Tél Mallorcán

Palma de Mallorcán a Pons hotelben szoktam megszállni az óváros szívében, a Carrer del Vi, a Bor utcájában. Régi arisztokrata palotából kialakított kis hotel, a városra jellemző arab-reneszánsz oszlopos patióval, a tulajdonosok – fiatal testvérpár – is ott laknak a hátsó traktusban. Gyönyörű látványokat nyújt, különösen délelőtt és kora délután, ahogy a napfény átvonul és ezer változatos módon törik meg az oszlopos udvaron, a hall ablakain és a kicsi szobákban. Egyetlen baja, hogy a szobákban nincs fűtés. Persze az év nagy részében nincs is rá szükség, hiszen meleg van, és szerencsére a turistaszezon is pont akkorra esik. De Palmán tud hűvös is lenni, különösen így januárban. A legtöbb hotel ezért nincs is nyitva, hiszen látogató sincs. Magam is egyedül vagyok a Ponsban. A tulajdonosok sem igen mutatkoznak, ezért úgy érzem magam, mint egy bárói család utolsó agglegény leszármazottja a hegyvidéki kúriájában, ahogy Llorenç Villalonga megírta a Mallorcai udvarházban. Szerencsére a testvérek elég figyelmesek ahhoz, hogy estére beállítsanak egy mobil gázkonvektort a hallba, úgyhogy a megdermedés veszélye nélkül tudok dolgozni az egyik asztalnál. Emlékszem, mikor Rómában éltem, ahol március elején már kikapcsolják a központi fűtést, de még nem kapcsolják be a nap melegét, úgyhogy a nyirkos falak között veszettül sugárzik a hideg, a főbérlőm azzal vigasztalt, hogy előttem egy svéd lakott ott, aki arra panaszkodott, hogy soha életében nem fázott úgy, mint ott Rómában.

A fürdőszobák ablakai a Liguori Szent Alfonz iskola udvarára néznek, reggel beszűrődő gyerekcsivitelés zaja ébreszt. Ahogy lassan térek magamhoz, bekapcsol az ébresztő második fokozata is, a középkori Szent Kereszt templom harangja a hotel tömbje mögött. Ez a teljes középkori épségében megőrzött palmai templomok közé tartozik, de gyönyörű belső terét hetente csak egyszer lehet megtekinteni, vasárnap tizenegykor, amikor német nyelvű misét tartanak. Egyszer szóba elegyedtem a pappal mise után, s kiderült, hogy nemcsakhogy berlini, de még a törzskocsmánk is közös a Yorckstrassén. Persze érthető, hogy nem találkozom vele odahaza, ha egyszer folyton Mallorcán hesszöl.

A szállodából kilépve a tengerpart felé indulok, a Drassana – az egykori hajóépítő műhely – terére, az első kávéra. Januárban a palmai bárok, éttermek és boltok többsége zárva van, amire most még a covid is rádolgozik. A máskor körben a bárok közönségétől lüktető Drassana is totál néptelen, csak két hely van most nyitva, egy curry-kifőzde és a Bar Arenas 1951, a környék népszerű kocsmája. Ide ülök be. Míg a laptopon dolgozom, hallgatom, ahogy a pultos lány kiszolgálja a szállingózó vendégeket. Noha azt mondtam, nincs turista, de csak hallok angol és olasz szót, valószínűleg itt élő expatokat. A lány kitűnő angolsággal és olaszsággal beszél, persze az itt magától értődő spanyol és katalán mellett. „Enhorabuena, mennyi nyelven beszél és milyen jól”, gratulálok a fizetéskor. „Ó, beszélek még németül és franciául is”, szerénykedik. „Honnan tud ennyi nyelvet? Itt tanulta meg a bárban?” „Nem, otthon.” Kiderül, hogy Veronában született, olasz családban, de nagyanyja román volt, nagyapja német, nyilván erdélyi szász, s aztán különböző bárokban dolgozva bejárta Európa jó részét. „Itt Mallorcán a legjobb”, mondja, „nagy a szabadság, lazák a vendégek. Ez mindennél jobb. De az nagyon fontos, hogy dolgozzék az ember,” húzza alá komolyan.

