Éljen a köztársaság!

A tegnap bemutatott Dicescu-gyűjtemény képei között van egy – az első mozaik 13. képe –, amelyben, úgy tűnik, a jól ismert Sztálin-fotosop legkorábbi példáját fedezhetjük fel.


A februári forradalom első napjaiban készült képen a szentpétervári Litejnij proszpekten csoportképet álló katonák kivont karddal éltetik a forradalmat. Ezt hangsúlyozza a háttérben tartott transzparens és zászló felirata is: В борьбе обретешь ты право свое – „Harcban küzdöd ki a jogodat,” és Долой монархию! Да здравствует республика! – „Le a monarchiával! Éljen a köztársaság!”

David King Retusált történelem: a fotográfia és a művészet meghamisítása Sztálin birodalmában (1997, magyar kiadás 1999) c. nagy áttekintése azonban ennek a képnek egy előző változatát is közli.


A zászló esése itt jóval természetesebb, mint az előző képen, viszont nem tudni, mi van rá írva, ha egyáltalán van valami. A transzparensről pedig kiderül, hogy azt a háttérben álló boltcégér helyére retusálták rá, amelynek eredeti felirata az volt: Часы, золото и серебро – „Órák, arany és ezüst”.

David Kingnél ezzel a szép kerek történet, mint a kommunista fotóretusálások legkorábbi példája, véget is ér. Hanem van itt még néhány további részlet, ami figyelmet érdemel.


Az orosz interneten ma már meg lehet találni a fénykép soha nem közölt levéltári eredetijét is. Ezen nyilvánvalóan látszik, hogy a zászlón tényleg volt felirat, s az tényleg úgy kezdődik: Долой мо…


S egy további fényképen, amely más beállításban ábrázolja a katonákat, jól látszik nemcsak a háttérben lévő teljes cégér, hanem a zászló felirata is. És ezen csakugyan az olvasható, mint a retusált képen, noha némileg hibásan: Долой монорхію. Да Здравствует Демократическая Республика – „Le a monorchiával. Éljen a demokratikus köztársaság!”

Hogy még az előző kép sem teljesen retus-mentes, azt mutatja ez a „még eredetibb” változat, nagyobb kivágással és kézírásos képfelirattal, amely arra utal, hogy ez is a Ion Dicescu-gyűjtemény része volt.

De mi a másik odaretusált felirat: Harcban küzdöd ki a jogodat? Segítségért forduljunk a klasszikushoz.

„Korejko figyelmesen nézte Szinyickij új rejtvényét. A szép libás képen egy zsák is látható, amelyből a következő holmik kandikáltak ki: T betű, fenyőfa, amely mögött felkel a nap, és egy kottasoron ülő veréb. A rejtvény felfelé fordított vesszővel végződött.
– Ezt bizony nem gyerekjáték megfejteni – mondta Szinyickij. – Ezen jócskán kell majd kotlania!
– Ugyan, ugyan – felelte mosolyogva Korejko. – Csak ez a liba zavar. Mi a csudának van itt ez a liba? Ahá! Megvan! Kész! Harcban küzdöd ki a jogodat!
– Igen – mondta az öreg csalódva, elnyújtott hangon. – Hogy jött rá ilyen gyorsan? Maga hallatlanul tehetséges ember. Rögtön látni, hogy elsőosztályú könyvelő.
– Másodosztályú – javította ki Korejko. – De kinek csinálta ezt a rejtvényt? A sajtó számára?
– A sajtó számára.
– Teljesen céltalan munka volt – mondta Korejko. – Harcban küzdöd ki a jogodat: az eszerek jelszava. Nem alkalmas kinyomtatásra.”

Ilf-Petrov, Az aranyborjú

A szocialista forradalmárok – az eszerek –, akik az októberi fegyveres bolsevik puccsig és az azt követő polgárháborúig a februári forradalom vezető pártja és a munkás- és katonatanácsok szervezői voltak, Rudolf von Jhering német jogtudóstól merítették mozgalmuk jelszavát.

„Harcban küzdöd ki a jogodat!” Szocialista forradalmi plakátok, 1917

A retusált képnek tehát semmi köze a kommunistákhoz, hanem épp ellenkezőleg, azok legveszélyesebbnek tartott és a polgárháború után feledésre ítélt vetélytársaitól származik. S a retusálás célja sem az a fajta történelemhamisítás, a múlt utólagos orwelli megváltoztatása, amit a sztálinizmus manipulált fotóiról ismerünk.

