Ünnep Rigában

Bármilyen gondosan készülsz is fel egy útra, a véletlenek lesznek a legemlékezetesebbek: a nehézségek, amelyekből kivágtad magad, a váratlan találkozások, az ünnepségek, amelyekbe belecsöppentél. Mint ez az ünnepi hétvége most Rigában.

Hogy hétvége van és ünnep, azt az esküvői fotózások jelzik városszerte. Alább: a vendégeket a tavaly Oscar-díjat nyert lett Flow rajzfilm macskája fogadja

Rigában minden második szombaton tartanak kirakodóvásárt a Berga Bazārs melletti Wöhrmann-kertben (a balti németek kivonulása óta: Vermanes dārzs). A park labirintusának valamennyi útja mellett nyitott bódék sorakoznak a kézművesek, ékszerészek, ősi balti motívumokkal dolgozó fémművesek, textilszövők, ruhakészítők, fa- és csontfaragók kínálatával. Kicsit mint a tallinni vásár, bár valahogy racionálisabb, komolyabb, kisakkozottabb módon: a lettek németebbek az észteknél.

Az egyik szélesebb úton felállított sátorban kézműves műhely működik gyerekeknek, szövést, kosárfonást, gyurmázást tanítanak.

És persze a lacikonyhák. A park bejáratánál húst sütnek sparhelten és nyílt tűzön, krumplit forró kövek között, káposztát párolnak parázson. Mellette hosszú asztaloknál eszik, aki bejön, és aki elhagyja a vásárt. Körben izgatott sirályok rikácsolnak a koncért. A lettek nagy, zárt szemetes tankba seprik a maradékot, nem törődve a tetején ugráló sirállyal és vágyaival. Én a tank tetejére teszem a csülök bőséges maradékát, hadd legyen neki is jó napja.

Vasárnap reggel nyolckor a rigai óvárosban rezesbandára ébredünk. Nem ismerjük a lett himnuszt, de mintha valami olyat játszanának. Aztán fiatalok tömeges kiáltozása, majd megint zene. Cserkészek? Tüntetés? Politikai rendezvény?

Amikor tíz körül lemegyünk az utcára, még mindig tart a zene és a kiáltozás. Aztán megpillantjuk az első templominak látszó zászlókat is, s a zászlóvivő mögött az ünneplőbe öltözött gyerekeket. Katolikus körmenet egy lutheránus városban? De aztán újabb és újabb zászlóvivők jönnek, zászlaikon városok és iskolák neveivel. A zászlóvivők után pedig gyerekek vagy fiatalok, nem népviseletben, hanem annak alapján kreált ruhákban, fejükön virágkoszorúval, kezükben csokorral. Jönnek, egyre jönnek, ahogy már az előző két órában, úgy most is, szünet nélkül, a főtér felől, s mennek tovább a Szabadság-emlékmű felé.

„Mi van ma, nemzeti ünnep?” kérdezünk egy nézőt. „Nem, kórustalálkozó.” Ötévente van ilyen, nyilván hogy minden generáció  átélhesse legalább egyszer. Pont belenyúltunk a tutiba. A lettek amúgy nem olyan mosolygós népek, de itt most letudják a mosolygást öt évre előre.

A népi identitás fokozására sok felvonuló pálcára erősített régi lett rúnákat tart, amelyekkel később a város minden boltjában találkozunk ruhákon, ékszereken, bögréken, szuveníreken, vagy egy olyan – mint később megtudjuk, trejsdeksnisnek nevezett – csörgőt, amelynek nyelére néhány korongot erősítettek, a korongok pereméről pedig fém lemezkék lógnak le. „Mi ez, van valami szimbolikus jelentése?” kérdezünk egy gothic kinézetű, sötétbe öltözött és sötétre sminkelt lányt. „Nem tudom, nincs sok affinitásom a népzenéhez. Kérdezzetek inkább a Nirvanáról.”

