Az özönvíz és a majom

Hol is kezdjem ezt a szerteágazó történetet, a benne nyüzsgő ezer apró figurával? Talán azzal, ami a legmegfoghatóbb, a lijiangi királyi palotával.

Lijiang gyönyörű kis város, „Kína Velencéje” – legalábbis az egyik, mert a másik a keleti-parti Suzhou – a Himalája lábánál, az egykori naxi királyság fővárosa. A naxik (az angolul valamelyest beszélő naxi bennszülöttek ezen a ponton apró karlendítéssel és egyidejű fejcsóválással jelzik, hogy az X matters) nyelvileg a tibeti-burmai nyelvcsaládhoz tartoznak, etnikailag pedig ahhoz a qiang áramlathoz, amely valamikor a Tang-korban (618-907) érkezett messze északnyugat felől ide a Himalája alatti „törzsi folyosóra”, mint azt az előző posztban megírtam. Önálló királyságuk a mongol hódítással vált Kína részévé, de ez után is hosszan splendid isolationben éltek. Az alább idézendő Peter Goullart szerint még az 1940-es években sem élt közöttük han kínai, és nagyon kevesen tudtak közülük kínaiul. Törzsfőnöküket a Ming-dinasztia emelte tusi rangra, azaz a császár által kinevezett királyságra, de ezt a rangot aztán erodálta, hogy 1723-ban a Qing-dinasztia közvetlen irányítás alá vonta a területet, illetve az 1912-es köztársaság be is tagolta Lijiangot és vidékét a kínai közigazgatásba.

A Ming-korban épült királyi palota azért mindmáig jelentőségteljesen áll a város közepén emelkedő dombon, tornya az óváros bármely pontjáról jól látható.

A kivilágított királyi palota a dombtetőn, szállodánk teraszáról nézve

Itt kell szabadon engednem egyik színes figurámat, aki önmaga is megtöltene egy egész fejezetet. Peter Goullart, né Пётр Гуляр, az orosz születésű és amerikai-kínai neveltetésű kalandor pompás és élvezetes karriert futott be a két világháború közötti Kínában, bejárta Kelet-Tibetet, kilenc évet töltött el Lijiangban a nemzeti kormány helyi gazdaságfejlesztési ügynökeként, megtanult egy sereg helyi nyelvet, interakciózott ezer helyi figurával, s minderről színes és humoros emlékiratokat tett közzé, miután a kommunista kormány kiebrudalta őt Kínából. A Forgotten kingdom. Nine years in Yunnan, 1939-48 (1955) c. könyve minden egyes fejezete egy napi felkészülést spórol meg az idegenvezető számára a tea és ló útján. Ebben azt írja a palotáról:

„A Rézművesek terétől nem messze elegáns utca vezetett fel a Mu királyok palotájához. Az utca elején álló diadalív jelezte az arisztokrata negyed kezdetét. A palota maga kínai stílusban épült szövevényes együttes volt, s ekkoriban már iskolának használták. Mellette házak sora állt, amelyekben a volt király, családja és más rokonai éltek. A királyi épületegyüttes előtt gazdagon faragott nagy kőív állt, rajta két kínai írásjeggyel: „Hűséges és igazságos”, amelyet az egyik Ming császár adományozott a királynak a 17. században. A királyi vagy törzsfőnöki cím, amelyet az emberek még mindig használtak a Mu családról beszélve, valójában tiszteletbeli volt csak. A mandzsu dinasztia idején a király feudális státuszát eltörölték, és Lijiang fu kormányzóság lett. Egy darabig még a Mu királyok kormányoztak mint örökletes fu tisztviselők, de aztán ezt a hivatalt is elvették tőlük, és kínai hivatalnokoknak adták át. A Muk a dicsőséges Tang dinasztia korára vezették vissza eredetüket, s számos kiváló és igazságos uralkodót mutathattak fel néhány hitvánnyal együtt. A mandzsu dinasztia vége felé a Muk királyi családja már megindult a hanyatlás útján. Magukévá tették az ópiumszívás szokását és a kínai udvar néhány más elegáns bűnét, s bukásuk gyors volt. Kiterjedt birtokaik jövedelmétől megfosztva a királyi család tagjai arra kényszerültek, hogy kielégíthetetlen ópiuméhségük csillapítására eladogassák fehalmozott műkincseiket és őseik más értékes mementóit. Egyes hercegek állítólag bútoraikat és feleségük esküvői ruháját is áruba bocsátották. E jeles család minden tekintélye és hírneve úgy eltűnt, mintha a szél fújta volna el..”

A leírásban említett utca, díszkapu és az arisztokrata negyed is mind megvannak, s csak kicsit csodálkoznék, ha valamelyik bolt mélyén az eladó is odasuttogná, hogy ő a királyi család egy mindent túlélő tagja. Áll a királyi palota is, ámde berendezését a kulturális forradalom alatt elpusztították a vörösgárdisták, akik jobb híján a döglött oroszlánba belerúgva igyekeztek bizonyítani az Eszméhez való hűségüket. Miután az 1980-as évekre kiderült, hogy az Eszmét Mao Elnök tudtán kívül meghamisították, s a négyek bandája személyében ennek felelőseit is megtalálták, az ország megkönnyebbülten lélegzett fel és látott hozzá az elpusztított kulturális örökség legalább részbeni helyreállításához.

