Három császár zsidója


Kétfarkúakról írva kétszer is idéztük már ezt az oroszlánt. Egyszer még sok éve, a Mallorcán felfedezett kétfarkú kutyák pedigréjét kutatva, egyszer pedig nemrégen, a kétfarkú oroszlán tartományait számba véve. Most eljött az idő, hogy saját jogán is szóljunk róla.


Az oroszlán a régi zsidó temető legszebb sírkövét díszíti Prágában. Nem is egy oroszlán, hanem kettő, a szarkofág egyik és másik végében, ami testvérek között is négy farok. Két oldalról védelmezik a sírt, vagy inkább kétfelé mutatják az elhunyt rangját jelző címerpajzsot.


Az oroszlánok póza és kettős farkuk teljesen szokatlan egy zsidó temetőben. Említettük már, hogy az oroszlán a zsidó sírköveken többnyire Júda törzsére vagy a dávidi leszármazásra, illetve az elhunyt Júda, Arjeh, Léb, Löw nevére utal. Olykor másodmagával tartja a Tóra koronáját, ami a hit védelmét jelképezi. De soha nem tart nemesi címert – amely zsidónak nem lehetett – és soha nem kétfarkú, ami kifejezetten a cseh királyok címerállata, amióta Barbarossa Frigyes császár 1158-ban, a milánói hadjáratban nyújtott segítségért felruházta vele és a királyi címmel II. Ulászló cseh fejedelmet. És valóban olyan szokatlan és olyan kiemelkedően gazdag ez a síremlék itt, a régi zsidó temetőben, hogy már a 18. században az a legenda járta róla: egy lengyelországi zsidó király (!) nyugszik itt. Pedig ha létezett is valaha zsidó lengyel király, ez egyáltalán nem király, sőt nem is férfi sírja, hanem – mint a Rachel Greenblatt által fordított megindító sírversekben olvasuk – asszonyé. Az 1628-ban elhunyt Hendl Bassevié, Jacob Bassevi feleségéé.


„Jákob emléket emelt nagy keserűséggel [Ter 35,20]: / És mindenki panaszosan gyászolta: / A nagyon tisztelt nemes asszonyt: / Aki itt van eltemetve és elrejtve: / Eltűnt ragyogása, eltűnt dicsősége: / A sokaság szava a hívő városban [azt mondja]: / Nézzük meg és vizsgáljuk meg útjainkat

Hol van ő, a jámbor, az alázatosság megtestesítője? / Jámborságban, szerénységben, szentségben és tisztaságban: / Távozása [e világból] nem volt más, mint érkezése: / Sietve éppúgy cselekedte a kisebb parancsolatot is, mint a nagyobbat: / És alapkő lett ő: / Sietve készült az esti és a reggeli szertartásra: / És szíve hűségesen Istenre tekintett: / Félelemmel, áhítattal, tiszta nyelvvel: / A parancsokat és a törvényt követve Hammuna rabbi szerint: / A parancsok gyertyájánál és a Tóra fényénél: / Egyenesen kiterjesztette karját, és szilárdan tartotta jobbjával”



Jacob Bassevi – Yaʻakov Bat-Sheba, Jakob Schmiles (1570-1634) – Veronában született, s fiatalon került Prágába, ahol 1601-ben lett Rudolf császár Hofjudéja, udvari zsidója. Ez a pozíció ekkortájt kezdett intézményesülni a fejedelmi udvarokban. A nagy földrajzi felfedezések nyomán fellendülő kereskedelem, és a harmincéves háború előestéjén egyre költségesebbé váló, egyre több zsoldost és felszerelést igénylő hadsereg miatt az uralkodóknak egyre több készpénzre volt szükségük, márpedig készpénzt törvényesen csak zsidó adott kölcsön, akit nem kötött a kamatszedés egyházi tilalma. Ezért számos fejedelmi udvarban állandó megbízást adtak egy-egy befolyásos zsidó bankárnak a pénzügyek intézésére, készpénz előteremtésére, és különféle áruk beszerzésére, amit aztán sokféle kiváltsággal és üzleti lehetőséggel honoráltak. A prágai udvarban elsőként Mordechai Maisel (1528-1601), a helyi zsidó közösség karizmatikus elöljárója nyerte el ezt a címet Rudolf császártól. Halála után Jacob Bassevi követte őt hivatalában, amelyet több mint harminc éven át töltött be három egymást követő császár – Rudolf (1576-1612), Mátyás (1612-1619) és II. Ferdinánd (1619-1637) – megelégedésére. Utóbbi annyira nagyra tartotta szolgálatait, hogy nemesi címmel tüntette ki, minden zsidó közül elsőként a Habsburg-birodalomban. A „von Trautenberg” címet kapta, s címerét, amellyel a fenti 19. századi krétarajzon látjuk, három nyolcágú (!) csillag díszítette. Ez magyarázza, hogy dicsőségének és gazdagságának csúcsán miért nemesi címert tartó és kétfarkú cseh királyi oroszlánokkal díszíttette felesége sírját, a prágai zsidó temető legelőkelőbb sírkövét.

