Tigrisek Berlinben


Berlinben ismét megnyíltak a múzeumok, s az ember múzeumba jár, hisz azért van itt ő. Az Altes Museum ókori gyűjteménye a Múzeumszigeten régi meghitt ismerős, hiányzott már. Kifelé jövet leülök a lépcsőn, hogy a tavaszi napfényben átlapozzam az új görög portrészobor-kiállítás katalógusát, hamarosan írok is róla. S ahogy felemelem a fejem, hirtelen meglátom, amit már százezer éve nézek: a múzeum lépcsőjének két bronz szobrát. Jobbról is, balról is egy-egy lovasszobor ágaskodik, s lovasaik egy-egy nagymacskát döfnek le éppen: jobbra egy nő egy tigrist, balra egy férfi egy oroszlánt. Nem ma kerültek oda: az amazon 1843-ban, a férfi 1861-ben. Mégis most gondolok bele először: mit keres a szépművészetek háza, a szellem temploma előtt két ilyen akciószobor, ahol a nyilvánvaló fölényben lévő – lóháton, fegyverrel vadászó – emberek kihalófélben lévő védett állatokat gyilkolnak le brutálisan?

altes1 altes1 altes1 altes1 altes1 altes1 altes1 altes1 altes1 altes1 altes1 altes1 altes1 altes1 altes1 altes1 altes1 altes1 altes1 altes1 altes1 altes1 altes1 altes1 altes1

Nem vagyok egyedül ezzel a kérdéssel. A Reclam Kunstführer Berlin, amelyikhez először fordulok válaszért a múzeumshopban, ugyanezt viszi tovább, megállapítva, hogy „a szobroknak semmi közük a múzeum programjához”.

Hogyan, miért kerültek ide mégis?

Karl Friedrich Schinkel, a múzeum tervezője eredetileg a múzeumot adományozó két porosz király, III. és IV. Frigyes Vilmos lovas szobrát akarta ideállítani. Az 1823 és 1830 között, eredetileg Königliches Museum néven épült múzeum ugyanis a királyi magángyűjteménynek adott otthont, annak antik örökségét kívánta megosztani a művelt polgársággal. A múzeum így logikusan illeszkedett a királyi díszkert, a Lustgarten négyszögét körülvevő épületek sorába: délről a királyi palota (amelynek újjáépítését a háborús pusztítás majd az NDK-s idők hiánya után idén fejezik be) mint a hatalom, keletről a berlini dóm mint az egyház, nyugatról a Zeughaus, a fegyvertár majd katonai múzeum mint a hadsereg, s északról a múzeum, mint a szellem jelképe.

IV. Frigyes Vilmos azonban ellene volt a királyi portrészobroknak. De a gondolat már elindult a maga útján, s a lépcsőkorlátok lovasszobor után kiáltottak.

Friedrich Thiele: Az Altes Museum, 1830, két soha nem létezett lépcsőszoborral.

Az első lovasszobor, a sziléziai származású, de Berlinben tanult August Kiss Tigrisölő Amazon-ja, vagy egyszerűen csak az Amazon 1843-ban került a lépcső jobb korlátjára. Az Illustrirte Zeitung szeptember 30-i kiadása részletesen be is számolt a felállításról, és műkritikát is adott mellé. A L. R. monogrammal jegyzett írás szerint a mű legnagyobb érdeme, hogy közadakozásból öntötték ki. Az alkotó „volt elég merész ahhoz”, hogy műtermében életnagyságban mintázza meg a szobrot, s ezt követően állt össze „a művészet lelkesült barátainak nagy létszámú egylete, élén a királlyal” (melynek egyébként Schinkel is tagja volt), amely összeadta a kiöntéshez szükséges összeget. Ez hát az első – kívülről nem látható – kapocs a múzeum és a szobor között: a művelt polgárság tevőleges részvétele – „áldozata” – a polgári művelődés új központjának – korabeli szóhasználattal és felfogásban „templomának” – gyarapításában.

Illustrirte Zeitung, 1843. szeptember 30. A metszeten a szobor felállítását végző izomemberek mintha az amazonnak segítenének be botjaikkal a tigris ellenében.

