Hetvenöt

Menükártyák egy cipősdoboz aljából

                   


A menükártyákat kísérő levél az idők folyamán elkallódott. Valami ilyesmi lehetett benne:

Galyatető, julius 20.

Drága Ernám

Sokkal kalandosabb lett az utunk, mint ahogy azt elterveztük. Őfőméltósága betiltotta újabb szállítmányok elindítását, így Giga utólérhette magát, és végre elindulhattunk a hegyekbe. Az eredeti tervek szerint Vámosgyörkig vonattal mentünk volna de még ez sem lett zökkenőmentes. Tudod drágám, már a vonatokban sem lehet megbízni, hiába van minden állomásfőnöknek a zsebében doxa. Egy kellemetlen incidens zavarta meg az utunkat. Valahol Hatvan előtt megálltunk a nyílt pályán, és jó órán át vártunk. A kalauz fel-alá járkált a vágány mellett, de ő is csak a fejét rázta, hogy nem tud semmit.  Amikor végre begurultunk Hatvanba, csak egy oldalvágányra kitolt szerelvényt láttunk, amit csendőrök fogtak körül, távolabb meg néhány SS tiszt cigarettázott. Te, hogy azok a német tisztek milyen fessek tudnak lenni!

Így azután az a kellemetlen dolog történt, hogy a távolsági busz otthagyott bennünket, és csak jó  félóra után talált a Giga egy autótaxit, aki hajlandó volt minket felhozni. Ráadásul egy idősebb házaspár is bekéredzkedett mellénk. El nem tudod képzelni, hogy mennyi gondunk volt az utazóládával meg a kalapdobozokkal, mire berámoltunk a kocsiba. Az egyik dobozt végig az ölemben voltam kénytelen tartani. Hordár persze sehol.

Mire felérkeztünk az étterem bezárt. De legalább valami hideget készített nekünk külön a személyzet.

Másnaptól szerencsére minden megváltozott. Remek ellátás, friss és tiszta levegő. Nagyokat sétálunk és jólesik utána az evés. El is küldöm neked étvágygerjesztőnek az előző napok néhány menükártyáját. Mingyárt az első este bár a két Zsj-kissé soknak találtam, igen kiváló borjuszeletet adtak fel. Nemkülönben másnap ebédkor a sült jércze salátával meg az egyik kedvencem volt a desszert. Bőséges adagok, és a két Lj pedig egyáltalán nem volt tulzás érte.

Nagyokat sétálunk a Gigával és már el is felejtettük a vonaton utazás bezárt fullasztó hőségét. Kár hogy nem jöttetek velünk. De legalább ősszel okvetlenül ide kéne jönnünk. Az október a legszebb szezón. Szólniuk kellene a fiuknak, hogy Döme legalább néhány napra engedje el őket. Rájuk is rájukfér egy kis pihenés, akármennyire elfoglalják őket az ő nagy országos ügyeik.

Édes Ernám, Zárom soraim és puszi a lányoknak!

Mandy

PS. Majd sokat mesélek otthon. Ugyis egy nappal előbb lemegyünk, mert eligérkeztem a Horányi kesztyüshöz próbálni. Nem szeretném elmulasztani, mert hamar itt az ősz és egyre nehezebb a jó sevró bőrt találni.

M.

Az idő rétegei

Egykori vendéglősök egymást követő szellemfeliratai Abbáziában, a soknyelvű Monarchia egykori legelegánsabb üdülőhelyén. Ki tud többet róluk?

A századfordulón még villa suburbana (lásd nagyobban itt), ma a Veprinački put és ulica Joakima Rakovca sarkán.

Hawelka

„Noha Leopold Hawelka nem emlékezhet a császárra, úgy viselkedik, mintha naponta látná őfelségét. Aki egyszer is járt a Hawelkában, érti, mire gondolok. Leopold úr a tisztánlátás ama tudományával van megáldva, amely csak az igazán nagy vendéglősök sajátja, és aminek köszönhetően kapásból kitalálja valamennyi kívánságotokat. Herr Leopold csak ül a sarokban, rajta száz évének súlya, feketét kortyol, még megigazítja csokornyakkendőjét, te felállsz az asztaltól, mert pisilned kell, Herr Leopold pontosan tudja, hogy azért álltál fel, mert pisilned kell, és int, merre találod a mosdót. Hasonló a helyzet, ha más miatt keltél fel, Leopold kitalálja, hogy még egy kávé, öt fröccs plusz négy barackpálinka.