Tíz perc a három és fél órás felvonulásból

Déltájban, amikor az utolsó felvonulók is eltűntek, s csak a virágszirmok maradtak utánuk a tér kövezetén, szép fiatal nő ül le szemközt a Feketefejűek Házával, a nőtlen kereskedők egykori cégházával, amely védőszentjükről, a néger Szent Mórról kapta a nevét, s amely – miután a németek lebombázták, a szovjetek a maradékot is eldózerolták, majd a lettek a függetlenség után a régi rajzok és fotók alapján hűségesen rekonstruáltak – a lett újjászületés jelképének számít. Puha textilekből előbugyolál egy különös, nagy, archaikus hangszert, a bandurát, amely már Sevcsenko óta az ukrán újjászületés jelképének számít, s játszani kezd rajta. Lenyűgözve, egy órán át állunk előtte és hallgatjuk, s olykor videózzuk. Az Odessza melletti Nyikolajevből/Mikolajivból jött, s a gyönyörű dalok mind ismert ukrán népdalok és sanzonok. Remélem, Irina beazonosítja őket.

„Ой під вишнею, під черешнею” (Тріо Мареничів)

„Ой у вишневому саду” (népdal)

„Місяць на небі, зіронькі сяють” (népdal)

„Закувала зозуленька в лузі”

„Я піду в далекі гори” (Володимир Івасюк)

„Рідна мати моя” (népdal)

„Ніч яка місячна” (népdal)

„Цвіте терен” (népdal)

Az első áldozat

A rigai Megszállás Múzeuma – amely jellemző módon éppúgy Riga főterén áll, ahogy a 20. századi terror is központi szerepet játszik Lettország történelmében és identitásában – kegyetlenül sok fényképpel és dokumentummal idézi meg az ország 1940-44 közötti orosz, német majd újra orosz megszállását, a zsidók kiirtását, a lettek deportálását és besorozását mindkét fél hadseregébe, hogy aztán egymás ellen harcoljanak, a túlélők menekülését, a németországi kényszermunkások és hadifoglyok és a Gulágra hurcoltak küszködését, az emigrációt, a szovjet-lettországi elnyomást, kivégzéseket, falvak elpusztítását és a lett mezőgazdaság tönkretételét, a tizenkét évig tartó szovjetellenes partizánharcot és annak kegyetlen eltiprását. Nem is akarok több képet feltenni erről, mint ezt az egyet, a független Lettország 1940-es szovjet megszállásának első áldozatát, a huszonhét éves Jānis Macītis határőrt, akit a hadüzenet nélkül támadó szovjet belügyi osztagok feleségével és kicsi fiával együtt mészároltak le, hogy másnap a letteket vádolják a határ megsértésével és a kormány 9 órán belüli lemondását és a Vörös Hadsereg beengedését követeljék.

Ilyen múlttal nem véletlen, hogy a lettek pontosan tudják, melyik oldalon álljanak és mire számíthatnak, ha ismét egykori elnyomóik kerekednek felül.

Négyszáz tonna titkos térkép

Rigát járva véletlenül bukkanunk a térképboltra az egykori Berga Bazārs passzázsban. Első körülnézésre egyszerűen csak jó boltnak néz ki, jó nemzetközi térkép- és útikönyv-kínálattal.

De aztán felfedezzük az orosz térképek polcát, amely mintha nem létező világokról kínálna részletes térképeket. Birobidzsán zsidó autonóm területről, Sztálin ellen-Izraeléről az Amur mentén, ahol ma már csak egy százaléknyi zsidó él, de még mindig adnak ki jiddis nyelvű lapot, és az általános iskolában kötelező a jiddis nyelv tanulása. Térképet a Ladoga-tó megkerüléséhez, amikor már odáig eljutni is nehezebb, mint a Holdra. Atlaszt Murmanszk lakói számára, ahová viszont az első világháború idején magyaroknak sem volt nehéz eljutni ingyen vasútjeggyel, csak meg kellett hozzá építeniük a vasutat.

Prokugyin-Gorszkij: Hadifoglyok az Osztrák-Magyar Monarchiából a murmanszki vasútvonal (a „Murmelbahn”) építkezésén

A java azonban csak ezután jön. Csak a fizetésnél vesszük észre a pult mögött a padlótól a mennyezetig álló sok stócnyi térképszelvényt, s a háromnyelvű feliratot, miszerint ezek a szovjet hadsereg szigorúan titkos topográfiai térképei.