Jacob Bassevi von Trautenberg címere egykori prágai palotájából (fénykép, 1896). A palotát a századfordulón a régi zsidó negyed nagy részével együtt lebontották, a címer a prágai múzeumba került, ahonnét eltűnt. Figyeljük meg az érdekes konstellációt: a nemesi címert két jellegzetes Júda oroszlánja tartja, amilyenek a Tóra koronáját szokták a zsidó sírköveken.

A dicsőség és gazdagság azonban mulandó, és az ember akár a fű. Jacob Bassevit a történelem utólag úgy tartja számon, mint a Habsburg-birodalom legnagyobb pénzügyi kalandorát, az első újkori „pénzügyi világválság” előidézőjét, amelybe végül ő maga is belebukott.

II. Ferdinándnak a Csehországot leigázó fehérhegyi csata után a szokásosnál is több készpénzre volt sürgősen szüksége, hogy fizetni tudja katonái zsoldját, és folytatni az utóbb harminc évesnek bizonyuló háborút. Ezért 1622-ben évi hatmillió gulden készpénzért bérbe adta a pénzverés császári monopóliumát egy erre a célra alakult konzorciumnak. A konzorcium két pénzügyes tagja Jacob Bassevi és a Prágában élő holland bankár, Hans de Witte volt, az a három méltóság pedig, aki a feddhetetlenség látszatát és a politikai védelmet nyújtotta a vállalkozásnak, Karl von Liechtenstein cseh alkirály, Franz von Dietrichstein morva érsek és császári biztos – a nikolsburgi vár építtetője –, és Albrecht von Wallenstein császári fővezér. A konzorciumban további tíz csendestárs is benne volt, csupa kitűnő úriember, akik a tőkét biztosították, s akik hivatalosan nem szerepeltek a szerződésben. A képlet egyszerű volt: az ezüstfelvásárlási monopólium révén alacsonyan tartott felvásárlási ár és a kibocsátott ezüst érmék értéke közötti különbség jelentette a hasznot. Mégpedig annál nagyobb hasznot, minél több ezüstöt vásároltak fel. Jacob Bassevi ezért rendkívül hatékony felvásárló hálózatot szervezett birodalomszerte a zsidó kiskereskedőkből, akiket államilag hitelesített mérlegekkel is ellátott. Ezeknek a billenőmérlegeknek – Wipperwaagen – a nevéből származik a korabeli pénzügyi válság neve: Kipper- und Wipperzeit – és a pénzhamisító német gúnyneve: Kipper und Wipper.

A nyereség maximalizálására törekvő konzorcium ugyanis olyan hatékonyan kiszivattyúzta az ezüstöt az egész birodalomból, Csehországtól Alsó-Ausztrián át Magyarországig, hogy az ezüst ára meredeken emelkedni kezdett, ami már veszélyeztette a vállalkozás nyereségességét. A felvásárlás lassításával csökkenteni lehetett volna az ezüst árát, de akkor a haszon is lassaban csordogált volna. Bassevi és Witte ezért harmadik utat javasoltak: az érmék ezüsttartalmának csökkentését. Az ötlet tetszésre talált, és ahogy az ezüst ára nőtt, úgy csökkent aránya az érmékben – egészen le az eredeti tartalom 13%-áig.

