Vér és tej. Orestia Kapidani shkodrai kiállítása

A shkodrai Marubi-fotómúzeum a város talán legfontosabb kulturális intézménye. A főutcáról nyíló fotóműtermet az Itáliából menekülő garibaldista Pietro Marubbi alapította 1856-ban, s az ő fogadott fia majd annak a fia alatt virágzott száz éven át, az 1950-es években bekövetkezett államosításig. Az itt felgyűlt közel félmillió felvétel a legfontosabb albán történelmi fotóanyag.

A múzeum kortárs albán fotográfusoktól is rendez kiállításokat. Most éppen a shkodrai Orestia Kapidani 2004-es „Vér és tej” című sorozatát mutatják be, amely a várostól északkeletre fekvő Mes falu lakóit ábrázolja egyenként vagy családjaikkal a Kir folyó fölötti magaslaton, háttérben a régi oszmán Mesi-híddal.

A többnyire hagyományos viseletbe öltözött figurák a fényképezéshez felvett rituális tartásban, zárt arccal, szoborszerűen állnak, mint aki tudja, hogy emléket hagy maga után. A képek alapján úgy képzeljük, hogy életüket is hasonlóan rituális hagyományos szerepek szerint élik. Az idősebbek arcán világosan látszik az átélt nehéz évek súlya, és megint csak az a zártság, amellyel sikerült azt elviselniük.

A híd mindehhez nemcsak vizuális hátteret, hanem történelmi asszociációkat is szolgáltat. Ez a híd volt a modellje a Nobel-díjas Ismail Kadare „A háromlyukú híd” című regényének. A hidat a közösség építi fel saját erőből, azt remélve, hogy ezáltal megnyitják az utat a külvilág és a fejlődés számára, de végül az oszmán sereg vonul be rajta. A közös építés az erőfeszítés és kitartás, hűség és árulás számos példájával szolgál, köztük azzal a megrázó esettel, hogy a Balkán-szerte elterjedt Kőműves Kelemenné-motívumot követve egy embert falaznak a hídba, hogy az szilárdan megálljon.

A fényképeken a közösség tagjai egyenként vagy legszűkebb családjukkal együtt állnak, de a híd mindegyiken felidézi a közösséget is, ahová tartoznak, s amelynek megmaradásához voltaképpen önmagukat kell zárt hagyományos szerepeikbe befalazniuk.

Termelési jelentés egy elsüllyedt világról

Erdélyi Lajost mi a – nomen est omen – erdélyi zsidó temetőkről írt fotóalbumából ismertük meg még gyerekkorunkban. Ez a könyv, azt hiszem, elsőként adott hírt, mutatott képeket és kínált rövid, de gondolatindító elemzéseket azokról a temetőkről és gazdagon faragott sírköveikről, amelyek akkor még egész Kelet-Európában földbe süppedve, bozóttal benőve várták újrafelfedezésüket. Épp ez a könyv indított el, ahogy sokakat másokat, úgy minket is Gyuri öcsémmel, ezeknek a temetőknek és az egykori kelet-európai zsidó kultúrának a felfedezésére. És ennek a könyvnek a fotói szolgáltak mintául ahhoz is, hogyan fotózzuk a temetőket, az előre dőlő sírkövek pátoszosságával, a riadt sorokban álló fejfák kiszolgáltatottságával, az antropomorf jelkép-állatok komikumával.

Valószínűleg ez az album állt legközelebb magához a szerzőhöz is, aki többször is elmondta: „a románok között magyar voltam, a magyarok között zsidó”; s hogy mit jelentett „a magyarok között zsidónak” lenni, arról épp most jelent meg visszaemlékezése a Literában. De ez a vékony, hitványan nyomott Kriterion-kötet csupán szerelemgyermek volt fotográfusi és írói munkásságában. A „törvényes” szülöttek azok a felvételek voltak, amelyeket az Új Élet című romániai magyar újság alkalmazottjaként készített a szocialista ország életéről Nagyváradtól a Duna-deltáig. Ezeknek a felvételeknek a negatívjait adták át örökösei 2023-ban a budapesti Blinken OSA Archívumnak, ahol két évnyi feldolgozás után most nyílt belőlük kiállítás A tapintatlan fotóriporter címmel Szilágyi Lenke és Zádori Zsuzsanna válogatásában és gondozásában.

Az újságnak termelési jelentésekre, az iparosítás és a gazdaság sikereiről, a Ceauşescu vezetésével elért hihetetlen új eredményekről, egy virágzó és boldog országról szóló tudósításokra volt szüksége. Erdélyi Lajos ment, ahova küldték, fotózta, amit kellett. De képein a beton- és acélmonstrumok mellett mindig ott van egy darab valódi élet is. És az uralja a képet.

Az ilyen élet-darabok sokaságának összegyűjtésével és felleltározásával lett ez az archívum egy olyan elsüllyedt világ krónikájává, amelyet még sokan láttunk és felismerünk, de aki utánunk jön, már csak Erdélyi Lajos képein láthatja azt.

Egy szó szerint elsüllyedt világ, amelyet már mi sem láttunk: az 1988-ban elárasztásra ítélt Bözödújfalu utolsó évei. Erdélyi Lajos minden identitása számára fájdalmas lehetett dokumentálni ennek a zsidó hitre tért székely falunak a pusztulását.

Aki akkor, megjelenésükkor látta ezeket a képeket az Új Életben, rosszul nyomott bélyegkép formájában, az is csak most láthatja őket először igazán. A kurátorok olykor egymás mellé tesznek egy-egy akkori újságlapot, s fölé a részletgazdag és érzékeny fotó kinagyított változatát, amely ilyen formában olyan történetekről mesél, amelyet talán jobb is, hogy a korabeli cenzorok nem fogtak fel.

És a gép, amellyel Erdélyi Lajos mindezt fényképezte. A Nikon F kamerát iskolatársától és a kényszermunkatáborban fogolytársától, az Amerikába kivándorolt Raymond Naftalitól kapta ajándékba.

Lamproba: A halottak lámpásai Szvanetiben

Sötét van. Sötét van még késő reggel is, és sötétedik már kora délután. Csupán a hónapok óta felgyűlt hó világít, s az a néhány tárgy sötétlik előtte, aminek van még kedve a hó elé kiállni: kerítések, sírkövek, néhány hazatérő állat. A színek már mind elvesztek, csak kettő maradt, a halál fehér és az élet fekete színe.

A világ végső elfehéredésének és elfeketedésének idején gyújtják meg Szvanetiben a Lamproba, a lámpások ünnepének nyírfaágait. Február 14-én éjszaka, amikor már négy hónapja tart a tél, s már az élők is nehezen viselik, hát még a halottak. A falu éjféli misére gyűlik össze a templomban, máglyát raknak a templom előtt, s az istentisztelet után arról egy-egy nyírfaágat meggyújtva lerakják azt kedves halottaik sírjánál.

Anna Kacheishvili 2015 óta jár fel a távoli fővárosból Szvanetibe a Lamproba ünnepére. A kilencedik év telén fotóalbumot adott ki és ennek képeiből kiállítást rendezett a szvaneti múzeum kertjében. A vas állványok Mies van der Rohe-rácsai reménytelenül igyekeznek valami rendet vetíteni a képek mögé, amelyek egy egészen másik, misztikus rendről szólnak. Nem-evilágiságukat a fotók mögött időközben kisarjadt tavaszi természet ellenpontja is hangsúlyozza. A kiállítás a Gilgamesh címet viseli arról az emberről, aki megpróbált fényt vinni barátjának az alvilágba. Felhoznia nem sikerült őt, de megtudta tőle, mi a halál.