Pontosan így festett a rendelésünk. Mennyi örömünk telt benne, milyen mosolyt varázsolt az orcánkra, és mily szépen kipirultunk tőle. Ültem a sötét, füstös teremben, amelyet a háború óta nem újítottak fel, és nagyobb büszkeség dagasztotta kebelemet, mintha egy maharadzsa partiján lettem volna, hiszen jobb helyem volt itt, elbarikádozva a Franciaországból, Hispániából vagy Albionból idesereglő turistáktól, mivel ide a világnak csak Mitteleuropaként emlegetett kicsiny szegletéből téved be bárki is. A két derék morvára, a Hawelka testvérekre gondoltam, akik egy szép napon elhatározták, hogy elhagyják szülőföldjüket. Az egyik délnek ment, és Bécsben telepedett le, a másik északnak vette útját, és Krakkóig jutott, és bár mindketten mindörökre elhagyták Brünn és Olmütz vidékét, egyikük sem hagyta el az állam területét, ahol világra jött. A bécsi kávéházat alapított, és be is érte ennyivel, a krakkói csemegeboltot nyitott, és reggeli kiszolgálást folytatott, rendkívül divatos üzletág volt ez akkoriban, ami lehetővé tette a gyarmatáru-kereskedések kuncsaftjai számára az ott beszerzett termékek helybeni fogyasztását, külön e célra rendszeresített hátsó termekben.


Mindkét üzlet remekül prosperált, úgyhogy a fivérek gyökeret vertek új helyükön. A bécsi elnémetesedett, a krakkói ellengyelesedett, Hawełkaként kezdte írni a nevét, és mivel a strassburgi libamájpástétom, a prágai és dalmát sonka, a liptói és az olmützi túró, a pelješaci osztriga, az isztriai szarvasgomba és a braunschweigi disznósajt mindig kiváló volt nála, elnyerte a császári és királyi udvari szállító címét. Ah, ha valaki a termékeire rányomtathatta a helyi nyelven mindenki okulására, hogy csász. és kir. udvari szállító! Nem volt már szüksége semmilyen más ajánlólevélre, semmiféle fogyasztói elismerésekre és babérokra, semmiféle szakmai kitüntetésekre, arany- és ezüstserpenyőkre, rézgarasokra vagy Michelin-csillagokra. „Hivatalos Császári és Királyi Szállító”, ennyi, kész, passz. Még a csernovici gyerekek is tudják, hogy őfelsége csak a legkiválóbb dolgokat fogyasztja.

A reggelizőhelyet idővel étteremmé alakították, amelynek jó híre a Monarchia határain kívülre is eljutott, és a bécsi kávéházat is ostromolni kezdte a császárváros művészvilága és számos utazó. Így lett a derék morva testvérpár története a Monarchia históriájának része, és így épült be két olyan nemzet hagyományába, az osztrákéba és a lengyelébe, amelyhez eredendően nem volt semmi közük.”

Robert Makłowicz: Café Museum, Európa, 2012 (Kertész Noémi fordítása)

Az Oxford Arms Inn

Szellemekké nem csak a gyanútlan járókelők válhatnak, akiket a kamera a régi épületek előtt ejt örökre az üveglemez fogságába. Hanem maguk az épületek is, egész utcák és városnegyedek, amelyek már régen nincsenek, de egykori bonyolult alaprajzuk még mindig ott kísért a rá nehezedő modern lakótömbök alatt.

Az Oxford Arms Inn (piros ponttal jelölve) és egykori környéke. John Noorthouck History of London-jának (1773) térképmellékletéből (a teljes térkép itt)

Ugyanaz ma (teljes képernyőn)

Ilyen szellem ma már minden épület, utca és udvar, amelyet az előző bejegyzés képein látunk, de kiváltképpen az Oxford Arms Inn, a régi London egyik legnevezetesebb postakocsi-fogadója.

Oxford Arms Inn, bejárat a Warwick Street felől. Alfred és John Bool felvétele, 1875

„Londonban van számos régi fogadó, a híres postakocsik egykori főhadiszállásai, még abból az időkből, amikor a postakocsik jóval méltóságteljesebb és ünnepélyesebb módon közlekedtek, mint manapság; ám ezek napjainkra már úgy lehanyatlottak, hogy alig többek vidéki szekereket tároló és bérbeadó udvaroknál. A nyájas olvasó hiába is keresné az egykori fogadók bármelyikét a Golden Crosses és Bull and Mouths között, amelyek immár tiszteletet parancsoló homlokzattal tekintenek London megjobbult utcáira. Ha szeretné még fellelni e régi helyek valamelyikét, a város félreesőbb kerületei felé kell irányoznia lépteit, s ott, valamely istenhátamögötti zugban még rábukkanhat közülük jó néhányra, amelyek borús makacssággal állnak a modern kor őket körülvevő újdonságaival szemben..”