A korabeli felfogás emellett a szoborban a szellem győzelmét látta megtestesülni az állati vadság fölött, azaz pontosan azt a Bildungszielt, amelyet a múzeum is szolgált. Nem véletlen, hogy August Kiss másik főműve az a Nikolaikirche előtt álló Szent György-szobor (1855), amelynek sárkányához hagyományosan a gonoszságot társítjuk, s ledöfése így a jó győzelmét szimbolizálja.


A termékeny kritikus Karl August Varnhagen is ezért méltatja a szobrot: „A mű nagy, merész, kifejezésteli és erőteljes alkotás. … Látni, hogy a ló már elveszett, de az ember győzedelmeskedik. A szellemi fölénnyel sugárzó szép amazon meg fog menekülni, és legalábbis bosszút áll a lóért.” Kritikustól szokatlan ez az aggódás a mellékszereplőért, de tudjuk, hogy Varnhagen hol osztrák, hol porosz, hol orosz kapitányi rangban végigharcolta a napóleoni háborúkat, s pontosan fel tudta mérni, hogy vészhelyzetben mit jelent egy ló elvesztése.

A tigrisért ekkor még nem aggódik senki. Az Illustrirte Zeitung kritikusának csupán annyi vele a kifogása, hogy míg az amazon és a ló gyönyörűen ki vannak dolgozva, addig a tigris „formátlan, zsákszerű tömegként” lóg a ló nyakán, s nem találni olyan nézőpontot, ahonnét egész alakja egyszerre látszanék. Ezt mint fotós magam is megerősíthetem.

Adolphe Braun & Compagnie fotója, 1860-66 között

A szobornak nagy sikere volt. Poroszország az 1851-es londoni világkiállításra is benevezte, ahol a Crystal Palace keleti szárnyában, a Német Vámunió (ekkoriban még nincs Németország!) kiállítási tárgyai között szerepelt. Michael Leapman írja róla The world for a shilling: How the Great Exhibition of 1851 shaped a nation (2011) c. összefoglalójában:

„Kicsivel arrébb a német August Kiss szobra egy tigris által megtámadott lovas amazonról, amelyet energikussága és finom kidolgozása nagyon sok látogató kedvencévé avat itt a Crystal Palace-ban. A tigris karmai a ló testébe mélyednek, míg az amazon a magasba emeli lándzsáját, hogy a végső döfést mérje rá.”

John Absolon: A Crystal Palace keleti szárnyának nézete, 1851

A szobor angliai népszerűségéről tanúskodik, hogy George Eliot metaforaként használhatta négy évvel későbbi kritikájában. Charles Kingsley egy elbeszéléséről szólva méltatja a romantikus lendületet és a természethűséget, szembeállítva a csupán egymást másoló, klasszicista közhelyeket alkalmazó írások tömegével, s ennek párhuzamaként írja: „A Hébéktől és Psychéktől, vagy Madonnáktól és Magdolnáktól megcsömörölve felüdülés Kiss Amazonjához fordulni.” A mű emléke nyilvánvalóan elevenen élt még a művelt angol közönség körében, ha Eliot csak így, minden bevezetés nélkül hivatkozhatott rá. Érdekes, hogy az Illustrirte Zeitung tizenhárom évvel korábbi kritikája pont azt kifogásolta a szoborban, hogy nem a klasszicista szépségideált követi, s „a legszebb organikus formák nemességének és erejének maximális kifejtése” helyett a „rettenetre és szörnyűségre”, és „a kebel és az érzelem szellemi feltöltése és megindítása” helyett „az idegrendszer erőteljes felizgatására” törekszik: „a plasztikus művészet itt teljesen elment a modern romantikus irodalom irányába”.

John Ruskin pedig még 1859-ben is hivatkozhat a kiállítás emlékére a Scotsman-ban megjelent berlini tudósításában: „Kiss Amazonja jó zsánerszobor a Múzeum lépcsőjén. Londonban nem volt előnyös beállításban.”


