Olvadás

Tegnap, ahogy felkeltem, meghallottam az első fecske kiáltását. Az ablakhoz szaladtam, hogy kinyissam, de már nem volt ott. Nem hallottam többször, de ez azt jelenti, hogy mostantól kezdve bármelyik percben megtelhet az ég kiáltozásukkal és cikázásukkal. Izlandon ehhez a tóhoz egészen közel bukkantunk egy partszakaszra, ahol sok ezer sarki csér fészkelt. Ezek a madarak folytonosan ide-oda jönnek-mennek a két sarkkör között. A föld legutazóbb állatai. Átlagosan 80 ezer kilométert repülnek évente.

A fecskék és a csérek szüntelen kiáltozással vannak elfoglalva, mintha nagyon sok sürgős mondanivalójuk volna. Az utazóknak mindig sok mondanivalójuk van. Ha nincs, akkor nem is utaztak. A holland követ sok estén át beszélt a sziámi királynak távoli országa csodáiról, bőségesen kiszínezve, milyen ez a végtelenül lapos és tengertől gyötört föld, hogyan építik házaikat, hogyan szövik vásznaikat, hogyan festik ruháikat, milyenek társasági szertartásaik és vallási rítusaik. Többek között azt is elmondta, hogy “országában a hideg évszakban a víz olykor annyira megkeményedik, hogy az emberek járnak-kelnek rajta, sőt még egy elefántot is megbírna, ha lenne ott olyan. Mire a király azt válaszolta: »Mindeddig elhittem a különös dolgokat, amelyeket elbeszéltél, mert úgy tekintettem rád, mint józan és becsületes emberre, de most már biztos vagyok benne, hogy hazudsz.«” *

Az utazóknak ügyelniük kell rá, hogy ne hazudjanak, amikor elbeszélik, amit láttak.

A fotók a Breiðamerkurjökull gleccser torkolatánál, a Jökulsárlón tónál, Izlandon készültek.

Délutáni melankólia

itt szemközt az udvaron
ki látja meg először

Odú

Két éve már, hogy elmeséltem azt a mesét, amelyben a főkolompos róka különféle vonzó odúkban hesszöl, épp amilyenekbe én képzeltem magamat gyerekkoromban a föld alatti üregekben élő állatokról szóló Móra-képeskönyv alapján. Azóta is tervezem, hogy közzéteszem ez utóbbi könyvet, s mert ez idáig nem sikerült, most három másik mesével illusztrálom helyette, mire is gondoltam.


Taberna Mylaensis: Fammi ristari ’nto menzu di to braccia (4'10")


Az a jól berendezett odú, amelyre mindig vágytam, a 80-as évek népszerű meseírója, Vitalij Bianki A róka és az egérke című meséjében vonul fel parádésan, összkomfortosan, éppen mint a Móra-könyvben. Mindegy is, hogy – épp egy rókának köszönhetően – gyorsan véget ér, biztosak lehetünk benne, hogy az ezermester egér valahol máshol újra felépíti, szebben, több járattal, javított kiadásban.

– Egérke, egérke, mitől piszkos az orrod? – A földet túrtam

– Hát a földet mért túrtad? – Odút építettem.

– Hát az odú mire való? – Hogy elrejtőzzek előled, te róka.

– Egérke, egérke, én téged elkaplak! – Van énnekem az odúmban ágyacskám!

– Ha majd enni akarsz, csak kijössz! – Van énnekem az odúban spájzocskám!

– Egérke, egérke, kitúrlak én az odúdból! – Én meg elillanok a hátsó bejáraton, s itt se voltam!

Vitalij Bianki írta azt a másik mesét is, amelynek kezdő soraira – Терем, теремок, кто в тереме живет? – „Tornyocska-házacska, ki lakik a házikóban?” – még oroszórákról emlékezhet, aki. Az öreg tölgyfa évről évre növekvő odújában évről évre egyre több állat telepszik meg, míg végül végleg el nem korhad és ki nem dől. A mesekönyv álomszerű illusztrációit Tatjana Kapusztyina rajzolta.