Charles Dickens: A Pickwick klub (1836/37), 10. fejezet

A postakocsi-fogadók Európa-szerte 1600 és 1850 között élték virágkorukat, s a szárazföldi közlekedés legfontosabb csomópontjainak számítottak, míg csak a vasút az egész postakocsi-hálózatot fel nem váltotta. A 18. századra már sűrűn – nagyjából hét mérföldenként – követték egymást, s kisebb városokban is tucatjával várták az utazókat. John Charles Maggs, a postakocsik szerelmese csak Londonban nyolcvanat festett le közülük, többek között az 1873-ban lebontott southwarki Tabard fogadót, ahol Chaucer canterbury-i meséi hangzanak el, és persze az Oxford Arms Innt is.

John Charles Maggs: The Oxford Arms, Warwick Lane. Színes kőnyomat, 32.5 × 27.4 cm. Kiadás: Famous Old Coaching Inns of England, 1910.

Oxford Arms Inn, a bejárat az udvar felől. Alfred és John Bool felvétele, 1875

A 17. századi épületről részletes leírást és egy – a fenti nézetből készült – metszetet is találunk Robert Chambers 1869-ben megjelent Book of Days-ében:


„A Warwick Streeten két régi, körfolyosós fogadó is található, amelyek őseink széles kerekű postakocsijainak világába röpítenek vissza minket. Az utca közepe táján, keletre nyílik a Bell Inn. […] A Warwick Lane másik galériás fogadója az Oxford Arms, a nyugati oldal egy benyílójának végén, amely szinte egybeépült a Szent Pál székesegyháznak az Amen Corneren álló lakóházaival. Ez a fővárosban még fennmaradt régi londoni fogadók egyik legszebb példája. A bejárat felé közelítve II. Károly korabeli vöröstéglás, háromszög oromzatú homlokzatot látunk. Ez alatt jutunk be a fogadó udvarára, amelyen háromfelől két emeletnyi baluszteres fa galéria fut körbe, az egyes emeletek szobáihoz felvezető külső lépcsőkkel; negyedik oldalát a régi londoni városfalhoz épült istállók foglalják el. A fogadó már a Nagy Tűz előtt is az oxfordi városcímert viselte cégérében, mint az kitűnik a London Gazette alábbi, 1672-3 márciusi, 762. számú  hirdetéséből:

ʻEzúton tudatjuk, hogy Edward Bartlett oxfordi fuvaros áthelyezte londoni fogadóját a Holborn-híd melletti Hattyúból a Warwick Lane-i Oxford Armsba, ahol már a Tűz előtt is fogadót tartott. Szekerei és postakocsijai a megszokott napokon, hétfőn, szerdán és pénteken indulnak. Halottaskocsija is van minden szükséges hozzávalóval ahhoz, hogy Anglia bármely pontjára elszállítson egy holttestet.’

Az Oxford Arms nem Warwick grófjának birtokában volt, hanem a Szent Pál dékánja és káptalanja alá tartozott és tartozik is mind a mai napig. A fogadóból egy ajtó vezet át a Szent Pál lakóházainak hátsó udvarába, s úgy mondják, hogy az 1780. évi zavargások idején ezen keresztül sikerült az Oxford Armsban tartózkodó bizonyos római katolikusoknak elmenekülniük a reájuk törő csőcselék elől. Ennélfogva az Oxford Arms bérleti szerződésében külön pontba foglalták, hogy ezt az ajtót tilos zárva tartani. Úgy tűnik, hogy a fuvarosok, szekeresek és postakocsisok ezt a fogadót jóval régebben látogatják az út keleti oldalán álló Bell Innél, mert Delaune 1690-es Present State of London-jában számos helyen fordul elő az Oxford Arms neve, míg a Bell Innről nem történik említés.

ʻAz Oxford Armsnál, a Warwick Lane-en’ lakott John Roberts könyvkereskedő, akinek nyomdájából származott a Pope elleni gúnyiratok és kritikák legnagyobb része.”

