Bolygó szobrok Tiranában

A kommunizmus kísértete helyüket nem lelő bolygó szobrok formájában járja be Tiranát.

Sztálin és Lenin monumentális bronzszobra a szocializmus bukása előtt Tirana két fő terén állt. Sztáliné a legfőbb téren, azon a talapzaton, amelyen ma Szkanderbég szobra áll. („De a kő marad” címmel írtam már róla, milyen nélkülözhetetlen szerepet játszottak a korábbi rendszerek emlékmű-talapzatai az új rendszer szobrainak ready-made alépítményeként.) Leniné innen délre a Dëshmorët e Kombit, azaz a Nép Mártírjai sugárúton.

A gengszterváltással szalonképtelenné vált szimbólumokat az 1991-es tüntetők húzták le talapzatukról. De annyi előrelátás már nem volt bennük, hogy fel is darabolják őket, mint Budapesten 1956-ban, s a szó szerint bukott vezetők menedékre találtak 

a közeli képzőművészeti főiskola hátsó udvarán, az egykori királyi palota árnyékában, szemben az Enver Hodzsa mauzóleumaként épült piramissal. Itt bekkelték ki az albán demokrácia viszontagságos évtizedeit, reménykedve benne, hogy majd csak visszatér a nép a hagyományaiknak leginkább megfelelő személyi kultuszhoz, s akkor az ő napjuk is felvirrad majd. Itt addig sem voltak szem előtt, de aki tudott róluk, szabadon bejöhetett az udvarra és lefotózhatta őket.

A kép jobb oldalán álló másik nagy Sztálin-szobor nem a város központjában, de hasonlóan kiemelt helyen állt, a központtól délnyugatra fekvő Kombinat városrésznek, a nagy textilgyárak otthonának városházája előtt, mint az alábbi fotó mutatja:

A Covid leple alatt azonban, mint másutt is, sok minden változott Tiranában. Öt év után ma újra fel akartam keresni az udvart, de olyan látvány fogadott, mint Bokát a Pál utcában. Az udvaron és környékén új épület beton váza magasodott, a szobrok sehol. Kérdezem a szemközt posztoló rendőrt, hová lettek, de a nevek említésére megkeményedik az arca, és angolul közli, hogy nem tud angolul.

A kommunizmus áldozatainak szentelt betonbunker mellett önjelölt idegenvezető magyaráz olasz turistáknak. Őt kérdezem, és rutinosan igazít útba Mehmet Shehu villája felé.

Mehmet Shehu, a muszlim papfiból lett „albán Rajk”, a lánglelkű forradalmár, a spanyol polgárháború önkéntese, Sztálin megveszekedett híve 1944 után az albán néphadsereg főparancsnokaként megalkuvás nélküli tisztogatásával vívta ki Enver Hodzsa elismerését, aki Koçi Xoxe belügyminiszter purgálása után annak megürült helyével ajándékozta meg őt. Shehu élete végéig a kettes számű figura volt Hodzsa mögött, végig kitartva kemény álláspontja mellett. Amikor egy moszkvai látogatás alkalmával Hruscsov megkérdezte, mit tart Sztálin legfőbb bűnének, Shehu köntörfalazás nélkül a szemébe mondta: „azt, hogy magát nem tüntette el időben”. Ő hozta össze a sztálinizmus két utolsó bástyája, Kína és Albánia testvéri szövetségét is, amely a rendszer bukásáig fennmaradt.

Maga Shehu azonban nem maradt fenn addig. 1981. december 17-én holtan találták villájában, mellén golyó ütötte lyukkal. A hivatalos álláspont szerint öngyilkosságot követett el. Nem sokkal később azonban letartóztatták öccsét, feleségét, fiát és két lányát. Mindannyian börtönben haltak meg az 1980-as években. Életben maradt kisebbik fia, Bashkim Shehu a szocializmus bukása után igyekezett igazságot szolgáltatni neki, azt hangoztatva, hogy apja politikai gyilkosság áldozata lett. El is mondta az okát nyíltan a tévében. Természetesen, mint mitológiákban szokás, egy nőt kell keresni az események mögött. Shehu öccse olyan nőbe szeretett bele, akinek családja nem volt rendszerkonform; rokonainak egy része az USÁ-ban, a másik része, ettől nem függetlenül, albán börtönökben. A rettegett titkosrendőrség, a Sigurimi főnöke megpróbálta rábeszélni Shehut, hasson öccse lelkére, mire az csak annyit válaszolt: „Fiatal még. Hadd szeressen.”

Bashkim Shehu változatát erősíti, hogy apja halála után nemcsak családja tűnt el a börtönben, hanem ő is ravasz jugoszláv, amerikai és orosz kémnek bizonyult. Enver Hodzsa meg is írta ezt nyíltan 1982-es A titoisták című könyvében, több fejezeten át ecsetelve Shehu álnokságát.

Shehu bukásáról és haláláról egy másik, jóval olvashatóbb könyv is megjelent, jóval az események és a rendszer bukása után, Ismail Kadare Az utód (Pasardhësi) című regénye, amely magyarul, azt hiszem, még nem olvasható, de amelyet a szerző talán legnagyobb művének tartanak. Ennek oka nyilván a személyesen átélt kor.

Nos, hát az ő kertjében talált otthonra Sztálin és Lenin. A legjobb helyen, utolsó hívüknél. A villához vezető bekötőút elején a továbbhaladást tábla tiltja meg, s a tiltást a kapuban álló fegyveres őr erősíti meg egyértelmű gesztikulálással. A házat állítólag a kormány használja protokolláris eseményekre. Akárhogy is, egy páncélozott fekete autót látunk kigördülni onnan, az őr tiszteleg neki. Talán ma is a titkosrendőrség működik itt? Illene a szobrok szelleméhez.

Ha a kapuhoz nem is férhetünk hozzá, de a szomszédos parkból nyugodtan fotózhatjuk a villát és az ott világosan látható szobrokat, az őr ezért nem szól. A fák alatt jól kivehető Lenin feje, s mindjárt a kapun belül áll Sztálin, előtte a Sigurimi hírhedt fekete autója, a szovjet ZIS, ma már oldtimer. Vajon veterán kommunistákért ezzel mennek ki manapság, hogy azonnal képben legyenek?

A rendszer azonban tanult valamit, mert a szobrok felállításának legitimálására az ellenzéktől kölcsönzött érvet használ. A szobrok eszerint művészeti installációként állnak itt. Különös érv egy olyan korban, amikor a művészet definíciójához egyre inkább hozzátartozik az interaktivitás, azaz hogy nemcsak a művész keze, hanem a néző szeme is teszi a művészetet. Itt, a villa kertjében elrejtve, és a potenciális nézőket karhatalommal távol tartva tőle inkább a művészet középkori definíciójának tesznek eleget, ahol elég volt, ha Isten látja a szobrokat.