Gondoljunk bele: ezek a fotók közvetlenül a közismert események után, képeslap formájában terjedtek. Céljuk a propaganda volt: a forradalom által elért eredmények és a mögöttük álló párt népszerűsítése. Nem megmásítják a rajtuk ábrázolt eseményt, hanem népi lubok módjára egyértelművé teszik annak üzenetét az ehhez a képi formulához szokott befogadók számára. A retusált feliratok egyike azt a jelszót teszi világosan láthatóvá, amelyet a katonák valóban hordoztak, a másik pedig azt, aminek valahol ott kell lennie a képen, hogy világossá tegye, kinek köszönhető a köztársaság. Lehetne akár képaláírásban is, de ha már van rá hely az abszolút irreleváns cégér helyén, hát legyen ott. Ahogy azon a másik képen is a Dicescu-gyűjteményből, amelynek képeslap-változatát ugyancsak az eredeti üzenetet egyértelműsítő céllal egészítették ki egy Éljen a köztársaság! feliratú zászlóval.



„Abszolút irreleváns cégér”, mondom, pedig hát az orosz forradalom későbbi évtizedeinek ismeretében prófétikusan releváns, hogy éppen az „Óra, arany és ezüst!” felirat álljon a hadsereg jelszavának helyén. Mint ahogy az is, hogy az ezt eláruló jeleket gondosan kiretusálják a képről. Ahogy ezt már megírtuk Jevgenyij Halgyej 1945-ös Reichstag-fotójának kapcsán.

Túlélőkészlet

Aki az előző bejegyzéstől kedvet kapott rá, hogy útra keljen Bram Stoker és Drakula nyomán Besztercére és a Borgói-hágóra, az összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben van a gyanútlan Jonathan Harkernél. Nemcsak azért, mert immár pontosan tudja, milyen veszéllyel kell szembenéznie, hanem azért is, mert egy kattintással, egy csomagban összekészítve megvásárolhatja mindazt, amivel fölényesen legyőzheti majd e veszélyt.


Az amerikai keleti partról az erdélyi Kárpátok keleti karéjába utazók számára készült 19. századi vámpírölő készletek, ha korlátozott számban is, de folyamatosan beszerezhetőek az eBayen, sőt még a patinás Sotheby’s aukciós háznál is, 10-14 ezer dolláros áron. Nem kis összeg, de az ember élete minden pénzt megér.



A készletek tartalma igen gazdag és változatos: a vámpírokat elijesztő fokhagymától, szenteltvíztől, szentelt gyertyától és feszülettől a végleges leszámolásra szolgáló fa karón és lefejező-tőrön át olyan apokrif, a vámpír-irodalomban nem említett fegyvereket is tartalmaz, mint például a pisztoly ezüst golyókkal, amely eredetileg a vérfarkasok elleni védekezés eszköze volt. Különösen jelentős szerepet játszik a rózsafüzér, amelyet még a Drakula-regény emelt be a szakirodalomba, s amelynek első dokumentált alkalmazása ugyancsak a besztercei Magyar Király fogadóhoz kötődik:

– Menni kell? Jaj, junger Herr, hát elmegy? – Izgalmában, úgy tetszett, kevéske németségét is valami ismeretlen nyelvvel zagyválja, és mikor azt feleltem neki, hogy indulnom kell, igen, mert fontos ügy szólít a grófhoz, megkérdezte: – Tudja, milyen nap van? – De válaszomra, hogy május negyedike, csak a fejét rázta, és tovább firtatta: – Az, az, de kinek a napja? – Nem értettem, hát elmagyarázta: – Szent György estéje van ma. Hallotta-e, hogy ma, mikor elüti az éjfélt, e világnak ártó lelkei elszabadulnak? Tudja-e, hova tart, minek elébe?

Hiába csitítottam. Térdre rogyott, úgy kérlelt, ne menjek, vagy ha már mennék mindenáron, legalább várjak egy-két napot. Bármilyen nevetséges volt ez a jelenet, nem mulathattam rajta jó szívvel. Ügyfelemet sem várathattam. Ezért talpra segítettem az asszonyt, megköszöntem neki a vendéglátást, és ellentmondást nem tűrően tudattam vele, hogy indulnom kell haladéktalanul. Ekkor megtörölgette a szemét, és a nyakából a rózsafüzért akarta a nyakamba keríteni. Nem tudtam, mitévő legyek, hiszen anglikán hitben neveltek a bálványimádás ellen, mégsem tetszett ildomosnak, hogy az ilyen jóakaratú és izgatott asszonyság ajándékát elutasítsam. A kétséget leolvashatta arcomról, mert amikor olvasóját utoljára mégis sikerült a nyakamba akasztani, ennyit mondott: – Viselje édesanyja kedvéért! – Azzal kifordult a szobából.


