A mesterség dicsérete

„Verklis a majommal, amely a gyerekek szórakoztatására mutatványokat végzett, s aztán
pénzt gyűjtött a verklis, és édességet a maga számára. (1925)” (Az idézőjelben
lévő képaláírásokat Willy Römer írta fel fotói hátuljára)

A verkli és a verklis, úgy tűnik már, állandó kísérője a Wang folyónak, mintha egy perzsa operettben vonulna fel újra meg újra két szín között a függöny elé, hogy a színpad átrendezése közben előadjon valami szomorú és félrehangolt melódiát. Ez a verklis is szerepelt már itt egyszer korabeli és későbbi berlini kollégáival együtt.


Franz Schubert, Die Winterreise Op. 89. XXIV: A kintornás (Der Leiermann). Előadja Dietrich Fischer Dieskau

A fotográfus, Willy Römer (1887-1979) a két világháború közötti Berlin egyik legjelentősebb sajtófotósa volt. Tizenhat évesen, 1903-ban kezdte tanulni a szakmát az első berlini sajtófotó-cégnél, a Berliner Illustration-Gesellschaft-nál, majd mestere, Karl Delius Párizsba is kivitte négy évre. A világháborúban a keleti fronton volt katona, de ide is vitte nehéz, 13×18-as kameráját, és sok száz fotót készített az orosz Lengyelországban, Fehéroroszágban és a varsói zsidónegyedben, jellemzően nem a hadicselekményekről, hanem a helyi életről – ezekről még külön írunk. 1918 végén pedig Berlinbe visszatérve reggeltől estig az utcákat járta, és végigfotózta a forradalmat, beleértve saját letartóztatásának pillanatát.

Letartóztatási parancs a forradalmárokat fotózó Willy Römer ellen a Lindenstraßén, 1919. január 5.

Hazatérve megvásárolta kollégája, Robert Sennecke nemrégen alapított Phototek-cégét a kreuzbergi Belle-Alliance-Straße 82-n (ma Mehringdamm 58), s miután Párizsban megismert munkatársa, Walter Bernstein mint kereskedelmi vezető 1920-ban társtulajdonos lett, ketten együtt a két világháború közötti Berlin egyik legjelentősebb sajtófotó-irodájává tették a céget. Römer és négy „operátora” a reggeli újságokból kiválasztott helyszínek alapján egész nap járták a várost, s világszerte kb. 250 szerkesztőségnek küldtek napi 10-12 fotót.

Walter Gircke, a Phototek operátora szemkontaktusban a fotós Willy Römerrel a hazatérő német csapatok fogadásakor a Brandenburgi kapunál, 1918. december 10.

A Phototek virágzása 1933-ban szakadt félbe, amikor az új rendszer Bernstein származása miatt „Judenfirma”-nak nyilvánította a céget, s megtiltotta a német sajtónak, hogy fotót vásároljanak tőlük. A cég hamarosan csődöt jelentett, s Römer magányos fotósként, nehéz körülmények között dolgozott tovább.

Willy Römer: Az SA felhívása a zsidó üzletek bojkottjára, Friedrichstraße, 1933. április 1.

De akár egy tekintélyes sajtófotó-cég tulajdonosaként, aki megengedheti magának, hogy a munkanap egy részét a maga szenvedélyének szentelje, akár magányos fotósként, aki megbízások híján a maga kedvtelésének élhet, Willy Römer leginkább mindig azt fotózta, amit szeretett: Berlin mindennapjait. Az utca életét, politikai eseményeket, gyerekjátékokat, folyami hajósokat, belső udvarokat, mutatványosokat és medvetáncoltatókat. És persze verkliseket.