De nem tudom, akarom-e azt a szemmel láthatólag már készülődő szép új világot, amelyben ez az installáció ismét teljes nyilvánosságot kap majd.

Sztálin Vesta-szüzei

Amikor Bulgária 2007-ben belépett az Európai Unióba, az országban betiltották az évszázadok óta hagyományosan űzött medvetáncoltatást. Az osztrák Négy Mancs alapítvány a gazdáiktól európai támogatással megvásárolt állatokat a számukra kialakított belicai medveparkba szállította, ahol azóta is fokozatosan tanítják őket arra, hogyan éljenek, mozogjanak, párosodjanak, keressenek élelmet szabad medve módjára. Mégis, ha embert látnak, ezek a medvék újra meg újra két lábra állnak, és táncolni kezdenek. Mintha egykori gazdájukat hívogatnák, hogy jöjjön és vegye kezébe újra irányításukat. Mintha azt mondanák: „Verjen meg, bánjon velem komiszul, de szabadítson meg ettől az átkozott feladattól, hogy felelősséget kelljen vállalnom saját életemért”, írja a lengyel sztárújságíró, Witold Szabłowski Tańczące niedźwiedzie (Táncoló medvék. Igaz történetek olyan népekről, amelyek visszakívánják a zsarnokságot) című 2014-es könyvében.

Szabłowski az első fejezetet a cigány medvetáncoltatókkal és állatvédőkkel folytatott beszélgetéseinek szenteli. De mint a könyv alcíme jelzi, egyszersmind metaforaként is használja a rab, de felelősség nélküli életükre visszavágyó medvék figuráját. Észtországtól Görögországig végighaladva az egykori Kelet-Európa országain egy-egy riportciklusban mutatja be, milyen nosztalgiával emlékeznek ezek a népek az elmúlt diktatúrákra, mint a mindenféle értelemben vett biztonság időszakára, s hogyan válik ez a nosztalgia újabb diktatúrák táptalajává.


A nyolcadik fejezet Grúziáról szól, annak is egyik emblematikus épületéről, a gori Sztálin-múzeumról. A múzeumot 1957-ben alapította Gori tanácsa a Vezér szerény szülőháza mellett, amelyet mintegy szarkofágként pompás sztálinbarokk védőépülettel vettek körül. A múzeum alapítását áttételesen Hruscsovnak az 1956-os XX. pártkongresszuson tartott titkos beszéde ösztönözte, amely elítélte a sztálinizmus bűneit. Noha Grúzia különösen sokat szenvedett Sztálin és Berija rémuralmától, a grúzok nemzeti büszkeségük megtiprásának értékelték a beszédet, s két hét múlva, március 5-én, Sztálin halálának évfordulóján tömegesen vonultak az utcára, abszurd módon a szovjet kormánnyal szemben védelmezve Sztálin emlékét. A több napon át tartó tüntetést a szovjet hadsereg végül tankokkal tiporta el, nyomukban több tucat – vagy több száz – halott maradt. A grúz pártvezetés ettől fogva eltávolodott a szovjettől, s ennek egyik első gesztusa volt a gori Sztálin-múzeumnak, „az igazi Sztálin” emlékhelyének megalapítása.

A múzeumot az 1990-es években hosszú időre bezárták, de a kiállítás megmaradt. Azt tervezték, hogy újjárendezve, a sztálinizmus bűneit is bemutatva nyitják meg újra, de ebből semmi sem lett. A 2000-es években újra megnyílt múzeum kiállítása a régi maradt, mindössze egy-két tablót tettek hozzá a grúz történeti háttér illusztrálására. És a régi maradt a múzeum és a múzeumi dolgozók szelleme is. Ezt a szellemet ragadja meg Szabłowski a múzeumi munkatársakkal folytatott beszélgetéseiben, amelyekből az alább általam fordított Sztálin Vesta-szüzei című fejezetet összeállította.


„Eljön hozzám éjszakánként. Rámnéz, pipára gyújt, megpödri a bajszát. Mosolyog, aztán az ajtó felé indul. Olyankor sírok, és azt kiabálom, hogy maradjon. De melyik férfit indítana meg egy nő sírása? Ilyenek a grúz férfiak: isznak, beléd hatolnak, gyorsan elélveznek, aztán álomba merülnek. Gyűlölöm a részeges férfiakat. De itt, Goriban nincs másfajta. Másfajta csak az amerikai filmekben létezik.

De Sztálin másfajta volt. Nagyon művelt. Tudta, hogy kell bánni egy nővel, hogy kell udvarolni neki, hogyan legyen jó illata. Szerényen élt, de mindig szép ruhát viselt. És soha nem ivott túl sokat. Vagy ha igen, akkor is jó külföldi alkoholt. Nem is kell említsem, hogy legyőzte a fasizmust és Hitlert. Úgyhogy évekkel ezelőtt azt mondtam magamnak: Tánya, mi az ördögért kell részegekkel küszködnöd? Mi az ördögért, ha egyszer Sztálinnal is élhetsz?”


Anna Sreseli: Mintha a családhoz tartozna

„A ház előtt állunk, amelyben Joszif Visszarionovics Sztálin született. Szülei szegénységben éltek. Anyja a helyi papokra mosott. Apja cipész volt. Mint látja, a ház köré klasszikus stílusú épületet emeltek, míg a szomszédos házakat lebontották. Igen, az egész negyedet. Nem, nem látok benne semmi különöset. Jobban örülne, ha tyúkok kapirgálnának és gyerekek fociznának itt?

Nagyanyám az egyik lebontott házban lakott. Egy lakótelepen kapott új lakást. Élete vége felé mindig azt mondta: „Milyen szerencsém van, hogy Sztálin háza mellett születtem! És hogy még mindig láthatom az ablakomból.”

Nagyanyám még emlékezett Sztálin anyjára. Sztálin több mint egy évtizeden át lakott itt, anyja viszont szinte élete végéig. Nagyon büszkék voltunk rá. Erre voltunk a legbüszkébbek. Mert a mi városunkban semmi sem történik. Ha a múzeum nem volna, már régen megszűnt volna.

Néhány éve háború volt. Az oszét határ nincs messze. Vagy száz orosz harckocsi benyomult Goriba. Tbiliszibe menekültünk. Azért nem aggódtam, hogy a házunkat és a lakásunkat felrobbantanák, csak azért, ha a múzeumot. De nem tettek kárt semmiben. Még mindig félnek Sztálintól. Egy fűszálban sem tettek kárt. Csak lefotózták egymást a szobra előtt. Így mentett meg minket Sztálin a síron túlról is.

Amikor iskolába jártunk, az egyik lány azt tervezte, hogy majd bolti eladónő lesz, a másik, hogy űrhajós, de én a mi nagy honfitársunkról akartam mindenkinek beszélni. Egész életemet úgy irányítottam, hogy ez valóra váljék. Történelmet tanultam. Az egyetem után pedig egyenesen a múzeumba jöttem munkát kérni.