Ugyanakkor furcsa módon teljesen hiányzik belőlük a tükör, amely az álruhás vámpír felismerésének legbiztosabb eszköze.

Alig aludtam néhány órát, felébredtem, aztán már nem jött álom a szememre. Felkeltem, borotválkozótükrömet az ablakra akasztottam, és éppen nekifogtam a borotválkozásnak, mikor kéz nehezedett a vállamra, s a gróf szólalt meg a hátam mögött: – Jó reggelt! – Összerezzentem, mert meghökkentett, hogy nem láttam, holott tükröm befogja a teljes hálószobát. Kínomban meg is metszettem magam egy cseppet, bár meg sem éreztem. Fogadtam a gróf köszönését, és fordultam vissza a tükörnek, hátha nem láttam jól. Ekkor azonban már nem tévedhettem semmiképp, hiszen a gróf szorosan mögöttem állt. Láttam a szemem sarkából is. A tükör mégsem vetette vissza a képét! A teljes szobát láttam benne, s magamat ugyancsak, éppen a grófot nem! Mivel e megfigyelésem annyi egyéb furcsaság halmazatának leghegyén állt, ideges lettem a gróf közelségétől. Akkor ötlött a szemembe borotvával ejtett sebem, mert vérezni kezdett, és a vér lecsordult az államon. Letettem a borotvát, és elfordultam; hogy tapaszt teszek a metszésre, azonban amikor a gróf meglátta vérző arcomat, düh lobbant a szemében, és a torkom után kapott. Elhúzódtam, így a keze csak a nyakamban függő olvasót érte – s ahogy azt érte, nyomban el is párolgott a dühe. – Vigyázzon a borotvával – intett –, mert veszélyes, ha a képét ezen a vidéken kicifrázza! – Azzal lekapta az ablakról a tükrömet, és így folytatta: – Ez a hiú kacat okozta a bajt. Ki vele! – Vaskeze egyetlen rántásával feltépte az ablakot, s a tükröt úgy kihajította, hogy lenn ezer darabra tört az udvar kövén.


Vajon mikorból származhatnak ezek a készletek? Az eBayen többségüket az 1840-es és 50-es évekre datálják, ám, ez, mint a BS Historian néhány évvel ezelőtti posztja írja, teljességgel lehetetlen. Az általa idézett – és sajnos azóta eltűnt – MondoSkepto blog részletesen elemezte a készletek összetételét, s kimutatta, hogy számos elemük nem lehet régebbi a századfordulónál – azaz a Drakula-regény megjelenését (1897) követő vámpír-láznál. Persze ma már egy ilyen korú készlet is muzeálisnak számít, de akkoriban muszáj volt hozzátoldalni a hitelességéhez szükséges néhány évtizedet.


A vámpír-láz persze azóta sem ült el. Egy bizonyos Michael de Winter 2005-ben azzal dicsekedett, hogy ő találta fel az ál-vámpírölő készleteket még a 70-es években, ami éppolyan túlzás, mint hogy ezek 19. századiak lettek volna, hiszen hasonlókat már az 1950-es években is bevallottan készítettek. Az azonban hihető, hogy ő tipografálta azt a könyv nélküli címlapot, amelynek révén azóta is számos készlet összeállítását tulajdonítják a sosem létezett Ernst Blomberg professzornak. S az iparág, mint egyes oldalakon nyilvánvaló vagy gyanítható, azóta is virágzik.

Ad astra

Mélységes mély a múltnak kútja, alig győzi kiszedegetni belőle az ember a sok utólag beledobált kacatot. A középkori és reneszánsz kerékpárokról szóló iménti bejegyzésünkre mindenekelőtt maga az eredeti orosz „fordító” Borisz Indrikov írt megtisztelő kommentárt, mellékelve Van Gogh Önarckép kerékpárral, a művész bal füle és minden egyebe nélkül című posztumusz festményének reprodukcióját.


Azután nagyra becsült görög barátnőnk, Poly Hatzimanolaki gratulált rajtunk keresztül Borisznak, egyszersmind emlékeztetve minket Paco Ignacio Taibo II. abszurd krimijére, a Leonardo kerékpárjá-ra. Az az ötlet, hogy a nagy reneszánsz mester sok egyéb mellett a kerékpárnak is feltalálója volt, mások fantáziáját is megmozgatta, Guy Davenport is írt róla novellát.


