Reggel Daliban

Virrad. Az Erhai-tóból felbukkanó nap még nem látszik, de fénye már felragyog a Himalája előhegysége, a Cangshan-hegy gerincén. Dali óvárosában életre kel a piac. Először a locsolóautó jön a szürkületben, harsány kínai operaáriát játszva, hogy időben ki lehessen térni előle. Aztán kofák jönnek a környező falvakból, bai népviseletben, hátukon, kosárban, vagy kétkerekű kordén hozva az éjszaka szedett termést.




A halal húsboltban ínycsiklandozó húsdarabokat függesztenek ki, az elhaladó férfiak lelassítanak, hozzáértően méregetik őket. A baiok egy része a mongol hódítás óta muszlim, boltjaikon és kifőzdéiken kínai és arab betűs a felirat. A boltban bai népzene szól, a boltos kislánya kiperdül a bolt elé, önfeledten táncol rá.


A piaci kifőzdékben miant mérnek, forró, csípős tésztalevest, tetején kanál darált hússal. Az árusok felváltva jönnek enni egy-egy tállal, a Himalája alatt hideg a reggel, míg fel nem kel a nap. A másutt bambuszgőzölőben árult töltött batyukat, a zöldséges baozit és a húsos jiaozit itt nem kapni, azok két yüannal többe kerülnek, túlságosan drágák már a piac népének.



Idős bai asszony gyógynövényből készült illatos gömböket árul. „Mire jók ezek?” „Mosdásra, kedveském. Szappannak. Vegyenek, csak két yüan darabja.” Mindannyian veszünk, a néni arca ezer jókedvű ráncba szalad. „Kérdezd meg, hány éves!” sürgetnek. „Nyolcvan vagyok, fiacskám”, neveti el magát. A ráncai többre vallanak, de a mosolya lánykora óta nem öregedett. „Aztán el ne felejtsék, ez szappan, mosdásra való. Nehogy megfőzzék teának!”

Isten hozta Kínában

A dél felől érkező repülőgép nagy kanyart ír le az Erhai-tó csillogó tükre fölött, mintha gáláns gesztussal mutatna körbe a színpadon, amely a következő három hétben életünk kerete lesz: a Himalája előhegységein, fel a burmai és a tibeti határig, északon a szecsuáni hágóig, s a három nagy folyó, a Jangce, a Mekong és az Irrawaddy forrásvidékéig. Aztán ereszkedni kezd a rizsföldek teraszai, a szántóföldek sakktáblái és a folyóvölgyek ragyogó zöldje fölött, s végül Dali repülőterén ér földet.

Dali, Yünnan tartomány nyugati felének központja, s a tea és ló útjának egyik legfontosabb állomása félkörben öleli körül az Erhai-tó déli öblét. Keleti végpontján van a repülőtér, s a nyugatin, jó harminc kilométerre Dali régi magja, ahová igyekszünk. Zěnme kěyǐ qù Dàlǐ gǔchéng? hogyan jutunk el Dali óvárosába, kérdezem az információs pultnál, ahol a kint várakozó busz felé intenek. A buszt a helyi turisztikai hivatal működteti, tizenöt yuanért, pontosan két euróért visznek innen oda, s közben egy idegenvezető kislány még a város nevezetességeit is bemutatja. Kínaiul persze, mert Yünnanban nem számítanak külföldi turistákra.

Az óváros előtt két-három kilométerrel lépésre váltunk. A kínai holdújévre érkeztünk, ilyenkor az egész ország utazik egy héten át, s a fagyos északról a legtöbben ide jönnek le, a ragyogó délre. Araszol a sor, mindenki parkolót keres. „Kiszállhatunk?” kérdezem a kislányt. „Gyalog gyorsabb lesz.” „Ó, hogyne!” mondja. „Isten hozta Kínában.”

Az óváros felé gyalogolva valóban messze magunk mögött hagyjuk a buszt. Már közel járunk a Ming-kori falakhoz, amikor jobbra megpillantjuk a zöldségpiac kapuját. A piacon barna bőrű, tibeti arcú, kis termetű emberek adnak-vesznek, a kétmilliós bai nép tagjai, az Erhai-tó és a környező hegyek őslakói, a mongol hódítás előtti Nanchao-királyság népe. A vevők közül kitűnnek a kisvendéglőik számára bevásároló mongolos arcú, körsapkás, hui nemzetiségű muszlimok. A legtöbb áru előkészítését itt helyben fejezik be, halat tisztítanak, cukornádat pucolnak, zöldséget kötegelnek. Jó fél óra múlva indulunk tovább, kisvártatva elhaladunk a sorban rostokoló buszunk mellett. Belépünk a városkapun.