A fenti, 1854-es fotográfián az Amazon még egyedül áll a múzeum lépcsőjén. De már készül a párja is, az oroszlánölő, „der Löwenkämpfer”, amelyet a mecklenburgi származású Albert Wolff alkotott 1847 és 1856 között. Wolff ugyanannak a Christian Daniel Rauchnak, a berlini szobrásziskola alapítójának és a 19. század vezető szobrászának a tanítványa volt, mint Kiss. Az Illustrirte Zeitung már 1843-ban említ egy kis méretű szobrot, amelyet a szerző 1831 körül látott Rauch műhelyében, s amely egy támadó oroszlánt lándzsával ledöfő meztelen numídiai lovast ábrázolt. A szerző szerint ez ihlette – az említett változtatásokkal – Kiss szobrát is, s ezt követte, valószínűleg lényeges változtatások nélkül, Wolff a maga oroszlánölőjén.

A Löwenkämpfer. Fent Julius Moser senior 1860-as évekbeli, lent Heinz Stockfleth 1940 körüli fotóján



Az irodalom szerint Rauch már eleve a múzeum lépcsőjére szánta az oroszlánölőt, s ezt a szándékát az 1841-ben elhunyt Schinkel is ismerte és osztotta. Ez segíthette elő a korábban elkészült Amazon felállítását, illetve ez magyarázza, hogy August Kiss miért vállalkozott olyan bátran, még megfelelő anyagi háttér nélkül, a maga szobrának életnagyságú megmintázására, mintegy felismerve, hogy Rauch modellje megdolgozta a közönséget egy ilyenfajta lovasszoborra. Ez a hangulat azonban 1861-re már jórészt elmúlt. Franz Kugler kritikus, aki 1843-ban még dicsérte az Amazon felállítását, mondván, hogy nagyon illik Schinkel (azóta elpusztult) freskóihoz a múzeum előcsarnokában, 1861-ben már azt írta az oroszlánölőről, ami nekünk is az első gondolatunk száz év múlva, egy teljesen megváltozott befogadói légkörben: „Hasztalan keressük, mi összefüggés lehet a békés művészetek temploma és a barbár nyerseség efféle vad természeti ábrázolása között.” Pedig a szobor sokkal klasszicistább, kiegyensúlyozottabb, mint 1843-as elődje.

Albert Wolffnak mellesleg sikerült még egy lovasszobrot elhelyeznie az Altes Museum előtt: III. Frigyes Vilmos szobrát 1871-ben. A szobrot 1944-ben olvasztották be háborús célra.


Az ilyenfajta klasszicista zsánerszobroknál gyakori, hogy valamilyen ókori szobrot vagy legalább arról fennmaradt leírást fogalmaznak újjá. Mi lehetett a két nagymacskaölő ókori inspirációja?

Tigris- vagy oroszlánölő szobrot nem ismerünk az ókorból. De domborművet vagy kétdimenziós ábrázolást annál inkább. Az egyik pont itt van a múzeumban: egy Kr.u. 130 körüli mozaik a tivoli Villa Hadrianából, amelyen kentaurok, tehát ló-emberek harcolnak három nagymacskával: tigrissel, oroszlánnal és párduccal. A tigris éppúgy mar bele a leterített kentaur oldalába, mint az Amazon tigrise a lóéba. A múzeum 1840 körül vásárolta a mozaikot, úgyhogy a két szobrász is láthatta.




A mai befogadóra a kép úgy hat, mint egy túlírt fantasy. Kicsit sok a jóból. Három ragadozó nagymacska egyszerre? és kentaurok? Valószínű, hogy az eredetileg szándékolt hatás is ez volt. A mozaiknak a tömény egzotikumot kellett közvetítenie, ennek kulcselemei pedig a messze, valahol az oikumené szélén élő átmeneti ember-állat lények, és főleg a tigris. A rómaiak számára a tigris volt az egzotikum védjegye. A 4. századi szicíliai Villa Romana del Casaléban, az egyik legnagyobb fennmaradt római mozaikegyüttesen a központi nagy keresztfolyosó padlóját díszíti a „nagy vadászat” jelenete, ahol balra Afrikában, jobbra Ázsiában játszódó vadászatot és állatbefogást látunk. A baloldali jelenetek elég hitelesek, hiszen a rómaiak jól ismerték Afrikát, és valószínűleg a villa tulajdonosa is fontos szerepet játszott az afrikai nagyállatok befogásában és a római cirkuszba szállításában. Jobboldalt azonban, amit csak hírből ismertek, elszabadul a pokol. Alles geht, orrszarvútól a griffmadárig. S az egzotikus állatok között emblematikus szerepet játszik a tigris, mintegy fémjelezve, hogy a mesék világában vagyunk.