Nem is véletlenül. Ugye látják a könyvborítókon a járgányok feltűnő hasonlóságát? Mindegyik azon a rajzon alapul, amelyet Augusto Marinoni fedezett fel a Leonardo rajzait tartalmazó milánói Codex Atlanticus-ban. Felfedezését 1974-ben tette közzé, stílszerűen egy Leonardo szülőhelyén, Vinciben tartott előadáson. Leonardo kerékpárja ezt követően fényes pályát futott be, még életnagyságban is megmodellezték az egész világot bejáró ezredfordulós firenzei vándorkiállításon. Épp csak kormányozni nem lehet, az már nem izgatta a mestert.


Csupán 1997-ben mutatta ki Dr. Hans-Erhard Lessing egy részletes tanulmányban, hogy a rajz hamisítvány, mégpedig igen friss hamisítvány, amelyet az 1960-as évekbeli restaurálás után, egészen pontosan 1967 és 1974 között rajzoltak bele (!) a kódexbe. A restaurálás előtti s alatti fotókon nyoma sincsen, illetve a túloldalról rajzolódik át néhány kör és vonal, amelyeket a hamisító kerékpárrá egészített ki. Figyelemreméltó, írja Lessing, hogy az egész kerékpártörténeti szakirodalomban nem is veszi át senki más ezt az attribúciót, csak Marinoni és olasz követői.

Ez a Leonardo-rajz tényleg nem eredeti: a Worth1000 fotosop-pályázatára készült.

A tét ugyanis, írja Lessing, nem volt csekély: be kellett bizonyítani, hogy a modern kerékpár 1817-es szabadalmaztatása előtti első ős-kerékpár nem Comte de Sivrac 1791-es célérifère-jevolt, mint ahogyan azt a franciák egy évszázada hangoztatták. A kerékpár igenis olasz találmány. Hiszen már 1949-ben megírta Malaparte:

Itáliában a kerékpár a nemzeti örökség része, akárcsak Leonardo Mona Lisája, a Szent Péter kupolája, vagy az Isteni Színjáték. Teljesen meglepő, hogy nem Botticelli, Michelangelo vagy Raffaello fedezte fel. Ha véletlenül azt találják mondani Olaszországban, hogy nem olasz találta fel a biciklit, figyeljék csak meg: minden arcon a dac vagy a gyász kifejezése válik uralkodóvá. Igen, ha Itáliában kimondják, ha hangosan és félreérthetetlenül kijelentik a bárban vagy az utcán, hogy a bicikli – éppúgy, mint a ló, a kutya, a sas, a virágok, a fák, a felhők – nem olasz találmány (hiszen természetesen a lovat, a kutyát, a sast, a virágokat, a fákat és a felhőket is olasz ember találta fel), akkor hosszú, vésztjósló borzongás fut végig a félsziget gerincén az Alpoktól az Etnáig.

A célérifère rekonstrukciója.

Pedig kár volt ennyire igyekezni. Comte de Sivrac ugyanis sosem létezett, következésképpen a célérifère sem. Mindkettőt Louis Baudry de Saunier újságíró találta ki 1891-ben, aki a maga francia nemzeti büszkeségében a német Karl Drais bárótól – a kerékpár tényleges feltalálójától – kívánta elvitatni az elsőbbséget.

Ugyanakkor ha nem Leonardo, akkor ki volt az, aki apró reneszánsz biciklikkel karcolta tele a bukovinai Arbore templomának 1530-as években készült külső freskóját?


De a meglepő felfedezések sora ezzel még nem ért véget. A Syr Wullam által kommentben küldött dokumentum gyökerében fojt el minden kisszerű tyúkpört az újkori európai nemzetek között. Már a régi görögök is! Sőt, írja kékvérű szakértőnk,

a görögök ráadásul nem pedáloztak, mint a szegény nyomingerek a középkorban és a kora újkorban, de nem ám, hanem nyomták, mint paraszt a Berváját (© nagymamám).


