Bálnaölő Szent Rafael

Szent Rafael arkangyal ikonja a Kék-Nílus hídjánál álló kápolnán, 19. sz.

Írtam már, hogy a keresztény világ peremén, meglehetős elszigeteltségben élő etióp egyház ikonográfiája, azaz ábrázolásainak rendszere külön úton fejlődött, és sok olyan képi formulát alakított ki, amely apokrifnak számít a többi keresztény egyház számára.

Ilyen például a hét arkangyal hangsúlyos szerepe a templomok freskóin. A Tana-tavi etióp kolostortemplomok kör alakú faépítmények, amelyeken belül körbejárható, négyzet alaprajzú kőszentély áll. A szentély négy oldalán egy-egy kapu nyílik (pontosabban áll zárva a közönséges hívő előtt), s ezek ajtószárnyaira két-két arkangyal (az utolsóra a hetedik arkangyal és Szűz Mária) egész alakos figuráját festik.

Szent Rafael arkangyal (jobbra) az Ura Kidane Mihret kolostortemplom egyik kapuján. A nagy hal ledöfésének ellenpárja mindig egy másik tengeri jelenet, az átkelés a Vörös-tengeren, és a fáraó seregeinek vízbe pusztulása.

Ki tudja közülünk felsorolni a hét arkangyal nevét? Valószínűleg nem sokan. A Biblia ugyanis felekezettől függően csak két, illetve három nevet említ. Mikaelt, aki tüzes karddal taszítja le a lázadó angyalokat, és Gábrielt, aki kezében liliommal átadja Máriának az isteni üzenetet, mindenki ismeri. A katolikus Biblia pedig magában foglalja még Tóbiás könyvét is, amelyet a zsidó és protestáns Szentírás nem fogad el, minthogy héber eredetijét nem ismerték, csak görög változatban maradt fenn. Ebben egy harmadik arkangyal, Rafael kíséri el a fiatal Tóbiást Ninivéből Médföldre – Ekbatanába/Hamadanba, annak idején jelentős zsidó településre, Eszter királynő és Mordechaj későbbi temetkezőhelyére, hogy a mai purim-ünnephez is kapcsolódjunk.

Ugyanakkor, apokrif vagy sem, éppen ez a könyv az, amelyen az arkangyalok hetes száma alapul. Az utolsó részben az arkangyal felfedi magát: „Rafael vagyok, egy a hét angyal közül, aki mindig készen áll arra, hogy az Úr fölséges színe elé lépjen.” (Tób 12,15) A hét főangyal – a hét bolygó ura – elképzelését a zsidóság éppen akkor, az asszír-babiloni fogság idején vette át az őket körülvevő népektől – elsősorban a zoroasztriánus vallásból, ahol az ötlet először felmerült –, amikor Tóbiás története is játszódik. A jezidi kurdok ugyanebből a kultúrából őrizték meg a hét arkangyal kultuszát, amely miatt most az ISIS szélsőségesei mészárolják őket. A kultusz az első századokban a helyi kereszténység körében is népszerű volt, annyira, hogy a 363-as laodiceai zsinatnak (35. cikkely) külön meg kellett tiltania az angyalok imádását, és csupán tiszteletüket engedélyezni. A latin egyház ezt a három ismert nevű arkangyalra korlátozta, míg az orthodox egyház máig megőrizte a hét arkangyal tiszteletét, amelynek november 8-án külön ünnepet is szentel „az arkangyalok gyűlése” (Σύναξη τῶν Ἀρχαγγέλων), „Mihály arkangyal gyűlése” (Собор Архистратига Михаила), avagy „a testetlenek gyűlése” (Σύναξη τῶν Ἀσωμάτων) néven. Ezen a gyűlésen a hét, név szerint megjelölt arkangyal tart tanácsot az idők végezetén, közvetlenül az utolsó ítélet előtt.