De addigra már a Szovjetunió összeomlott. A múzeum bezárt és kis híján elpusztult. Csak nemrég kezdtek újra munkatársakat felvenni. Én voltam az első. Közben középiskolában is elkezdtem történelmet tanítani, úgyhogy csak részidőben dolgozom a múzeumban.

Az egyetemen még azt tanították, hogy Sztálin kiemelkedő államférfi volt. De a rendszerváltozással a tananyag is megváltozott, s most azt kell tanítanom, hogy zsarnok volt és bűnöző. Nem hiszem, hogy ez igaz lenne. Az áttelepítések? Szükségesek voltak, hogy a népek békében élhessenek. A kivégzések? Nem ő volt a felelős értük, hanem Berija. Az ukrajnai éhínség? Az természeti katasztrófa volt. A katyni mészárlás? Tudtam, hogy rá fog kérdezni. Minden lengyel rákérdez. De hát háború volt. Háborúban az ilyesmi normális dolog. És mielőtt kiabálni kezdene, hadd fejezzem be. Lecsillapodott? Jó, akkor elmondom a saját személyes véleményemet.

Én nagy embernek látom Sztálint, de nem mondhatom el ezt sem a diákjaimnak, sem a turistáknak, így hát azt mondom: „Egyesek diktátornak látják, mások zsarnoknak, megint mások géniusznak. Ki-ki maga döntse el, ki volt valójában.”


Tatiana Mardzhanishvili: Ó Krisztusom, vigyél el az én drága Sztálinomhoz

„Amikor azt nézem, mit tettek a mi szeretett Sztálinunkkal, a szívem vérzik. Hogy tehették? Hogy faraghattak szörnyeteget, kannibált egy ilyen jó emberből?

Valamikor régen az egyik busz a másik után érkezett a múzeumunkhoz. Az emberek sok száz méteres sorokban álltak a kapu előtt. Gyakran néztem végig azoknak az embereknek az arcát, és láttam, hogy a jóság árad belőlük. De manapság? Az egyik elharapná a másik torkát. Ez a maguk kapitalizmusa.

Ma már nem járok oda. Egyfelől mert sajnálom a fiatalságomat, a munkámat, a barátaimat. Másfelől pedig mert a lábaim már gyengék. Még a lépcsőn se tudok egyedül lemenni. Márciusban nyolcvankettő leszek. Az ember nem várhatja, hogy egész életében egészséges marad. Reggel felkelek, vágok egy szelet kenyeret, teát főzök, leülök, és azt mondom magamban: „Ó, Krisztusom, miért engedted, hogy ilyen időket érjünk? Miért káromolják a mi drága Sztálinunkat?”

De aztán arra gondolok: „Tánya, emlékezz csak, mennyit szenvedett Sztálin a népért. Temiattad is volt, hogy olyan keveset evett és aludt. Legyőzte a fasizmust, hogy te befejezhesd az iskolát.” Olyankor előveszem az érmét Sztálin képével, amelyet nyugdíjba vonulásomkor kaptam. Megsimogatom a drága ember bajuszát, és valahogy jobban leszek.

1975-től dolgoztam a múzeumban, mint nabljudatyel, a kiállítási tárgyak rendjéért és biztonságáért felelős személy. Ha bárki meg akarta érinteni őket, oda kellett mennünk és rákiabálnunk.

Nem volt könnyű. Gyakran falusi öregasszonyok jöttek, akik térdre vetették magukat a mi Sztálinunk előtt. Egymás után minden képet meg akartak csókolni a kiállításon, mint az ikonokat a templomban. És itt több mint ezer kép van. Ha egy egész busznyi csődült be belőlük, és mindannyian meg akarták csókolni őket, mit csinálhattam? Ha az igazgató látott, odamentem és rájuk kiabáltam. De ha nem látott, azt mondtam: „Csak csókoljátok, nénéim. Isten adjon erőt, egészséget. Csak a maszkhoz ne nyúljatok!” A maszk az egész múzeum legszentebb tárgya, mert ez az ő halotti maszkja.

Azelőtt a tbiliszi Nemzeti Múzeumban dolgoztam, de második férjem Goriból volt, és sikerült átkérni ide magam. Nem volt könnyű. A Sztálin-múzeum nem az a hely, ahová az ember csak besétál az utcáról, és megkérdezi: „Van szabad állásuk?” A közvélemény is sokat számított. Én elvált asszony voltam. Az első férjem ivott és vert. Ennyi elég is róla, minél kevesebb, annál jobb. Attól féltem, hogy a válás problémát jelent majd. Szerencsére nagyon jó ajánlást kaptam a tbiliszi múzeumból.

Az egész világ legkiválóbb emberei jöttek megcsodálni Sztálin házát. Egész Oroszországból, Ázsiából és Amerikából. Újságírók, nagykövetek, művészek. És én ott álltam a tárgyak között, kis névkártyával, és annyira büszke voltam! Ez az állás a mindent jelentette számomra. A múzeum szinte az otthonom volt.

A férjem nem értette ezt. Nincs róla mit mesélnem. Noha csupán teremőr voltam, de olvastam is, és új embereket ismertem meg. De ő is ivott. Megpróbált megütni, de ezt már nem tűrtem. Később beteg lett és leszázalékolták. Egész nap otthon ült a lakásban, vagy az anyjánál. Csúnya dolgokat mondott Sztálinról, csak hogy engem bosszantson.

Amikor a Szovjetunió összeomlott, elkezdett gúnyolni. Nagy elégtétel volt neki. Aztán meghalt.

Kár, hogy nem élte meg a mostani időket. Most én gúnyolhatnám. Mire jó ez az egész kapitalizmus, az amerikai kekszek, dzsúzok és csokoládék? Manapság már rendes tejet se kapni. Az is dobozban van, mert Amerikában is így van. Azt gondolom magamban: „Ó, Krisztus, vigyél el az én drága Sztálinomhoz. Vigyél el ebből a világból, mert nem bírom tovább.”


Nana Magavariani: Ha csak ránézek, a borzongás fut végig a gerincemen

„Az én címem „személyzeti főnök” volt. Ma „manager”.

A múzeumnak hatvanhárom alkalmazottja van. Én vagyok a felelős a felvételükért és alkalmazásukért. Tíz kiállításvezetőnk van, tizenegy teremőrünk, és két pénztárosunk. Tavaly óta egy úttörőnk is van, egy lány egyenruhában és vörös nyakkendőben, aki képeslapokat árul és beáll fotókhoz. Ez az én ötletem volt, amelyért az igazgató külön dicséretben részesített. A turistának kell valami, amivel fotózkodhat. Különben nem mond jót a múzeumunkról, és rossz píárunk lesz. Tudom ezt, mert speciális képzésben részesültünk a kapitalizmus keretén belüli turisztikai tevékenységből.