„Egy másik verklis és egy másik majom, de itt is pénzt és édességet gyűjtenek (1925)”

Megszoktuk már, hogy a verklis-fotóknak megvan a maguk konvencionális beállítása: zsánerjelenetek ezek, többnyire kopott külsejű, komikusan vagy nosztalgikusan anakronisztikus öregemberrel és zeneszerszámmal, akire a fotós egy elmúlt kor figurájaként csodálkozik rá, s aki maga sem igen találja a helyét ebben a világban. Römer verklis-képei azonban nem ezt a klisét követik. A verklisek fényképezése számára egy nagyobb koncepcióba illeszkedett: a korabeli berlini kisipari munkák részletes dokumentációjába.

„Új zenedarab feljegyzése a hengerre a jelölőszerkezettel, kotta alapján. (1929)”

A feljegyzett darab történetesen Bill Murray 1921-es Pucker Up and Whistle című, valóban verklire kívánkozó dala. Feliratozott videóját lásd itt

„Tüskék behelyezése az új zenedarabbal előrajzolt hengerbe. (1929)”

A munkák ikonográfiája viszonylag későn, a századforduló táján kezd kialakulni a fotográfiában, elsősorban a korabeli elidegenedett nagyipari munka kritikájaként és annak alternatíváit felmutatva, eleinte a falusi, illetve hagyományos kézműves-munkák többé-kevésbé idealizált zsánerjeleneteivel, majd később a politikai töltetű munkás-ábrázolásokkal. Willy Römer berlini munkás-fotói azonban egyik trendbe sem illeszkednek. Maga is berlini kisiparos családban, szabómester fiaként nőtt fel, s úgy tűnik, elsősorban az érdekelte, hogy objektívan és összefüggésében dokumentálja a korabeli Berlinben még közel háromszázezer embernek – a munkások egyharmadának – kenyeret adó kisipari mesterségeket. Részletes fotósorozatokon örökítette meg a pékek, a kéményseprők, a köpenicki mosónők, a fuvarosok, hajósok és halászok, a szögkovácsok és reszelőkészítők, az utcai árusok munkájának teljes folyamatát.


E munkák sorába tartozik a verklisé is, amelyet Römer sorozata az elejétől, a sípláda készítésétől és a dallamhengerek beillesztésétől kezdve kísér végig az utcai előadások megszervezéséig. Képei a verklist nem anakronisztikus figurának, hanem mesterségét szakszerűen végző iparosnak ábrázolják, s az előadások kontextusát, a verklis, a mutatványosok és a közönség együttműködését is bemutatják.


Willy Römer közel 70 ezres fotóhagyatékát, a weimari korszakból fennmaradt kevés teljes fotótár egyikét, miután özvegye és lánya hiába kínálták eladásra a berlini múzeumoknak, végül Diethart Kerbs, a berlin-charlottenburgi művészeti főiskola nemrég elhunyt neves fotótörténésze vásárolta meg. Ő adott ki belőlük először válogatást harminc vékony tematikus füzetben 1983 és 1991 között Edition Phototek címmel a kreuzbergi Dirk Nishen kiadónál, s ennek első darabja éppen a verkliseket mutatta be. Diethart Kerbs így ír ezekről a füzet utószavában:

„Abban a korban, amikor még nem volt rádió, lemezjátszó és magnetofon, s még a tévét sem találták fel, a verklisek és más udvari és utcai zenészek nyújtottak érzéki gyönyörűséget széles néprétegek füle számára. A könnyű dallamoknak a mindennapok fekete kenyerére csorgó édes szirupja örömmel fogadott alkalmat nyújtott rá, hogy ki-ki kinézzen az ablakon, kilépjen a bolt vagy a műhely ajtaja elé, leszaladjon az udvarra, egy rövid szünetet tartson, a szomszédokkal trafikáljon: a zene mint társadalmi esemény. A verklisek ingyen hozták el a szép hangok áruját a hátsó udvarokba, s külön kellett kérniük a díjazást, amelyet az ablakokból ledobott aprópénz formájában kaptak. A mindennapi betevőt az egész városon át vezető hosszú vándorutak során kellett összezenélniük maguknak.