A palota fa lépcsőházát pótolták, ám a földszinti nagyterem faláról a valószínűleg Qing-kori freskók minden nyoma eltűnt. A helyreállítás vezetői úgy határoztak hát, hogy a 2000-es évekre megváltozott ideológiai légkörben a helyi őslakosság folklórját viszik fel a falakra. Korábban a nemzetiségek egyfajta homokszemnek számítottak a kommunista Kína olajozott gépezetében, de ekkorra már megtalálták helyüket a fejlett kínai kapitalizmus munkamegosztásában. Ők lettek azok az egzotikus elem, akik miatt a keleti parti tehetős kínai turisták – menedzserek, vállalkozók, pártkáderek, az új rend oszlopai – felkeresik a turizmusra kijelölt nyugati és délnyugati területeket, s miközben itt pihenve megújítják termelőerejüket, egyszersmind bőséges pénzköltéssel járulnak hozzá a vidék fejlesztéséhez, és erősítik Kína régióinak kohézióját. A nemzetiségek ebben a felfogásban stilizált vidám gyermekekként táncolnak vagy dolgoznak a Vörös Kína napja alatt; saját ügyeik felnőttként való intézése nem rájuk tartozik.

Ezt a megközelítést látjuk a Mu királyi palota földszintjének falain is, ahol a naxi mitológia vízözön-történetét festették meg nyolc képen olyan stílusban, amely a szocialista realizmusnak ezt a naiv etnikus változatát ötvözi a naxi dongba rajzok alakjaival.

Újabb ismeretlen az egyenletben: mik azok a dongba rajzok? A naxik valamikor a Kr.u. első századokban saját piktogram-írást fejlesztettek ki, elsősorban a recitálandó rituális szövegek lejegyzésére, amelyen mókás kicsi állatok és pálcikaemberek sürögnek, mint valami tesz-vesz városban. Itt egy példa ebből az írásból, pont az a „Dongba Genezis”, amely az emberiség történetének a vízözöntől az újjáalapításig tartó történetét meséli el, s amelynek alapján a királyi palota új képei is készültek:

A képek a kézirat 2023-as leideni publikációjából származnak, amely átírásukat és fordításukat is közli. Így néz ki például a legelső képcsoport, a címlap fordítása:

A „Dongba Genezis” alapján a nyolc kép története a következő:

Kezdetben az ég és föld egyek voltak. Egy isteni madárpár egy fészekalja tojást rakott, amelyből kilenc erős fivér és kilenc bölcs nővér kelt ki. Együttesen szétválasztották az eget és a földet, házat építettek, fehér szarvasokkal szántottak és tigriseken lovagoltak.

Minthogy az emberek ész nélkül pusztították a hegyeket, erdőket és vizeket, az istenek vízözönt bocsátottak a földre. Csak egy kivételesen tiszta szívű férfi, Coqssei-leel’ee éli túl a vízözönt jakbőrbe varrva. Az özönvíz elmúltával párt keres magának, s egy gyönyörű erdei szellem csábítja el, akivel állatokat nemz, míg végül a szellem elhagyja őt.

Coqssei-leel’ee elindul új párt keresni, s találkozik Cheilheeq-bbvbeeq istennővel, aki szintén párt keresni szállt alá a földre. Első pillantásra egymásba szeretnek, s az istennő darui felrepítik őket az égbe.

Zzee’laq-epv mennyei atya nem akarja a lányát emberhez adni, és egy sor lehetetlen próbatétel elé állítja a férfit, amelyet az az istennő tanácsaira hallgatva old meg. Itt kilencvenkilenc hegy erdejeit kell kiirtania, a hegyeket újra beültetnie, s az új fák termését a mennyei atya elé szállítania, mégpedig mindezt egyetlen nap alatt.

Ezután hegyi kecskét kell vadásznia a veszélyes sziklákon, halat fogni a veszélyes tóból, végül három csepp tigristejet vinnie a mennyei atyának, akinek ezek után nincs más választása, mint hogy az emberhez adja a lányát.

Coqssei-leel’ee és Cheilheeq-bbvbeeq a mennyei atyától kapott bőséges hozománnyal visszatérnek a földre.

A férfi és az istennő berendezkednek a földön, de elfelejtenek áldozatot bemutatni a mennyei atyának és tisztító szertartást végezni, ezért különféle bajok érik őket: a kézirat szerint az, hogy nem születik gyermekük, egyes szóbeli változatok szerint pedig az, hogy születik három fiuk, de mind a három néma marad. Végül rájönnek, mi az oka, és elvégzik a tisztító szertartást. A kéziratnak ez a szertartás a tulajdonképpeni tárgya, az egész történet csupán bevezetés volt hozzá.

A tisztító szertartás után a három fiú megszólal, mégpedig három különböző nyelven: tibetiül, naxiul és baiul, amelyek valóban rokon nyelvek, de ami fontosabb, három egymás mellett élő, közös qiang nomád eredetű nép nyelvei.

Minthogy a kézirat a tisztító szertartás szövegével ér véget, ezért az utolsó kép már modern hozzátoldás, amely a népek barátságát van hivatva kifejezni. Csodálkozom is, hogy a kínai han nemzetiség képviselőjét nem ábrázolták a képen. Lehet, hogy ő maga a mennyei atya.

A történetnek nemcsak a naxik, hanem a környező népek között is számos változata él. A Lugu-tó körül matriarchális társadalomban élő mosuo nép például egy olyan változatát meséli a kitűnő 泸沽湖畔的摩梭人 (A Lugu tó menti mosuók, 2012) antropológiai leírás szerint – amelyből egy későbbi posztban majd még idézek –, amelyikben az istennő gonosz nővére megirigyli húga szerencséjét. Vörös szarvasünő képében maga után csábítja a vadászó férfit az erdőbe, majd távol az erdő mélyén nő alakjában jelenik meg előtte, s friss vízzel kínálja. A férfi iszik a vízből, amelytől húsz hosszú éven át tartó álomba merül.