Oxford Arms Inn, a bejárati (keleti) homlokzat, háttérben a Szent Pál székesegyház sziluettjével. Alfred és John Bool felvétele, 1875

Alfred Marks a Bool testvérek 1875-ös képeihez mellékelt leírásában többek között azt mondja a fogadóról:

„Strype’s Stowe-jában azt olvassuk, hogy az Oxford Arms-t sűrűn látogatta a Piac, azaz a közeli Newgate Market közönsége. Egészen bezárásáig nagy kocsiforgalmat bonyolított le, s a fogadóból naponta indultak útnak szekerek Oxfordba és más helyekre. A fogadó egy idős szolgálója elmondta a szerzőnek, hogy a vasút megindulása előtti időkben nem ritkán látott kilenc ló húzta kocsit is érkezni a fogadóba, amelynek kirakodásához előzetesen meg kellett tisztítani a fogadó udvarát. Minden bizonnyal nagy gondosságra volt szükség ahhoz, hogy ilyen fogat és ilyen rakomány biztonságosan megérkezzék a szűk utcán át. Mr Samuel Hill, akitől a fenti információk nagyobb része származik, azt mondja, hogy a fogadó fényűző berendezését 1868-ban eladták, s ettől fogva több szobáját is albérlők számára adták ki.”

Az Athaeneum folyóirat 1876. május 20-i számában pedig az alábbi rövid leírás jelent meg róla:

„A látogató a zűrzavar, mocsok és pusztulás ellenére az ódon fogadó udvarán állva kitűnő képet alkothat róla, milyen lehetett virágzásának napjaiban, amikor nemcsak lovon és postakocsin utazók jártak ki-be kapuján, hanem szegény mutatványosok és sarlatánok is színpadnak használták nézőik szórakoztatására, akik az erkélyekre könyökölve vagy szobáik ablakán keresztül figyelték őket.”

Oxford Arms Inn, a bejárati és az északi homlokzat. Alfred és John Bool felvétele, 1875

A fogadó azonban nemcsak életében vált nevezetessé, de még halálában is. A 19. század második felében meginduló városrendezés az 1870-es évek közepére a Szent Pál székesegyháztól északra fekvő városnegyedet, az egykori Newgate piacot és környékét is elérte. Az Oxford Arms Innt is bontásra ítélték. A régi London lokálpatriótái felhördültek, és létrehozták a Society for Photographing Relics of Old Londont, amelynek célja egyfelől a bontásra ítélt városrészek dokumentálása volt, másfelől pedig az, hogy a fényképek közzététele révén felrázzák és a korlátlan várospusztítás ellen hangolják a nagyközönséget.

Oxford Arms Inn, az első emeleti galéria. Alfred és John Bool felvétele, 1875

Az első, hat darabból álló sorozat éppen az Oxford Arms Innről készült, és az ez alapján rajzolt illusztrációk még abban az évben számos képes újságban megjelentek. A The Graphic alábbi metszetein jól látszik, hogy a fenti fotók nyomán készültek, ám újfajta szellemek jelennek meg rajtuk, olyan figurák, akik az eredeti fotókon még nem szerepeltek, csupán a rajzoló képzelete népesítette be velük az épületet az olvasók örömére – árnyékok árnyékai, mint Platón mondaná.


Az épületen azonban ez már nem segített. Az éppen csak megkezdődő felháborodás ellenére 1876-ban a környező házakkal együtt lebontották. A fotográfiai társaság által indított mozgalom azonban mégsem volt hiába. Ennek nyomán alapította meg 1877-ben William Morris és a Preraffaelita Társaság más neves képviselői a Society for the Protection of Ancient Buildingst, amely máig is működik, könyveket ad ki, tanfolyamokat szervez, telefonos szolgálatot tart fenn, és egész Angliát behálózó tagsága révén azonnal akcióba lép, ha indokolatlan bontást tapasztal. A társaság egyik alapító tagja, George Price Boyce (1826-1897) számos veszélyeztetett londoni épületet is megfestett, többek között éppen a társaságot létrehozó Oxford Arms Innt is.

George Price Boyce: The Oxford Arms, Warwick Lane (Victoria and Alberts Museum)
Emlékszem, még magam is ültem nagyon hasonló karavánszeráj udvarán
Bukarestben, amelyet azóta szintén elért az oktalan pusztítás,
és Iszfahánban, ahol szerencsére sok maradt belőlük.

A fotográfiai társaság pedig még tíz éven át folytatta működését, tovább dokumentálva a régi London pusztuló épületeit. A tőlük fennmaradt százhúsz nagy üvegnegatívot ma a spitalfieldsi Bishopsgate Istitute őrzi. Néhány következő posztban még szemezgetünk belőlük.