Mihály arkangyal gyűlése. Orosz ikon, 19. sz., a hét arkangyal glóriájában neveikkel: Jegudiel, Uriel, Selaphiel, Barakhiel, Gabriel, Mikael, Rafael (utóbbi mellett a fiatal Tóbiás, kezében a hallal)

Az etióp ábrázolások között különösen figyelemreméltó Rafael alakja, aki mindig egy nagy halat döf át lándzsájával. Tóbiás könyvében az együtt vándorló Rafael és Tóbiás útközben a Tigrisből fognak ki egy hatalmas halat, amelynek szívét és máját később Asmoneus démon elűzésére, epéjét pedig Tóbiás apja, Tobit vak szemének meggyógyítására használják. Vélhetnénk, az etióp Rafael-képeken is Tóbiás könyvének halát látjuk. Különös azonban, hogy a hal mellett vagy a hal hátán mindig kis kápolnát látunk, benne imádkozó emberekkel. Mi lehet ez?


A választ egy etióp forrás adja meg. A 14. századi Synaxarium Aethiopicum, az etióp szentek ünnepek szerint rendezett életrajza szeptember 8-ára teszi Rafael arkangyal ünnepét, akiről többek között a következő csodás történetet beszéli el. Szent Teofil kopt pátriárka (385-412)

„…számos templomot épített, közöttük azt, amely egy szigeten állt Alexandria városán kívül, s amelyet a dicsőséges Rufaʿel (Rafael) arkangyalnak szenteltek. Ám miközben a hívek a templomban imádkoztak, lám, a templom falai remegni és repedezni és ingadozni kezdtek. S akkor látták, hogy a templom egy tengeri bálna hátára épült, amelyen nagy mennyiségű homok halmozódott fel. A bálna addig szilárdan állt egy helyben, és most a sátán indította mozgásnak, hogy elpusztíthassa a templomot. A hívek és az érsek pedig egy hangon kiáltottak fel és könyörögtek Krisztus Urunkhoz, s kérték a dicsőséges Rufaʿel arkangyal közbenjárását. S a legméltóságosabb Isten elküldte a dicsőséges Rufaʿel arkangyalt, aki megkönyörült az emberek fiain, s lándzsáját a bálnába döfte, mondván néki: „Isten parancsából maradj állva, s ne mozdulj helyedről”. S íme a bálna a helyén maradt és nem mozdult. És számos csodajel történt és sok beteg nyerte gyógyulását abban a templomban. S ez a templom fennmaradt mindaddig, amíg el nem jött a muszlimok uralma [641], mert akkor lerombolták, a bálna a mélybe süllyedt, helyét a tenger foglalta el, és sokan megfulladtak, akik ott laktak.”

A történetben két vándormotívumra ismerhetünk. Az egyik a nagy tengeri hal, amelyet szigetnek néznek, s kikötnek rajta, ám egy idő múlva alámerül a tengerbe. Legismertebb példáját a 6. századi ír Szent Brendan apát tengeri utazásaiban olvassuk, ahol az apát és társai éjszakára kikötnek egy szigeten. Amikor azonban reggel misét mondanak, majd tüzet raknak, a sziget a legnagyobb rémületükre megmozdul és lassan elúszik. A társak hanyatt-homlok menekülnek vissza a hajóra, s ott tudják meg Szent Brendantól:

„Isten az éj leple alatt egy szent látomás által felfedte nekem a titok nyitját. Nem sziget az, ahol voltunk, hanem egy hal, méghozzá az óceán halainak legkiválóbbika, amely mindig arra törekszik, hogy összeérintse a fejét a farkával, de hatalmas volta miatt ez nem sikerül neki. A neve Jasconius.”

Navigatio Sancti Brendani Abbatis. Szent Brendan apát tengeri utazása, 10. fejezet, fordította Majorossy Judit, 2001

Szent Brendan szigete, 1230-1240 k. British Library, Harley MS 4751, f. 69r.