Odahaza az istennő hiába várja férjét, végül a majmot kéri meg, hogy keresse meg őt. A majom úgy tesz, mintha égen-földön keresné, majd az istennőhöz visszatérve azt mondja, sehol nem találja, lehet, hogy visszament az égbe. Ő viszont, mármint a majom, itt van a földön, s feleségül venné az istennőt. Ez utóbbi hozzá is megy. Amikor aztán a férfi húsz éves álmából felébredve hazatér, s látja, mi történt, a majmot agyoncsapja, de feleségének a majomtól született gyerekeit az iránta való szeretetből megkíméli. Így jön létre a vízözön utáni emberiség, nem a valódi embertől, hanem félig egy istentől, félig a majomtól.

Zseniális befejezése a történetnek, amely a romantikát megelőlegző módon ad magyarázatot az emberben egyszerre lakó állatira és istenire. Ahogy Okudzsava énekli:

Красивые и мудрые как боги и грустные, как жители земли

Szépek és bölcsek, mint az istenek és szomorúak, mint a föld lakói.

Bulat Okudzsava: Песня о московском муравье (Dal a moszkvai hangyáról, 1959)

Mosuo földön járva, s a Lugu-tó partján az egykori matriarchális nagy házban kialakított daluoshuoi Mosuo Múzeumba látogatva döbbenettel látom, hogy a ház nagytermében, ahol az ősök bálványait szokták felállítani, egy kis oszlopon egy majom szobra áll. Idáig jutott volna ez a nép, hogy Darwint megelőzve elismerte a majomtól való leszármazást, és tisztelettel adózott férfiági ősének?

A szobor mellé kitett kínai nyelvű ismertető azonban másról beszél. Eszerint az özönvizet túlélő ember nem a földön találkozott istennő párjával, hanem az égben, ahová a bölcs öreg majom kalauzolta fel őt. Ezért tisztelik a mosuók a majmot a Dongba Genezis itteni változata szerint, amely nyilvánvalóan más, mint az antropológusoké.

Grúzia percről percre, 2. Kutaiszi

Előző rész: Tbiliszi

Tbilisziből Kutaiszibe buszozva meglepő látvány fogad és kísér végig az út hosszú szakaszán. A 230 kilométeres útnak, Grúzia legfontosabb közlekedési ütőerének több mint fele nincs kiépítve autósztrádának, hanem a Rikotula, majd Dzirula folyó mély völgyében, falvakon át kanyargó keskeny autóút, ezért körülbelül négy-öt órát kell számítani a megtételére. Most azonban valami változik. A folyóvölgyben végig masszív sztrádaépítés folyik, száz-kétszáz méteres sávban letarolt építési területtel, hatalmas beton alagutakkal, sztrádapillérekkel és más műtárgyakkal, és mindenütt kínai feliratokkal. Néhány tucat kilométerenként laktanyákra emlékeztető ideiglenes munkásszállók, nagy vörös kínai tacepaókkal. Egyszerre több nagy kínai építővállalat is dolgozik a Rikoti-hágótól a kutaiszi elkerülő pályáig tartó majdnem száz kilométeres autópályán. Eszembe jut, amikor 2018-ban Daliból Kunmingba repültem, a viszonylag rurális Yünnan tartománynak csak azon a középső szakaszán tizennégy gigantikus méretű sztrádaépítést számoltam össze a levegőből. A Dzirula-völgyi útépítés ezeknek alatta marad, de egy ilyen kis léptékű országban egyszerre lenyűgöző és ijesztő ez a volumen.

Útépítés a Dzirula folyó kanyarulatában, Ubisitől keletre. A jobboldali hat pillért még a kommunizmus végén állították fel, de sztrádát már nem volt idejük felhúzni rá. A kanyart átvágó nagy fehér pillérek már a kínai építővállalat munkái.

A gigaépítkezés a Fudan-konstrukciót és Kína más lopakodó gyarmatosítási akcióit juttatja az ember eszébe, noha itt némileg másról van szó. Nem adósságcsapda állításáról, mint a kínai kölcsönből épült, majd a kölcsönt visszafizetni nem tudván Kínának átadott montenegrói autópálya, sri lankai kikötő, laoszi vasút és sok más vállalkozás esetében. Grúzia és Kína románca 2015-ben még kölcsönösen előnyösnek indult. Kína az Öv és Út Kezdeményezés keretében fedezte fel az Oroszországot elkerülő alternatív szállítási útvonalat Azerbajdzsánon és Grúzián keresztül, míg Grúzia új piacokat remélt Kínától, új befektetéseket az országot az utóbbi évtizedben rövidlátó módon hanyagoló amerikai kormányok helyett, és nagy súlyú politikai támogatást az elszakított Abházia és Dél-Oszétia visszaszerzéséhez, amelyért cserébe Grúzia is szilárdan támogatja az Egy Kína politikáját, távol tartja magát Tajvantól, és nem emlegeti az emberi jogok kínai eltiprását. A kölcsönös előnyök jegyében nyert Kína Grúziában még 2018-ban számos útépítési tendert (noha sokat korrupció révén), s ezeket valósítja meg most, köztük a Tbiliszi-Kutaiszi autópályát. Időközben azonban a rózsaszín köd jócskán eloszlott. A 2013-ban nagy ideológiai dobásnak indult Öv és Út Kezdeményezés lendülete a kínai gazdaság növekvő nehézségei és a fokozódó kínai-amerikai gazdasági háború miatt mára jócskán alábbhagyott. Kína nem tud annyira koncentrálni másodrendű partnereire, mint 2015-ben gondolta. Grúzia pedig elégedetlen a kínai piacokkal – ahová csak rezet és más nyersanyagokat tud exportálni –, a kínai befektetésekkel, és Kína politikai támogatásával, amennyiben a kínai vezetés szisztematikusan kerüli a konfliktust Oroszországgal a grúziai szakadár területek ügyében, sőt közös kaukázusi hadgyakorlaton vesz részt orosz, abház és dél-oszét csapatokkal.