Oxford Arms Inn, az udvar északnyugati sarka, balra az istállóval. Alfred és John Bool felvétele, 1875

Határtalan Szabadka, 4. Világjárók

Nem mi leszünk az első világjárók Szabadkán. A város – és az egész korabeli világ – valódi határtalanságát éppen az mutatja, hogy a száz évvel ezelőtti tudósítások szerint a világjárás bevett mesterség volt az amúgy is soknemzetiségű és minden újdonságra nyitott Szabadkán. A legkülönbözőbb nációk űzték: titokzatos török diplomaták, kalandvágyó szerb legények, német képeslapárusok, kínai bálványisten-kereskedők és házaló székely cigányok, akik muzeális ezüstkincsek tömegét őrizték odahaza az erdélyi hegyek között. A világjárásban, mint látni fogjuk, kulcsszerepet játszottak a képeslapok és a kávéházak, és jól is van ez így, mert különben hol futott volna össze a szabadkai újságíró a sokféle globetrotterrel? Tudósításunkat ezért kávéházakat ábrázoló képeslapokkal illusztráljuk, de ezúttal nem Szabadkáról – ahonnét az egyetlen kávéházas képeslapunkat már ellőttük az előző válogatásban –, hanem az egész korabeli világról, ahol csak a szabadkai világjárók megfordulhattak. Azért a városról is megtudunk egy-két meglepő újdonságot. Hitték volna, hogy Szabadkán valódi török kávéház működött a századfordulón, s hogy az erdélyi cigányok a szabadkai zsidó szatócsnál szerezték be nagy tételben a székely háziipar autentikus remekeit?




Bácsmegyei Napló, 1912. július 14.

Alkonzulból világjáró. Mehmed titokzatos vendége
Saját tudósításunk. Szabadka, július 13

Érdekes ember tartózkodott ezen a héten két napig Szabadkán. Egy középtermetü, fekete angolbajszos, elegáns turistaruhás idegen, aki azonban nem a piros szőnyeges Kossuth utcai szállodák egyikében lakott, hanem egy Jókai utcai török-korcsma padozatlan szobájában. Hogy valósággal kicsoda, micsoda volt ez a rejtélyes idegen, az talán nem is fog soha kiderülni és igy el kell fogadnunk azt, amit ő maga mondott el magáról. Lehet, hogy mese az egész, amit beszélt, és hogy valóban talán sokkal érdekesebb és sokkal szenzációsabb multja van, amelyet el kellett rejteni egy másik élettörténet cifra meséjével.

Mehmed kávéháza.

Körülbelül 2-3 hónappal ezelőtt a Jókai utcában különös firmát szögeztek ki az egyik üzletajtó fölé:

Arnaulovics Mehmed
török kávéháza

Voltaképpen közönséges korcsma. Az utca felőli ivó nem sokban különbözik bármely más szabadkai korcsmától. Csak a legutolsó kicsi, alig pár lépés széles és hosszu szoba érdekes. Ebben a szobában török szőnyegek vannak a falon, a padlón török vánkosok helyettesitik a székeket, s valami különös formáju készletben szolgálják ki a vendégeket. Ez a szabadkai török kávéház. Egypár ügyvédjelölt, festő és ujságiró a kicsi egzotikus hely vendége. Kitünő fekete kávét lehet kapni Mehmednél, aminőt másutt sehol sem és pompás, olcsó borokat.

A titokzatos idegen

Egy héttel ezelőtt érdekes vendéget találtak a török kávéház látogatói Mehmednél. Az idegen középtermetü, kissé görnyedt testtartásu, magas homloku, szurós szemü, angol bajszos 35 év körüli férfiu, modern, elegáns turista ruhát viselt. Beszélt franciául, németül, szerbül, oroszul és törökül. Hátul egy kis udvari szobában lakott. Esténként beült a nagyobbik korcsma helyiségbe és a tulajdonossal beszélgetve, figyelte a vendégeket. Eleinte a legzárkozottabban viselkedett a „kávéházi szoba” vendégeivel szemben. Tudniillik maga a tulajdonos, Mehmed is mindig kerüli a bohémtársaság tagjaival való bizalmasabb érintkezést. Talán van valami titkolni valója és detektiveknek nézi őket. Mehmed vendége is csak hosszas faggatás után felelt a társaság érdeklődő kérdéseire. Amit azután elmondott magáról, az szinte hihetetlen, oly regényes, érdekes.

A török tábornok fia.