A verkliseknek két osztálya volt: egy felső réteg, akiknek saját sípládájuk volt, s egy alsó, akik bérelt verklin játszottak. A verklikészítés és -kölcsönzés súlypontja Berlin északi részén volt. Itt főként munkások és kézművesek éltek, köztük számos bevándorló Kelet-Európa országaiból, de Olaszországból is. Közéjük tartozott a Bacigalupo család, akik 1877-ben a Schönhauser Allee 74. szám alatt alapították meg verkligyárukat, amelyet később a 74a-ba helyeztek át. A család egy másik ágának szintén már az 1. világháború előtt cége volt a Schönhauser Allee 79. szám alatt. Ezekben a műhelyekben készítették, javították, árulták és adták bérbe a verkliket.”

Willy Römer képeit az utóbbi években fedezték fel újra. 2004-ben a berlini Deutsches Historisches Museum, majd a bécsi Museum der Stadt Wien rendezett kiállítást belőlük, s azóta több albuma is megjelent. Hamarosan más témáiról is írni fogunk.

„Verklis a jégpályáján. Amikor még nem szólt rádiómuzsika a hangosbeszélőből, a berlini fiatalság megelégedett a régimódi verklizenével korcsolyázás közben. És így is ment. (1912)”

Fogadóbizottság

A verklisek, és különösen a berlini verklisek után íme egy berlini verklis ma délelőtt a Berkaer Straßén. „Darf ich ein Foto machen?” „Na klooor”.

Időhurok

Zongoraverklivel zenélő öregember (talán Soma bácsi), Tahi utca, 1963 körül

Bejegyzésünk egyszerre jelenik meg itt és az Ültess egy fát angyalföldi helytörténeti blogon.

a verklis, a drótos, a szódás, a jeges,
Gyula bácsi, a sánta ószeres…

lágy viasz puhaságú gyermeki érzékelés, amikor olyan kis mozzanatok is megőrződnek, amelyek fölött a felnőtt könnyen elsiklik.

Verklisek útjai Angyalföldön (a posztban említett helyszínek térképre vetítve)

Bár a tizenkilencedik-huszadik század fordulóján megjelent Pallas Nagylexikon némileg elítélően említi a kintornásokat, mint akik alkalmatlankodásukkal zavarják a lakosságot, Kosztolányi pedig 1927-ben az anakronisztikusnak érzett verklisek eltűnéséről írt, a Tahi utca mentén még a hatvanas évek elején is ilyen kétkerekű kordéra szerelt zenegéppel jártak többen. A ma hatvan év körüli és idősebb egykori gyerekek szívesen és jól emlékeznek a hatvanas évek gépzenészeire.

A verklis zenéje sok angyalföldi gyerek számára a vasárnapi ebéddel kapcsolódott össze. Mások egy-egy fagyi áráért segítettek tolni a kocsit, vagy összeszedni az ablakokból papírgombócba csomagolva érkező ötvenfilléreseket. Papírszalagos lyukkártyára is emlékeznek, amelyet állítólag a verklis maga készített.

Ez pedig éppen érdekes mozzanata a történetnek, mert úgy tudjuk, a zongoraverklihez nem kell lyukkártya.

Az utcai verkliknek két nagyobb típusa van: a képen látható zongoraverkli, angol nevén barrel piano, és a sípládaként is ismert, angolul barrel organ. Mindkét típust emlegetik verkliként is, kintornaként is. Ebben a hangszerautomatában, hasonlóan a játékboltokban ma is kapható, pengetővel működő kis zenedobozokhoz, egy szöghengerre kódolt jelsor mozgatja az alkatrészeket, amik a hangot adják. Persze a verkliben ez a szöghenger akár negyvenszer nagyobb is lehet, hiszen a lejátszható zenedarab hosszúsága az átmérőtől függ. A zongoraverkli esetében egy zongoraszerkezetet hoz mozgásba a henger.

