Áldás

Írtam már a łańcuti zsinagógáról, a haszid képi világ fantasztikus kincsestáráról. Az 1761-ben befejezett freskóprogram legszembetűnőbb motívumai a hangsúlyos helyeken szereplő oroszlánok, szarvasok, griffek, medvék, amelyek a haszid temetőket is benépesítik, valamint a bima a szentírási jelenetekkel, ahol az emberek fejeit a szentségtörés megelőzése végett lombok fedik, s a bima mennyezetét a Leviatán díszíti.


De a zsinagóga egész dekorációja kimeríthetetlen aranybánya. Többek között a párkány magasságában végigfutó fríz a zodiákus tizenkét jegyét ábrázolja, mint sok más galíciai haszid zsinagógában is, utalva ezzel a zsidó ünnepek egész éven át tartó, s évről évre ismétlődő folyamatosságára. Itt, Łańcutban azonban a bejárati falon négy idegen állat is elvegyül az égövi figurák között. Ha valaki nem ismerné fel őket első látásra, felirataik azonosítják őket: כנמר ka-namer, „mint a tigris”, וקל נשר ve-kal ka-nesher „és könnyű mint a sas”, רץ כצב rac ka-cvi, „fut mint a szarvas”, וגבור כארי ve gibbor ka-ari, „és hős, mint az oroszlán”.





A négy figura megismétlődik ugyanezekkel a feliratokkal a zsinagóga előcsarnokának abban a kis termében is, amely az első és legnagyobb łańcuti rabbi, Jákob, a későbbi lublini rebbe, a Látó dolgozószobája volt. Későbbi, kevésbé barokkos, inkább 19. századi stílusából ítélve a rebbe ezeket utólag festethette fel ide, állandó figyelmeztetésül önmaga számára.

A négy figura és a feliratok megfogalmazása egy, a talmudi műveltségben közismert erkölcsi maximára utal. Forrása a Mishna Pirkei Avot, „Az atyák tanítása” könyve (5:20) amely a tannaimhoz, az 1-2. századi nagy rabbikhoz tartozó Judah ben Temának tulajdonítja azt. A mondás így szól: הוי עז כנמר, וקל כנשר, ורץ כצבי, וגבור כארי לעשות רצון אביך שבשמים „Légy bátor, mint a tigris, könnyű, mint a sas, fuss, mint a szarvas, és légy erős, mint az oroszlán, hogy megtedd Mennyei Atyád akaratát.”

„Ushpizim-tábla” sátoros ünnepre, Kanada, 1947. Középen a remények szerint hamarosan újjáépülő jeruzsálemi Templom, fönt pedig a négy mishnai állat, alattuk éppúgy egy-egy izraeli szent hely képével, mint a łańcuti zsinagógában.

Mi jobbat kívánhatnánk a ma este beköszöntő 5780. évre? Shana tova.

A galíciai haszidizmus bölcsőjénél

Leżajsk, Elimelech rabbi sírjánál. Adam Krzykwa fotója

Ez a bejegyzés a Mazsike hírlevele számára készült.

A jámbor maysele úgy beszéli, hogy amikor a lizsenszki Elimelech rabbit (1717-1787), kora legnagyobb cáddikját haszid hívei megkérdezték, vajon az eljövendő Messiás haszid lesz-e, avagy mitnaged, a haszidizmust ellenző zsidó, a rabbi rövid töprengés után azt felelte: a haszidizmus ellenzője. De rabbi, hogyan engedheti meg ezt az Örökkévaló? riadtak meg a hívek. Hát úgy, válaszolta a rabbi, hogy ha haszid lenne, az ellenzők nem hinnének benne. De a haszidok hite olyan végtelenül nagy, hogy ők mindenképpen hisznek majd benne, bárki legyen is.

Leżajsk, Elimelech rabbi sírjánál. Adam Krzykwa fotója

A haszidok már régen eltűntek Lengyelországból. De e végtelenül nagy hit emlékét máig elevenen őrzi két hely, két szomszédos kisváros, amelyeket mint a galíciai haszidizmus bölcsőjét keresünk fel majd jövő évi galíciai túránk során: Leżajsk és Łańcut.