A konzorcium tagjai hihetetlen összegeket kerestek ezen – Bassevi 2 millió 300 ezer guldent, Witte 18 millió 500 ezret –, miközben birodalomszerte nőtt az infláció és az elégedetlenség. A „zsidó pénzhamisítók ellen” kiadott alábbi röplapon mintha magát Jacob Bassevit látnánk, aki az Igazságosság és a Fösvénység között tétovázik, miközben feje fölött már ott függ a büntető isteni igazságszolgáltatás. „A jó pénz sírfelirata” című röpiraton a zsidó pénzváltó mellett a keresztény cinkost is ott látjuk. „A nevető és síró pénz” című lap pedig csupán a pénzromlás mértékét listázza józanul hónapról hónapra, 1623 júniusától az olvasóra bízva az üres rubrikák kitöltését.




Amíg azonban Karl von Liechtenstein, a teljhatalmú cseh alkirály élt, senki nem mert ujjat húzni a konzorciummal, még a császár sem, akinek a háborús időkben amúgy is mindennél fontosabb volt a fix kézpénzjövedelem. Liechtenstein herceg halála után azonban, amikor már tulajdon katonái sem fogadták el zsoldba az értéktelenné vált pénzt, letartóztatási parancsot adott ki az értelmi szerzők ellen. Bassevi és de Witte 1631-ben Albrecht von Wallenstein jičíni várába menekültek, ahol egy időre védelmet találtak. Amikor azonban II. Ferdinánd 1634 februárjában meggyilkoltatta az árulónak gyanított Wallensteint, az út számukra is véget ért. De Witte öngyilkos lett, Bassevi pedig Jungbunzlauban / Mladá Boleslavban halt meg menekülés közben. Sírja ma is az ottani zsidó temetőben áll.


Az udvari zsidók rendszerint a közösség elöljárói voltak, akik befolyásukat a zsidó negyed felvirágoztatására is felhasználták. Mordechai Maisel sok privilégiumot járt ki számukra, s építkezései alapvetően meghatározták a zsidó negyedet az elkövetkező századokra. Ő építtette a ma is álló zsidó tanácsházat, a Magas zsinagógát és a Maisel-zsinagógát a róla elnevezett főutcán, kiköveztette a negyed valamennyi utcáját, szegénykórházat építettett és kijelölte a temető mai határait. És noha a zsidó negyed nagy része a 20. század elején bontás áldozata lett, az ő alapításai még ma is állnak.

Jacob Bassevi szintén bőkezű mecénás volt. Az általa emelt épületek azonban valamiképpen mind hozzá hasonlóan tragikus sorsra jutottak.

Legfontosabb alapítása a zsidó negyed kiterjesztése volt. Prágában zsidónak tilos volt a gettón kívül laknia, azon belül viszont egyre szűkösebb lett a hely. Bassevi azonban a fehérhegyi csata után megvásárolta a kincstártól a negyed falaitól északra fekvő, a lázadóktól elkobzott telkeket, s ezeket a gettóhoz csatolta. Itt, a Rabbi utca és Cigány utca által közrefogott úgynevezett Nagyudvarban – amely az alábbi térképen a háztömbön átfutó Masařská, Mészáros utca nevet viseli – építtette fel Prága legnagyobb zsinagógáját.

A térkép az 1896-ban készült városrendezési terv részlete, amely sárgával jelöli az elpusztítandó középkori háztömböket, és pirossal az újonnan létrehozandó utcák vonalát. A teljes térkép jól mutatja, hogy szinte az egész zsidó negyed, sok évszázados girbegurba utcáival, házaival, zsinagógáival és egész történelmével áldozatul esett a felújítási láznak. Helyén ma a Parížská-Široká tengely körüli palotanegyed áll. Az a kis sziget, amellyel ma mint zsidó örökséggel a turistákat vakítják – a régi temető és a mellette álló néhány épület – csupán a jéghegy, vagy még inkább egy elsüllyedt kontinens kiálló csúcsa.

