: "Csoda, hogy ez a kutya még működik." Hazafelé, a kocsiban, mögöttem halt meg. Most is elszomorodom, hogy ezt leírtam. Szerettem volna egy képet iderakni róla, de nem sikerült; az ilyesmihez tök béna vagyok. És a vers is gyönyörű.
Üdv: HaKohen

Benjamin a Vörösmacska írta...

Egy négylábú barát elvesztése is, mindig fájdalom egy állatbarát számára.:-(
Őszinte részvétem!
Legyen könnyű almod Brumi!

Studiolum írta...

Nagyon köszönjük mindkettőtöknek. Igen, az ember nem is gondolná, hogy egy ilyen kis állat mennyire az élete részévé válhat. Nem is ő az első szeretett kutyánk, akit elveszítünk, mégis mindig fájdalmas a dolog. Nem őmiatta, hiszen ő jó helyen van – „az állat abba néz minden szemével, mi nyitva áll: mert haláltalan… előtte mindig Isten van, s ha megy, mint a vizek, a végtelenbe fut”, mint Rilke írja nagyon pontosan – hanem magunk miatt, akiknek az életéből vész el egy darab. Mégis mindig újrakezdjük, újabb állattal, előre vállalva ezt a pillanatot, mert sokkal többet ad, mint amennyit ilyenkor veszítünk, és mert éppen ez a veszteség is arra figyelmeztet, milyen sokkal gazdagította az életünket.

gólhaj írta...

Istenem! félelmetesen figura a képeken, nagyon sajnálom.
most már az örök vadászmezőkön rója tovább végtelen köreit.

barika, nagyi írta...

Wang Wei úr !Köszönöm ezt a verset.És nem a téma, hanem a "hogyan" lopodzott a szívembe.

És most hosszan fogok írni.Az egyik bejegyzésben a blog műfaja volt a téma. Az én válaszom :
Nagy szegénységben nőttem fel, a negyvenes évek második felében éltem meg a "kisgyermekkort". Pesti bérházban, dolgozni muszáj édesanyám sosem mesélt nekem. De nem voltam "ingerszegény" / és most abbahagyom végre a fogalmak kergetését/, mert édesapám rengeteget mesélt.
Nem királylányokról, hanem a világról, amely kimeríthetetlen kincsesbánya. Ő sokat, nagyon sokat olvasott ember volt, ráadásul a fasori iskola egykori kisdiákja, aki korántsem volt jeles tanuló, és az érettségit sem célozta meg.
Szóval nem mesélt üpveghegyről, sárkányokról sem, de kalózokról, Egyiptomról, a mennydörgésről és Afrikáról és...arról, hogy de jó olvasni, és amit tud az ember, az az egyetlen kincs, amit soha senki el nem vehet tőled.
Hogy jó volt-e így, azt már régóta nem firtatom.De, hogy jó és nagyon szívmelengető számomra ezt a blogot elsőként olvasni, azt most nagy tisztelettel megüzenem.
Időnként persze csak átfutom a sok-sok tulajdonnevet, és el-elkalandozik a figyelmem. De a mese varázsa mindig megérint. Az Isten áldja önt.

Studiolum írta...

Nagyon hálásan és meghatottan köszönöm. Ennél szebb elismerést és biztatást nem is kaphattam volna. Igyekezni fogok, hogy ez a blog a jövőben is méltó legyen rá.