Valaha főleg a Szovjetunióból jöttek. Az orosz nyelv elég volt, de két olyan alkalmazottunk is volt, aki angolul és franciául tudott. Manapság az orosz turista ritka, mint a fehér holló. Ha jön egy, a fele személyzet összefut a látására. És a lehető legjobb vezetésben részesítjük. Hadd lássák, hogy politika ide vagy oda, a grúzok még mindig barátaik.

Manapság a legtöbb turista Amerikából és Lengyelországból jön. Ami probléma, minthogy nem minden alkalmazott beszél annyira angolul, hogy vezetni tudja az ilyen turistákat. Itt minden turistának saját vezetője van. Mit tegyünk? Nem akarom kirúgni a lányokat nyugdíjazás előtt, és angolul sem akarom már megtanítani őket. Jól látják, hogy az új időkben már nincs rájuk szükség, hogy már csak terhet jelentenek a múzeumnak. De sosem beszélünk erről. Tudom, mit jelent az, idő előtt elveszíteni az állásodat.

Annak idején ruhagyárban dolgoztam. Ott is a személyzeti osztályon. A Szovjetunió összeomlásakor a ruhagyár is vele omlott. Mindent elloptak, még az üveget is az ablakkeretből. Sztálin idejében ilyesmi nem történhetett volna. A bűnösöket szigorúan megbüntették volna. Úgyhogy manapság, ha azt hallom, miket beszélnek róla, annyit mondok: „Emberek, elment a józan eszetek. Emlékezzetek a Szovjetunióra. Mindenkinek volt munkája. A gyerekeknek ingyenes oktatása. Tbiliszitől Vlagyivosztokig.” Ha nem lett volna kommunizmus, én például még mindig vidéken élnék. Álmomban sem gondolhattam volna rá, hogy menedzser legyek, hiszen annak idején csak férfiak töltöttek be ilyen posztot. Egyetlen rendszer sem adott ennyit a nőknek.

Az összeomlás óta minden rosszabb. Régen az orvosok nem utasíthattak el egy szegényt sem. Mára az egészségügyi rendszert privatizálták, s még akkor is kell fizetned, ha a lábadat törted el. Ugyanez van az oktatásban. Annak idején a nyugdíjasok ingyen telefonáltak, és kevesebbet fizettek az áramért. De most? A nyugdíj húsz dollár, az árak meg mint Nyugaton.

És a nők számára egyre rosszabb és rosszabb a helyzet. A Szovjetunióban jó volt az élet. Nem volt háború. És ha egy férfi megütött, elmehettél és panaszt tehettél a pártbizottságnál. A pártbizottság tájékoztatta a pártsejtet a gyárban, és az erőszakoskodó csúnyán megjárhatta.

Manapság a férfiaknak nincs munkájuk, és egyre frusztráltabbak. És ha valamelyikük megüt, nincs, aki megvédjen.

De a mi múzeumunkban a legtöbb alkalmazott nő. Még a szerelőknél is, amilyennel egyetlen más munkahelyen sem találkoztam. Itt a legtöbb kiállítóteret Sztálinnak mint fiúnak, férjnek és apának szentelték, nem annyira mint katonának vagy stratégának. A nők sokkal inkább szokva vannak ehhez.

Azt hiszem, Sztálin bűvereje működik itt. Mindig bolondultak érte a nők. A diplomatafeleségek feljegyezték naplóikban, milyen vonzó volt.

Valami ebből a bűvöletből máig megmaradt. Néha, ha megállok halotti maszkja előtt, elég ránéznem, és olyan borzongás fut végig a gerincemen, hogy ki kell mennem egy percre a friss levegőre.


Larisa Gazashvili: Szeretem a költészetét

Szüleim voltak a Sztálin-kor Rómeó és Júliája.

Apai nagyapám grúz herceg volt. Fehér lovon járt, nagy birtoka volt, és házában egy lezárt ládát tartott, tele arannyal. Amikor bejött a kommunizmus, kuláknak nyilvánították, elvették a földjét és az aranyát, és semmije sem maradt, csak a ládája. Máig is megvan nekem.

Anyai nagyapám parasztcsaládból származott. Sztálinnak köszönhette, hogy iskolába járt. Sztálinnak köszönhetően dolgozhatott egy kolhozban, amelynek később – ugyancsak Sztálinnak köszönhetően – az elnöke lett.

Minél rosszabbra fordult apai nagyapám élete, annál jobbá vált az anyai nagyapámé. Amikor szüleim beleszerettek egymásba, egyikük apja sem akart hallani a házasságról.

Kolhozelnök nagyapám bezárta anyámat a házba. Később Moszkvába küldte egyetemre. A barátai fiai közül keresett neki kérőket.

Másik nagyapám, a herceg az egykori arisztokraták között keresett feleséget apámnak. Később üvöltözött vele. Még később kitagadta őt.

De hát mint tudjuk, ha a fiatalok valamit a fejükbe vesznek, nem lehet eltántorítani őket tőle. Szüleim esküvőjén egyikük rokonai sem voltak jelen. Soha nem látogatták egymást, s úgy tettek, mintha nem tudnának egymásról. Így is maradt ez életük végéig. Úgyhogy amikor a Sztálin-múzeumban kaptam állást, kolhozelnök nagyapám szívből megcsókolt. Herceg nagyapám pedig halálosan megsértődött.

A múzeumban én voltam a propagandafelelős. Nagyon komoly munka volt. Újságot adtunk ki, Sztálin költészetét és más irodalmat. Gyönyörű verseket írt. Romantikus verseket, amelyektől elgyengül az ember szíve. Ha nem politikus lett volna, ki tudja, talán megkapta volna a Nobel-díjat.

Az újságot Értesítőnek hívták. Illetve annak idején a Joszif Visszarionovics Sztálin Múzeum Értesítőjének. De a Szovjetunió összeomlása után egyszerűen csak Értesítőnek. Hogy senki érzéseit meg ne bántsuk.

A Szovjetunió összeomlását szörnyű zűrzavar követte. Először bezárták a múzeumot, aztán megint kinyitották. Megváltoztatták a kiállítást, aztán megint visszaállították a régit. Senkinek nem volt rá pénze, hogy teljesen kicserélje az egész kiállítást. És bátorsága sem volt senkinek rá, hogy teljesen bezárja a múzeumot. Túlságosan sok grúz szereti még mindig Sztálint.

Manapság sajnos nincs már pénz az Értesítő kiadására. És én is kiállításvezető lettem.

Kalinyingrádban jártam egyetemet. Jó életem volt ott. Az iskolában dolgoztam, de amikor Mama súlyos beteg lett, vissza kellett jönnöm Goriba. Egy ismerősünk azt mondta, hogy a Sztálin-múzeumból egy nő szülési szabadságra ment. Úgyhogy a pártbizottságra mentem, hogy megkapjam a munkát. Azt mondták, először vizsgát kell tennem.