Ha az óriásposzter helyén ablakot nyitnának, körülbelül ugyanazt látná az ember, mint a poszteren: Mallorca gótikus katedrálisát:

Visszafelé haladva a hotellal majdnem szemközti „old gallery” szintén zárva van. Bár nem emlékszem rá, hogy a húsz év alatt, amióta Mallorcára járok, valaha is nyitva lett volna.

Galéria voltát csak a homlokzati ad hoc kiállítás igazolja. A kaputól balra krétával írt „talált költemény”:

Aludni akarok egy kicsit. Egy kicsit, egy percet, egy évszázadot. De úgy, hogy mindenki tudja: nem haltam meg, él Federico.

Federico García Lorca: Gacela de la muerte oscura (A sötét halál ghazalja)

Quiero dormir el sueño de las manzanas Alejarme del tumulto de los cementerios. Quiero dormir el sueño de aquel niño Que quería cortarse el corazón en alta mar. No quiero que me repitan que los muertos no pierden la sangre; Que la boca podrida sigue pidiendo agua. No quiero enterarme de los martirios que da la hierba, Ni de la luna con boca de serpiente Que trabaja antes del amanecer. Quiero dormir un rato, Un rato, un minuto, un siglo; Pero que todos sepan que no he muerto; Que haya un establo de oro en mis labios; Que soy un pequeño amigo del viento Oeste; Que soy la sombra inmensa de mis lágrimas. Cúbreme por la aurora con un velo, Porque me arrojará puñados de hormigas, Y moja con agua dura mis zapatos Para que resbale la pinza de su alacrán. Porque quiero dormir el sueño de las manzanas Para aprender un llanto que me limpie de tierra; Porque quiero vivir con aquel niño oscuro Que quería cortarse el corazón en alta mar.

Az almák álmát akarom aludni, távol a zsúfolt temetőktől. A kisfiú álmát akarom aludni, aki ki akarta vágni szívét a nyílt tengeren. Ne hajtogassák nekem, hogy a holtak nem véreznek, mert a megrohadt száj továbbra is vizet kér. Nem akarok tudni a fű kínzókamrájáról, sem arról, hogyan teszi dolgát a pirkadat előtt a kígyószájú hold. Aludni akarok egy kicsit, egy kicsit, egy percet, egy évszázadot, de úgy, hogy mindenki tudja: nem haltam meg, ajkaim között arany istállóval, hogy a nyugati szél kis barátja, hogy könnyeim végtelen árnyéka vagyok. Boríts rám könnyű fátylat, ha jön a hajnal mert marékkal szórja rám hangyáit, és itasd át kemény vízzel cipőmet, hogy skorpiófullánkja lecsússzon róla. Mert az almák álmát akarom aludni, hogy megtanuljam a sírást, amely megtisztít a földtől. Mert azzal a sötét kisfiúval akarok élni, aki ki akarta vágni szívét a nyílt tengeren.

Kétoldalt egy-egy kis vakfülke nyílik a falon. A bennük rendezett installáció teszi teljessé az élményt. Jobboldalt egy kisfiú torz fényképe és egy megkezdett alma mintha a költő álmára utalna.

Baloldalt pedig, különös asszociáció, a filozófus és misztikus Simone Weil képe, aki az anarchisták oldalán harcolt a spanyol polgárháborúban, bár lőni csak egyszer engedték, mert rövidlátó volt, és éppolyan bizonytalan volt, hová talál, mint Kirúg Hümér, a kancsal kocsmáros Az ellopott futárban.

Este, amikor erre jövök hazafelé, a kép előtt mécses ég. Megállok, de nincs nálam gép, nem tudom lefényképezni. A szemközti kapuban két fiú búcsúzkodik. Amelyik marad, hozzám fordul: „Tetszik? Én raktam oda a képet, mert annyira oda illik. Gyertyát is én szoktam gyújtani előtte.” Aztán kiderül, hogy nem is tudja, ki volt Simone Weil. A spanyol abszurd szelleme dolgozik tovább. Él Federico.

