A Wang folyó versei: bakhtiari

A nyugat-iráni Zagrosz hegyei között főként nomád törzsek élnek – Reza Pahlavi sah 1930-as évekbeli reformjai előtt ők tették ki Irán lakosságának tíz százalékát. De kevés közöttük az olyan, aki mindig is nomád volt, mint a qashqaiok (ejtsd ghasghaj), a délre, a Siráz fölötti hegyekbe levándorolt azeri és türkmén törzsek utódai, akik cigányosan színes ruháikban a sirázi bazárt lepik el úgy, mint a fekete-fehér bakhtiarik az iszfahánit, s akikről szintén szeretnék majd írni. Az iráni nyelvű nomádok, mint a kurd, lor és bakhtiari törzsek, valószínűleg régi földműves kultúrák utódai, akiknek falvai a mongol hódítás majd az oszmán-perzsa háborúk évszázadai alatt pusztultak el, s a hegyekbe menekült túlélők a nomád pásztorkodással cserélték fel a földművelést. Sok jel utal erre, mint például az előző bejegyzés végén látott kőoroszlánok, amelyeket máig a jeles törzsfők sírja fölé állítanak, s amelyek ősei a Zagrosz határolta méd birodalom palotái előtt álltak. De az is, hogy a bakhtiari pásztorok, ha tehetik, újra falvakat hoznak létre a hegyek között, immár nem földműves falvakat, mert ott már csak szikla van, hanem afféle tanyaközpontokat, ahonnét a család két-három hónapos legeltetésekre vonul ki a környező hegyekbe. Az egyik ilyen falu سر آقا سید Sar Agha Seyyed, azaz Szejjid aga forrása, Iszfahántól kétszáz kilométerre keletre, közvetlenül a Zagrosz gerince alatt.

Az iráni turizmus egyik sokcsillagos nevezetessége Masule falu a Kaspi-tenger partján, amelynek házai fecskefészkekként kapaszkodnak fel a hegyoldalra. Masule azonban szinte csak mesterséges turistalátványosság Sar Agha Seyyedhez és a többi hasonló névtelen faluhoz képest, s talán csak annak köszönheti hírnevét, hogy turistabusszal is megközelíthető. A bakhtiari falvakhoz nem vezetnek utak: erről maguk a bakhtiarik gondoskodtak az évszázadok folyamán, így védekezve a sokféle hódító ellen a mongoloktól a perzsa államig. A vidéket az év nyolc hónapjában egyébként is elzárja a külvilágtól a hó. Amikor azonban látogatható, olyankor gyönyörű zöld is, s a rövid tavasz és nyár alatt lázasan igyekeznek virágot hozni a vad és a „fordított” tulipánok, azaz császárkoronák. Mint Maryam Zandi, Abbas Ghaderi és Mirjam Terpstra képein.

چشمی کوهرنگ Cheshme-ye Kuhrang (Kuhrang-forrás; az egyik legismertebb forrás a bakhtiari vidéken). A Mahoor Institute موسیقی بختیاری Musiqi-ye bakhtiâri (Bakhtiari népzene) albumáról (2007)

Régóta szeretnék már írni az Iszfahán fölött, a Chahar Mahal hegyvidékén élő bakhtiari nomádokról, akik még ma is úgy vonulnak milliós tömegben nyári szállásukról a télire, a völgyekből a hegyi legelőkre, lélegzetelállító utakon át, hegyi folyókat nyájukkal együtt átúszva, mint ahogy az első iráni néprajzi film, a Grass (1925) bemutatja, s akik tavasszal színes ponyvás szekerekkel ereszkednek le Iszfahánba, hogy letegyék a bazárban a télen készített szőtteseiket. Kezdetnek álljon itt most csak az a fotósorozat, amelyet Alieh Sâdatpur – az öreg bicikliket megörökítő iszfaháni fotográfusnő – készített róluk, s amelyet Bahman Alaeddin azaz Masoud Bakhtyari bakhtiari népzenész blogján találtam. A kísérőzenét is az ő lemezéről vettem.

Masoud Bakhtyari (Bahman Alaeddin): Tey tum rah تی توم ره /Râh-e bârik راه باریک (Sikátor) (4'13"). A Bahang بهنگ /Arus عروس (Menyasszony) (2007) lemezről.