A rómaiak Kr.e. 20-ban láttak először tigrist, amelyet egy indiai követség hozott Szamosz szigetére ajándékként a császárnak. Augustusnak pedig, ahogy Plinius tudósít róla a Naturalis historia 8.25. fejezetében, csak Kr.u. 13-ban, a Marcellus-színház felavatásán sikerült először nyilvánosan tigrist színre állítania. Igaz, a Gladiátorban Commodus a 2. század végén már tizenkét tigrist rittyent a Colosseumba csak azért, hogy tisztességtelenül végezzen Maximus centurióval, de hát nem ez az egyetlen túlkapás abban a filmben.

A Villa Romana ázsiai jelenetei között is szerepel egy pliniusi sztori a Naturalis historia 8.25-ből, az, amelyet Baius Maximus Tertius centurio szeretett volna zeugmai mozaikpadlóján látni. Hogy ugyanis ha a vadász elrabolja a tigris kicsinyeit, az utánaered, de a vadász gömbölyű tükröt (csiszolt fémgömböt vagy domború fémlemezt) hajít elébe, amiben kicsiben látja önmagát, s elvan vele egy darabig, azt gondolván, hogy kölykeit látja. Itt látjuk a vágtató vadászt, keblén a hernyószerű kistigrisekkel, mögötte az elfoglalt tigrissel, s előtte a hajóval, amelyen már indulásra készen várják. A puszta tény, hogy ezt a vadászati formát mint ígéretes lehetőséget ábrázolták egy amúgy komoly nagyipari afrikai állatbefogó szakember villájának padlóján, mutatja, mennyire egzotikus állat volt a tigris.





A tigris egzotikuma a villa tengeri jelenetén is megmutatkozik. A művész itt a ló/víziló dichotómia alapján néhány hasonló víziállatot kreált az amúgy is kifürkészhetetlen tenger mélyére, a tengeri istenek és najádok mellé. Közöttük szerepel a vízi tigris is.



Valószínűleg a tigris egzotikuma vonzotta az amazont is mint kiegészítő szereplőt, ahogy a villa mozaikján a griffmadarat. Egzotikus állathoz egzotikus vadász illik, mint a Hadrianus-villa padlóján. S azonkívül a minden Bildungsbürger által jól ismert Vergiliustól (Aeneis 11.576-577) tudjuk hogy az amazon tigrisbőrt visel:

Pro crinali auro, pro longae tegmine pallae
Tigridis exuviae per dorsum a vertice pendent.


(Haján viselt arany ékszerek, hosszú köntös helyett tigris bőre csüng le hátán.)

Márpedig azt a tigrist valakinek el is kellett ejtenie. Ennek a sornak az illusztrációját láthatták itt a bejáratnál az Altes Museumba osztálykiránduló kis Bildungsbürgerek, amíg voltak olyanok.

Nagyot fordult azóta a világ. Éppen itt Berlinben bizonyosodott be, hogy az emberi szellem mégsem kerekedett fölébe az állati vadságnak. A tigrisben és más állatokban pedig megtanultuk az emberi vadság által veszélyeztetett természet szellemét látni. Mint itt mellettem, a charlottenburgi Birkholz idősotthon tűzfalán.


„Látsz engem? Az én életem is számít.” „Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben mindenki védelmet kap.”


A tigrisnek ezt a humanizálását látjuk a mai Die Zeit címlapján is, ahol a „Tudunk-e még bízni?” cím illusztrációjaként egyszerre szerepel félelmetes állatként (akiben nem biztos, hogy bízhatunk), és hozzánk hasonlóan veszélyeztetett és bizalomra vágyó lényként. Annak a bibliai toposznak a mintájára, ahol együtt fekszik az oroszlán a gödölyével és a tigris az amazonnal.


Nincsenek megjegyzések: