A cseh tenger

Lahvová pošta, palackposta. Szinte abszurdnak tűnik, hogy olyan nyelven is alkottak rá kifejezést, ahol ilyennel soha nem találkozhatnak. Csehországtól a természet megtagadta a tengert. Így hát az irodalomra maradt, hogy megajándékozza vele: Shakespeare a Téli regében, és Radek Malý a Moře slané vody, Sós vizű tenger címmel most megjelent gyerekvers-kötetében.

Zavřete oči. Slyšíte, jak šumí? Nadechnĕte se té vůnĕ. Zašeptejte: Čechy leží u moře.

Hunyd be a szemed. Hallod, hogy mormol? Szívd be az illatát. Suttogd: a tengernél fekszik Csehország.

Egy másik tenger nélküli ország szülötteként nagyon meg tudom érteni a vágyakozást a tenger iránt, ahogy az ember a kék ég mintájára próbálja elképzelni a másik végtelent, kagylókról, hajókról, szigetekről álmodik, tengerésznek készül Kőbányán, s végül az első találkozást.

První vzpomínka Oči mám plné veliké slané vody Objala zemi kolem pasu Plujeme

Az első emlék Szemem megtelik nagy sós vízzel A földet öltötte dereka köré Úszunk

Blessed shore, áldott part, mondja Shakespeare a cseh tengerpartról, s így kell legyen valóban. De azt is hozzáteszi: unpathed waters, undreamed shores, úttalan vizek, álomban sem látott partok, ami nem lehet igaz, hiszen annyi álomban szerepel, olyan sokszor bejárja az ember keresztül és kasul.

O cestĕ Zeptej se moře na cestu Řekne ti: všechny cesty jsou tu Vítr tĕ vezme do všech koutů a není snadné nalézt tu jednu která nevede ke dnu nekončí včera nevede k zemi lidožroutů Ale já ji najdu, tati najdu ji, a pak se vrátím

Az útról Kérdezd a tengert az út felől azt válaszolja: itt van minden út, a föld minden sarkába elvisz a szél mégsem könnyű megtalálni azt az egyet amely nem a mélybe visz nem ér véget tegnap nem az emberevők földjére vezet De én megtalálom, apa! megtalálom, s aztán visszatérek.

Ezekben a gyerekversekben az a szép, hogy nem földhözragadtak, nem szájbarágósak, nem kínosan jópofák, mint a legtöbb felnőttek által gyerekeknek írt vers. Tágasak, személyesek, folytathatóak, mint a tenger, és mint az álom. És a cseh tengerparton a kettő összeér.

Velrybo velrybičko Vidĕl jsem velrybu bylo to ve snu byla jak ostrov Byla noc Dlouze se dívala až na dno klesnu pak připlula mi na pomoc Dokud jsou velryby nebudem sami na moři ani za noci Ale až nebudou co bude s námi? Kdo připluje nám pomoc?

Bálna, bálnácska Bálnát láttam álmomban volt mint egy sziget volt Éjszaka volt Hosszan nézett a mélység legmélyére aztán segítségemre úszott Amíg vannak bálnák nem leszünk egyedül a tengeren, sem az éjszakában De ha már nem lesznek mi lesz velünk? Ki úszik segítségünkre majd?

Az illusztrációk is, Pavel Čech rajzai, akár az álmok. Mint a gyerekek álmai: egy kicsi sóból, egy kicsi tintából, egy lavór vízből a végtelen tenger. És mint a cseh álmok. A málló fal és a kopott keret előtt ki ne látná meg Josef Sudek lavórját, s ettől fogva ki ne ismerné fel Sudek lavórjában és vizespoharában Pavel Čech tengerét?

Bernard Plossu: Sudekről

A madridi Una ventana en Praga (Ablak Prágára) kiállítás katalógusának bevezetője, 2009.

Nem sok kell egy jó fotóhoz. Mégsem könnyű. A látszólagos egyszerűség mögött sok nehézség van. Manuel Álvarez Bravo hajója, a vízcsepp Shoji Ueda esernyőjén, Paul Strand új-angliai tanyaháza, Izis havas keresztútja, Duane Michals new yorki mozgólépcsője, vagy Josef Sudek rendetlen műterme 1951-ből.

Egyik kép sem látványos, nincs bennük semmi bravúr, csak egyfajta – hogy is mondjam – mágikus evidencia! Balzac vagy Mizoguchi pontos leírásainak rokonai. Mintha természeti képződmények lennének.

Ilyen Sudek minden munkája. Megfigyeli önmagát, környezetét, a várost. Megéli az egyes stációkat, lélegzik, miközben néz. Átérzi a dolgok és a pillanatok misztériumát.

Amikor egy diák megkérdezi: „Mi a fotográfia?”, azt válaszolom: „Nézzétek meg Sudeket és Diane Arbust, náluk minden megvan.” Vagy manapság Luis Baylónnál vagy Eric Dessertnél.