De az odú-motívum gyökerei sokkal korábbról erednek, talán abból a századelőn rendkívül népszerű könyvből, amelyben Sybille von Olfers (1881-1916) írta meg és illusztrálta, hogy a föld alatti tágas üregekben alvó „gyökérgyerekek” hogyan ébrednek fel a tavasz első fuvallatára, hogyan készülődnek föld alatti termeikben a napvilágra jövetelre, és hogyan térnek vissza ugyanoda ősszel. Ez a kuckómese ilyenformán különösen aktuális ezekben a napokban. Az 1906-ban megjelent szecessziós mesekönyvet már 1912-ben lefordították oroszra, ahol a képek alá írt eredeti négysoros német verseket hosszú, részletesen kifejtett mesékkel váltották fel. Én itt most az eredeti német verseket idézem és fordítom.

A Wurzelkindern eredeti német (1906) és orosz (1912) kiadásának címlapja

„Wacht auf, wacht auf, ihr Kinderlein, es wird nun wohl bald Frühling sein!” Da reckt und streckt die kleine Schar und fährt sich durch das wirre Haar.

„Ébredjetek, gyerekek hiszen a tavasz közeleg!” És nyújtózkodik a kis sereg, kócos haját fésülgeti.

Schnell machen alle sich bereit und nähn sich selbst ihr Frühlingskleid. Mit Nadel Schere, Fingerhut, geht ihre Arbeit schon ganz gut.

Mind gyorsan elkészülnek és már varrják tavaszi ruhájukat. Tűvel, ollóval, gyűszűvel egészen jól halad a munka.

Nun kommt ein jedes Wurzelkind und bringt sein Kleidchen ganz geschwind hinein zur guten Mutter Erde, damit’s von ihr gemustert werde.

És jön már minden gyökérgyerek hozza ruhácskáját sebesen a jó Föld Anya színe elé, hogy az megszemlélje őket.

Die Wurzeljungen unterdessen haben auch nicht ihr Amt vergessen: Mit Pinsel, Bürste, Farbentopf gehn sie den Käfern an den Schopf.

A gyökérfiúk közben nem felejtették el feladatukat: ecsettel, festékkel, palettával munkálkodnak a bogarakon.

Und als der Frühling kommt ins Land, da ziehn gleich einem bunten Band, die Käfer, Blumen, Gräser klein frohlockend in die Welt hinein.

S mikor a tavasz megérkezik, egyetlen színes szalagként vonulnak a bogarak, virágok és füvek örvendezve fel a világba.

(Ugyanez a kép az orosz kiadásból: a német verspajzsot gyökerekkel helyettesítették)

Im Walde unterm dichten Grün, sieht man alsbald Maiglöckchen blühn. Ein lust'ger Schelm die Schneck' erschreckt, das Veilchen sich am Baum versteckt.

Az erdő sűrű lombja alatt már virágzik a gyöngyvirág. Egy selyma ráijeszt a csigára, a fa mögött ibolya rejtőzik.

Es spielen hier den ganzen Tag Vergißmeinnicht am klaren Bach; wie eine kleine Königin läßt's Mummelkind umher sich ziehn.

Játék folyik egész nap belefeledkezve a pataknál: mint egy kicsi királynő, a sellő- gyerek maga köré gyűjt mindenkit.

Auf grüner Wies' am Feldesrand die Blümlein tanzen Hand in Hand, Gräslein und Käfer freun sich sehr, ach, wenn's doch immer Sommer wär'!

A mező szélén, a zöld füvön a virágok kéz a kézben táncolnak A fűszálak és a bogarak örvendeznek: ó, bárcsak sose múlna el a nyár!

Da kommt der Herbst mit Sturm und Wind, treibt sie zur Mutter heim geschwind. „Geh’ nun zu Bett, du kleine Schar und schlaf dich aus bis nächstes Jahr”.

De jön az ősz viharral és szelekkel: hazaűzi őket anyjukhoz. „Menjetek aludni, kis csapat, aludjátok ki magatokat jövőre.”