A vizsga nehéz volt. Fejből kellett idéznem a Kommunista Párt történetéből, Sztálin életrajzából, és a Szovjetunió történetéből. De én történelmet tanultam, mindent tudtam fejből. Úgyhogy jó eredménnyel végeztem.

Olyan sok rosszat mondanak manaság a kommunizmusról. De annak idején az igazgató tudta, hogy vasárnap mindig szabadságra kell engedjen, mert templombajáró vagyok. De most vasárnapra is beosztanak. Merő gonoszságból, azt hiszem.


Tatiana Gurgenidze: Én jó lennék hozzá

Rossz rendszerben születtem. Mert csak a szocialista munka hőseként tudok gondolkodni. Ha valamit kell tenni a közösségért, megyek és teszem. Faliújságot szerkesztek az alkalmazottak és oktatást az egyedülálló anyák számára.

A kommunizmusban mindenki tisztelettel tekintett volna rám. De most, hogy kapitalizmus van, úgy tekintenek rám, mint egy idiótára.

Úgyhogy ha már végképp nem tudok mit tenni velük, eljövök ide a múzeumba, hogy megnyugodjak. És azt mondom: „Sztálin elvtárs, tudom, hogy maga értékelné.” És ez segít. És ha Sztálinnal álmodom – tudja, mondtam, hogy rámnéz, megpödri a bajszát, és kimegy – az rendszerint egy ilyen megnyugtató múzeumlátogatás után van.

A férfiakhoz való viszonyomat tekintve sem jó korban élek. Tudja, a Szovjetunióban nem volt szex, legalábbis nem nyilvánosan. Csak „a nemek közötti érintkezés”. Nem volt semmi olyasmi, amit a fiatalok néznek manapság a tévén. Ezek a zenés videók és meztelen seggek, pardon a kifejezésért. Csók helyett csak könnyedén megsimította az egyik a másik karját, s az elég is volt. Egy nőnek jó munkásnak kellett lennie, szerényen öltöznie és viselkednie. Úgyhogy amikor már végképp megdöbbenek a mai fiatal lányok látványán, megint elmegyek a múzeumba. És azt mondom: „ Sztálin elvtárs, magának sem tetszene.” És ez is segít.

Nem szeretem a részegeket. Sem a kábszereseket. Az elnökünkön is megdöbbenek, hát miért kell elidegenítenie Oroszországot tőlünk? Mindenki tudja, hogy még a medvével is meg lehet egyezni, ha nagyon akarsz. De Szaakasvili minden áron egy második Amerikát akar itt létrehozni. Miközben Oroszország itt van a szomszédban. Egy háborúnk már volt miatta, és biztos, hogy lesz még több is. Amikor kitört a háború, bezárták a múzeumot, úgyhogy a parkba jöttem el, a szoborhoz, és ott mondtam el neki: „Sztálin elvtárs, maga szilárdan kézben tartaná a helyzetet, és béke lenne.”

Néha pedig elmegyek hozzá, és azt mondom neki: „Ha élne, talán együtt volnánk, mi ketten. Jó társa lennék. Tudok főzni, vidám asszony vagyok, és jól tudok énekelni is.” És arról ábrándozom, milyen jó lenne Sztálin feleségének lenni. De aztán elhessegetem a gondolatot, mert úgy tűnik, mintha idióta lennék. A kommunizmus összeomlott. Annyi neki. Vége. Volt-nincs.

Ha olyankor álmodok vele, amikor így érzek, akkor nagyon hűvös és távolságtartó vagyok vele álmomban.”


Natia Joldbori: Fiam, légy olyan, mint Sztálin

„Anyám azt mondta: „Kedvesem, ne menj oda dolgozni. Persze, Sztálin nagy ember volt. De manapság rosszul mutat a CV-dben. Egyszer majd más állásra pályázol, és emiatt nem kapod meg. És egyáltalán, kellemetlen ott dolgozni.

De van egy kisfiam, és szükségem volt a pénzre. Goriban, ha többre vágysz, nincs más választásod. Taníthatsz iskolában, dolgozhatsz az önkormányzaton, vagy pedig Sztálinlandban, ahogy némelyek hívják a mi múzeumunkat. Különösen a fiatalok szeretnek gúnyt űzni belőle. Az itt dolgozó nőket pedig sztalinetteknek, vagy Vesta-szüzeknek, mintha az lenne a dolguk, hogy ne engedjék kialudni a kommunizmus tüzét. Jól ismerem ezt, noha látom, hogy Goriban a legtöbb ember számára a Szovjetunió összeomlásával vége lett a világnak. Van egy idősebb kollégám, akinek mindkét nagyapját a sztálinizmus alatt ölték meg, de azért sem szűnök meg védeni és szeretni őt.

Nem igazán emlékszem a kommunizmusra. Én már a hanyatló korszakában születtem. Emlékszem a vilniusi tankok látványára a TV-ben. Amikor visszanyertük függetlenségünket, papával kimentünk a főtérre egy grúz zászlóval. Ezek szép emlékek.

Papa hamar megértette az új idők szavát. Hétévesen már elküldött angolt tanulni. Angoltudásomnak köszönhetem az állást a múzeumban. Csak ketten vagyunk, akik beszéljük. Ezért mi kapjuk a legtöbb csoportot, míg azok a nők, akik odaadóan imádják Sztálint, csak ülnek és isszák az egyik kávét a másik után. Aztán ugyanazt a fizetést kapjuk. De nem panaszkodom. Fő, hogy van munkám.

Fiam egy szót sem tud oroszul. Angolul tanul az óvoda óta. Az övék már egy teljesen más generáció lesz. Sztálin? Egy absztrakt fogalom.

Hogy mit gondolok Sztálinról? Itt, Goriban szokás, hogy a szülők és nagyszülők elviszik a kicsiket a múzeumba, és mesélnek róla. Én is elhoztam a kisfiamat. És úgy mondom neki, ahogy azokban az amerikai sikertankönyvekben áll: „Sokkal rosszabb helyzetből indult, mint te. Apja részeges volt, házuk összeomlófélben, és társai semmirekellőek voltak. De ő keményen dolgozott, s ennek köszönhette, hogy évek múltán az egész ország ura volt. Ha te is tanulsz, te is sokat elérhetsz.”


Anna Tkabladze: Bojkottáljuk Lengyelország felosztását

„Ezek voltak a kedvenc cigarettái. Ez az óra, amelyet anyjától kapott. Jó fiú volt. Odaadó férj. Szerető apa. Úgy gondoskodott alárendeltjeiről, mintha tulajdon gyerekei lettek volna.