Az ember kísértést érez, hogy azt mondja: Sudek A FOTOGRÁFIA. Ucák, kertek, ablakok, tárgyak, széles tájak, a városa, a háza. Ennyi. Nem a szépség a lényeg. Nem a modernség a lényeg.

És még csak nem is a tetszés. Corot-ra gondolok, aki azt mondta: „Nem keresni kell, hanem kivárni.” Vagy Morandira. Braque utolsó tájképeire Varengeville-ben. Nem ismerem Csehországot, sem Prágát. De Sudek képei alapján kitörölhetetlen emlékem van arról a helyről, ahol sosem jártam.

Ugyanígy vagyok Uedával és Japánnal. Nem tudom, merészség volna-e azt mondani: „már nem is érdemes elmennem”?

De visszatérve a fotóhoz: látni magától értődő dolog, ám a nyelv, amelyre a látványt lefordítjuk, lehet nagyon egyszerű… vagy csapdákkal teli. (Például amikor a klisék „klisékké” válnak, elnézést a tautológiáért.)

A villamosok a prágai utcán. Sudeknek ezen az 1924-es képén még a villamosok zaját is halljuk. Az utcára néző párás ablakából megcsap minket a nyirkosság.

Ha már merészeltem egy mesterről írni, akkor azt akarom leírni, amit gondolok. De azt hiszem, minden fotográfus egyet fog érteni velem: Josef Sudek maga a fotográfia.

Mi meg tátott szájjal csodáljuk, nem igaz?

Madrid - Prága

Antonio Muñoz Molina alábbi szép írását alig néhány órával azután találtam a Babelia aznapi számában, hogy az ő Sefarad-jából vett idézettel illusztráltam az úbedai nagyheti ünnepségek jelentőségét. Az írás, amely talán szántszándékkal követi Hrabal „hosszú mondatait”, Josef Sudekről szól, akinek fotóit fél évszázad után most állítják ki először Madridban, arról a fotográfusról, akinek alakja és élete éppolyan titokzatos, mint a város, amelyet egész életében fényképezett, s akinek képei közvetve vagy közvetlenül máig meghatározzák azt, ahogyan Prágát látjuk.


Josef Sudek Prága utcáit járja, meggörnyedve az ormótlan, archaikus fényképezőgép és a vándorfotográfus-állvány súlya alatt. Ilyen vándorfotográfus ő maga is, egy előző korból itt maradt fényírómester, aki fekete lepel alá bújva készíti portréit, komótosan megnyomva az elsütő szerkezet gumilabdáját. Egy zen-koanban azt kérdezik, hogyan csattan egy tenyér. Josef Sudek művészete valami titokzatos módon ezzel a tenyérrel rezonál, amely nem csattanhat a másikkal, lévén hogy jobb karját az olasz fronton hagyta az első világháborúban, s noha olykor egy asszisztens segít neki felállítani a gépet, ám hallgatag prágai útjai során mindig egyedül látni őt, a behemót 1894-es Kodak és a háromláb már profilja részévé vált, akárcsak a svájcisapka, a fekete köpeny és a csapott bal váll, amely egyre lejjebb süllyed a másik kar, a fantazmává lett, de még mindig fájó kar, a frontkórházban amputált jobb kar ellensúlya híján. 1926-ban, amikor Josef Sudek már csaknem tíz éve hadirokkant volt, még egyszer visszatért Itáliába barátaival, a Prágai Filharmonikusokkal. A zene volt a másik nagy szerelme. Egy koncert kellős közepén felállt a helyéről, s alvajáróként kiment a színházból, a néptelen és sötét utcákon keresztül eljutott a város szélére, egész éjjel bolyongott, ezúttal a fényképezőgép súlyától megkönnyebbülten, utat vesztve az ismeretlen vidéken. És a hajnal szürke derengésében egy mezőn egyszerre csak megpillantott egy majort, és az álmok megfellebbezhetetlen bizonyosságával azonnal felismerte, ez volt az a major, ahová bevitték, amikor megsebesült, amikor a karját levágták. „De a karomat már nem találtam meg”, mesélte azután, noha azt már nem mondta el, hol volt később, amikor zenész barátai mindent tűvé tettek érte, mielőtt nélküle folytatták volna koncertkörútjukat.