Olyan havat ad, mint a gyapjú

„Olyan havat ad, mint a gyapjú,
és mint a hamut, szórja a zúzmarát.”
(Zsolt 147:16)

A katolikus liturgiában a mai szentmise válaszos zsoltára a 147-es. Pontosan ez a zsoltár elevenedett meg előttünk szinte valamennyi képével együtt, amikor két hete, február utolsó napjaiban a dániai tél elől menekülve és tavaszias időjárásban reménykedve egy hétre Izraelbe indultunk. A legelső napunk valóban tavaszias volt: húsz fok és napsütés. Názáretből hosszabb gyalogtúrára elindulva festői tájakon át vándoroltunk, s végül sikerrel másztuk meg a Színeváltozás, avagy mai nevén a Tábor hegyét. Túra közben gyönyörködtünk a mindent elborító tavaszi virágszőnyegben.

„Ő sarjaszt füvet a hegyeken,
és növényeket az ember hasznára.”
(Zsolt 147:8)

Akkor még nem tudtuk, hogy ez volt az első és utolsó tavaszias napunk Izraelben. Még aznap este eleredt az eső, és attól fogva több napon át vigasztalanul ömlött.

„Ő borítja el felhőkkel az eget,
és készít esőt a földnek.”
(Zsolt 147:8)

Megállás nélkül zuhogott három napon át, ami a szárazsággal küszködő Izraelnek minden bizonnyal óriási áldás volt, nekünk személy szerint már kevésbé. Ebben a vigasztalan esőben buszoztunk át Jeruzsálembe, ahol az utcákon már patakokban folyt az esővíz és a hőmérséklet sem volt több öt foknál.

„Mint a morzsát, úgy hullatja jegét,
ki tudja hidegét elviselni?”
(Zsolt 147:17)

Hát, mi nem nagyon tudtuk. Két pulóver és két kabát volt rajtam, míg a várost róttuk, mert ha már Jeruzsálemben vagyunk, csak nem zárkózunk be a szállónkba egy kis nyavalyás eső miatt, bármennyire patakokban is ömlik a víz, be a nyári félcipőm orrán és ki a sarkán


Másnap reggel, március másodikán azonban olyan csoda történt, ami öt évente ha egyszer megesik Jeruzsálemben, s ami elfeledtette velünk az előző napok összes viszontagságát: óriási pelyhekben eleredt a hó. Vagy egy órán át esett, volt, amikor szinte hóvihar erősségű volt, s pár órára vékonyan be is terítette a földet. Olyan derékig érő hótakaró persze nem volt, mint azon az ominózus 1921-es télen, amelyről nem is olyan régen mutattunk fotókat, de valódi, sűrű, maradandó hóesés, az igen. Belevetettük magunkat a havas Jeruzsálem forgatagába.

„Olyan havat ad, mint a gyapjú,
és mint a hamut, szórja a zúzmarát.”
(Zsolt 147:16)

A helyieket is teljesen lázba hozta ez a nem mindennapi természeti tünemény. Voltak, akik a közelgő hóesés hírére még előző este felutaztak vidékről Jeruzsálembe, csak hogy le ne maradjanak a nagy eseményről. Az ominózus napról számtalan filmfelvételt találni a neten: én csak az alábbi két, nagyon szépen vágott rövid filmet szeretném megosztani az olvasókkal. Az első az Óvárosban készült, a második Jeruzsálem modern, nyugati részén. Akár mi is készíthettük volna, mivel majdnem pont ezeken a helyeken sétáltunk végig:


Mindkét filmet más-más, feltehetően helyi lakos vette fel, már ezért is nagyon feltűnő a hasonlóság a kísérőzenék megválasztásában: az az időtlen, szelíd akusztikus gitárzene, mely éles kontrasztban áll azokkal a hangosabb, dinamikusabb, keletiesen fűszerezett zenékkel, amelyek általában az izraeli rádióból ömlenek, nagyon jól visszaadja azt az áhítatot és csodálatot, amellyel a helyiek ezt a ritka természeti jelenséget szemlélték – addig a pár óráig, amíg csak nem olvadt.

„De ha elküldi igéjét, felolvasztja azokat,
a szele fúj, és folynak a vizek.
Dicsérd az Urat, Jeruzsálem,
Dicsérd Sion, Istenedet.”
(Zsolt 147:18, 12)

Tavasz

a Zagrosz déli lejtőin, a bakhtiari legelőkön. A Fars hírügynökség képeiből.


Gilles Durant de la Bergerie (1554-1605): Printemps (Tavasz). The Folger Consort, William Sharp