Manapság azt mondják, rossz ember volt. De az archívumban vannak róla képeink, ahol nyáron almafákat ültet. Én úgy gondolom, egy rossz ember megver vagy megöl másokat, nem fákat ültet. Tudom, maguk másképp látják. Hogy milliókat ölt meg. De erre nincs bizonyíték. Berija minden dokumentumot meghamisított. Sztálin csak egyetlen hibát vétett: hogy túlságosan jó volt. Túlságosan bízott másokban.

Nem mondhatok el mindent a turistáknak. Az igazgatóságnak előírásai vannak a vezetés számára. Hogy mi áll bennük? Az, amit mondtam: hogy jó fiú és odaadó férj volt. Megemlíthetjük azt is, hogy legyőzte a fasizmust. De nem sokkal többet. Gyilkosságok? Miféle gyilkosságok? Elegem van magukból. Van egy íratlan belső megállapodásunk, hogy ha egy turista végképp a képünkbe mászik, akkor kimehetünk a múzeumból, és vitatkozhatunk vele. De most a múzeumban vagyunk, és tartanom kell magamat az előírásokhoz.

Van itt egy tabló a Ribbentrop-Molotov-paktumról is. Ami már kezdettől hibás volt. Mert Lengyelország számára nyilvánvalóan nem volt jó paktum. De adott néhány évet a Szovjetuniónak a fegyverkezésre, s ennek köszönhetően győzte le végül a fasizmust. Nekünk azonban azt kellett sugallnunk, hogy Lengyelország felosztása mítosz volt. Úgyhogy ezt a tablót kihagyjuk a vezetésből. Ez a mi csendes bojkottunk.

Megmondom maguknak őszintén, nem tudom, mit gondoljak a lengyelekről. Egyfelől amikor háborúztunk Oroszországgal, maguk nagyon sokat segítettek nekünk. Sok teherautónyi ruha és étel jött maguktól minden nap.

De senki sem mászik annyira az idegeinkre, mint maguk. Mindenki más csak végigjön velünk, és érdeklődve figyel, de a lengyelek úgy kiabálnak velem, mintha én volnék Sztálin, és saját kezemmel osztottam volna fel Lengyelországot. És most azt mondják, hogy Lengyelország mint a kommunizmus elleni harc múzeumát akarja újjáépíteni a Sztálin-múzeumot. Ha így lesz, egész Gorinak vége lesz. Mert nekünk itt semmink sincsen ezen az egy Sztálinunkon kívül.”

A kiállítás bevezető mottója: „Az ember nem él örökké. Én is meghalok. Milyen lesz a nép és a történelem ítélete felőlem? Sok volt a hiba, de talán nem voltak eredmények is? A hibákat természetesen nekem tulajdonítják majd. Síromra nagy halom szemetet hordanak össze, de eljön a nap, hogy a történelem szele kérlelhetetlenül elfújja azt.”

Születésnapra

Éppen egy hónapot késtem az ünnepi megemlékezéssel. Hiába szerettem volna már aznap szemlézni az orosz sajtóból, egész októberben úton voltam. De voltaképpen ehhez a születésnaphoz sokkal jobban is illik a november hetedike, mint az október hét.

„Találják meg a hét apró különbséget!”

A számtalan megemlékezés közül csak néhánnyal fémjelzem az ünnepi alkalom jelentőségét, az ünnepelt iránti odaadást, és az ünneplők találékonyságát.

Moszkvában népszerű kiállítás nyílt, amelyen Putyin a görög Héraklész tizenkét hőstettét viszi végbe újra, természetesen aktualizálva. A nemeai oroszlán képében a csecsen terrorizmust győzi le, a lernai hidra megölésekor a nemzetközi szankciók száz fejét vágja le, a sztümfaloszi madarak helyett az amerikai bombázókat lövi le, a krétai bika megszelídítése a Krím visszaszerzését jelképezi, a csülkével olajkúton tapodó erümanthoszi vadkan alakjában az oligarchákat veri láncra, és így tovább. A kiállítás árudájában pedig ünnepi pólókért állnak hosszú sorok.

Hét nagyvárosban hét tűzfalat festettek ki egy-egy fogalom allegóriájával, amelyek a Putyin vezette Oroszországot jellemzik: erő, emlékezet, a sarkvidék meghódítása, függetlenség, történelem, biztonság és a szocsi olimpia. A kiemelt nagy kezdőbetűk a СПАСИБО, „Köszönjük” szót adják ki. „Ezek a szavak – magyarázza az egyik fiatal szervező – igen sokat jelentenek számunkra: hogy Oroszország újra elfoglalta a világtörténelemben őt megillető helyet.”



A legmegindítóbb azonban az a film, amelyen Szentpétervár kicsinyei köszöntik Oroszország elnökét, legkedvesebb játékaikat vivén néki ajándékul. A profi módon készült film arról tanúskodik, hogy a posztkommunista propaganda végre megszabadult a történelmi öröksége folytán kötelezővé vált álnaiv stílustól, és naprakész hollywoody vizuális kultúrával álcázhatja saját propaganda-voltát. Ahogy azt Pelevin már húsz éve megjósolta.

Есть на свете человек – Петербуржец, как и мы. Жизнь его, как сотни вех, Знаковая для страны! Всё свершится, сбудутся надежды, Пусть и дальше много лет, как прежде, В добром сердце – торжество и сила! С днём рожденья, Президент России! С днём рожденья, Президент России! С днём рожденья, Президент России!

Van egy ember a világon – Pétervári, mint mi is. Élete mint száz mérföldkő, jel az ország számára! Minden megvalósul, a remény beteljesül, csak így tovább sok évig, mint azelőtt! A jó szívben – győzelem és erő, Boldog születésnapot, Oroszország Elnöke! Boldog születésnapot, Oroszország Elnöke! Boldog születésnapot, Oroszország Elnöke!

Kolosszus

A Holubice című csehszlovák film („Fehér galamb”, František Vláčil, 1960) egy kis meglepetést tartogat a mai néző számára, ha viszonylag jól ismeri Prágát, és elég figyelmesen követi a filmet. Az alábbi jelenet egyetlen folytonos felvétel, amelynek során a kamera valahonnét a Revoluční utca egy magas pontjáról végigpásztázza Prága teljes horizontját, amilyen az a film készítésének idején, 1959-60 körül volt.


A Revolučníról dél felé tekintve hamarosan megpillantjuk a mai Palladium bevásárlóközpont – akkoriban még Josefká Kasárna, a csehszlovák néphadsereg kaszárnyája – íves ablakait és pártázatos oromzatát. Aztán további ismerős épületek bukkannak fel, az ezertornyú Prága nevezetességei. A kamera végighalad a Týn 13. századi Miasszonyunk-templomának gótikus ikertornyai előtt, s a távolban, a világos szürke magaslaton megpillantjuk a Petřínská rozhlednát, a párizsi Eiffel-torony által 1891-ben ihletett kilátótornyot, amely Petřín hegyét jelöli. A második tetőantenna után bukkan fel Prága legkönnyebben azonosítható landmarkja, a prágai vár, a Hradzsin. Azután pedig valami rejtélyes dolog következik.