Bazár

A tömeg tülekszik és hullámzik Os piacán, folyamatosan előre nyomulva az újabb árukhoz, s talán mindig is így volt ez ebben a háromezer éves városban, a Fergana-völgy keleti végében, az üzbég-kirgiz határ közelében. Kézikocsik szakadatlan áramlása, nők csomagokkal, vállukon nehéz zsákokat cipelő férfiak tapodják a régi kövezet töredékeit és a helyét kitöltő port. Saslik füstös illata keveredik a verejték szagával és a teaházak párájával, ahol nagy tálakban szolgálják fel a friss kaporral bőven meghintett zsíros laghmant, és a hagymaszeletekkel beborított mantit. És a hőség által kiváltott egész sor más illat, felidézni is túl sok, nemhogy leírni. A napfényben táncoló élénk színek, mindenütt a hordozható kazettás magnókból harsogó helyi folkzene, tadzsikok, üzbégek, kirgizek, oroszok és nyilván egy sor egyéb nép, mind a maga sajátos viseletében és fejfedőjével, egymással elvegyülve.



Sherali Joʿraev, Birinchin mukhabbatim

Csillogó anyagból készült napellenzők nyújtanak némi árnyékot a standok között nyíló utcákon, ahol helyi termékeket, olcsó kínai ruhákat, kézműves sapkákat, kövér répákat és krumplikat, nagy nyitott zsákokban rizst és más magvakat árulnak, a közép-ázsiai élet minden más kellékével együtt. Az emberek mosolyognak, összehúzzák a szemöldöküket, komoran ülnek, harsányan nevetnek, bámulnak, elfordítják a tekintetüket, „buuuss!” kiáltásokkal igyekeznek utat törni a tömegben áruval megrakott kézikocsijaik számára.

Vakító napfény, a tömeg megritkul, majd ismét összesűrűsödik, meglassulva, majd nekilódulva tovább áramlik, virágos ruhák és fekete hajú gyerekek, nők kendőben és földig érő színes nyomott kabátokban, komoly férfiak, akiknek arca sem nem ázsiai, sem nem európai, hanem valami a kettő között.

Megállunk egy kazettákat kínáló standnál, amelyre fiatal fiú felügyel, elöl hosszú, hátul nagyon felnyírt hajjal. Megütközve fogadja érdeklődésemet valami „hagyományos zene” iránt, amelyet a tőlem telhető legjobb oroszsággal igyekszem előadni. „Diszkó? Hip-hop?” próbálkozik, nem igazán érti, mit akarok. Betesz néhány kazettát a magnóba, egy-két másodperc hallgatás után sorra utasítom el őket. Végül Sherali Joʿraevtől tesz be egyet, akitől aztán többet is vásárolok. Elköszönünk egymástól, mindketten elégedetten az üzlettel.



Sherali Joʿraev, Olis yullar

Egy különösen festői öregúrtól megkérdezem, lefotózhatom-e. Bólint, s amikor a kamera kijelzőjén megmutatom neki a képet, mindenáron azt akarja, hogy ott helyben nyomtassak neki egyet. Igyekszem elmagyarázni, hogy ezt most nem tudom megtenni, de csak azután enged el, hogy előkerít egy fiút papírral-ceruzával, és leíratja a címét, hogy arra küldjem el majd otthonról a képet. Markomba nyomja a papírt, s figyelmeztet: „De el ne felejtse!” Én nem is felejtem el, de sajnos az írás teljesen olvashatatlan.


Egyenruhás figura állít meg minket, szokatlanul széles tányérsapkában. „Velem jönnek”, mondja. Mindkettőnket más-más szobába terel be. Útlevelemet gondosan végigtanulmányozva a mindig nálam lévő kis hátizsákra kerít sort, s egyenként veszi szemügyre a tartalmát.

„Mi ez?”, kérdezi, felmutatva az asztma-inhalátort.

„Valami asztma ellen”, válaszolom a magam korlátozott oroszságával.

Cc, cc. Kemény arca meglágyul, ahogy kifejezi együttérzését. Tovább böngész a tárgyak között.

„Honnan valók ezek?”, kérdezi, néhány cseh bankjegyet felmutatva. „Csehországból”, mondom.

„Hol van az?” „Németország mellett”. Bólogat, jelezve, tudja, hol.

„Mennyit ér ez?”, kérdezi egy kétszáz koronás bankjegyet felmutatva. „Körülbelül tíz dollárt”, mondom, különösebb pontosság nélkül.

Hirtelen elveszíti az édeklődését, s berekeszti a kihallgatást. Barátom már odakint vár rám. Folytatjuk Os bazárának felderítését.

Kenyér

A zsúfolt piacon megállás nélkül zajlik az élet. A vevők és eladók szakadatlan nyüzsgése és zsivaja légyfelhőként kavarog az álmosító délutáni hőségben. Kendős asszonyok furakodnak át a tömegen, harsány színekkel nyomott hosszú ruhákban, készséges mosolyuk arany fogak falát villantja elő. Hosszú felöltőt, hímzett négyszögű sapkát viselő köpcös férfiak kezüket hátuk mögött összefonva, gyanakvó szemmel, jól begyakorolt közönnyel tanulmányozzák az árukat, készen rá, hogy a legcsekélyebb engedményért is a végsőkig alkudozzanak.

Fiatal fiúk, többségük még gyerek, felügyelik a hosszú asztalokat az ismeretlen eredetű kazetták sokaságával, bennük címke helyett fénymásolt listák. Más fiúk hűsítőt árulnak, helyben csepegtetve a szódavízbe a színes szirupot. A hentespultok a frissen vágott állatok vérétől bűzlenek a hőségben, miközben a vásárlók már az árut vizsgálják, egy-egy jobb darabot követelve a pénzükért.

Megállás nélkül, kivéve a teaházakban, ahová az emberek az árnyékba húzódnak, többnyire szőnyeggel leterített dobogóra, alacsony asztalka mellé, vagy néhol már nyugati asztalhoz, székre. Előttük egy-egy csésze tea – zöldet, feketét? tejjel vagy anélkül? –, tálcán nádcukor kicsi aranyrögei. A tea szinte mindig egyszerű, ovális kannában, amelyet a vidék legfőbb bevételi forrása, kék, fehér, arany színekkel stilizált gyapotvirágok díszítenek.

Megrendeljük a teát – зелёный с молоком, пожалуйста –, és végigtekintünk az úton, amelyet megtettünk idáig, a világ tengerektől legmesszebb fekvő pontjáig, Andizsonig, a termékeny és mesés Fergana-völgyben, Kelet-Üzbegisztánban. Az idegen itt mindig szem előtt van, nem vegyülhet el a tömegben. Amerre járunk, tekintetek sokasága követ minket, olykor bizalmatlanul, máskor kíváncsian vagy meglepetten, mintha azon töprengenének, miért jöttünk minden hely közül éppen ebbe a zugába a világnak.

Lassan isszuk a teát, néhány perc pihenőt engedélyezünk a gyaloglástól megdagadt bokánknak, és figyeljük, ahogy a fiatal pékinasok mesterük felügyeletével egymás után helyezik a tésztagombócokat a hagyományos verem-kemencébe, hogy hamarosan friss kenyérként kínálják őket a hosszú asztalon.

Az odesszai ócskapiac

Az odesszai ócskapiac a Moldavanka központjában, a Sztarokonnij, azaz Régi Lóvásár utcán van, noha lovat itt utoljára a fuvaros Pogrom Mendel, Benya Krik atyuskája vásárolt. De hát a neveknek is megvan a maguk története. Az 1795-ben alapított város első állatpiaca még északabbra, az akkori város szélén, a tengerparti Primorszkij sétánytól húzódott a Torgovaja és a Konnaja, azaz Vásár és Lóvásár utcák mentén a Kherszon, ma Újbazár térig. A város terjeszkedésével helyezték át innen 1832-33-ban a Moldavankára a lóvásárt, amely így ugyancsak a Konnaja nevet kapta. Amikor aztán 1850 körül a város növekedése az itteni üres telkeket is elérte, a marhavásárt a Moldavanka ma is külvárosnak számító déli részére helyezték át, s itt is maradt egészen addig, míg a huszadik században a marhák és lovak végleg ki nem szorultak Odesszából. Így aztán volt idő, amikor egyszerre három Lóvásár utca is volt a városban: a Novaja Konnaja délen, a megkülönböztetésképpen Sztaraja Konnajának elnevezett piac középen, s a legrégebbi, a mai Új Bazár utcája északon, amely azóta is az egyszerű Konnaja nevet viseli.