A Dzirula kanyarjában egymás mellett álló szovjet és kínai sztrádapillérek nyomvonala között fontos különbség, hogy a szovjet sztráda egyenesen nekivezetett volna az ezeréves ubisi kolostornak, talán ürügyet is szolgáltatva lebontására, míg a kínai sztráda alagúton át kerüli meg az egész Ubisi falut. Az ubisi kolostort a 9. században alapította Khandztai Szent Gergely (759-861). Ő a ma Törökországhoz tartozó Tao-Klarjetiben volt apát, az egyetlen grúz tartományban, amely nem került arab fennhatóság alá a 7. században. Innen ered a Bagrati királyi dinasztia is, akik a következő századokban fokozatosan visszahódítják Grúziát és Örményországot a muszlimoktól, s Gergely az ő politikájukat támogatta egyházi vonalon. A visszafoglalt tartományokban egy-egy kolostort emelt a vidék újra kereszténnyé tételére, s ezek közé tartozott Ubisi is. A szentély külső falán még látszik a korabeli alapító felirat, alatta a Bagrati-oroszlánnal.



A templom gyönyörű freskóinak festőjét is ismerjük: Damianénak hívták, aki a 14. század legelegánsabb stílusát, a bizánci Palaiologosz-reneszánszot követte. Ugyanazt, amelynek alapján nyugati kortársai, Giotto és Duccio megteremtették az itáliai reneszánszot. A freskókról hamarosan külön bejegyzést írok, úgyhogy most csak néhányat mutatok belőlük.

A templom falát amellett különféle graffitik is díszítik, mint általában a középkori templomokét, különösen a kapu környékét, ahol az unatkozó hívek ütötték el az időt a liturgiára várakozva. Máshol jobban, itt a sok-sok rétegen át kevésbé kivehetőek a figurák, de jól láthatóak a középkorban elterjedt nuszkhuri írással írott feliratok.

Tbiliszitől Goriig és még tovább, a Rikoti-hágóig már sok éve megvan a sztráda, amely a Mtkvari északi partján halad. A régi, történelmi útvonal azonban a folyó déli partját követi. Ez a Királyi Út, a középkori grúz királyság történelmi tengelye, amelyet középkori templomok, várak, kolostorok, barlangvárosok szegélyeznek sűrűn. Az útról pedig további, csak lóval vagy terepjáróval járható földutak ágaznak le dél felé, a Trialeti-hegységbe, ahol a kis hegyi falvak számos további középkori templomot és kolostort rejtegetnek. Egyszer már nekiindultam, hogy bejárjam őket, de nagy részük még hátra van. Ebből külön expedíció és percről percre tudósítás lesz majd.

Kitekintés a sztráda mellől a Királyi Útra és azon túl a Trialeti-hegységre.

A Királyi Úton áll Uplistsikhe barlangvárosa, Grúzia legrégebbi fennmaradt települése. Tsikhe grúzul várat jelent, Uplos pedig az a mitológiai ősatya, akire, mint Nimródra, a középkori krónikások visszavezették a nemzet eredetét. A barlanglakásokat a Kr.e. 2. évezred végétől kezdve vájták a puha vulkáni sziklába. A lakásokhoz egykor fából és kőtörmelékből rakott kiegészítések is tartoztak, de ezeknek ma már legföljebb nyomai látszanak. A holdbéli lávaplatót ma csak a belevájt lyukak, lakások, udvarok labirintusa szövi át, s a folyó zöld völgye fogja körbe. Az egykori civilizáció legjellegzetesebb nyomai a kőbe vájt szőlőprések és amforák lyukai, olyan sűrűségben, mintha a lakók legfőbb tevékenysége a bor előállítása és fogyasztása lett volna, ami itt Grúziában nem is olyan valószínűtlen. A szikla legmagasabb pontján egymás mellett áll az ugyancsak sziklába vájt fejedelmi palota, és a kőből épült 9. századi keresztény templom, amelyet ma is használnak, noha a város a 13. századi mongol betörés idején elnéptelenedett. Ma már csak törpe dinoszauruszok, agama gyíkok lakják, akik a sziklákon sütkéreznek, játszanak és harcolnak, s kíváncsian engedik egészen közel a manapság ritka látogatókat.

Goriban is van egy középkori vár, de a város mindenekelőtt arról híres, hogy itt született a legnagyobb hatalmú grúz uralkodó, Sztálin. „Sztálint mi nagyon tiszteljük”, mondta nekem sok éve egy helyi vendégház vezetőnője. „Gondoljon csak bele, ha nem itt született volna, és nem itt lenne a múzeuma, ki jönne Goriba? Miből élnénk?” Kristálytiszta logika. Még szerencse, hogy Linz lakóinak van egyéb megélhetési forrásuk.

Sztálin-kép egy datolyaszilvás standon a kutaiszi piacon. Ki a másik?