Szeplőtelen Fogantatás

A Szeplőtelen Fogantatás ünnepe, december 8. Federico García Lorca képeslapja húgához, Concepciónhoz annak névnapján 1910-ben

December 8. a Szeplőtelen Fogantatás ünnepnapja a katolikus egyházban. Ennek alkalmából szeretnék most eloszlatni egy közkeletű félreértést.

Az utazások során ilyen vagy olyan okból, főleg műalkotások ürügyén gyakran szóba kerül ez a fogalom, és meglepetéssel látom, hogy még katolikus neveltetésűek sem tudják, valójában mit jelent. A legtöbben összekeverik azzal, hogy Mária a keresztény tanítás szerint férfi nélkül, Isten erejéből foganta Jézust. Ennek azonban március 25-én van az ünnepe, amelyet 9 hónappal követ december 25., Jézus születésnapja. De mi követi kilenc hónappal december 8-át? Szeptember 8., Kisboldogasszony ünnepe, azaz Mária születésnapja. Tehát itt nem Jézus, hanem Mária fogantatásáról van szó, azt minősíti az ünnep „szeplőtelennek”.

Mit jelent ez? Azt, hogy Mária anyja, Anna is férfi közreműködése nélkül fogant? Noha egyes korai apokrifok ilyet is írnak, valójában nem erről van szó. Hanem arról, hogy a Szent Ágostontól származó katolikus tanítás szerint Ádám és Éva engedetlensége, az első bűn olyan örökséget hagyott az emberiségre, amelyet minden újszülött fogantatásától fogva megörököl, ezért hívják ezt „áteredő” vagy „eredendő” bűnnek. Ennek következménye pl. a rosszra való hajlandóság. A kereszténységben már a 4. századtól kezdve létezik egy olyan jámbor áramlat, amely úgy tartja, hogy Máriának, akit Isten Jézus emberi anyjának szánt, ehhez a feladathoz annyira tisztának kellett lennie, hogy Isten kegyelméből még ettől az áteredő bűntől is mentes volt: már fogantatásától kezdve „sine macula”, „immaculata”, azaz az eredendő bűn foltja nélküli, kora újkori magyar szóval szeplőtelen volt. A „szeplőtelenség” tehát nem az apa nélküli foganást, hanem az áteredő bűntől való mentességet jelenti (ami a katolikus hit koordinátarendszerében nem kisebb csoda amannál). A hagyomány szerint ezt fejezte ki az angyali üdvözlet „kegyelemmel (malaszttal) teljes” fordulata is.

Ez a tanítás a középkoron át népi hagyományként virágzott; voltak nagy pártfogói és nagy ellenzői is, és számos nagy műalkotást és ikonográfiai formulát is ihletett. Számunkra a legismertebb a félholdon taposó Szeplőtelen Szűz figurája, amely a törökellenes harcok pártfogója volt, és a pestisoszlopok tetején is áll. Mivel nem volt róla konszenzus, és mivel igazából a hit és a helyes élet szempontjából nem igazán lényeges, ezért nem vált kötelező érvényű egyházi tanítássá egészen 1854-ig, amikor IX. Pius pápa dogmának nyilvánította. A dogma ellenzői azonban már kezdettől fogva rámutattak a tanításnak a Bibliából való igazolhatatlanságára, a dogmává nyilvánítás politikai hátterére és a pápai hatalmat hangsúlyozó szerepére, valamint a tanítás csekély gyakorlati jelentőségére.

Ha már amúgy is Granadában vagyok ezen a napon, hadd illusztráljam ezt a rövid fejtágítót az egyik legnagyobb granadai, Federico García Lorca egy képeslapjával, amelyet ezen a napon írt húgának névnapjára:

„Védőszented napján köszönt téged és sok boldogságot kíván testvéred, aki nem felejt: Federico”
„Fürjek dalolnak reggel a mezőn / arról hogy szálljon rád boldogságözön. És hogy legyen szép napod, testvéred, Paco”
„Mama, azt kívánom, hogy gyere papával, és minden jót kívánok macskától a madárig. Paco”
„Mama, nagyon szeretnélek látni, és azt szeretném, ha gyorsan jönnél. Minden jót kívánok, kecskepásztorlánytól a cigánypurdéig, fiad, aki nagyon szeret téged, Federico”

Federico García Lorca és húga, Concepción / Concha.

Nana de Sevilla (Sevillai altatódal). Szövegét és zenéjét szerezte és zongorán játssza Federico García Lorca, énekli La Argentinita. A Canciones Populares Antiguas lemezről (1931)

A bűn banalitása

A Parque Federico García Lorca Granadában, a költő kivégzésének valószínű helye

Federico García Lorca halálának körülményeit hosszú időn át bizonytalanság és legendák övezték. Az utóbbi években több könyv is megjelent róla, amelyek közül a legfontosabbak a hispanista Ian Gibson munkái, a Lorca halálá-tól (1971), amelyet a francoista Spanyolországban betiltottak, Az ember, aki megölte Lorcát-ig (2007). Néhány hete a spanyol könyvnapra jelent meg Miguel Caballero Pérez Las trece últimas horas en la vida de García Lorca című könyve, amelyben hosszú évek kutatása alapján részletesen feltárja „az utolsó tizenhárom óra” eseményeit és a kivégzők személyét, s hogy melyiküknek milyen érdeke – családi viszály, politikai karrier, köztársasági rendőrségi múlt feledtetése – fűződött ehhez a gyilkossághoz 1936. augusztus 17-én, * pontosan egy hónappal a köztársaság elleni jobboldali felkelés kitörése után, amikor már világos volt, hogy ki-ki a helyi tisztogatásban való részvétele alapján számíthat majd az új rendszer elismerésére. Az alábbiakban Antonio Muñoz Molinának a kötetről a Babelia mai számában megjelent írását közöljük fordításban.

Lorca és családja granadai házukban. A képről hiányzik Concha húga, akivel a költő az alábbi
képen látható, s akinek férjét, Granada volt polgármesterét Lorca
letartóztatásának reggelén gyilkolták meg

Szükségét érezzük, hogy felnagyítsuk a tragikus dolgok okait. Megdöbbentő vagy rettenetes dolgok esetében babonás képzeletünk hasonlóan rendkívüli okokat követel: hogy a nagy gazemberek és zsarnokok egyedülállóan okosak és agyafúrtak legyenek, hogy a háborúk kirobbantóit a gonoszság legelvetemültebb formái sarkallják, hogy a legsúlyosabb bűnök mögött alaposan kitervelt összeesküvések álljanak. A szörnyűségek megrettentenek minket, de talán még jobban megrettentene az a lehetőség, hogy elkövetőiket jelentéktelen vagy banális rugók mozgatták, sőt szinte mellékesen tették, amit tettek. Szükségünk van rá, hogy az események valamilyen grandiózus tervvel összhangban történjenek, hogy az okok és a következmények arányban álljanak egymással. Az isteni elrendelés keresztény tanításának és Newton mechanikájának örökösei vagyunk: ha valami megtörtént, az azért történt, mert meg kellett történnie, s a történésznek meg kell rajzolnia a vonalat az okául szolgáló pontok között, ahogy a csillagász kalkulálja ki egy égitest pályáját vagy a teológus tárja fel tisztelettudóan az isteni tervet. A meghatározatlanság, az esetlegesség, a káosz lehetősége, hogy súlyos dolgok jelentéktelen körülmények és töredékes tervek véletlenszerű összjátéka folytán történjenek meg, ugyanazt a végső soron vallásos tiltakozást kelti bennünk, mint azokban, akik ötszáz éve nem tudták elfogadni, hogy a Föld forog a Nap körül.