Mi az ördög az ott?


Akik valamennyire is ismerik a város mai sziluettjét, jól tudják, hogy a fotón vörös nyíllal jelölt Letná dombján, amely a Svatopluk Čechről elnevezett híd felől tekint le a városra, egy metronómnak nevezett mobil konstrukció áll. 1959-ben azonban valami egészen más dolog állt itt. A fenti képen jól kivehetőek egy hatalmas sziklatömb tompa körvonalai, de ebből a távolságból nem tudjuk egyértelműen megállapítani, mi lehetett az.

Az összehasonlítás kedvéért, ez az, ami ma áll ott.


A kinetikus szobrot, Vratislav Karel Novák Stroj času („Időgép”) című munkáját széles körben „a Prágai Metronóm” néven emlegetik, noha mechanizmusa teljesen más, mint a Mälzel által feltalált közismert metronómé. 1991-ben állították fel itt, az első prágai ipari vásár 100. évfordulójára, amelyre ipari anyaga és formái is utalnak. Ideiglenesnek szánták csupán, de mint látni fogjuk, az ideiglenes olykor akaratlanul is tartóssá válhat, míg a tartósnak szánt dolgok olykor meghökkentően rövid életűek lehetnek.

S mint látni fogjuk, ez a poszt is meghökkentő fordulattal ér véget.

Emlékmű az örökkévalóságnak

1948-ban, nem sokkal a csehszlovákai kommunista hatalomátvétel után döntés született, hogy Sztálint nagy emlékművel tisztelik meg 70. születésnapjára Prága valamely kiemelkedő pontján. A különféle tervező bizottságok és más politikai ellenőrző testületek belpolitikai viszonyai azonban garanciát jelentettek rá, hogy a projekt előkészületei a vártnál sokkal hosszabb ideig tartanak. Több mint egy évbe telt, míg 1949-ben végre meghirdethették a hivatalos tervpályázatot.

A csehszlovák művészek számára felhívást tettek közzé, hogy önkéntes alapon ki-ki nyújtson be tervvázlatot a belvárossal szemközt magasodó Letná-domb csúcsára szánt emlékműre. Kimondatlanul is nyilvánvaló volt, hogy az önkéntes részvétel valójában kötelezőt jelent minden valamennyire is neves szobrász számára.

Az elterjedt történet szerint Otakar Švec, az elismert szobrász, aki már a két világháború között jelentős életművet alkotott, egy gulyásleves mellett kérte meg festő barátját, hogy skicceljen fel számára egy vázlatot. Švecnek tetszett a skicc, kicsit igazított rajta, ennek alapján elkészítette és beadta a maga modelljét, s valószínűleg úgy gondolta, hogy részéről az ügy ennyivel le is van zárva.

Švec nem is gondolt rá, hogy ő nyerné meg a pályázatot. Feltételezte, hogy az eredményt már előre eldöntötték, s ezért nagyon meglepődött, amikor megtudta, hogy az ő tervét választották ki a benyújtott kilencven munka közül. A tervezés alkalmi körülményei (barátja állítólag egy szalvétára firkantotta fel a maga vázlatát) azt sugallják, hogy nem túl sok szellemi erőfeszítést ölhetett a projektbe.

Švec csapdába került. A pályázat lebonyolításán őrködő bürokraták hivatalos látogatások végeérhetetlen sorával tisztelték meg műtermét, szőrszálhasogató megjegyzéseket és kiegészítéseket fűzve a műhöz, amelyeket Švec kénytelen volt figyelembe venni. Ahogy az időbeli csúszás egyre nagyobbra nőtt, úgy vált egyre világosabbá, hogy egy csupán nagy műemlék nem lesz elegendő: gigantikusnak kell lennie. És ami szalvétára firkantott skiccként kezdte, az hamarosan a világ legnagyobb Sztálin-emlékművévé és Európa legnagyobb szoborcsoportjává dagadt.

A szobor két sor figura élén ábrázolta Sztálint. A baloldali sor a Szovjetunió, a jobboldali Csehszlovákia népét jelképezte. Az emlékmű 15 méter magas és 22 méter hosszú volt. Csupán Sztálin feje 52 tonnát nyomott, a teljes mű 17 ezer tonna súlyú volt. Hatszáz főnyi munkacsoport – művészek, építészek, kőművesek – dolgozott az emlékművön, amelyet a legkiválóbb minőségű cseh gránittal burkolt vasbeton alapzatán az örökkévalóságnak szántak.

Сталинский закон. Пётр Киричек, дуэт с С. Хромченко

A Sztálin-emlékmű alábbi nyolc képe a Fortepan adatbázisból származik, s valószínűleg itt közöljük őket először az adatbázison kívül.

A szerencsétlen Švec valószínűleg jól tudta, hogy szörnyet hozott a világra, és kételkedett benne, hogy valaha is meg lehet-e építeni. Úgy hitte, sőt talán remélte, hogy nem találnak majd elég jó minőségű gránitot hozzá, de végül a megfelelő gránitanyagot sikerült két helyről összegyűjteni. Abban az időben Csehszlovákiában nem állt rendelkezésre ekkora kőtömbök mozgatására alkalmas daru, s ezért a háborúban zsákmányolt német Panzer tankokat alkalmaztak erre a célra. A Kreml nyomása, úgy tűnik, igen erős volt. A szállítmányok útvonalán Prága utcáit ki kellett szélesíteni, a hidakat pedig megerősíteni, mindezt roppant költséggel.

Az építkezés csupán 1952. február 25-én, a szovjet hadsereg napján kezdődött meg az első gránittömbök elhelyezésével. Sztálin egy év múlva halott volt, de a munka természetesen tovább folytatódott. Most már túl késő volt visszalépni. Švecet nyilvánvalóan egyre inkább nyomasztotta a projektben való részvétel. Miután a szalvétára firkantott vázlatot epikus méretűre nagyították fel, szembeszökő módon kiütköztek hiányosságai. Švec a problémák egy részét úgy oldotta meg, hogy egyszerűen zászlót nyomott figurái kezébe, így takarva el az eredeti vázlat kidolgozatlan felületeinek egy részét. Egy történet szerint egy alkalommal nyilvános megalázás érte, amikor egy taxisofőr rámutatott, hogy a szobor cseh oldalán harmadikként ábrázolt nő nyilvánvalóan a szorosan mögötte álló férfi sliccéhez nyúl.