Azért a grúz Sztálin-kultuszt nem eszik olyan forrón. A grúzok, különösen a fiatalok és az értelmiségiek tisztában vannak Sztálin valódi történelmi érdemeivel, a nagy terrorral, a népek – így az ő népük – elnyomásával, az oszd meg és uralkodj politikával, amelynek most ők is a levét isszák. Elsősorban az idősek és egyszerű néprétegek emlékeznek rá nosztalgiával, ami inkább a fiatalkoruknak szóló nosztalgia. Sztálinra Grúziában ma nem lehetne politikai mozgalmat alapítani, nem úgy, mint Oroszországban. Éppen az újjáéledő és hivatalossá váló orosz Sztálin-kultusz miatt sem vevők rá Grúziában.

A Sztálin-múzeum abszolút haszonélvezői az állandóan itt hűsölő kóbor kutyák

A gori Sztálin-múzeumról már írtam korábban, Witold Szabłowski Tańczące niedźwiedzie (Táncoló medvék. Igaz történetek olyan népekről, amelyek visszakívánják a zsarnokságot) könyvének a gori múzeum munkatársaival készült riportjaival illusztrálva, mit gondolnak ma a múzeumról és Sztálinról.

Mostani látogatásunkkor az egyik teremben, Sztálin kis lámpaernyős asztalkája mellett éppen tévéinterjú folyik egy fiatal helyi celebritással, aki biztosan nem élt még Sztálin idején. A szovjet esztrádstílusban öltözött riporternő csodás piros műanyag cipője színben tökéletesen passzol a terem parkettáira ragasztott „Ide álljon” covidmatricákhoz.


Ugyanebben a teremben áll az a kiállítási tárgy is, amely a leginkább otthonos a magyar látogató számára. Nemcsak azért, mert hazai landmarkot ábrázol, hanem a lelkes, meleg odaadás miatt is, amely feliratából árad a hódító iránt.

„A felszabadító szovjet hősöknek a hálás magyar néptől, 1945”. Alatta a réztáblán: „A magyar parasztküldöttség, 1951”. Hogy a magyar parasztok miért egy ennyire echte urbánus jelképet választottak, arra nehéz a magyarázat. Talán a gyapot és a narancs mellett pálma termesztését is tervbe vették, s ennek egyetlen fellelhető példánya az országban a Szabadság-szobor kezében volt.

Habent sua fata artefacta, nemcsak a könyveknek, a műtárgyaknak is megvan a maguk története. A fenti Szabadság-szobor-modellt ajándékozó 1951-es parasztküldöttség történetének Holler Laci nézett utána az Arcanum adatbázisban, s küldte el a kerek évfordulóra. A Dögei Imre, a magyar országgyűlés elnöke által vezetett 200 fős parasztküldöttség pontosan hetven éve, 1951. július 5. és augusztus 3. között látogatta meg a Szovjetuniót, hogy „saját szemükkel megismerhessék a világ legfejlettebb mezőgazdaságát, a szocialista nagyüzemi termelés döntő fölényét és a szovjet parasztság boldog, kulturált életét.” Moszkvában felkeresték a Timirjazev Mezőgazdasági Főiskolát és kísérleti telepeit. Meglátogatták a Lenin-mauzóleumot és azt a múzeumot, ahol a Sztálin 70. születésnapjára a földkerekség minden tájáról érkezett ajándékokat állították ki. (Ezeket az ajándékokat 1957 után majd a gori múzeumban állítják ki.) Utána öt csoportra válva öt szovjet köztársaságba utaztak a helyi mezőgazdaság tanulmányozására. A Dögei Imre vezette csoport Grúziába ment, ahol Mihail Lelasvili, a köztársaság elnöke fogadta őket, és meglátogatták a gori Sztálin kolhozt is.

Ha keletről haladunk nyugat felé, az autópályán és az országos utakon végig ki van írva a grúziai úthálózat legnyugatibb csomópontja: Szuhumi, mint nálunk Mosonmagyaróvár. Azzal a különbséggel, hogy Szuhumi az 1992-93-as abház háború óta a szakadár Abházia székhelye, ahová grúz állampolgárnak majdnem harminc éve tilos a belépés. Ha komolyan venné az útjelző tábla feliratát, nagyot koppanna az Inguri hídján, ahol az Abháziát megszálló orosz hadsereg ellenőrzi az útlevelet. Az útjelző tábla tehát valójában nem útinformáció, hanem politikai nyilatkozat, irredenta manifesztum, kiállás az ország nemzetközileg elismert egysége mellett – Abházia függetlenségét Oroszországon kívül csupán olyan nagyhatalmak ismerik el, mint Venezuela és Nauru –, s emlékeztető és felhívás az egység tényleges helyreállítására.

Grúz katonák Szuhumiban, 1992. Giorgi Tsagareli felvétele

Szuhumit és Batumit az általános iskolai oroszórákon még együtt emlegettük mint a fekete-tengeri iker-üdülőhelyeket. A különbség ma, önironikus orosz mémeken: Baloldalt: „Szuhumit megmentettük! / Batumit már nem tudtuk…” Jobboldalt: „Adzsariai üdülőhely [Batumi], amelyet nem sikerült felszabadítanunk a grúz fasiszták alól / Abház üdülőhely [Szuhumi], amelyet sikerült felszabadítanunk a grúz fasiszták alól

Az abház határátkelőnél. George Ovashvili A másik part / L’Autre Rive / გაღმა ნაპირი c. francia-grúz filmjéből (2009)

Kutaiszi központja a piac, ahogy ők mondják, a bazár. Voltaképpen az egész alsó város a Rioni bal partján a bazárért jött létre és azt szolgálja. A 15-19. században, Grúzia feldaraboltságának idején Kutaiszi volt a kereskedelmi kapocs az oszmán és a perzsa birodalom között, világok találkozása, ahol megtalálható volt mindenfajta nép és azok egészen valószínűtlen alesetei is, katolikus grúzok, orthodox tatárok, óhitű ruténok. Ugyanezért Grúzia legnagyobb zsidó városa is volt, még ma is három működő nagy zsinagógával, jelentős zsidó lakossággal, és még jelentősebb kétlaki zsidósággal, akik ingáznak Grúzia és Izrael között, de az ünnepeket Kutaisziban ülik meg.


A bazár folyó felé néző falán a 80-as években készült szovjet kerámiakompozíció foglalja össze Kutaiszi történelmét. Kutaiszi a régészeti leletek szerint a világ egyik legősibb városa, de történelmi tényt ehhez képest keveset tudunk róla, így hát a kompozíción a legendák is szerepet kapnak, mint az aranygyapjú, amelyet Kolkhiszból, az ókori Kutaisziból hoztak el az argonauták. A legendák és történelmi szereplők – mint Építő Dávid király – által üresen hagyott nagy felületeket boldog paraszti családok, a szép új világ allegóriái és a szőlő mindent megoldó indái töltik be. A kompozíció alját pedig, a szovjet emlékművek szokásos történelmi dichotómiáját követve – azaz hogy volt a háborúk kora, de annak vége, és mostantól már az örök béke bősége uralkodik – egymáson heverő fegyverek halma tölti ki Kutaiszi minden évezredéből, külön hangsúlyos helyen a levert cári sassal.

A szovjet történelemszemléletnek ez az eszkatologikus jellege különösen erős a világháborús emlékeken, amelyek amúgy is hagyományos keresztény témát parafrazeálnak, a jónak és a világosságnak a rossz és a sötétség fölötti győzelmét. Mint a Kutaiszi melletti Khoni második világháborús emlékművén, amelynek öt dombormű-mezeje a 20. századi szovjet történelem meglepően tagolt mítoszával szolgál. A történelem a ruhákból és fegyverekből felismerhetően az októberi forradalommal kezdődik, az előtte lévő dzsahilijja, a sötétség kora ábrázolást sem érdemel. Ezt követi a szocializmus békés építésének első korszaka, amely az emlékmű állításától visszatekintve már nosztalgikus múlt, a munkásosztály, hadsereg és parasztság összefogásának emblematikus korszaka. Ezután jön a második világháború, az ötágú csillag győzelme és a horogkereszt eltiprása. Utána a kalászokat lengető jelenkor, s végül az ebből táplálkozó jövő, a hagyományos keresztény oráns-tartásban ujjongó Új Emberekkel, akik fölött az égen az idejétmúlt istenség és szentek helyett rakéták, békegalambok és – természetesen békés célra szolgáló – atom szállnak (két elektronpályáját tekintve héliumatomról lehet szó). A domborműveket elválasztó pillérek előtt, mint szentszobrok a székesegyház pillérein, a világháború helyi hőseinek mellszobrai állnak. A szomszédos ház falán, mint a templomban az ige, kétnyelvű felirat hirdeti: „Senki és semmi sincs elfeledve.” Csak aktuálisan az egész ország.

Az új történelemszemlélet legkifejezőbb emlékműve azonban az az akhalsheni példány, amelyről a valahol újra felhasznált márványborítással együtt minden sallangot eltávolítottak, s ami megmaradt, az maga az absztrakt vasbeton expresszió, a jelen igenlésének és a beteljesült történelemnek az archetipikus megjelenítése. Hajlott háttal hullámzó, múltba süppedő alépítményről kaszaegyenesen, rakétaként röppen fel az IGEN égbe nyúló menhirje, oldalt kommentár céljára szolgáló fekvő dolmennel. Ennél kevesebb eszközzel ennél többet mondani a történelem lényegéről lehetetlen.


A rakéta, a kozmosz, az űrutazás egyébként is fontos szerepet játszott a szocializmus köztéri dekorációjában, mint a jelenben már megvalósuló jövő jelképe és ígérete, mint azt a Soviet Space Culture: Cosmic Enthusiasm in Socialist Societies c. kötet tanulmányai kitűnően elemzik. A Szovjetunióban az aktuális ideológiai témáknak fontos közvetítői voltak a vidéki buszmegállók mozaikdíszei, amelyekből Grúziában különösen sok fennmaradt. A Kutaisziból Tskaltubo szanatóriumvároska felé vezető úton nagyjából érintetlenül áll még egy, a téma összes kötelező attribútumával, csillagokkal, rakétával, bolygópályákkal, és az Új Ember szkafanderes fejével. Minden bizonnyal nagy erkölcsi támaszt jelentett az utasok számára, amikor már órák óta hiába vártak a benzin- és alkatrészhiány miatt kimaradó buszokra.

Теперь нам не надо по улицам мыкаться ощупью. Машины нас ждут, и ракеты уносят нас вдаль… А все-таки жаль — иногда над победами нашими встают пьедесталы, которые выше побед.

Ma már nem kell botorkálnunk az utcán: Autók várnak ránk és űrhajók visznek messze… De mégis kár, hogy győzelmeink alatt olykor olyan talapzat áll, amely magasabb a győzelemnél.