A másik vándormotívum pedig a nagy hal / víziszörny legyőzése. Ez a történet gyakran szerepelt a különféle teremtéstörténetekben Mezopotámiában, ahol Tóbiás könyve is keletkezett: az istenség (Ninurta, Marduk, Hadad stb.) legyőzi a káosz őstengerében élő nagy halat / kígyót / sárkányt, s belőle teremti meg / rá alapozza a világot. Ezt a mítoszt a zsidók is átvették a babiloni fogság idején, s noha később a Teremtés könyvének elején olvasható kétféle teremtéstörténettel helyettesítették, nyomai megmaradtak a Bibliában: így Jób 40:25-32-ben, ahol Isten az egykori küzdelem felelevenítésével emlékezteti Jóbot az Ő nagyságára: „Ki tudod-e horoggal fogni a Leviatánt… köt-e szerződést veled, hogy fogadd szolgádul egyszer s mindenkorra?” vagy a 74. zsoltárban, amely Isten nagyságának illusztrálására röviden összefoglalja a teremtésmítoszt:

„Hatalmaddal a tengert megnyitottad, a vizekben összezúztad a sárkányok fejét. A Leviatánnak szétverted a fejét, s prédául adtad a tenger szörnyeinek. Te hívtad elő a forrást és patakot, elapasztottál ősi folyamokat. A tied a nappal, a tied az éj, te helyezted el a napot és a holdat. Te jelölted ki a föld határait, te alkottad a nyarat és a telet.” (Zsolt 74:13-17)

A Leviatánra alapozott teremtés a łańcuti haszid zsinagóga középpontjában (bimájának boltozatán), 18. sz. vége

Rafael etióp legendája nagy hasonlóságot mutat ezzel a teremtéstörténettel: az arkangyal Isten parancsára ledöfi a nagy halat, hogy szilárd alapjául szolgáljon Isten házának. Lehetséges, hogy az etióp hagyomány megőrzött valamit a zsidó mítoszból, amelyben talán éppúgy Rafael arkangyal végezte el Isten parancsára az ősi víziszörny leigázását, ahogy a lázadó angyalokat is Mikael veri ki az Ő nevében a mennyekből az alvilágba?

Emellett szól egy olyan motívum, amely mintegy véletlenül maradt benne Tóbiás könyvében. A „Tóbiás kutyája” néven ismert probléma legalábbis a hitviták kora óta izgatja a kommentátorok fantáziáját. Arról a kutyáról van szó, amely két ízben is minden előzmény és magyarázat nélkül tűnik fel egy-egy említés erejéig, majd tűnik el minden további szerep nélkül Tóbiás könyvében:

„Az ifjú meg az angyal útra kelt, a kutya meg ment utánuk.” (Tób 6:2)

„Meg is jöttek mind a ketten, a kutya meg ment utánuk.” (Tób 11:4)

Tóbiás és Rafael elindulnak, majd visszatérnek, s e két alkalommal a kutya is felbukkan mellettük. Jacob van Maerlant, Rijmbijbel. Utrecht, 1332, Michiel van der Borch miniatúrái

Naomi S. S. Jacobs elemzése (What about the dog? Tobit’s mysterious canine revisited, 2014) szerint a kutya egy részletesebb népi elbeszélésből maradt benne Tóbiás könyvében, amelyet – mint görög népnyelve is utal rá – egyfajta szórakoztató-tanító midrási történetként írhattak. Az eredeti elbeszélésben pedig éppúgy a nagy halat/víziszörnyet legyőző Rafael segítőtársa lehetett, ahogy a hasonló mítoszokban is a gonoszűző kutya segíti a víziszörnyet/sárkányt legyőző istenséget. A végső változatban is a hal-sztori két kulcspontján bukkan fel: a nagy hal kifogása előtt, illetve amikor Tóbiás és Rafael a hal epéjével meggyógyítják a vak Tobitot.

Elképzelhető tehát, hogy az etióp ikonográfia egyedülálló motívuma, a nagy halat ledöfő és rajta Isten házát szilárdan megalapozó Rafael arkangyal, éppúgy, ahogy a Kr. e. 3-2. században mezopotámiai vagy egyiptomi görög nyelvű zsidó diaszpórában keletkezett Tóbiás könyve, a legősibb „harmadik teremtéstörténet” emlékét őrizte meg a zsidó és keresztény vallás e két peremvidékén, ahol a Kr. e. 6-5. századi Júdeában megszerkesztett hivatalos Teremtés könyvének tekintélye még nem borította teljesen feledésbe az eredeti mítoszt.