Az idegen Achmed Reif bey-nek mondotta magát, élettörténetét pedig következőképpen adta elő:

Konstantinápolyban született. Az édes atyja mint tábornok szolgált a török hadseregben. A fiut egy Schuller Henrik nevü német származásu katonatiszt nevelte. Ennek a nevelésnek volt az eredménye, hogy Achmed Reif bey a középiskolai tanulmányok befejeztével Párisba ment egyetemre.

Párisban hat éven át tartózkodott és ez idő alatt elnyerte a jogtudományi doktorátust. Párisban természetesen teljesen nyugateurópai világfelfogásu ember lett a fiatal beyből. Különösen élénk részt vett a Nemzetközi Szocialista és Filantróp Egyesület akcióiban, mint az egyesület egyik leglelkesebb tagja. Ezenkivül különösen nagy ambicióval dolgozott annak a kisded csoportnak az érdekében, amely magja volt a diadalmas uj török mozgalomnak.

Az alkonzul.

Egyetemi tanulmányai befejeztével Achmed Reif bey visszatért Konstantinápolyba. Nemsokára az apja protekciójával a belgrádi török nagykövetséghez osztották be, ahol csakhamar alkonzul lett. Itt is házasodott meg. Popovics volt szerb miniszternek a lányát vette el, akivel egy jókora temesmegyei birtokot is kapott annak idején hozományul. A nyugateurópai müveltségü fiatalembert különösen a diplomáciai küldöttségek alkalmával használták fel. Igy többször megfordult Bécsben, Berlinben, Pétervárott és Moszkvában. Közben továbbra is állandóan buzgó pártolója maradt a Nemzetközi Szocialista és Filantróp Egyesületnek.



A fogadás.

1907-ben Reif bey hosszabb szabadságon volt és Párisban tartózkodott. Egy alkalommal a Filantróp Egyesület valami gyülésén arról folyt a vita, hogy vajjon igaz-e az, hogy a török faj a leglustább és legrenyhébb fajok egyike. Reif bey természetesen ennek az ellenkezőjét bizonyitotta, és hogy igazát valamiképpen dokumentálja, elfogadta azt a fogadást, hogy ő és egyik barátja 8 év alatt nagyobbrészt gyalog be fogják járni a világot. A fogadás összege 750 000 frank volt, illetve ennyit kap Reif bey, ha beváltja igéretét. Erre annál is inkább hajlandó volt Reif bey, mert ő neki régi, kedvenc eszméje volt egy ilyen kalandos világjárás.

1908-ban Reif bey és a barátja nekiindultak utjuknak. Eddig Amerikát, Afrikát és Nyugat-Európát járták be részint gyalog, részint vonaton, mert Reif bey jelentékeny pénzösszeget kap hazulról, de a fogadás értelmében csak meghatározott összeget egy évre.

Az utazást most egy incidens zavarta meg. Reif bey társa egy hónappal ezelőtt Strassburg környékén hegymászás alkalmával lezuhant és sulyosabb sérüléseket szenvedett. E miatt Reif bey egyedül folytatja utját.

Mehmedet még belgrádi alkonzul korából ismeri Reif bey, mert Mehmednek Ujvidéken volt azelőtt török kávéháza, ahová a belgrádi konzulátus tagjai többször átrándultak. Reif bey tehát Mehmedhez szállt meg, mert különösen az alsóbb néposztály életét figyeli meg és erre nagyon alkalmas a Jókai-utcai korcsma.

Kicsoda Reif bey?

Hogy igaz-e mindez, azt nehezen lehetne eldönteni. Reif beynek a francia és német nyelven kiállított honossági bizonyitványa tényleg Reif bey iratai. Vannak még francia nyelvü bizonyitványai, hogy a konstantinápolyi „Aden” cimü nagy török napilap külföldi levelezője. Az is nyilvánvaló, hogy nagyon intelligens, valóban nyugateurópai értelemben müvelt ember, de hogy mi utjának a valódi célja, iránya, az talán más is lehet, mint amit ő mondott. Nem közönséges, mindennapi világjáró-szélhámos alak, az bizonyos.

Mint nagyon jellemző és sok tekintetben igazoló körülmény, álljon itt a következő:

Achmed Reif bey utazó böröndje a legfinomabb és legdrágább angol gyári produktum. Benne egy tökéletes és drága gyógyszer-készlet, finoman kidolgozott, értékes műszerek, amik mind azt bizonyítják, hogy Reif bey tényleg nem lehet szegény ember.

Szabadkáról egy express-vonaton utazott tovább Bukarest, Oroszország, Ázsia és Ausztrália felé.





Bácsmegyei Napló, 1912. április 3.

Egy bácskai világjáró kalandjai Törökországban
Saját tudósításunk. Szabadka, április 2.