Ennek a plebejus mechanikus zenegépnek van egy arisztokrata testvére, a gépzongora vagy pianola. Első pillantásra hagyományos hangszer, klaviatúrával, pedálokkal. Itt már tényleg lyukkártyára rögzített kódokat használnak, ami sokkal finomabban differenciált visszajátszásra ad módot. A gépzongora egyben az első hangrögzítéses technikák egyike volt, amellyel egy zongorista előadása során tudták rögzíteni a zenei felvételt, így az nem egy egyenletes erővel szóló steril dallamsor gépi lejátszása lett, hanem valódi előadói interpretáció visszajátszása. Ilyen felvételeket készített többek között Scott Joplin, Bartók, vagy a fiatal Artur Rubinstein is.

Hogy a gyerekkori emlékekbe hogyan kerültek a lyukkártyák, az továbbra is rejtély. Talán volt másik hangszer a környéken, amelyik tényleg így működött, de az sem kizárt, hogy az öreg egyszerűen megtréfálta a kislányokat, nem tudom.

A képen talán Soma bácsi lehet Újpestről, aki rendszerint az Erzsébet utcai Polgár kocsma előtt zenélt, véli az egyik emlékező. Mások hozzáteszik, hogy lakott verklis a Petneházy utcában is, és a Gyöngyösi utcában meg a Tripoliszban is játszott.

Az alábbi, 30-as évekbeli kis fényképet alaposan megnézve felmerül, hogy talán ugyanaz szerepel itt a háttérben, néhány évtizeddel fiatalabban. Lehet, hogy a férfi is azonos a két képen?

 
A verklis által kínált lehetőségek legoptimálisabb kihasználását mutatja Josef Engelhart 1890-ben készült kedélyes bécsi festménye is.

Ha pedig ugyanaz a hangszer, akkor talán ezen a másik, harmincas években készült képen is? A megjelenítések gyenge minősége és a nézőpont különbözősége megnehezíti az összevetést. A lenti képen az esztergált lábakat talán kitakarja egy ácsolt alátámasztás, egyéb szempontokból a két hangszer hasonlónak látszik. Viszont a kintornázás tipikusan egyszemélyes vállalkozásnak számított, a kalapos és a munkássapkás férfi pedig talán nem azonos. Ki tudná ma már biztosan?

Verklis a harmincas években. Szabó Lajos fényképe, in: Fortélyos félelem igazgat, Móra, 1974.
Szóbeli közlés szerint a szomszéd lakásból felvéve az újpesti Attila út 150. alatt

De jártak más előadók is a kerületben a Váci úti tengely mentén, a Tripoliszba például az emlékezők szerint még énekes koldus is, olyan vénséges vén ember, akinek a hangja nem is hallatszott fel az ablakokig. A járandóságát azért megkapta ő is. A gépzenével házalók mellett – akik sokszor hadirokkantak, vagy más okból könnyebb fizikai munkára szorulók –, jelen volt egy fontos konkurens csoport az udvarozásban, a muzsikus cigányoké. Ők főleg fiatalabbak voltak, akik a gyakorlást kötötték össze a kenyérkeresettel, hegedűvel jártak, és szintén népszerű slágereket, vagy magyarnótát játszottak. Angyalföldről sok híresen jó cigány zenész került elő, róluk később egy külön poszt szól majd.

Volt két másik öreg is, Pista bácsi meg a sógora vagy a testvére… talán ők vannak Vydareny Iván 1960-ban Angyalföldön készült fotóin, amint a Visegrádi és a Gogol utcában tolják a zenegépet.


S végül váratlanul még egyszer felbukkan az első képen szereplő verkli. A Pál utcai fiúk 1969-es adaptációjának díszletei között int búcsút.