A művész, Robert Weigand képeinek utána is néztünk. Legtöbb munkája olyan Reader’s Digest stílusú illusztráció, amelyek érdekes módon a kora újkori allegorikus-emblematikus képi nyelvet hozzák vissza a 20. század végi grafikába – de ez a probléma külön posztot érdemel és kap is majd. Amit azonban meglepve fedeztünk fel – mért mindig csak mások tegyék a valószínűtlen felfedezéseket? – az az volt, hogy a művész más képeinek témái is mennyire összecsengenek az Indrikov-cikkel. Ott van a bicikli, több képnek is főszereplője a Nap és a Hold, valamint a közöttük – mintha csak két keréken – egyensúlyozó modern lovagjuk. Nem lehet, hogy a mester titokban a Nap és Hold máig fennmaradt lovagrendjének tagja?




A legnagyobb, lélegzetelállító coming outra azonban csak ezután került sor. Nem másról hullt le a lepel, mint magáról Wang Weiről, blogunk társszerzőjéről, a Studiolum alapító atyjáról, akiről sok-sok év testi-lelki jó barátság után azt hittük, úgy ismerjük, mint a tenyerünket. Az előző poszt elolvasása után ugyanis ezt írta nekünk:

Te mando un documento único. Que en realidad es una confesión secreta: yo pertenezco a la venerable «Order of the Sun and of the Moon». Una de las pruebas que tenemos que pasar es subir al Tourmalet intentando pasar completamente desapercibidos entre la masa de absurdos deportistas plebeyos que, ataviados con ropajes ridículos, exhiben su vanidad y se pavonean ante las damas. La hazaña no es pequeña, pues los aspirantes a caballeros de la Orden pueden ser requeridos por el Gran Maestre para pasar la prueba en cualquier momento del día o de la noche, en cualquier época del año, llueva o truene, con luna o bajo un sol de justicia. Cuando esa llamada ocurre, tenemos que dejar nuestra casa inmediatamente, coger la primera bicicleta que encontremos en la calle y, vestidos tal como estábamos en nuestros aposentos, lanzarnos a la carretera y subir la mítica montaña. Ello exige un permanente estado de vigilia física y espiritual que muchos no pueden soportar. Otros fracasan repetidas veces en sus intentos de escalada de las durísimas rampas y van repitiendo la prueba cada vez que son requeridos hasta que, convencidos de su inferioridad, deben abandonar sus pretensiones de entrar en la Orden. En fin, esta es una de las pruebas que mandó mi escudero al Gran Consejo de la Orden y que ahora te revelo en primicia.

Egyedülálló dokumentumot küldök most neked, amely valójában titkos beismerés: igen, én is a Nap és a Hold tiszteletreméltó Rendjének tagja vagyok. A beavatásunkhoz tartozó próbák egyikeként fel kell tekernünk a Tourmalet-re, mégpedig észrevétlenül elvegyülve a plebejus származású botcsinálta sportolók között, akik nevetséges ruháikban hiú módon csak a hölgyek előtt kívánnak páváskodni. Nem csekély feladat ez, ha azt is hozzászámítjuk, hogy a Nagymester az év bármely szakában, az éjszaka bármely órájában, esőben vagy fagyban, a hold sápadt derengésében vagy az igazság napjának ragyogásában megkövetelheti a rendbe való felvételükre sóvárgó jelöltektől a próba teljesítését. Amikor a hívó szó elhangzik, azonnal el kell szakadnunk otthonunk melegétől, meg kell ragadnunk az első kerékpárt, amely az utcán elénk kerül, s abban az öltözékben, amelyben éppen vagyunk, neki kell vágnunk az ösvénynek, s fel kell hágnunk a misztikus hegy csúcsára. Ez a feladat a szüntelen testi és spirituális ébren- és erőnlétnek oly magas fokát követeli meg, amelyet csak kevesen tudnak elviselni. A legtöbben újra meg újra elbuknak a meredek emelkedőkkel vívott harcban, s újra meg újra meg kell ismételniük a próbát, míg csak alkalmatlanságukról teljesen meggyőződve fel nem adják hiú törekvésüket, hogy a Rend tagjaivá váljanak. Ez tehát ama próbák egyike, amelynek véghezvitelét fegyverhordozóm az alábbi formában dokumentálta a Rend Nagytanácsa számára, s amelyet a Rend tagjain kívül most veled osztok meg legelsőként.


A jó néhány évvel korábbra, úgyszólván a középkorra datálható páratlan dokumentum nem csak azt tanúsítja, milyen régen tagja már Wang Wei a Nap és Hold Rendjének. Hanem arra is rávilágít, amiről pedig még csak néhány bejegyzéssel korábban is hallgatott: hogy mallorcai katalán honfi- és rendtársai miért is olyan szenvedélyes harcosai Erdély függetlenségének.

Erdély címere