Körülbelül fél évvel ezelőtt a Bácsmegyei Napló szerkesztőségébe bejött egy 23 év körüli magas, fekete fiatal ember. Daskalov Petko sztapári, két polgári iskolát végzett legény.

Előadta, hogy ő világkörüli utra akar menni és tudósítás céljaira bélyeges levelezőlapokat kért tőlünk. Utjáról és terveiről olyan fantasztikus dolgokat regélt, hogy akkor nem adtunk hitelt szavainak és azt hittük, hogy ő is mint a legtöbb világjáró a budapesti New-York, Abbázia, Ceylon és Japán kávéházakon keresztül járja meg világkörüli utját. Hogy megszabaduljunk a szapora beszédü globetrottertől, átadtunk neki néhány levelezőlapot. Daskalov Petko megköszönte a lapokat és azután büszkén elindult világkörüli utjára.

Azóta nem hallottunk semmit Daskalov Petkoról. El is feledtük az esetet, mig végre ma két levelezőlapot is hozott tőle a posta. A lapok Rogaticából vannak keltezve mult hó 29-ről. Az egyikben arról értesit bennünket Daskalov, hogy eddig bejárta Romániát, Bulgáriát, Törökországot, Macedóniát, a Szandzsákot és Boszniát. Mindenütt temérdek kalandon és életveszélyen ment keresztül. Most Herczegovinába, Montenegróba, Itáliába és onnan Amerikába megy.

A másik lapon egy törökországi kalandját irja le. A fogyatékos helyesirással megirt levél a következő:

Tek. Szerkesztőség! Értesitem, hogy Törökországba Prisztina városába lelettem tartóztatva és 24 óráig fogva voltam, mert kémnek néztek és mikor igazoltam magam elengedtek és elmentek Skopjéba és ot egy török reám lőt mivel gyanus volta neki és kérem nekem levelöket Mostárba cimezni Poste Restante. Üdvözlöm Daskalov Petkó turista

Daskalov Petko tehát beváltotta a szavát. Körüljárja a világot és ki tudja, milyen kalandok és milyen tapasztalatok után talán mint világhirü gazdag ember fog egyszer visszajutni Ósztapárra.



Bácsmegyei Napló, 1911. december 17.

A világjárók. Akik vasuti bérletjeggyel gyalogolnak a világban
Saját tudósitásunk. Szabadka, december 16

A szabadkai utcákon is ismeretesek azok a különös öltözékü, excentrikus külsejü emberek, akik azzal jelennek meg, hogy ők fogadásból begyalogolják a világot. Egyik rövid nadrágot, de hosszu száru cipőt visel, a másiknak üres katonazsák van a hátán, a harmadiknak a haja és a szakálla nélkülözi állandóan és következetesen a borbélyi beavatkozást, de valamennyinek képeslevelezőlap van a kezében.

Hogy minek kell a világ begyaloglásához a képes levelezőlap, azt megértetik ezek az excentrikus világjárók. Valamennyinek ugy szól fogadása, hogy ezeknek a levelezőlapoknak az elárusitásából fogják fenntartani magukat. Egyik városból a másikba mennek s minthogy a föld gömbölyü lassanként visszaérkeznek oda, ahonnan kiindultak. Igy történik meg, hogy az ember két-három hónap mulva Szabadkán ujból találkozik azokkal a világjárókkal, akiknek most már tulajdonképpen Kalkuttában kellene gyalogolniok.

Egyik ilyen világjáró Fiebig Imre, aki Szabadkán is többször megfordult már. Ő német gépészmérnöknek mondja magát, egész nyáron az országban gyalogol, vasuti éves bérletjegye van, s mikor az idő hidegebbre fordul, felhurcolkodik a fővárosba. Ott kávéházról kávéházra jár, s óriási külföldi utakat tesz meg. Az Abbáziából a Newyorkba, onnan a London-ba, a Ceylon-ba, Palermó-ba, Fiumé-ba rándul át, s a levelezőlapjait árusitja.

Mikor aztán megenyhül az idő, felkap a vonatra, egyik városból a másikba utazik, s alighogy leszáll a waggonból átalakul világjáróvá és kéreget.

Ez is egy exisztencia.

„Sátoraljaújhely éjjel – Központi Kávéház”

Royal Kávéház, Nagyvárad, 1912. október 13. 11h 31p – „Most játssza a cigány »Nem tudok,
rózsám, csak terólad álmodni… stb.« Miközben magára gondolva számos kézcsókot
küld h. i. Weiterschütz … Ismeretlenül is kézcsók”

Bácsmegyei Napló, 1911. október 15.