„Háromnegyed egykor, épp abban a pillanatban, mikor a természetrajzi terem katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre-valahára, nagy nehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen lángjában fellobbant egy gyönyörû, smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre festi a lángot, a lángot csakugyan zöldre festette, mondom: pont háromnegyed egykor, épp abban a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház udvarán egy zongora-verkli, s ezzel minden komolyságnak vége szakadt. Az ablakok tárva-nyitva voltak a meleg márciusi napon, s a friss tavaszi szellő szárnyán berepült a muzsika a tanterembe. Valami vidám magyar nóta volt, ami a verkliből indulónak hangzott, s olyan csinnadrattásan, olyan bécsiesen pengett, hogy az egész osztály mosolyogni szeretett volna, sőt voltak, akik valóban mosolyogtak is rajta.”

Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk, 1.

Én már csak meséből ismertem az utcai zenészekhez hasonlót, ott is nagyon szerettük. (A parádés szereposztás miatt a teljes mese is érdemes a meghallgatásra, de majdnem ötven perc, a verklis Zakariás csak az első egy-két percben és a végén szerepel.)


Minden egér szereti a sajtot. Hangjáték, 1980.
Zakariás: Kovács Károly – Papagáj: Háray Ferenc – Lidi mama: Hacser Józsa – Márton papa: Csákányi László – Soma: Harkányi Endre – Szeréna mama: Schubert Éva – Albin papa Balázs Samu – Fruzsina: Váradi Hédi – Nagy Macska Mágus: Bodrogi Gyula – Pepita egerek: Meixner Ildikó, Csepeli Péter – Közreműködik: A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarából alakult kisegyüttes – Zenéjét szerezte és vezényel: Gulyás László – Írta és rendezte: Urbán Gyula

Fogd meg a vízben a csillagot! Hasztalan, úgysem tudod! Idelent hiába vallatod, fönt van a fényes titok.

Csillagba zárták a sorsodat, csillag a vízben ragyog Tükrödből nem tudhatsz meg sokat, fönt van a fényes titok.

Update: A kerületi könyvtár 2013 tavaszi felhívásának köszönhetően felbukkant két újabb fénykép is, 1965-ből. A teljesség kedvéért beillesztem őket ide.

Áttűnés: A kintornás

Willy Römer, a berlini mindennapok fotósa 1905-35 között: Kintornás és majma mulattatják az udvar gyerekeit, 1925

Robert Capa: Berlini verklis, 1945 augusztus

Kintornás játszik a berlini Fasanenstraße 13 udvarán, 1965

Gerhard Thieme (1928-), az NDK hivatalos gegszobrásza: A kintornás emlékműve, 1987.
Az elpusztított, majd skanzenként újjáalkotott berlini Nikolaiviertelben,
amelyről még írni fogunk, a Reinhardt-söröző udvarán

Franz Schubert, Die Winterreise Op. 89. XXIV: A kintornás (Der Leiermann). Előadja Dietrich Fischer Dieskau

További verklisekért és majmokért a háború előtti Varsóban és Lwówban, az eltűnt Bukarestben és a lebombázott Budapesten, Amerikában és Grúziában, s a forradalom előtti és utáni Oroszországban evezzenek vissza a Wang folyón.

Sarmanka

Niko Piroszmani: Arganscsik (tbiliszi kintornás), két változat, 1910

Kintornásokkal találkoztunk már a háború előtti Varsóban és Lwówban, Bukarestben és a lebombázott Budapesten, sőt Amerikában és Grúziában is, és valóban érik már egy nagy képes poszt a verkli történetéről. Ez azonban nem lenne teljes az orosz kintornások nélkül.

A kintornás-cigánylányos jenelet Sztravinszkij Petruská-jának 1910-es évekbeli előadásából

A verkli, azaz шарманка – amelynek minden látszat ellenére nincs köze a szintén zenész magyar sármányhoz, hanem a francia charmante orosz kicsinyítő képzős honosítása – a századfordulós Oroszország városaiban, sőt falvaiban is közkedvelt volt mesterével, a шарманщик-kal együtt: Lev Uszpenszkij részletes portrét ad róla a Записки старого петербуржца 1890-1910 (Egy öreg pétervári feljegyzései) című könyvében, amelyről majd külön is szeretnék írni. Orosz sajátosság volt, hogy többnyire egy bábossal együtt járta a falvakat, akit hagyományos bábfigurája alapján Petruskának neveztek, s akit Sztravinszkij 1910-es balettje emelt be a magas művészetbe a kintornással együtt.