Bulat Okudzsava: Былое нельзя воротить (A múltat visszahozni nem lehet)

A Tskaltubo előtti buszmegállóban a jövővel találkoztunk, de a jövő utána másfelé kanyarodott. Tskaltubóban már a legnyomorúságosabb múlt fogad. A városka radonkarbonát-forrásai miatt Szovjet-Grúzia legnépszerűbb gyógyfürdőhelye volt. Nagy központi parkja körül harminc gyógyszanatórium állt, többségében 1950-51-ből, amelyeket évente 120 ezer vendég látogatott. Aztán jött a rendszerváltás, majd az 1992-93-as abház háború, s az Abháziából elűzött grúzok egy része a gyógyszállókban kapott lakást. Jól emlékszem erre az időre, amikor Tbiliszi nagyszállói is tele voltak mingrél – abháziai grúz – menekültekkel, többségükben parasztokkal, akik legértékesebb vagyontárgyaikat, kecskéiket és disznóikat a szállodák erkélyein tartották. Ennek már harminc éve. A tbiliszi menekültek mára beilleszkedtek a helyi társadalomba, normális lakásokban élnek, a férfiak nagyrészt taxisofőrök, akik egy-egy hosszabb fuvar során még nosztalgikus leírást adnak Abháziában maradt házukról, s a szállodák újra vendégeket fogadnak. De Tskaltubo kis város, és a közeli Kutaiszi lakossága is csak huszada Tbilisziének. Azonkívül a gyógyüdülőkben főleg csonka családokat szállásoltak el, ahol a családfőt még Abháziában lemészárolták, s a nőknek a kicsi gyerekekkel esélyük sem volt munkát találni és kitörni a menekültszállásról. Az egykori gyógyüdülőkben még ma is háromezer mingrél menekült él, többségükben öregasszonyok, középkorú alkoholisták, vagy fiatal munkanélküli családok, akik ezen az életformán kívül nem is tapasztaltak soha mást. A karbantartást harminc éve nem látott, gányolt kiegészítésekkel teli épületek végletesen lepusztultak, az egykori botanikus kertekben a cédrusok és platánok között bádoglapokkal elkerített kukoricaföldek, kecske- és tyúkólak rohadnak üresen, amióta az állatokhoz még értő első generáció kihalt. A gyógyszállók előtt valaha szobrok is álltak, de mára csak figura és felirat nélküli talapzatok maradtak, mintha a szovjet idők hősei szégyellnék nevüket adni ehhez a posztszovjet valósághoz.

A Sakartvelo (Grúzia) Nagyszálló, amely emblematikus épülete volt a virágkornak, most emblematikus épülete a pusztulásnak is. Fehér épülete messziről világít már a cédrusligetek közül, s közelebb érve felmagasodik tetején a rozsdás, de még hiánytalan grúz és cirill betűs felirat is. Az országút felől egykor tekintélyes, de mára márványburkolatát vesztve elnémult emlékmű áll előtte. Földszintjét már benőtte a szeder és az elvadult gránátalmabokrok. A bedeszkázott erkélyű szállodai szobák többségét még mindig lakják, kivéve amelyik itt-ott kiégett. Az alagsorban egy vastag vízvezeték elrepedt, s az abház hegyek vízeséseit idéző csobogással ömlik belőle az ivó- vagy szennyvíz, szeméttel teli algás tóval ölelve körbe a szálloda alapját. A tó partján és a romok között gyerekek játszanak, a harmadik mingrél generáció, aki itt fog felnőni, a Tskaltubóban konzerválódott múltban.

Ami Tskaltubóban még működik, az nem kevésbé konzerválódott múlt. Két szanatórium még eredeti céljára szolgál az egykori harmincból. Az egyik az egykor hivatalosan, ma köznyelven Sztálin Fürdőnek nevezett „6. számú fürdő”, ahol még mindig mutogatják Sztálin magánmedencéjét, s homlokzati reliefjén maga a Vezér fogadja népe forró szeretetnyilvánítását és ajándékait. A Vezér óvó tekintete alatt, a kolonnád árnyékában hálás kóbor kutyák hűsölnek, akárcsak a gori Sztálin-múzeum oszlopcsarnokában. A fürdő előtt díszkút áll, rajta szoborral, amelyet első pillantásra a berlini Tigrisölő rokonának vélünk, s csak később, a tbiliszi ócskapiacon világít rá egy ostábla dekorációja, hogy a Párducbőrös lovagról van szó, mégpedig Zichy Mihály illusztrációja alapján. A fürdő pompás előcsarnokában porcelán szökőkutakon galambok trónolnak, s a terem közepén hatalmas porcelán váza áll, rajta a tskaltubói egykori harminc szanatórium képével. Az a látvány pedig, ahogy a sztálinbarokk előcsarnokban egy ünneplőbe öltözött közép-ázsiai család körüljárja és tisztelettel megszemléli a szovjet vázát, bármely szovjet tankönyvbe elmenne a népek barátsága és a „Mit adott nekünk a Párt?” illusztrációjaként.

Kutaiszi talán legromantikusabb része a Rioni folyó, amely Alsó-Szvaneti – Racha és Lechkumi tartományok – hegyeiből lezúdulva még itt is erős hullámzással fut végig látványos sziklamedrében. A meder két meredek oldalán századfordulós erkélyes faházak állnak, mintha a két part épített örökségét megtépázó huszadik század valamiképpen nyom nélkül suhant volna át a mély meder fölött. Ezeken a házakon csak a házilagos karbantartás jelzi az idő múlását, amitől azonban még romantikusabban néznek ki. Mintha Egon Schiele századfordulós český krumlovi Moldva-látképei elevenednének meg a Rioni völgyében.





A bazár fölött a folyó mindkét partjáról egy-egy templom néz egymásra fel és lefelé, mint a Bazilika és a Mátyás-templom Budapesten, csak persze a távolságok sokkal kisebbek. A „pesti” oldalon, nem sokkal a bazár fölött a folyóparti sziklákon nagy kupolás neobarokk templom magasodik, akár egy római bazilika. Szokatlan látvány itt, az orthodox Keleten. És még szokatlanabb, hogy előcsarnokának íveire latinul faragták fel azt a feliratot: IN HONOREM IMMACULATAE CONCEPTIONIS B[EATAE] MARIAE S[EMPER] V[IRGINIS] – A mindenkor szűz Szent Mária szeplőtelen fogantatásának tiszteletére. Ha a latin nyelv önmagában nem lenne elég, a fogalom világossá teszi, hogy katolikus templomról van szó. A szeplőtelen fogantatás tanítása – ami nem azt jelenti, hogy Mária férfi nélkül, közvetlenül Isten szavára foganta Jézust, mint azt a legtöbben gondolják a kifejezés hallatán, hanem azt, hogy maga Mária az Ádám és Éva óta áterendendő bűn „makulájától” tisztán fogant, hogy ilyenformán tiszta forrása lehessen Krisztus emberi természetének – ugyanis kifejezetten katolikus gondolat, a késő középkor terméke, amely majd 1854-ben válik hivatalos egyházi tanítássá, s a konstantinápolyi grúz katolikusok 1861-ben alapítják meg Szeplőtelen Fogantatás néven társaságukat a grúziai katolikusok támogatására.

Grúz katolikusok? Igen. A katolikus felekezet a 12. századtól honosodott meg Grúziában, amikortól a grúzok és a frank keresztesek együtt harcolnak a szaracén és török hódítók ellen: hol a grúz király küld segédcsapatokat a Szentföldre, hol a jeruzsálemi király frank lovagokat Grúziába, például Tbiliszi araboktól való visszafoglalásához 1121-ben. Tbilisziben katolikus püspökség működött a Szentföldről katolikusként visszatért grúzok és a Grúziában letelepedett frankok számára. A grúz királyok pedig éppúgy pártfogásukba vették a katolikus, mint az orthodox egyházat. A 15. század, Grúzia több részre szakadása után a katolikus felekezet különösen az ország keleti, oszmán fennhatóság alatti részén erősödött meg, részben mert a konstantinápolyi katolikus grúz püspökség idáig tudott elérni, részben pedig mert az orthodox egyház központja az ellenséges perzsa területen, Mcheta-Tbilisziben volt, ahonnét a törökök nem szívesen fogadták a hittérítőket. A mai délnyugati határ, Akhaltsikhe (a török időkben Rabati) környékén máig számos faluban élnek jelentős számban grúz katolikusok, akiket grúzul megtanult lengyel papok pasztorálnak. És a török alá tartozott Kutaiszi katolikussága is jelentős volt az októberi forradalomig.

A függetlenség, 1990. óta a két felekezet korábbi egyensúlya és jó viszonya megbomlott. Ahogy Tbilisziben, a Betlehemi-negyed egykori örmény templomai kapcsán láttuk, az államegyházzá vált orthodox egyház nyerésben érzi magát, és egész pályás letámadást intéz minden más felekezet ellen. 1990-től a katolikus egyház is visszakéri a maga öt templomát, de ebből csak a tbiliszit kapták vissza, a többit az orthodox egyház kaparintotta meg. Így a kutaiszit is, amely most orthodox templom. A latin feliratokat, pápai címereket és a jellegzetes katolikus szobrokat-képeket nem pusztították el, mint az örmény templomokban, de a templomot átnevezték Szeplőtelen Fogantatásról Angyali Üdvözletre, és mindent grúz ikonokkal borítanak. Igaz, ez is felemásan sikerült. Egyfelől a mellékoltárokat – ami orthodox templomban nem létezik – meghagyták a katolikus oltárképpel együtt, s csak körberakták ikonokkal, ahogy a neobarokk főoltárképet is ikonos szentélyrekesztővel ellensúlyozzák. Másfelől számos jellegzetes katolikus kegyképnek alakult ki itt olyan orthodox ikonváltozata – nyilván a korábban katolikus hívek által megszokott formulák alapján –, amelyik az orthodox ikonkánonban nem létezik, például a Hétfájdalmú Mária barokk kegykép, amelyet itt tökéletesen átültettek ikonba. Ugyanakkor az orthodox papok látványosan kiutálják a katolikus híveket, ahogy másutt is az egész országban – például grúzul tökéletesen beszélő katolikus olasz barátom grúz barátnőjét győzködték mindenki füle hallatára, hogy szakítson az „eretnekkel”, hiszen elkárhozik.

A templomban semmilyen felirat nem emlékeztet rá, hogy a katolikusoktól csaklizták el. Ugyanakkor a templom mellett áll Zakaria Paliashvilinak, a grúz zeneakadémia alapítójának emlékháza, amelynek felirata megjegyzi, hogy a mester zenei alapképzését a helyi katolikus templom kórusában szerezte. De hogy ez hol volt, netán éppen a ház mellett, arról senki sem szól.

A kutaiszi katolikusok ma ugyanebben a Newport utcában, a 10. szám alatt jönnek össze egy ház földszintjén és udvarán kialakított közösségi térben és lakástemplomban. Olyanfajta félelemben a fenyegető orthodox többségtől, mint amilyenben az emancipáció előtti zsidóság látogatta a maga elrejtett lakászsinagógáit. Három éve még szerény felirat is volt a lakás utcai homlokzatán, mára már az is eltűnt.

Folytatása következik.