Fecskenaptár

A szicíliai Nicosiában, a főtéri Bar Antica Gelateria mellett, amelynek homlokzatán máig olvashatók Mussolini 1936. május 9-i, győzelem-napi beszédének töredékei, meredek lépcső indul felfelé a huszonnégy báró dombjára.

A domb onnan kapta a nevét, hogy a város 11. század végi meghódítása után itt települt meg az új, normann-lombard nemesség krémje. A név azóta Nicosia védjegyévé vált, amelyet „a huszonnégy báró városaként” emlegetnek, de neveznek így helyi éttermet, sörfőzdét és kézműves sört is. A huszonnégy báró címerei az azonos nevű étteremben vannak kiállítva.

A huszonnégy báró nevét ugyan fényesen megőrizte a hagyomány, de örökségükkel csúnyán elbánt az idő. Palotáik többsége üresen enyészik. Egyiket-másikat már olyan régen bezárták, hogy lassan már a lakat is muzeális értékűvé válik.

Minthogy Szicílián folyton finoman mozog a föld, némelyik kapunak a szárkövei is elcsúsztak egymástól, s nincs már, aki újra egymáshoz illessze őket.

A legjobban még a Salomone-palota tartja magát, a dombon a legnagyobb, amelyről a meredek utcát is elnevezték. Itt őrzik Nicosia egyik legértékesebb régi könyvtárát. A kapu fölött a kikeresztelkedett család címerében benne van a Dávid-csillag, helyesebben szólva Salamon-pecsét, s a két oroszlán is úgy néz ki mellette, mint a Tóra koronáját emelő Júda oroszlánjai a zsidó sírköveken. Nemesi címet kapott zsidó családok gyakran őrizték meg legősibb pedigréjüknek ezeket a jelképeit, mint Jakob Bassevi von Trautenberg tette egykori prágai palotáján.

A salitára jobbról is, balról is meredek utcácskák kapaszkodnak felfelé az ó- és az alsóvárosból.

A háztetők fölött hamarosan előbukkan a főtér túlsó oldalán emelkedő Lombard-domb, tetején a Santa Maria Maggiore „anyatemplommal” (madre chiesa). A normann hódítók által ott letelepített lombard harcosok hozták Nicosiába azt a jellegzetes galloitáliai tájszólást, amelyet rajtuk kívül senki más nem ért Szicíliában, sőt nem is hangzik olasznak: a bárban ülve hosszan kellett töprengenem rajta, vajon milyen nyelven beszélnek. Templomuk vetélytársa lett a görög őslakosság főtéri Szent Miklós-templomának, úgyhogy váltogatni kellett, melyik évben melyik madre chiesa a város székesegyháza. Nagyheti körmeneteiken rendszeresen összecsaptak és a körmeneti feszülettel püfölték egymást. Ugyanez történt a két templom eredeti védőszentje, Szent Miklós ünnepén is. Ezért kellett végül a lombard templomot Havi Boldogasszonyra átnevezni, hogy legalább a templombúcsúkor ne találkozzon a két áhítatos menet.

Az út végén még egy utolsó erőfeszítést kell tennünk, hogy feljussunk a meredek SS. Salvatore lépcsőn a domb tetején álló Megváltó-templomhoz.

Az erőfeszítés nagyon megéri. Innen, a templom előtti kis térről csodálatos panoráma nyílik Nicosia óvárosára és az azon túl fekvő tájra, el egészen a finom fehér csíkkal füstölgő Etnáig. Mint egy megelevenedett rajzos barokk várostérkép, olyan részletességgel és éppúgy virtuális sétára hívogatva tárul ki alattunk körben a város szerkezete az utcákkal, terekkel, a tereken kutakkal, a templomok és paloták homlokzataival, a kimagasló tornyokkal, a ferde cseréptetők szegélyezte belső udvarokkal, amelyekbe felülről betekinthetünk.

Közvetlenül alattunk ott a főtér a Szent Miklós-templommal, amelyet görög templomból és arab toronyból ki tudja, hány földmozgás után építettek újjá mostani reneszánsz-barokk formájában. Andalúz stílusú minaret-tornyát ma is hét erős vaspánt szorítja körbe, hogy legalább némileg ellensúlyozza Allah kifürkészhetetlen akaratát.

De a legnagyobb meglepetés, hogy a Megváltó-templom déli oldala, amelyet rendesen vasrácsos kapu zár el a tér többi részétől, most nyitva van. Amúgy az Ecomuseo Petra d’Asgotto őrzi a kulcsot, velük lehet előzetesen találkozót megbeszélni a pinalagiusa@tiscali.it e-mailen. És érdemes is, mert itt van a város egyedülálló emléke: a fecskenaptár (calendario delle rondinelle).

A 13. századi árkádos tornáccal gazdagított déli oldal torony felőli sarkába nagy mészkő kváderkövet illesztettek be, amelynek két lesimított oldalán, ha jól olvasom ki, 1737-től 1798-ig minden évben bevésték, mely hónap melyik napján érkeztek meg az első fecskék Nicosiába. Ez a leggyakrabban március első napjaiban történt, de olykor február utolsó hetében, sőt a század vége felé február közepén is. Vajon ennyivel melegebb lett volna az idő?

