Még három palota

A marokkói El Glaoui ház felemelkedésének és bukásának hatvan évnyi története természetesen nem csak azt az öt (a bónusz tinghirivel együtt hat) palotát érintette, amelyről az előző bejegyzésben szó volt. Hiszen e hatvan év alatt az El Glaouik is és ellenfeleik is sokkal több palotát és kasbahot építettek, foglaltak el vagy védtek. Az alábbiakban három (sőt inkább hat) ilyen kasbahról lesz szó.


Tamdaght vagy Tamdakht hatalmas kasbahja az Ounila völgyének déli végén áll – mintegy a völgy fejében álló Glaoui-fészek Telouet ellenpontjaként –, ahol az Ounila és a Mellah összefolynak. A völgy ezen a ponton már kinyílik a déli síkság felé, s lakói sem az Atlasz berberei többé, hanem a délről felköltözött arab Ait Haddou törzs. Az El Glaouiknak ezzel a kasbahhal kellett kezdeniük Dél-Marokkó meghódítását. Ahogy Gavin Maxwell leírja The Lords of the Atlasban:

„A karavánúton lefelé, a kanyon bejáratánál állt Tamdaght gigantikus erődje, amelynek nagysága és környezetének kietlensége éppannyira lenyűgöző volt, mint Teloueté, de struktúrája sokkal szebb. A környék független törzsei itt gyülekeztek egy bizonyos Ali n’Ait Haddou vezetése alatt, s olyan sokan voltak, hogy nyílt háborút hirdettek az El Glaouikkal szemben. Ali lezárta a karavánút déli bejáratát, s kifosztotta és meggyilkolta azokat, akik nem fordultak vissza arra, amerről jöttek.

A karavánok „adói” Madani El Glaoui bevételének tekintélyes részét jelentették, ezért elküldte öccsét, T’hamit, hogy foglalja el az erődöt. T’hami kétezer fős harka élén lovagolt ki Telouetből. Lassan haladt lefelé a sós völgyben; a Krupp ágyút szállító öszvérek háromszor akadtak el a laza sziklák között, de végül a második nap délutánján ott állt egy tekintélyt parancsoló magaslaton, háromszáz méterre a vártól, a védők puskatüzének lőtávolságán kívül.

T’hami harminc ágyúlövést irányzott a döngölt agyagból épült, öt méter magas és két méter vastag külső falak ellen. Ezek úgy nyelték el az ágyúgolyókat, mint a homokzsák a puskagolyót, de azért sikerült három helyen áttörni őket. A puskatűz azonban, amelyet a védők a várból és a folyót szegélyező sziklafal sok ezer barlangjából irányoztak a támadók ellen, olyan intenzív volt, s a fal rései olyan keskenyek, hogy a támadók nagy veszteségek árán sem tudták bevenni a vár fő falait.

Tamdaght talán ellenállhatott volna az ostromnak, ha nincs egy áruló a várban. A támadás egyik szünetében Ali kinyittatta a kaput, s kihívóan megmutatta magát az ellenségnek. Bátor gesztus volt, de meggondolatlan, mert amikor megfordult, hogy visszamenjen, a kaput zárva találta maga mögött. Egymagában, védtelenül menekülni próbált, de T’hami emberei utolérték, levágták a fejét, s lándzsa végén hozták vissza, míg megcsonkított testét egy másik lovas vonszolta maga után a földön. Ennek láttán Tamdaght védői megadták magukat, de sokan közülük Ali sorsára jutottak, mert T’hamit feldühítette a hosszú ellenállás és embereinek pusztulása. Ezt követően néhány éven belül az egész Dél ellenállása megszűnt.”


Tamdaght vára, minthogy az El Glaouik ezt tették meg regionális központjuknak, ma éppúgy elhagyatva enyészik, mint a harminc körüli másik egykori El Glaoui-erőd. Pedig a környék turisztikai mágnese lehetne, mindössze hat kilométerre északra a világörökség Ait Ben Haddoutól, az egyetlen ksartól, ahová még elér a turistaforgalom. Pláne hogy hírneve is van, hiszen előtte forgatták a Gladiátor film észak-afrikai jeleneteit. Hatalmas vasalt fakapuját egyetlen öreg őr nyitja délelőtt kilenckor és zárja délután négykor. A termekben még látszanak az egykori dekoráció nyomai, amelyek a korábban látott palotákét követik. Az agyagfalak sok helyen lepusztultak, de még helyreállíthatóak lennének.