Jan Lukas: 1953 március (Sztálin és Klement Gottwald)

Gyászmenet a prágai Vencel téren Sztálin temetésének napján, 1953. március 9-én

Az emlékművet végül 1955. május 1-én avatták fel. Hruscsov ítélete: „Túl nagy, túl későn.” A prágai nyelv a fronta na maso, „sorbanállás húsért” nevet adta a szobornak, amely leplezetlen utalás volt a tervgazdálkodás által létrehozott élelmiszerhiányra. A művész, Otakar Švec nem volt jelen az avatási szertartáson. Néhány héttel korábban öngyilkosságot követett el, akár felesége nem sokkal korábbi öngyilkossága, akár az általa világra hozott szörny lidércnyomása miatt, amelyeket tovább súlyosbított a titkosrendőrség szüntelen felügyeletének nyomasztása.

Hruscsov Prágában: „Túl nagy, túl későn”

Švec halálának pontos időpontja egészen a közelmúltig megállapíthatatlan volt, s mint egyfajta legenda, több változatban terjedt. Számos forrás állítja, hogy egy nappal az emlékmű május 1-i felavatása előtt vetett véget életének, azt sugallva, hogy a szobor volt az öngyilkosság legfőbb oka. A cseh Wikipedia azonban április 4-ét adja meg halála napjának, míg az angol Wikipedia március 3-át. Az utóbbi dátum, úgy tűnik, a Mariusz Szczygieł által Gottland c. könyvéhez végzett cseh levéltári kutatásokon alapul, s így ez látszik a legelfogadhatóbbnak.

Nyolc év örökkévalóság

1956. február 25-én, három évvel Sztálin halála után Hruscsov a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán beszédet tartott О культе личности и его последствиях („A személyi kultuszról és következményeiről”) címmel, amely keményen elítélte Sztálint és a személye körül kialakult kultuszt. Ettől kezdve a prágai emlékmű napjai meg voltak számlálva. Nagy presztízsű nyilvános projektből egy csapásra a cseh kommunista párt szégyenfoltjává vált. Tűnnie kellett.

Noha bizonyára mindenki úgy szerette volna a pártban, azért egy ilyen masszív építményt mégsem lehetett titokban eltüntetni. Ezért aztán úgy döntöttek, hogy legalább gyorsan, egy csapásra végeznek vele, dinamittal robbantva fel a szobrot. 1962 novemberében nyolcszáz kilogram robbanóanyaggal aknázták alá. Noha a robbanás kétségkívül hallható volt nemcsak a Letná környékén, hanem az egész városban, a cseh sajtó mélységesen hallgatott a dologról. Hivatalosan tilos volt fotót készíteni, de néhány kép mindazonáltal mégis fennmaradt róla.

Körülbelül egy évbe telt elhordani a szobor maradványait. Talapzata a következő 29 éven át kínosan üresen állt, míg csak a „Prágai Metronóm” meg nem találta rajta ideiglenesnek szánt, de mindmáig állandó helyét.

A nyilvános emlékezet letéteményese

Egy másik film bepillantást enged abba is, ami ezután történt. A Postava k podpirání („Egy figura támaszra vár”) című cseh filmet, a hamarosan beköszöntő cseh új hullám előhírnökét 1963-ban, nem sokkal az emlékmű romjainak eltakarítása után forgatták Prágában. A rendezők, Pavel Juráček és Jan Schmidt a film vége felé hangsúlyosan szerepeltetik az üres talapzatot, odáig is elmenve, hogy az előző jelenet hangját – amelyben egy bojlert cipelő férfi megbotlik és legurul a lépcsőn – továbbviszik abba a jelenetbe is, ahol a Sztálin-kolosszus hangsúlyosan nem jelenik meg a háttérben.


A kép a politikai klíma változására, a kontroll enyhülésére, az olvadásra utal. A főszereplő hiábavaló erőfeszítéseit, hogy megtalálja a titokzatos bürokratát, Josef Kiliánt, és ezáltal megszabaduljon egy bérelt macska terhétől, a külföldi kritika a „kafkai” jelzővel illette, s a hazai cenzúra korábban ismeretlen toleranciával fogadta a hivatalos szervek működését illető burkolt bírálatát. Megszabadulva Sztálin megkövült panoptikumbeli tekintetétől, amely egykor a magasból fúródott közvetlenül a város szívébe, a nap végre felderült. Felvirágzott a cseh új hullám, majd eljött a cseh tavasz, amely elhozta az „emberarcú szocializmus” optimista ígéretét. Ez az ígéret, mint ma már jól tudjuk, tragikusan elsietett volt.

Érdekes módon a Sztálin-emlékmű közösségi emléke a gránitnál és a vasbetonnál is ellenállóbbnak bizonyult a pusztítással szemben. Még ma is jó néhányan vannak Prágában, akik „Sztálinnál” beszélnek meg találkozót „a metronómnál” helyett. A helyszín a kollektív emlékezet fix pontjává vált, amelynek helyi értékét a bársonyos forradalom óta újra és újra kiaknázzák a politika és a reklám céljaira. Az 1990-es évek elején a Sztálinról elnevezett kalózrádió sugárzott a talapzatban kiképzett helyiségekből. 1996-ban Michael Jackson szobrát állították fel itt koncertturnéjának reklámozására. Az 1998-as parlamenti választások során Václav Klaus plakátja jelent meg rajta.

Švec életművének tiszteletére és öngyilkosságának 51. évfordulóján, 2006-ban Martin Zet cseh művész szervezett kiállítást Osud národa - sochař Otakar Švec („A nemzet sorsa - Otakar Švec szobrász”) címmel, amelyen Švec korábbi műveinek képeit is bemutatták. A kiállítás helyszíne az Artwall volt, az a Letná-domb folyóparti homlokzatán kialakított nyilvános kiállítótér, amelyről egy korábbi posztban már beszámoltunk.

2011-ben, a Prague Quadrennial fesztivál keretében a „Tears of Stalin” felirat hatméteres fehér betűi tűntek fel a talapzaton, valószínűleg utalásképpen a prágai turistacsalogatóként árusított „Stalinovy slzy” (Sztálin könnyei) vodkára. Legutóbb pedig, a 2013 októberében tartott parlamenti választás első napján a Vlagyimir Vlagyimirovics Putyint ábrázoló óriásposzterrel hívta fel itt egy csoport a figyelmet a kommunizmus visszatérésének fenyegetésére a Cseh Köztársaságba.

A szocialista tömb országaiban valaha az a mondás járta, olykor őszintén, olykor keserű iróniával: Пока Сталин живёт, всё будет хорошо („Amíg Sztálin él, minden jó lesz”), amelyet ma Prágában úgy használnak: „amíg a metronóm ott áll, minden jó lesz Prágában”. A prágai Sztálin-emlékmű rég a múlté, ám a helyszínnek a Letná-domb tetején még mindig erőteljes politikai töltete van a kollektív emlékezetben, amelynek hosszú időre van szüksége, hogy megfakuljon.