Leżajsk, Elimelech rabbi sírjánál. Adam Krzykwa fotója

Amikor Baál Sém Tov, legyen emléke áldott, visszaadta lelkét Teremtőjének a podóliai Mezsibozsban, ahol sírját máig tisztelik, tanításának örököse, Dov Ber maggid a mai Ukrajna északi részén fekvő Mezericsbe tette át székhelyét. Itt alapította meg tanítványainak „szent társaságát”, amelynek feladatává tette, hogy a haszidizmus tanítását Lengyelország nyugati részében, a későbbi Galíciában is meggyökereztessék.

Leżajsk, Elimelech rabbi sírja

A tanítványok közül a legnagyobb, Elimelech, mestere halála után a Lublintól délre fekvő Leżajsk – jiddisül Lizsenszk – városkában telepedett le, minek következtében ez a stétl vált a haszidizmus első nagy lengyelországi központjává. Sok olyan intézmény, amelyek ma már elválaszthatatlanul kapcsolódnak a haszidizmushoz, innen veszi eredetét. Itt írta meg a rabbi a Noam Elimelech című Tóra-kommentárját, amelyben elsőként fejtette ki a caddik mint a közösséget Istenhez emelő és e világban irányító szellemi vezető feladatát. Itt alapította meg az első „caddik-udvartartást”, amelyet híveinek adományaiból tartott fenn. Itt alakult ki az adományokhoz mellékelt kvitli, a hívek testi-lelki problémáit felsoroló, s azokra a rabbitól megoldást váró cédula szokása, amelyeket a haszid zarándokok ma is reménykedve helyeznek a nagy cáddikok sírjaira. És itt tisztelik máig Elimelech sírját, amelyhez ezrek zarándokolnak a világ minden részéből, nemcsak halála évfordulóján, ádár hó 21-én, de az év minden napján, „végtelen nagy hittel” ajánlva a gondjaikat tartalmazó kvitliket a caddik jóindulatába.

Adam Krzykwa fotói

Elimelech tanítványa, Jákob rabbi, a másik nagy korai caddik, a későbbi „Lublini Látó” mestere közelében, a szomszédos Łańcut városkában kezdte meg működését. A 18. század végén a łańcuti haszid közösség a Lubomirski hercegek védelme alatt virágkorát élte, s a Lubomirskiak engedélyével és támogatásával építették fel közvetlenül a hercegi palota mellett Lengyelország egyik legszebb zsinagógáját. A zsinagóga ahhoz a gyakran „lengyel zsinagógának” nevezett barokk típushoz tartozik, amelynek példái nálunk – Bártfán, Mádon, vagy a morvaországi Nikolsburgban/Mikulovban – is ismertek, s amelynek mennyezetét a középen álló bima négy hatalmas kőoszlopa osztja kilenc boltozatos szakaszra, viszonylag kis térben is fenséges és tágas benyomást keltve.


De a łańcuti zsinagóga különlegessége és lenyűgöző hatása nem csak ebből fakad. Hanem elsősorban abból, ahogy a középkori zsidó kéziratok és barokk haszid sírkövek naiv és folklorisztikus mesevilágának képei most első ízben beköltöznek az épületbe, és birtokba veszik az egész zsinagóga belsejét. A falakat, a bima homlokzatát és a mennyezetet túláradó, buja életerővel fonja be az eleven színekkel kifestett növényi stukkó-ornamentika, amelynek szabad mezőiben szarvasok, oroszlánok, madarak, haltestű-szarvasfejű csodalények, bibliai jelenetek és jelképek, csillagok és az állatöv figurái teszik misztikussá és tágítják univerzálissá az épületet, olyan gazdagság benyomásával kápráztatva el az egyszerű haszidot, amilyennel az soha életében másutt nem találkozott.