Az alábbi térképen látszik, hogy a XIV. számú historizáló bérpalota-tömb éppen a gettó kiterjesztésével létrejött Nagyudvar és a Nagyudvari – Großhöfische/Velkodvorská – zsinagóga helyén épült. A zsinagógát a többi ház után, 1906. május 20-án bontották le. A térképre a nézőpontot jelölő kis fekete nyilakkal raktam fel a fényképeket, amelyeket a zsinagóga és környéke bontás előtti és alatti állapotáról sikerült összegyűjtenem. Minthogy a szanálás híre, majd a bontás – mint másutt is – sok kíváncsi fotográfust vonzott a negyedbe, elég nagy fotóanyag maradt ránk, amelynek alapján hamarosan ugyanígy szeretném bemutatni a teljes lebontott prágai zsidó negyed egykori állapotát.

Az alatta lévő térképen a háztömbnek és környékének mai állapota látszik. A Nagyudvar helyére épült historizáló háztömb a második világháború vége előtt három nappal értelmetlenül kirobbantott prágai felkelés során pusztult el. Beépítésére azóta is több javaslat született, de egy sem valósult meg. Helyén ma névtelen tér van parkolókkal, alatta a brutalista Intercontinental szálló mélygarázsa.

asanacni1 asanacni1 asanacni1 asanacni1 asanacni1 asanacni1 asanacni1 asanacni1



Az 1945 májusi felkelés során elpusztult háztömb a Nagyudvari zsinagóga helyén. Északi felén ma az Intercontinental szálló áll.

Jacob Bassevi nevéhez még egy nagyszabású épület fűződik: a reneszánsz Bassevi-palota, a zsidónegyed legpompásabb palotája, amely az irodalom szerint éppolyan jelentős volt, mint a Kisoldalon ma is álló Wallenstein-palota. Ez nagyjából a mai Parížská és Kostečná utcák találkozásánál állt, a zsidó negyed legdélibb háztömbjében, amelynek déli homlokzata már az Óvárosi térre néz. A kettős palota az alábbi térképrészleten a 73. és 74. telekkönyvi számot viseli.

asanacni2 asanacni2 asanacni2 asanacni2 asanacni2 asanacni2 asanacni2 asanacni2

Bassevi fiai apjuk adósságainak törlesztésére rákényszerültek, hogy 1685-ben eladják a palotát, amely a rákövetkező háromszáz év során sok kézen átment, míg végül a századfordulón ezt is lebontották. Csupán a fenti Bassevi-címert vitték át belőle a prágai múzeumba, de mint láttuk, azóta ennek is nyoma veszett.

A lebontott palota azonban nem tűnt el egészen nyomtalanul. A fenti néhány fényképen túl még valami emlékeztet rá az óvárosban. Ha néhány utcával távolabb megyünk a folyótól, a Koží utcától keletre fekvő kis középkori utcák labirintusába, amelyeket a városrendezés – mint a fenti térkép mutatja – szintén el akart törölni, de a világháború már nem hagyott rá időt és pénzt, a Dlouhá utca 37. szám (729. hrsz.) alatt egy elrejtett kis reneszánsz palotára bukkanunk. A Zöld Fához címzett palotát nagyjából a Bassevi-házzal egy időben, 1608-ban építették, s az 1648-as, majd 1927-es beavatkozások sem sokat változtattak rajta. A kis udvar reneszánsz árkádjai alatt megállt az idő. Ha az ember a mély kapuboltozat alatt végigmenve megáll az udvar közepén, elevenen el tudja képzelni, hogyan nézett ki Jacob Bassevi, a valaha élt leghatalmasabb prágai zsidó eltűnt palotája.

dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37 dlouha37

2 megjegyzés:

Swann írta...

De jó, műfajt feszegető írás. mennyi ismeretanyag, én meg azt hittem, hogy ismerem Prágát. Köszönet, szép szombat reggeli ébresztő, meg is osztom 1-2 arra érdemes barátommal .

Studiolum írta...

Nagyon köszönöm! És ne bánkódj, hát Prágát csak ismergetni lehet, ismerni soha.