Minthogy Federico García Lorca az elmúlt század egyik legnagyobb költője, s minthogy halála igen gyorsan szimbolikus dimenziót öltött, ezért ösztönösen is szükségét érezzük, hogy felnagyítsuk kivégzésének körülményeit, gyilkosainak árnyékát, sőt még a fizikai teret is, amely a tragédia szimbolikus színpadául szolgált. Se le vio caminar entre fusiles / por una calle larga, „látták fegyverek között haladni / egy hosszú utcán”, írta Antonio Machado, így töltve ki a tények hiányát a tragédia nagyságához méltó dimenzióval: a költő mintegy halálmenetben vonul végig saját keresztútján. Pedig az utca, az utcák, amelyeken vitték Granada szívében, szűkek és rövidek; a helyek, ahol fogva tartották, közel vannak egymáshoz; s akik letartóztatták és a városházára hurcolták, alig néhányan voltak, akárcsak azok, akik aztán kivitték autóval a várostól nem messze fekvő elhagyott helyre egy augusztus éjszakán. Az életrajzírók sugallatára és megszokott vizuális túlzásainknak engedve úgy képzeljük, hogy a Rosales család házát az Angulo utcában fegyveres milicisták és civilek vették körül, puskacsöveket vizionálunk az utcasarkon, a teraszokon és a tetőkön. Sőt hogy a drámát még a köznapiság egy árnyalatával is fokozzuk, van, aki úgy emlékszik, hogy a költőt pizsamában rángatták ki az utcára: a kócos és ágyából kirángatott Lorca, Krisztus a pribékek között a keresztút első állomásán, a fegyveresekkel teli fekete autó, amely elszállítja. Az évek múlásával és a szemtanúk fogyatkozásával sok részlet, amely számítana, örökre veszendőbe ment: egy másik változatban Lorca felöltözve lépett ki a Rosales család házából, zakóval és nyakkendőben, de a sietősen megkötött nyakkendő rendetlenül lógott az ingén.

José Luis Trescastro, Lorca másod-unokatestvére, aki a költőt elfogta

Mindebből a vizuális és narratív repertoárból a kevés biztosnak tűnő elem egyike az autó, mindössze egyetlen autó, amely dél körül állt meg a járdán, s amelyből három ember szállt ki. Miguel Caballero Pérez minuciózus kutatómunkával azonosítja mindhármukat, sőt még a kocsi típusát is: egy granadai rendszámú Oakland, széles jármű, hangsúlyos karosszériával, kétségtelenül passzol gazdája, a szájhős vegai kiskirály és Gil Robles Acción Popularjának helyi vezéralakja, José Luis Trescastro jelleméhez, akit szoros szálak fűznek a García Lorca család ama rokonaihoz, akik régi sérelmeket táplálnak a családdal szemben. Ez a Trescastro sok éven át nyilvánosan dicsekedett azzal, hogy ő ölte meg a költőt, vulgáris részletekkel színezve ki az esetet, ami azt bizonyítja, hogy nemcsak gazember volt, de hazug szájhős is, minthogy attól fogva nem látta többé Lorcát, hogy átadta őt a városházán. A három figura közül, akiket Lorca az Oaklandba beszállva látott – az autót ösztönösen feketének képzeljük, pedig ez is önkényes: a típusból volt égszínkék, palackzöld és sárga színű is – a másik kettő szintén abszolút nulla volt: egy falangista tanító, aki kíváncsiságból vagy véletlenül csapódott a csoporthoz az utolsó pillanatban, s a volt jobboldali képviselő, Ramón Ruiz Alonso, a legismertebb szereplő a hitványságnak ebben a forgatókönyvében, megkeseredett, sikertelen demagóg, harmadvonalbeli politikai bábu, egy azok közül az ostoba és megszállott idióták közül, akik képesek saját jelentéktelen személyüknél sokkal nagyobb szerencsétlenségeket okozni. Luis Rosales, aki tudta, mit beszél, mindenki másnál jobban írta le: „Federicónak azért kellett meghalnia, mert ő volt a hiányzó darab egy kretén politikai ambíciójának kirakós játékában.”