A naptár folytatását az ívek alatt végigmenve, a templom délnyugati sarkán találjuk. Itt már három kváderkövet falaztak be egymás alá, de csak a középsőn olvashatók dátumok, 1799-től egészen 1820-ig, sőt az alsón talán tovább is, de itt az évszámok kivehetetlenek.

Egy vidéki kisváros életében nagy esemény, amikor megérkeznek az első fecskék és az első gólyák, a tavasz beköszönének hivatalos pecsétjei. De minthogy nem szentek, nagy emberek, uralkodók látogatásáról van szó, máshol nem merült fel, hogy ezt az eseményt beemeljék a helyi történelembe.

Története van a történetírásnak is, annak, hogy mikor mit tartottak történelemkönyvbe valónak, feljegyzésre méltónak. Az antik római-görög modell alapján sokáig csak a dicta et facta memorabiliát, a jeles emberek emlékezetes tetteit és mondásait, vagy egész népek életét befolyásoló nagy eseményeket. Hogy története lehet az egyszerű embereknek, a mentalitásnak, az ember természethez és állatokhoz való viszonyának, ad abszurdum a nicosiai fecskéknek, azt csak a francia Annales történetírói iskola alapozta meg a 20. században.

Vajon kinek jutott ez eszébe Nicosiában, melyik egyházi ember volt ennyire becsatornázva egyszerre a természet körforgásába és az írott krónikák rutinjába, hogy elkezdje vezetni ezt a naptárat, s az Annales előtt két évszázaddal megteremtse a mikrotörténetírást?

Az ég madarai

A Colossal portálon nemrég jelent meg szép poszt Caner Cangül fotóival és Kate Sierzputowski rövid szövegével azokról az oszmán kori „madárházakról”, amelyeket miniatűr mecsetek és paloták formájában faragtak ki és illesztettek bele igazi mecsetek és paloták homlokzatába. Az írásnak egy bővebb, jobban illusztrált változata már korábban megjelent Caner Cangül saját Istanbulium blogján, és egyáltalán, a téma bőven jelen van az isztambuli városjáró blogokon. A „verébpalotákat”, ahogy a népnyelv elnevezte őket, alapvetően vallásos indíttatásból, Isten teremtményei iránti jócselekedetként emelték, de szépen illeszkednek az isztambuliak állatszeretetébe, akik ritkán tartanak saját háziállatot, de odaadóan gondoskodnak a város közkutyáiról és közmacskáiról, mint azt nemrég láttuk az Isztambul macskáiban.


A közmadarakról való gondoskodásnak Európában inkább szekuláris gyökerei vannak, a cinegeetetéstől a gólyakeréken át a madarak és fák napjáig. Ezért is érdekes, hogy Sevillában a madarak védelméről szóló 1896. IX. 19-i törvényt a gyermekek istenfélelmére appellálva tették közzé a korban szokásos módon, azulejón, a falba illesztett mázas csempén.

„Gyermekek, ne fosszátok meg szabadságuktól a madarakat, ne kínozzátok őket, és ne pusztítsátok el fészkeiket. Isten megjutalmazza azokat a gyermekeket, akik védik a madarakat, és a törvény tiltja, hogy vadásszanak rájuk, elpusztítsák fészkeiket, és elrabolják fiókáikat.”

Áttűnés: Tengertől tengerig

Madár bizánci ornamentális keretben. Velence, Szent Márk tér, 12-13. század

Madár örmény ornamentális keretben. Velence, Szent Lázár sziget, örmény kolostor, MS 1159, 12-13. század

Olvadás

Tegnap, ahogy felkeltem, meghallottam az első fecske kiáltását. Az ablakhoz szaladtam, hogy kinyissam, de már nem volt ott. Nem hallottam többször, de ez azt jelenti, hogy mostantól kezdve bármelyik percben megtelhet az ég kiáltozásukkal és cikázásukkal. Izlandon ehhez a tóhoz egészen közel bukkantunk egy partszakaszra, ahol sok ezer sarki csér fészkelt. Ezek a madarak folytonosan ide-oda jönnek-mennek a két sarkkör között. A föld legutazóbb állatai. Átlagosan 80 ezer kilométert repülnek évente.

A fecskék és a csérek szüntelen kiáltozással vannak elfoglalva, mintha nagyon sok sürgős mondanivalójuk volna. Az utazóknak mindig sok mondanivalójuk van. Ha nincs, akkor nem is utaztak. A holland követ sok estén át beszélt a sziámi királynak távoli országa csodáiról, bőségesen kiszínezve, milyen ez a végtelenül lapos és tengertől gyötört föld, hogyan építik házaikat, hogyan szövik vásznaikat, hogyan festik ruháikat, milyenek társasági szertartásaik és vallási rítusaik. Többek között azt is elmondta, hogy “országában a hideg évszakban a víz olykor annyira megkeményedik, hogy az emberek járnak-kelnek rajta, sőt még egy elefántot is megbírna, ha lenne ott olyan. Mire a király azt válaszolta: »Mindeddig elhittem a különös dolgokat, amelyeket elbeszéltél, mert úgy tekintettem rád, mint józan és becsületes emberre, de most már biztos vagyok benne, hogy hazudsz.«” *

Az utazóknak ügyelniük kell rá, hogy ne hazudjanak, amikor elbeszélik, amit láttak.

A fotók a Breiðamerkurjökull gleccser torkolatánál, a Jökulsárlón tónál, Izlandon készültek.