Szent Rafael arkangyal (jobbra) az Azwa Mariam kolostortemplom egyik kapuján.

A halas jelenet amúgy is jól illik ide, a Tana-tó szigetein épült kolostorokba. A közel kéttucatnyi kolostor freskói szívesen nyúlnak vissza azokhoz a bibliai vagy apokrif jelenetekhez, ahol a szent szereplők halat fognak vagy halat esznek, ilyen módon megáldva és magasabb szférába emelve a szigetek lakóinak legfontosabb napi betevőjét.

Nagycsütörtök az azori Hét Városban

A Hétváros vulkáni krátere kettős lagunájával: a közelebbi a Laguna Verde, a távolabbi a Laguna Azul, a Cerrado das Freirasról nézve.

Kis híján Európa legnyugatibb plébániáján vagyunk. Ez a cím a São José templomot illeti meg a Fajã Grande freguesíájában, az azori Isla de Floresen – természetesen ha előtte elfogadjuk, hogy a sziget Európában van, annak ellenére, hogy az amerikai kontinentális táblán fekszik. Most azonban csak az Isla de San Miguel legnyugatibb plébániáján vagyunk, félúton az öreg kontinens Finis Terraeje és az Újvilág partja között. Egészen pontosan San Nicolás templomában, amelyet a 19. században emeltek egy különlegesen szép vulkáni kráter partján, amely a nagy tömeget sugalló Sete Cidades (Hét Város) nevet viseli, noha város nincs itt egy se, és ember is kevés. A név a legendás Isla de las Siete Ciudadesből (A Hét Város szigete) ered, amelyre soha nem találtak rá, de századokon át elevenen élt az Atlanti-óceán térképészeinek, tengerészeinek és felfedezőinek fantáziájában és munkáiban, s századokon át számtalan beszámoló született róla.


Az Azori-szigetekre tett bármely látogatás, a mindenütt jelenlévő tengerrel és a kemény földrajzi körülményekkel, óhatatlanul felidézi a bálnák és bálnavadászok világát. A férfiak és nők között, akik ezen a nagycsütörtökön összegyűltek San Nicolás templomában, nem sok lehetett, akinek egyik vagy másik felmenője ne a bálnavadászatból élt volna. Éppennyire biztos, hogy mindegyiknek volt Amerikába emigrált rokona is. A két dolog itt együtt járt, a „dar el salto”, „nekiugorni” fordulattal utaltak arra, hogy az ember éjjel, titokban felkérezkedik egy észak-amerikai bálnavadászhajóra, hogy így jusson munkához, és főleg így kerülje el a kötelező katonai szolgálatot. Az új életre vágyó férfiak, amikor tudták, hogy a közelben horgonyoz egy amerikai bálnavadászhajó, tüzet gyújtottak a partvidéki sziklákon, s a kapitány többnyire csónakot küldött értük. Az azori bálnavadászok – vagy ahogy Nantucketben és New Bedfordban ismerték őket, a Nyugati Szigetek lakói – még a Moby Dickben is jelen vannak.


José Pecheco, Luís Silva: Canção de despedida (Búcsúdal). A Chants des baleiniers portugais de Faial, Açores (Az azori Faial portugál bálnavadászainak dalai, 1958) albumról

A bálnavadászat 1756-ban, az első új-angliai bálnavadászhajóval érkezett el a szigetre. 1880-ban a New Bedford-i flotta 3896 bálnavadászának egyharmada származott az Azori-szigetekről. Ekkoriban már a szigeteken is kialakulóban volt egy saját helyi flotta és helyi feldolgozóipar. Ez mindig gyenge, szinte kézműves jellegű maradt, mert sosem volt elég tőke rá, hogy felvegyék a versenyt a mélytengeri amerikai vadászhajókkal. A bálnavadászat csak az 1951-et követő néhány évben ért el jelentős ipari szintet (ebben az évben 751 bálnát ejtettek el és 16 ezer hordó olajat állítottak elő). A Vulcão dos Capelinhos 1957-es kitörése és az ezt követő tömeges emigráció után azonban az iparág is gyors hanyatlásnak indult, míg 1987 augusztus 21-én végleg le nem zárult. Ezen a napon ejtette el egy kis társaság az utolsó, 15 méteres leviatánt, amelyet az Isla de Picón dolgoztak fel. Egy következő bejegyzésben írunk még róla. Nagyon kevés öreg bálnavadász él még a szigeten, többnyire szótlan emberek, egy olyan életforma tanúi, amely sok máshoz hasonlóan feledésre van ítélve.