Miguel Caballero nem hajlik az irodalmi kitérőkre, sem jó, sem rossz értelemben. Könyve, a García Lorca életének utolsó tizenhárom órája egy jegyzőkönyv monotóniájával halad előre, aprólékosan sorolva a helyszíneket, órákat és neveket, reprodukálva a fasiszta bürokrácia beszűkült és kriminális prózáját, ízekre szedve minden egyes hóhér életrajzát a születési anyakönyvtől a halotti bizonyítványig, olykor elmosódott igazolványképeket is mellékelve, amelyek azért különösen megrázóak számunkra, mert azokat az arcokat látjuk rajtuk, amelyeket Federico García Lorca utoljára látott halála előtt. A kivégzőosztag két tagja, a Guardia de Asalto, a köztársasági rendőrség hűtlen tagjai csak két hónappal korábban nyertek díjat céllövésben az úrnapi ünnepségen. Egy harmadik, egy tompa tekintetű zupás őrmester a negyvenes évek vége felé jól szituáltan pózol nyakkendőt viselő lánya mellett. De a legijesztőbb közülük egy pisze orrú, pufók arcú, leeresztett szemhéjú, vaskos és nevető szájú fej, Antonio Benavides Benavides, aki a polgárháború után az iszákos, hamiskártyás és kurvapecér rendőr pályáját futotta be, s aki mikor berúgott, azzal kérkedett, hogy két golyót eresztett az „okostojás” fejébe.

Mások, mint a Jiménez Parga testvérek, köztiszteletben álló ügyvédek, akik idővel megengedték maguknak a nemesi előnév apró hiúságát, nem használtak fegyvert, hanem listákat állítottak össze a városháza irodáiban, neveket vettek fel rá és töröltek ki róla, s benzinutalványokat írtak ki az autókra, amelyek éjjel-nappal a várost járták, azt a kicsi várost, amelyben szinte nem voltak távolságok, amelyben a bűntény színhelyei és idejei is összepréselődnek: az a néhány perc, amely alatt Lorca a Huerta de San Vicentéből eljutott a Rosales-házig, az a néhány száz méter, amely ezt az utolsó menedéket elválasztotta a városháza hátsó ajtajától, s amelyet kényelmesen meg lehetett volna gyalog is tenni. És a félelemtől holtra vált költő lassanként megértette, hogy ezeken a vigasztalan helyeken, s ezek között a jól ismert, vulgáris arcok között, amelyeken megvetés és provinciális gyűlölet ült, s valószínűleg gúny is a híres és lám most megalázott földi sebezhetősége láttán – minek képzelte ez magát? – élete utolsó óráit éli.



En el Café de Chinitas. Andalúziai dal. Szövegét és zenéjét szerezte és előadja Federico García Lorca, énekli La Argentinita. A Canciones Populares Antiguas lemezről (1931)

Soñando viejas luces de Hungría

Hogy tényleg milyen kicsi is ez a mi világunk, folytatom az előbbi bejegyzés végszavával, azt jól mutatja, hogy a megénekelt történelem példájaként véletlenszerűen kiválasztott mindhárom dal valamiképpen összeköti egymással a latin kultúra e két finis terrae-jét, Magyarországot és Spanyolországot. Az elsőről és a harmadikról már megemlékeztem az imént, de a másodikról csak a bejegyzés megírása után fedeztem fel ugyanezt.


Sztevanovity Dusán és Zorán: Volt egy tánc (Az élet dolgai c. lemezről, 1991) (Szövegét és megjegyzéseinket lásd az előző bejegyzésben.)

Dusán ezt a dalt, a Volt egy tánc-ot Leonard Cohen népszerű Take This Waltz-ának dallamára írta.


Leonard Cohen, Take This Waltz (Az I’m Your Man c. lemezről, 1988)

Az eredeti Cohen-dal szövege azonban egy Federico García Lorca-vers szabad fordítása. Itt olvasható a dal szövege a Lorca-vers angol fordítása mellett, s itt a két szöveg összevetése. Alább pedig spanyol eredetije Weöres Sándor magyar fordításával együtt.