Azt mondják, hogy amikor Elimelech rabbi a mennyei ítélőbíró előtt állt, alázatosan lehajtott fejjel azt mondta: „nem imádkoztam és nem tanulmányoztam a Tórát”. Mire elhangzott az ítélet: „Akkor hát a pokolra veled.” Az angyalok azonban felemelték Elimelechet, és érdemei szerint a mennyekbe vitték. Amikor Elimelech felemelte szemét, felkiáltott: „Milyen irgalmas az Örökkévaló, és milyen gyönyörűséges lehet a mennyország, ha már a pokol is ilyen!” Így érezhetett az egyszerű haszid is, amikor a łańcuti zsinagógába belépve felemelte szemét.


Elimelech rabbi főművének, a Noam Elimelechnek az első kiadásában bizonyos szavak fölött apró csillagok láthatók, amelyek a kommentátorok szerint valamilyen rejtett értelemre utalnak. A kolozsvári rebe, Jekutiel Jehuda szerint azonban fordított a helyzet, s „az ég csillagai a kommentárok a Noam Elimelech csillagaihoz”. Ahogy ezt a łańcuti zsinagógában látjuk.

Újév, újév

A Biblioteca d’Israele olasz-zsidó irodalmi és kulturális folyóirat és fórum, amely már tavasszal megnyitotta a blogunkról átvett, s az egykori kelet-európai zsidó világot megelevenítő írások számára az Il mondo dello Shtetl – The world of Shtetl rovatot, ma, az újév közeledtével közzétette az umani haszid újévről írott bejegyzésünket.

A két újév között ugyan negyedévnyi a különbség, s a szeptember közepi rós hasanai ünnepséghez képest, amikor harmincezres tömeg gyűlik össze az egész világról a breszlovi Nachman rabbi sírjánál, most csönd van Umanban, de kétszázötven kilométerrel nyugatabbra, Medzsibozsban, dédapja, a haszidizmus alapítója, Baal Sém Tov sírjánál ilyenkor is folyamatos a zarándoklat. Januárban erről írunk majd a Biblioteca d’Israelén és itt, a Wang folyón is.

Keleten a helyzet

„A zsidók a szt. Thorát viszik ki őfensége Frigyes főherceg elé P…-ban / 1915-1916”

Ugye, hogy nem is olyan könnyű kiolvasni a helynevet? Pontosan ezért kaptam ezt a képeslapot Deák Andreától, ő pedig egy gyűjtő ismerősétől, hogy hátha sikerül megállapítanunk, hol zajlik a szokatlan esemény.

Az említett Frigyes főherceget, a Habsburgok tescheni ágának harmadik, utolsó hercegét Ferenc József 1914. július 11-én nevezte ki maga helyett a Monarchia haderejének legfőbb parancsnokává. Frigyes, miközben a vezérkari főnökre, Hötzendorf tábornokra hagyta a tényleges hadműveleti döntéseket, azt tartotta legfőbb feladatának, hogy személyes jelenlétével bátorítsa a katonákat, ezért szinte állandóan a frontvonalakat járta. A fenti 1915-16-os időszakban elsősorban a keleti frontot, ahol német-osztrák összefogással ekkor folyt az orosz erők visszaszorítása Galícia területéről. Valahol itt kell tehát keressük az említett helységet is, amely nem lehet más, mint a Tarnopoltól nyugatra fekvő Podhajce – a képeslap írásmódja szerint Podhajcze – városka, ma Підгайці Ukrajnában.

„Frigyes főherceg a háboru sujtotta kárpáti vidékeken. Az osztrák-magyar haderő főparancsnoka (×) nemrégen bejárta azokat a Kárpáti helységeket, amelyek legtöbbet szenvedtek a háboruban. Utjában a szegény, nagyobbára földönfutóvá lett lakosság mindenütt szeretettel és bizakodással fogadta a főparancsnokot. Képünkön Frigyes főherceg éppen egy rutén küldöttsége fogad s beszélget a tanítóval, a küldöttség vezetőjével. A főherceg mögött Benigni altábornagy áll. (Jellinek főhadnagy felvétele.)” Tolnai Világlapja, 1915. november 11.