Belenézünk. Magyarországot négy 1:500000-es szelvény fedi le, de a nagyobb városokról van 1:25000-es is. Így, cirill betűkkel írva a városnevek úgy hangzanak, mint amikor valamikor ott szolgáló öregemberektől hallom őket volt Szovjetunió-szerte. Kíváncsiságból rákeresek a mátyásföldi egykori szovjet katonai repülőtérre, amelyet én még működése idején is ismertem, s amelyről kivonulásuk után derült ki, hogy grúz tisztiállománya volt. A részletes Будапешт-térkép azonban a repülőtér létezését még saját tisztikaruk elől is titkolja: helyén szántóföldeket jelöl.

A boltosfiú lelkesedésünket élvezve megmutatja Washington részletes térképszelvényét is a Pentagonnal és a Fehér Házzal, ahol minden létesítményt más-más színekkel jelöltek funkciójuk szerint. Kiderül, a szovjet hadsereg az egész őket érdeklő világról hasonlóan részletes térképeket készített és frissített legalább évtizedenként.

„Hogyan jutottak hozzá ehhez az anyaghoz?” teszem fel a tapintatlan kérdést, de a fiú készségesen válaszol. Elmondja, hogy a bolt tulajdonosa 1992-ben, a szovjet hadsereg lettországi kivonulása idején náluk volt civil munkakörben, s hírét vette, hogy a titkos térképanyagot felsőbb utasítás szerint le kell adni a papírgyárnak megsemmisítésre. Ő azonnal tárgyalni kezdett az illetékes elvtárssal legalább a legérdekesebb szelvények megvásárlása érdekében. A hadsereg először mereven elzárkózott, majd egy hét múlva 14 ezer dollárt kértek a kívánt anyagért. Emberünk megszerezte az összeget – ne kérdezzék, hogyan, teszi hozzá a fiú –, s elment a raktárba az áruért. A raktárosok azonban lusták voltak kiválogatni a kért szelvényeket, s azt mondták, vigye az egészet. Négyszáz tonnányi térképszelvényt szállított el onnan több vasúti kocsival, s még ma is van bőven mindegyikből. Kivéve San Franciscóból, teszi hozzá a fiú, mert egyszer valaki onnan felfedezte a boltot, s írt róla egy cikket. Azután a helyiek mint a cukrot, úgy felvásárolták az ottaniakat. Már Washingtonból is kevés van.

Mintegy végszóra ekkor lép be a boltba egy hat-hét fős amerikai társaság. Dél-Karolina szelvényét keresik, Greenville városát. Megkapják, és eláll a szájuk. „Oh my God, itt a tóparti nyaralónk”, sikítja az egyik lány. „Itt a templomunk!” Mindjárt két példányt vesznek belőle. „Nem kéne négyet? Mennyi van még ebből?” „Ezen kívül még hetvenegy”.

A csoport vezetője elmondja, hogy egy helyi lett cserkésztáborban segítenek be, a többiek először, ő már többször volt. „És hogy talált rá erre a boltra?” „Egy barátom volt itt, és azt mondta, föltétlenül nézzek be ide, mert OMG micsoda anyag van itt!”

Tényleg elképesztő, bizarr és nyomasztó ilyen nyilvánvalóan látni, hogy micsoda étvággyal tartotta nyilván a szovjet hadsereg és persze az azt irányító állam a világ őket érdeklő részét. Kis pszichológiai háttéradalék ez az orosz állam jelenlegi csillapíthatatlan étvágyához is.

Csak a szuvenír kedvéért megvesszük a Budapestet is tartalmazó magyar szelvény 1989-es kiadását (igen, még ekkor, a kivonulás előtt is frissítették!), meg egy jó szakirodalmat is hozzá: The Red Atlas. How the Soviet Union secretly mapped the world, 2017. Csak a boltból távozva jut eszembe, hogy nem néztem meg, hogyan ábrázolták, ha egyáltalán, a hajmáskéri szovjet laktanyát és a környező bakonyi szovjet lőterepet, ahol harckocsizó koromban annyit gyakorlatoztunk. Vissza kell még mennem érte.