„How deep is the ocean”

Együltőre olvastuk el a Leviathan, or The Whale-t (London: Fourth Estate, 2009) Philip Hoare-től, akinek életrajza nem sejttette, hogy ilyen könyvre készül. Noha igaz, hogy Hoare egész életében a bálnák megszállottja és a Moby Dick szenvedélyes olvasója volt, s ebből született meg ez a szöveg, amely egyszerre vallomás, sajátos bálnaenciklopédia, irodalomkritikai gyakorlat és önmeghatározási kísérlet. A bálnák megértésére tett erőfeszítése G. B. Shawnak azt az aforizmáját juttatja eszünkbe: „Man is as civilized as his understanding of cats” – „Az ember annyira civilizált, amennyire megérti a macskát.” Mennyivel civilizáltabb lesz, gondoljuk a könyv elolvasása után, ha majd a bálnát is képes lesz megérteni. A könyv tavaly elnyerte a BBC évente odaítélt Samuel Johnson Prize for Non-Fiction díját.

A kettős cím – Leviatán avagy A bálna – mintha arra a kettősségre utalna, ahogy az ember tekintett a bálnára, mióta először megpillantotta: egyfelől mint rettenetes és ismeretlen szörnyre, másfelől mint puszta kereskedelmi alapanyagra. Hoare nézőpontja mindvégig kiegyensúlyozott marad, jólesően híján van minden érzelmi felspannoltságnak, még ott is, ahol tárgyilagos – és elkerülhetetlen – brutalitással ábrázolja ember és természet, különösen pedig az ember és a tenger szomorú viszonyát. Hoare stílusában különös módon egyesül az értékelő higgadtság és a szenvedélyesség, ahogy elbeszéli, hogy a bálnákat keresve hogyan élt évekig régi bálnavadász-kikötőkben, járta be a történelmi helyeket, és működött együtt aktívan különféle csoportokkal, amelyek dokumentálják és népszerűsítik mindazt, ami ezekről a lényekről és környezetükről tudható.

A leghatásosabban megírt fejezet talán a negyedik, amely a bálnavadászat és a rabszolgaság kérdésének kapcsolatát mutatja be az Egyesült Államokban. Nem véletlen, hogy New Bedfordban a bálnavadász-múzeum legnagyobb kincse, egy bálnavadászhajó 1:2 arányú másolata mellett a falon Frederick Douglass arcképe függ, aki addig példátlan kampányt indított a városban a rabszolgaság eltörléséért. Ő volt az első néger Amerikában, aki nyilvánosan szót emelt a rabszolgaság ellen.

„A 18-19. században a bálnavadászat és a rabszolgakereskedelem két egymás mellett élő, és egyaránt jövedelmező kontinensközi iparág volt. S miközben a bálnavadászhajók gyakran hadihajóknak álcázták magukat a kalózok elriasztására (sőt olykor szökött rabszolgákat is felvettek), a rabszolgakereskedők hajói, hogy a függetlenségi háború idején kijátsszák az Union blokádját, bálnavadászhajóknak álcázták magukat. Nem véletlen, hogy 1850-ben, amikor Melville hozzáfogott a Moby Dick megírásához, a rabszolgaságról folytatott már döntő pontjához közeledett. A feszültség, amely hamarosan kettészakítja az országot, Melville könyvének szimbolikus erejéhez is nagy mértékben hozzájárult.” (Leviatán, o la ballena, 130.)

Ha ez az intuíció igaz, akkor a nagy fehér bálna egyszersmind politikai monstrum is. Nem Hobbes értelmében, hanem abban a népszerűbb értelemben, ahogyan a fogalom a 16. és 18. század között kialakult, s ami az utóbbi években az eszmetörténeti kutatásnak is népszerű témája (írják csak be a spanyol „monstruos” szót ebbe a keresőablakba). Arról a szörnyetegről van szó, amelyet a megváltoztathatatlanul „más”-tól való félelem szül, attól, hogy nem tudjuk sem világunkba betagolni, sem megérteni, és még ha megöljük sem múlik el lidérces álmainkból.