Kis bécsi valcer Van Bécsben tíz leány, egy váll, és ráborulva sóhajt a halál, kitömött gerlékkel telt liget dermedten áll. A hajnalból kis törmelék a dér múzeumában látható, egy termen ezer ablak ég, ó, ó, ó, ó! E dal csukott ajkadra való. Ez a dal, ez a dal, ez a dal, a halálra, konyakra és önmagára vall, nedves uszályú tengeri hal. Szeretlek, szeretlek, szeretlek, pamlagba, holt könyvbe temetlek, a zugoly poros bánatába, a liliom sötét padlására, a holdban lelünk nyoszolyára, ez a tánc a teknősbéka álma, jaj, jaj, jaj, jaj, fogadd e dalt, törött derekú ez a dal. Van Bécsben négy tükör, hol ajkad s a visszhang egymásra tör, hol zongorára írták a halált és kékíti a kisfiúk haját, a háztetőkön koldushad tolong, a könnyeken friss koszorú borong, ó, ó, ó, ó! Fogadd e dalt, mely a karjaimba haló. Mert téged imádlak, álmodlak árván, a játszó kisfiúk padlásán, Magyarország ódon fényére vágyva, meleg délután lágy zsongására, hó-bárány lépdel, hó-liliom rezdül homlokod sima csöndjén keresztül, jaj, jaj, jaj, jaj, „örökre szeretlek”, enyém ez a dal. Majd Bécsben táncolok veled, az lesz a jó, szép maskara lesz rajtam, álarcom nagy folyó, partom jácintot ringató, lábad között felejtem ajkam, és lelkem fénykép-albumokban s liliomokban. Lépteid sötét hullámaival, mint hegedű és kripta, szerelmem, ó, szerelmem, elhal e sok-szalagu dal.

Pequeño vals vienés En Viena hay diez muchachas, un hombro donde solloza la muerte y un bosque de palomas disecadas. Hay un fragmento de la mañana en el museo de la escarcha. Hay un salón con mil ventanas. ¡Ay, ay, ay, ay! Toma este vals con la boca cerrada. Este vals, este vals, este vals, este vals, de sí, de muerte y de coñac que moja su cola en el mar. Te quiero, te quiero, te quiero, con la butaca y el libro muerto, por el melancólico pasillo, en el oscuro desván del lirio, en nuestra cama de la luna y en la danza que sueña la tortuga. ¡Ay, ay, ay, ay! Toma este vals de quebrada cintura. En Viena hay cuatro espejos donde juegan tu boca y los ecos. Hay una muerte para piano que pinta de azul a los muchachos. Hay mendigos por los tejados, hay frescas guirnaldas de llanto. ¡Ay, ay, ay, ay! Toma este vals que se muere en mis brazos. Porque te quiero, te quiero, amor mío, en el desván donde juegan los niños, soñando viejas luces de Hungría por los rumores de la tarde tibia, viendo ovejas y lirios de nieve por el silencio oscuro de tu frente. ¡Ay, ay, ay, ay! Toma este vals, este vals del «Te quiero siempre». En Viena bailaré contigo con un disfraz que tenga cabeza de río. ¡Mira qué orillas tengo de jacintos! Dejaré mi boca entre tus piernas, mi alma en fotografías y azucenas, y en las ondas oscuras de tu andar quiero, amor mío, amor mío, dejar, violín y sepulcro, las cintas del vals.

Enrique Morente, a nagy spanyol flamenco-énekes, aki 1993-ban Madridban találkozott Leonard Cohennel, az ő dalainak és Lorca verseinek szentelte 1996-ban megjelent Omega című lemezét, amely valóságos kultlemezzé vált Spanyolországban. Ezen a Pequeño vals vienés-t Cohen dallamával, de Lorca eredeti szövegével adja elő lenyűgöző flamenco stílusban.


Federico García Lorca: Pequeño vals vienés, énekli Enrique Morente

De hogy a két finis terrae közötti kapcsolat még bonyolultabb legyen, maga Lorca is megemlíti Magyarországot a versben: Soñando viejas luces de Hungría – „Magyarország ódon fényeiről álmodva”. De hiszen éppen erről szól az a szöveg is, amelyet Sztevanovity Dusán hatvan évvel később a Lorca-vers Cohen-feldolgozásának dallamára és szülei elveszett generációjának emlékére írt. A kör bezárul.