Podhajce katasztrális térképe, 1846, részlet. A teljes, nagyítható térképet lásd itt

Ezt támasztja alá az is, hogy Podhajce valóban jelentős zsidó település volt. Történetét az 1972-ben kiadott Podhajcei Emlékkönyv foglalja össze, amely angol fordításban a neten is olvasható. Első rabbiját 1602-ben említik, tehát a közösség valószínűleg a 16. században, a nagy askenázi betelepülés időszakában keletkezett. Minthogy Dél-Podóliának ez a része Kamenyec-Podolszk központtal 1667 és 1699 között az oszmán birodalom része volt, zsidósága az itt megtelepülő törökországi szefárdok révén a szmirnai álmessiás, Sabbatai Cvi befolyása alá került, akinek mozgalma éppen ekkor, 1665 és 1676 között élte virágkorát. Podhajce lett a sabbateanizmus galíciai központja, olyannyira, hogy nyomai egészen a holokauszt idejéig fennmaradtak. Az 1700-as évek második felében aztán a sabbateanizmust továbbvivő Jakob Frank mozgalmának is fontos támasza lett. A 18. század elején két nagy Baal Shem, azaz kabbalista orvos és csodatevő, Rabbi Shmuel Yaakov Falk és Rabbi Moshe David is tevékenykedett itt: mindkettőnek sabbateanizmus gyanúja miatt kellett Londonba menekülnie, ahol még évtizedeken át folytatták mesterségüket. Ugyanakkor ebben a szűk régióban élt a legnagyobb Baal Shem, a haszidizmus alapítója és a frankisták esküdt ellensége is, s így a haszidizmus, majd az ezt ellenző misnagdim irányzat is buzgó hívekre talált a városban: úgy tűnik, a podhajcei zsidók mindent buzgón csináltak. Nem csoda, hogy kiemelkedően sok nagy rabbi és Talmud-tudós is született és működött itt. A második világháború előtt a város lakosságának több mint 40%-a, kb. 3000 fő zsidó volt. 1640-ben épült impozáns erődzsinagógájuk és 17. századi eredetű gyönyörű temetőjük máig fennmaradt; a podhajcei haszid közösség New Yorkban és Jeruzsálemben él tovább.


Vajon mikor készülhetett a felvétel? A feliratban jelölt 1915-16-os időszakot minden bizonnyal felére szűkíthetjük. A német-osztrák ellentámadás 1915 szeptemberére tolta vissza az orosz frontot a Riga-Pinszk-Tarnopol vonalra, tehát Podhajce ekkorra került ismét osztrák fennhatóság alá, ám az 1916. júniusában meginduló Bruszilov-offenzíva már néhány hónapon belül ismét visszanyomta a frontot a városon túlra. A legvalószínűbb, hogy a főherceg 1915 őszén látogatta végig a frissen visszafoglalt területeket, s ekkor vonultak ki elébe a podhajcei zsidóság elöljárói is. Aki A Nagy Háború írásban és képben vagy más forrás alapján pontosabb dátumot tud, mondja!

Update: Deák Tamás kiszámolta, hogy a Steffner Tábori Újság alapján Frigyes főherceg november 4-én még az olasz fronton, októberben pedig Belgrádban tartózkodott, s november 13-án már az elfoglalt oroszországi területekre utazott tovább. A Tolnai Világlapja november 11-i száma tudósítása szerint – a képet lásd feljebb – pedig „nemrégen” látogatta meg a visszafoglalt területeket. Ha a szombati nap lehetőségét kizárjuk, akkor az esemény legvalószínűbb időpontja ilyenformán 1915. november 9.