Odessza legfontosabb egykori és mai piacai. Teljes képernyőn

Az első lóvásártér, majd Új Bazár a 19. század végén

A Sztarokonnij piac azonban a lóvásár áthelyezése után sem szűnt meg, s ezt a divat változásának köszönhette. Voroncov herceg, Odessza kormányzója ugyanis épp a Sztarokonnij létrehozásával egyidőben vezette be a versenylovaglást a tengerpart városaiban, Szimferopolban, Jekatyerinoszlavban és Odesszában, ahol ezt a Lanzseron-sétányon és a Richelieu (akkor még Lófuttató) sugárúton űztek a város aranyifjai. A versenylovakhoz pedig vadászkutya és postagalamb is dukált, s ez utóbbi kettőt is a Sztarokonnijon lehetett beszerezni, még azután is, hogy a nagyállatokat az Új Lóvásárra költöztették át: emiatt a piacot Охотный vagy Птичий рынок-nak, azaz Vadász- vagy Madárpiacnak is nevezik mindmáig. Még ma is ez Odessza legnagyobb kisállatvására: a piactér fedett árkádjai alatt hatalmas akvarista- és madarászélet zajlik, a piac körüli utcákon pedig hosszú sorokban kínálják állataikat a kutya- és macska-, nyúl- és baromfi- és mindenféle más kisállattenyésztők.

„Vasárnaponként Jevzel kiáll a vadászsorra, ott árulja galambjait a városi hivatalnokoknak meg a környékbeli gyerkőcöknek.”

Iszaak Babel: Kozák Ljubka

Hanem a Sztarokonnij legnagyobb nevezetessége az ócskapiac, amely vasárnap délelőttönként árasztja el sok száz vagy inkább ezer árus kiteregetett portékájával messze a környező utcákat. A használt ruháktól az autóalkatrészeken át az ál és valódi régiségekig mindenki megtalálja itt, amit keres. Csak ideje legyen rá. Az összes utcát jó ütemben, céltudatosan bejárni sem kerül kevesebbe két óránál; ha pedig az ember meg-megáll, elböngészik a könyvek, régi képeslapok, fotóalbumok között, nyugodtan rászánhatja az egész délelőttjét.




A túláradó választék mellett két nagy előnye van még az ócskapiacnak. Az egyik, hogy az árak még kelet-európai szemmel nézve is rendkívül alacsonyak, ami különösen szokatlan az egyébként az ukrajnai átlagnál jóval drágább Odesszában. A másik, hogy nyugodtan lehet nézelődni, böngészni, mérlegelni: egyetlen eladó sem buzdít vásárlásra, nem tukmálja az áruját, hanem türelmesen bevárja, míg a vevő eldönti magától. S a vevő így szívesebben és valószínűleg többet is vásárol. Én is így vettem, jó pár albumot átböngészve, hat régi családi fényképet, egy eltűnt Odessza tanúit, mindössze kétezer forintért.

Доброй милой Верочке на память от То[…?]

A kedves jó Verocskának emlékül T[…]-tól

Egy nagy családi fotóalbum utolsó megmaradt darabja. Az eladó szerint a jobb oldalon ülő hölgyet – akié az album volt –, Rutcsuknak hívták, és a forradalom előtt tanítónő volt Odesszában.

Здравствуйте, Папаша и Мама Я приехал к Вам Демьян Е[…] Киев [?] Чекерес целует дитятка крестный как и Вася, Таня, Нина

Üdvözlet, Papuska és Mama! Megérkeztem Magukhoz Gyemjan E[…] Kijev [?] Csekeresz csókolja keresztfiuk ahogy Vaszja, Tánya és Nina is