Áttűnés: Privát kód


Sok évvel ezelőtt Tbilisziben vezettem először automata sebváltós autót. Hogy ne a városi forgalomban kelljen gyakorolnom az új technikát, először Lloyd ült a volánhoz, aki odahaza, az Államokban sokat vezetett, de Európában még soha. Az első kereszteződéshez érve megkérdezte: „Mit jelent az a piros tábla a fehér vonallal? Meg kell állni?” „Nem, Lloyd. Behajtani tilos.” Aztán: „És az a sárga rombusz?” „Főútvonal, nekünk van elsőbbségünk.” „De hát minek azt kiírni, inkább a keresztutcába tennének ki STOP-táblát.” A sokadik kérdésre gyanút fogtam, és megkérdeztem: „Nektek hány oldalas a KRESZ-könyvetek?” „Hát vagy húsz. Nálunk ilyen táblák nincsenek. Mindenkitől elvárják, hogy józan ésszel vezessen, és ha kétséges, kiírják szöveggel.”

Tapasztalatom szerint a tbiliszi sofőrök is Lloyd bölcs elvei alapján vezetnek. Nem sokat adnak a közúti táblákra, sokkal inkább privát kódokkal élnek: hangjelzéssel, villogással, kézjelekkel, átkiabálással. És az autókon olyan egyedi jelzésekkel, amelyek egyetlen KRESZ-ben sem szerepelnek, de minden közúti táblánál fontosabb információkat adnak a tulajdonosról és szándékairól.

Tbiliszi, zsidó negyed. Az utolsó hetesre vagy nem tellett, vagy olyan tökéletes rendszám csak a Messiásnak jár.

Ellenségem ellensége

Tulajdonvédelem grúz módra


Tbiliszi

Niko Pirosmani (1862-1918): Vonat a kakheti borvidékről Tbiliszibe


Goran Bregović zenéje Nana Dzsordzsadze შეყვარებული კულინარის 1001 რეცეპტი / Shekvarebuli kulinaris ataserti retsepti (A Chef in Love, 1996) c. filmjéhez. Az 1910-es évek tbiliszi konyháját és életét illusztráló film orosz szinkronnal itt látható.

oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine oldwine


A győzelem napja


Noratusban, a középkori örmény temető mellett kis bódé, vidám öregasszony árul benne híg kávét, kötött zoknit, pólót az örmény ábécé betűivel. Az örmény népviseletes babák között kifeszítve a nemzeti zászló, rajta póló Nikol Pasinjan képével. Letérdelek, hogy szemből fotózzam, az asszony elmosolyodik. „Nikolka”, simogatja meg szeretettel a képet.


„Mik a kilátások?” kérdezem házigazdánkat az odzuni templom mellett. „Kilencvenkilenc százalék, hogy megszavazzák.” „És nem lehet, hogy akkor majd az oligarchák fogják tüntetésre szólítani a híveiket és lezárni az utakat?” Legyint. „Az oligarchák, azok már rég elszöktek a pénzükkel.”


Karahunj, az örmény Stonehenge után autómosó, mellette kifőzde, modern karavánszeráj, ahol egyaránt ellátnak gazdát és jószágot. A falon tévé, Nikol Pasinjan tartja bemutatkozó beszédét a parlamentben. Szokatlan látvány öltönyben az elmúlt hetek katonazubbonyos outfitje után. „Mit mond?” kérdezem a felszolgáló fiút. „Azt, hogy minden jó lesz,” mondja lelkesen.


Délután kettő körül érünk a noravanki sziklakolostorba. A kolostor kapujánál taxisok guggolnak, családok állnak, senki nem mozdul, mindenki az autórádióra figyel. A taps éppen akkor tör ki, mikor kiszállunk a buszból. „Győzelem?” kérdezem tőlük. „Győzelem”, mondják sugárzó arccal. „Mennyivel?” „Ötvenhárom negyvenkettő ellen.” Kezet rázunk. A rádióból szakadozva tör elő a tömeg éljenzése Jereván főterén.