Régi műremekek a székely cigányok kezei közt.
Saját tudósítónk

Azok a barna arcu, feketeszemü emberek, akik időnként megjelennek az utcán, hogy a „székely népipar” termékeit árulgassák, odahaza az erdélyi hegyek között egészen különös és a miénktől nagyon külömböző életet élnek. Van köztünk még szombatos is, a falujaik pedig telve vannak kiaknázatlan s eddig ismeretlen történelmi emlékekkel.

Csak egy dologban modernek már ezek a vándor kereskedők. Amit székely népipar néven árulnak, az mind osztrák, meg cseh gyártmány. A publikum az olcsót akarja, s nem fizette meg azt a munkát, amit székely asszonyok lányok egy egész esztendőn át valami szőnyegre, abroszra fordítanak. A székelyek hoznak tehát olcsóságokat. Gyárakból szerezik be a székely népipart.

Ezek a székely cigányok Szabadkán szoktak bevásárolni. Braun Illés szabadkai kereskedőnek a Kállay Albert-utcai fióküzletében veszik a portékájukat s beházalják azzal egész Magyarországot. A legtöbbnek mikor áruért jön, nincs pénze, hanem zálogot hoz. A székely cigányok zálogjai: antik ezüstnemüek és értékes ötvösmunkák. Ezt aztán mikor eladják a portékájukat, kiváltják.

Tegnap egy különösen érdekes ezüst kupa került így el Szabadkáról. A gazdája Máté Tócsi nevü székely cigány, Bécsfalván lakik Udvarhely megyében. A kupa egy három részre osztott, három fogóju ivópohár. Mind a három részen más-más arckép van. Az első kép körül a felirás ez:

FRANCISCUS WESSELENYI GENERÁLIS COMES MURAKOESIENSIS 1645

A második kép a felirat szerint

MISKEI ÁDÁM COLONELLUS 1646

A harmadik kép pedig

CAPITANEUS IOANNES BESSENYEI 1650.

felirattal van ellátva. A kupa, amelynek ürtartalma mintegy két és félliter, valószinüleg közös ivópohara volt a három magyar urnak. Ebből ittak, amikor összekerültek busulni a haza sorsán.

Hogy mikép jutott ez a pohár a székely cigányok birtokába, Máté Tócsi azt mondja, hogy ő már a nagyapjánál is látta, s az apja hagyta rá. A pohárnak a feneke és a fogója ujabb munkának látszik, de az is szinezüst, mint a kupa többi, antik része.

Egy szabadkai ügyvéd meg akarta venni az érdekes kupát. A cigány azonban semmi kincsért sem akart megválni tőle. Azt mondja, hogy ez a gyerekek öröksége. Elmondta még, hogy otthon még mintegy félmázsa ezüstnemüje van. De a falujabelieknek még több is van.

Érdekes volna, ha valaki a bécsfalvai székely cigányok mükincsét felkutatná.




Néprajzos barátom, Berta Péter éppen ezeknek a kincseknek a felkutatásán fáradozik. Nem Bécsfalván és nem is a székely hegyekben, ahonnét az elmúlt száz évben eltűntek a „poharas cigányok”, hanem az egyik legarchaikusabb erdélyi cigány közösségben, a gáborok között. A Maros és Kolozs megyei gábor cigányok még ma is féltve őrzik az apáról fiúra hagyott reneszánsz ezüst kupákat és poharakat, amelyeket csak a legnagyobb szorultságukban adnak el, csakis egymás között, s olyankor sok százezer dollárért cserélnek gazdát. Péter, aki az elmúlt húsz évben megtanulta nyelvüket és befogadták közösségükbe, elképesztően érdekes cikkek sorozatán át mutatja be ennek a presztízstárgy-gazdaságnak a bonyolult és rituális működését, közösség- és kultúraszervező erejét – remélem, valamikor a Wang folyón is közzétesz róla egy összefoglalót. A fenti tudósításon fellelkesülve addig is elküldte tanulmányát, amelyben az ilyenfajta „czigánykincsek” századforduló környéki említéseit gyűjtötte össze, s amelyek azt igazolják, hogy ezek a kincsek valamikor a mainál sokkal szélesebb körben voltak az erdélyi cigányok birtokában és álltak kultúrájuk középpontjában. Ilyen váratlan leletekre bukkan az ember a száz évvel ezelőtti, még valóban határtalan Szabadkán.

„Három világvándor, 1920 februárja óta tartó föld körüli útjukon”