Alekszej Ivanovics Korzuhin: „Megjött Petruska!” (1888) Orosz falusi idill. A háttérben felfedezhetjük jó ismerőseinket, a modernizáció korai előhírnökeit: jobbra az ősbiciklit, balra a gyerekkocsit.

A forradalom után azonban a verkli – más országokkal ellentétben – gyors hanyatlásnak indult a Szovjetunióban. Egyfelől elszakították Petruskájától, akit a fiatal szovjet agitprop művészet sajátított ki munkáselőadások céljára. Másfelől pedig, mint Giljarovszkij Moszkvá-ja érzékletesen bemutatja, a szovjet hatalom igyekezett felszámolni mind az ilyenfajta mobil elemeket, mind azt a hagyományos népréteget, amely addig közönsége volt. A sarmanscsik mint élő mesterség előtti egyik utolsó főhajtás, azt hiszem, az a könyv, amelyet most szeretnék bemutatni, s amely évszám nélkül, de valamikor 1925 táján jelent meg Leningrádban.


Sarmanocska – Kintornácska. Szerzője ugyanaz a Nyikolaj Jakovlevics Agnyivcev, aki az újévkor közölt A kéményseprő védelmében-é és a korabeli ifjúsági irodalom számos más elfelejtett gyöngyszeméé is. A versek fordítása az egérrel nyitható ablakban olvasható. A kicsinyítő képzős forma miatt értelmező jelzője – grazsdanocska, polgártárs, illetve az ezt követő Okudzsava dalban sarlatanka – is kicsinyítő képzőt kapott, de ezt a fordításban is tükrözni már túlzásnak tartottam volna.













Bulat Okudzsava: Песенка старого шарманщика (Az öreg verklis dala)

Шарманка-шарлатанка, как сладко ты поешь! Шарманка-шарлатанка, куда меня зовешь? Шагаю еле-еле, вершок за пять минут. Ну как дойти до цели, когда ботинки жмут? Работа есть работа. Работа есть всегда. Хватило б только пота на все мои года. Расплата за ошибки – она ведь тоже труд. Хватило бы улыбки, когда под ребра бьют.

Kintorna, sarlatán! de édesen dalolsz! Kintorna, sarlatán! merre hívogatsz? Alig-alig haladok, öt perc egy hüvelyk: Hogy is érnék célba, ha szorít a cipő? A munka már csak munka, és mindig munka van: egy életre elég ennyi izzadság nekem. A hibákért is jár fizetség, elvégre az is munka s ha a húr alá üt a kalapács, legalább egy mosoly.

Ali Baba, az utolsó orosz kintornás (Pjotr Jakovlevics Ljubajev, Petyka)
Вокруг Света, 1970. június

A kintorna iránti nosztalgia, mint Okudzsava dala mutatja, a mesterség hanyatlása után sem ment feledésbe. Hogy is mehetett volna, ha egyszer az egyik – vagy talán a – legnépszerűbb szovjet gyerekkönyvben, Alekszej Tolsztoj Aranykulcsocská-jában (1936), a Pinokkió átdolgozásában – amely szerény véleményem szerint jobb az eredetinél – Carlo papa mestersége nem ács, hanem kintornás? Szobra ma is ott áll a kijevi Gyerekszínház előtt. Sőt mintha új virágkor köszöntene rá, amit nemcsak a vásárokon egyre inkább feltűnő nosztalgia-kintornások jeleznek, hanem a hangszer olyanfajta zseniális továbbfejlesztése is, amelyet az orosz televízió mutat be az alábbi felvételen:

Kintornás idomított rókát és kutyát vezet. Ivan Turgenyev rajza vázlatfüzetében, 1834