Magyar honvédek által küldött/rajzolt képeslapok Podhajcéből 1916 április-júliusából (Árverési szájtokról)

Talált képeslap Podhajcéről a zsinagógával: Pór Bertalan rajza, aki az első világháborúban frontrajzolóként működött

És vajon miért a Tóra-tekerccsel vonultak ki a hadsereg főparancsnoka elé? Milyen szimbolikus jelentősége lehetett ennek? Bevett szokás volt ez a korban? Annyi bizonyos, hogy Erwin A. Schmiedl Juden in der K. (u.) K. Armee, 1788-1918 (Kismarton: Österreisches Jüdisches Museum, 1989) c. összeállítása két további hasonló felvételt is közöl a galíciai frontról. Várjuk olvasóink hozzáértő kiegészítéseit.

„A zsidó közösség különösen nagy tisztelettel fogadta a k. u. k. csapatokat és elöljárókat. A bécsi Kriegsarchivnak ezen a felvételén a k. u. k. hadsereg legfőbb katolikus tábori püspökét, Emmerich Bjeliket látjuk egy zsidó közösség képviselőivel együt valahol a keleti fronton, a Hofmann-hadtest (később XXV. hadtest) hadműveleti területén.”

„Az osztrák-magyar katonák és a zsidó lakosság viszonya a keleti fronton általában jó volt; a Habsburgokat többnyire a zsidók „védelmezőinek” tekintették. Fent: I. Károly császár egy zsidó közösséget látogat meg Keleten, 1917 k.”

Update: A Yiddish Florilège újabb képet közölt I. Károly császár látogatásáról a keleti fronton. Ezen a kolomeai zsidók viszik ki elé a Tórát. Deák Tamás a Streffleur Katonai Lapja alapján kimutatta, hogy a látogatásra 1917. augusztus 4-én került sor. Ez valószínűleg a fenti képet is datálja.


Lapzártánk után Deák Tamás néhány további harctéri felvételt is küldött a Tolnai Világlapja korabeli számaiból a központi hadsereg és a galíciai zsidók találkozásáról. Ha a képaláírások kötelezően propagandisztikus hangnemétől eltekintünk is, az orosz megszállás a korabeli zsidó források szerint is valóban nagy csapást jelentett a zsidó lakosságra, s mint Joseph Roth írásaiból tudjuk, az ébredő nacionalizmusok által fenyegetett galíciai zsidóság valóban egyenjogúságának biztosítékát látta a soknemzetiségű osztrák birodalomban.

„Az elhagyott otthon felé. Neu-Sandecbe visszatérő galiciai lengyel zsidó család. Szegény lengyel-zsidók, ők szenvednek a legtöbbet a háboruban. Az oroszok közeledtének hirére futva menekülnek, mert tudják, hogy a kozákok legkevésbé nekik kegyelmeznek meg. De amint hirét veszik, hogy csapataink visszaűzték az oroszokat, sietve felpakolják szükös holmijukat a szekérre, tetejébe ül az egész család s reménykedve, boldogan sietnek vissza az elhagyott fészekbe. Az ő sorsuk bizony nem irigylésreméltó.” Tolnai Világlapja, 1915. január 21.

„Német tisztek csapataik élén bevonulnak egy meghóditott orosz-lengyelországi városba. Képünkön a zsidónegyed utcáján vonulnak végig a német katonák. Az orosz zsidók kiállanak nyomorult házaik elé és örömmel fogadják a győztes csapatokat. Különösen ők, a zsidók örülnek neki, ha városukból kitakarodnak az oroszok, akiktől rengeteget kell szenvedniök. Valóságos megváltás nekik, ha németek szállják meg a várost.” Tolnai Világlapja, 1915. június 3.

„Orosz-lengyelországi romok között. Miután katonáink diadalmasan bevonultak a [volhíniai] városba, melyet a menekülő oroszok alaposan elpusztítottak, tisztjeink arra használták fel a pihenőt, hogy megtekintsék a lerombolt várost. A lengyelzsidó lakosság szeretettel vette körül a tiszteket s végigkalauzolták őket a romvároson.” Tolnai Világlapja, 1915. december 9.