Erről az útról hazatérve soha többé nem hagyta el Prágát. Egy árnyékos kis udvarra néző műhelyt bérelt, s itt élt és dolgozott abban az ötven évben, ami még hátra volt az életéből. A háború és karjának elvesztése elmosták ifjúságát. Utamon az akadályok utammá váltak, írja Nietzsche. Lehet, hogy az igazi hivatás olyan út, amely véletlenszerűen nyílik meg, miután az összes többi, amely pedig nyilvánvalóbbnak tűnt, bezárult. Ha egy elfertőződött sebesülés következtében nem kellett volna a váll magasságában amputálni jobb karját, Josef Sudek könyvkötő lett volna. S a háború után kiutalt csekélyke hadirokkant-nyugdíj híján nem szentelhette volna magát testestül-lelkestül a fotográfiának. Kezdetben a veteránokról készített képeket, akikkel a kórházakban hozta össze a véletlen, azokról a testi és szellemi épségüket vesztett torz figurákról, akik a nagy mészárlás utáni Európát benépesítették, de jó néhány évbe telt, míg rátalált a maga stílusára. Huszonévesen meg kellett tanulnia, hogyan éljen fél karral, hogyan kezelje a gépet, hogyan hívja elő a képeket. De sokkal nehezebb volt megtanulnia, hogy meglássa azokat a dolgokat, amelyeket senki nem vett észre, jóllehet mindenkinek szem előtt voltak. Hogy bármit is tehessen, mindenekelőtt meg kellett állnia, egy szilárd pontot találnia vagy kiválasztania a világ kavargásában és zűrzavarában, ahogy a lencsét állítják élesre. Josef Sudeknek, hogy megláthassa Prágát, egy időre el kellett mennie Prágából. Délre utazott, s ott, azon az itáliai hajnalon – a termékeny síkságon, a határtalan ködben, amelyet csak itt-ott szakítottak meg a házak és a fák – ismét meglátta azt a helyet, ahol egy repeszszilánk véget vetett előző életének, s noha már nem találhatta meg hiányzó karját, de rátalált láthatatlan másik karjára és kezére, amellyel titokzatos költői látomásainak formát adhatott.


Többé már nem kellett elmennie. A legtávolabbi terra incognitát, ahová még olykor elkalandozott, a villamosok végállomásain túli mezők jelentették. A sikátorokat rótta, vállán a nagy fekete lepelbe bugyolált géppel, sietve, hogy még elcsípje a fények egy bizonyos együttállását, vagy percekig mozdulatlanná merevedve és a megfelelő pillanatra várva a fekete lepedő alatt. Gyakran mondogatta, hogy a fotográfia különös művészet, mert a dolgokat nem mutathatja meg nyilvánvalóan, hanem csak utalhat rájuk, épp csak annyit feltárva, hogy a teljes kép a néző tekintetében és képzeletében jöjjön létre. A gépe által lehetővé tett 30×10-es panoráma-formátum átöleli a tér vagy a mező teljes horizontját, amelyben az emberi sziluettek csupán a távolban és elszigetelten tűnnek fel, ám nem vesznek bele a tájba, mert olykor úgy tűnik, mintha szemlélődésbe merülnének, akárcsak egy Friedrich-kép háttéralakjai, máskor pedig valamilyen határozott céllal tartanak valahová, férfiak és nők kelnek át egy belvárosi utcán, vagy távolodnak egy lakótelep felé, miután leszálltak a villamos végállomásán, amely már túl van a városon de még innét a mezőkön, ott a város szélén, ahonnét Prága háztetői és tornyai már alig látszanak egyébnek csipkézett profilnál a horizonton.

• Galéria + + + + + • Catálogo 2009 • Film + + • Róla + + + + + + + • Wikipédia (cseh) • Blog + + + + + + + • Sudek Studio • Könyv +

Sudek képein Prágában megáll az idő, a kontúrokat elmossa az alkonyok és hajnalok meghatározhatatlan fénye, a kihalt várost a párás téli éjszakán csönd borítja, a köd vagy a hó derengésén úgy fúrja magát keresztül a villamos, akár a tengeralattjáró, tatján ködreflektorral. Az az ostromlott és meggyötört város ez, ahová fél Európa menekültjei igyekeznek a nácizmus előrenyomulása elől, amely visszatartja lélegzetét, amikor 1938 novemberében, a hírhedt müncheni paktumban a britek és franciák beleegyeznek, hogy Hitler az ország felét amputálja, amelyet 1939-ben megszáll a német hadsereg és a Gestapo hatékony hóhérai, s ahol alig néhány évvel a náci rémuralom után a szovjetek által irányított kommunista bábkormány veszi át a hatalmat. Prágára, amely Európa szíve volt, a vasfüggöny csöndje borult: ezt látjuk Sudek ötvenes évekbeli képein, amelyeket most kiállítanak Madridban, a Círculo de Bellas Artes egy csöndes termében. Egy várost néptelen terekkel és kihalt éjszakákkal, amely fölött még ott kísértenek a katonai takarodó utolsó foszlányai, az épületek sarkain patetikus szobrokkal, bepárásodott ablaküvegekkel, árnyékba borult kertekkel, amelyeket felvert a gaz, s amelyek a nedves föld és a rothadó levelek mély illatát árasztják. A csöndben olykor léptek hangzanak fel a kockaköveken, fulladozó zihálás. A csapott vállú ember álmatlanul rója a város utcáit, keresi annak a hajnalnak a fényét, amelyet csak kétszer látott életében, először azon a napon, amikor levágták a karját, s aztán azon a napon, amikor sok évvel később, szinte álomban bolyongva megtalálta azt.