Elena del Río Parra 2003-ban publikálta mára már klasszikussá vált tanulmányát: Una era de monstruos. Representaciones de lo deforme en el Siglo de Oro español (A szörnyek kora. A torzság ábrázolása a spanyol Aranykorban, Madrid/Frankfurt: Iberoamericana-Vervuert).  „A 16. század végétől” – írja – „a szörnyszülöttek fokozatosan megszűnnek a közelgő csapások fenyegető előjelei lenni, és nyitott tulajdonságokkal rendelkező objektumokká válnak. … A 16. század folyamán elterjedtté és egyeduralkodóvá vált az az irodalom, amely a szörnyekben egyértelműen rossz előjeleket látott. A 17. századba átlépve ez az elképzelés egyre inkább veszít erejéből, s ha nem is tűnik el, az ismeretek bizonyos területein másfajta felfogás helyettesíti őket. A torz lényeket rossz ómennek tekintő hiedelem ezeken a területeken meggyengül, míg másokon nagyon is elevenen él tovább, részben mert komoly érdekek állnak mögötte és tartják életben. A szörnyek példája tehát jól tükrözi az új gondolkodásmódok spanyolországi meghonosodásának folyamatát, s azt a mechanizmust is, amelynek révén a valóság tényei a meglévő művészeti formákhoz igazítva árucikké válnak.” (20. old.) Valami hasonló történt Melville állathősével is, noha kétszáz évvel a spanyol jelenség után.

Mindezzel együtt a szörny mint rossz előjel – a középkori „prodigium”, csodás jel szinonímája – még a „felvilágosult” 18. században is továbbélt. Még 1727-ben is találunk rá példát a lisszaboni Nemzeti Könyvtár egy könyvében, amelyet sok éve olvashattunk, amikor még a fiatalon elhunyt João Palma-Ferreira volt a könyvtár igazgatója. A szöveg két barát közötti levél formájában mutatja be azt a „tizenöt láb magas szörnyet”, amelyre 1726-ban bukkantak „Anatólia erdeiben”. A metszeten jól látható vonásokon túl a levélből azt is megtudjuk, hogy szájában egyetlen csont volt a fogak helyén, és nem volt neme. A vállából kiemelkedő két madárfej egy-egy sas. S amikor lélegzett, a mellén látható kereszt világított. Miután elfogták, a szultán elé vitték Konstantinápolyba. Nem evett és nem beszélt. Végül egy remete fejtette meg, hogy a szörny nyilvánvalóan annak előjele, hogy a törökök az iszlámhoz való makacs ragaszkodásuk miatt hamarosan megsemmisítő vereséget szenvednek a keresztényektől. A törökök azonnal végeztek a szörnnyel, s ettől fogva még a létezését is tagadták, nehogy bátorítsák ellenfeleiket. Félholdban végződő feje és a mellén viselt kereszt nem hagynak kétséget afelől, hogy politikai-vallási monstrum volt. A két egymásra tekintő sas úgy veszi körbe az oszmán jelképet, mint a német és az orosz birodalom, amelyek végre egyesülnek a közös ellenséggel szemben.

Az elbeszélést, amelynek szavahihetőségét a szerző számos részlet közlésével támasztotta alá, még a felvilágosodás századában is megtörtént eseménynek fogadták el. Nem a szörnyektől ered a félelem: a félelem szüli a szörnyeket.

Emblema vivente, ou notícia de hum portentoso monstro, que da Província de Anatólia
foy mandado ao Sultão dos Turcos. Com a sua figura, copiada do retrato, que
delle mandou fazer o Biglerbey de Amafia, recebida de Alepo, em huma
carta escrita pelo mesmo autor da que se imprimio o anno passado.
Lisboa Occidental, Na Officina de Pedro Ferreira.
Anno de M.DCC.XXVII.