A kasbah mögött hatalmas kert húzódik egészen a folyóig, pálmákkal, mandulafákkal. Az ültetés mintája és a csatornák maradványai utalnak rá, milyen pompás kert lehetett ez akkoriban, amikor még gondját viselték. A folyó túloldalán hatalmas löszfal magasodik, benne természetes és ember vájta barlangok sokaságával. A helyi idegenvezető, Ahmed szerint – akinek kis kávézója van a kasbah mellett, a helyi muszlim szent síremléke, marabout-ja alatt – ez a löszfal volt Tamdaght zsidó negyede, ezekben a barlangokban lakott az a néhány tucatnyi zsidó család, akik a 60-as években mentek el Izraelbe, de többen mindmáig évente visszajárnak, vagy a fiatalabb generációt küldik ide nyaralni, hogy megismerjék az óhazát.



A kertből másik úton visszatérve egy szomszédos kasbahhoz jutunk. Ez a Kasbah Ellouze, amelyet az ősi Tamdaght kasbah urainak egy oldalága épített magának. Ez az épület mutatja, hogy kellő gondossággal és persze befektetéssel mit lehet kezdeni egy ilyen kasbahhal. Az agyagpalotát néhány évtizede vette meg egy francia család, akik az eredeti elemek lehető leghűbb megőrzésével négycsillagos szállodát csináltak belőle, úszómedencével, kitűnő étteremmel. Ait Ben Haddouhoz ilyen közel még van is erre kereslet. A kasbah mellett Ahmed kávézóján kívül még egy teveistálló és egy régiségkereskedés is áll a turisták szolgálatára.

A másik történet legalább négy kasbahot foglal magában. Ez Tamnougaltban kezdődik, amely a Draa folyó völgyének adminisztrációs központja volt. A vidék feje Bu Beker caid (tartományfőnök) volt egészen 1924-ig, amikor lemondott, mert nem érezte magát elég erősnek az El Glaoui fivérek hódító törekvéseivel szemben. Helyét öccse, Caid Ali vette át, akinek sikerült az akkori szultán, Yusef (1912-1927), majd fia, V. Mohammed pártfogását is elnyernie, ilyenformán még egy El Glaouinak is kockázatos lett volna nyíltan kikezdeni vele. T’hami El Glaoui pasa ezért sokféle módon próbálkozott: saját kasbahokat épített közvetlenül Caid Ali kasbahjainak szomszédságába, hozzáadta az egyik lányát (de a házasság gyermektelen maradt), s végül 1947-ben, amikor V. Mohammed nyíltan a függetlenség pártjára állt, s ezért T’hami El Glaoui a franciák támogatásában bízva úgy érezte, végezhet a híveivel, fegyveresen bevonult Tamnougaltba, és a saját emberét ültette a tartományfőnök helyébe. Amikor aztán 1951-ben T’hami El Glaoui szervezkedni kezdett a szultán lemondatására, és Caid Ali – aki még mindig törzsének vezetője volt – nem volt hajlandó aláírni a pasa által minden caid elé odanyújtott lemondási követelést, a pasa száműzette, illetve egy másik változat szerint börtönbe vetette őt, ahol Caid Ali a következő évben meg is halt.

Út Ouarzazate-ból Tamnougaltba a Draa völgyében

A történetet Astrid és Erika Därr a család egyik idős tamnougalti tagjától idézik kitűnő dél-marokkói útikönyvükben:

„Egy öreg ember, méltóságteljes kék ruhában, fogatlan szája szögletében cigarettával, meséli családja történetét. Nyolcvan éven felül van már: ő az utolsó előtti tamnougalti caid unokaöccse. Örül neki, hogy egy európai nő szeretne valamit megtudni a családjáról, s hozzákezd az elbeszéléshez.

Tudod-e, milyen hosszú történet ez? kérdezi. Emlékszel-e Moulay Rachidra? Visszakérdezek, hogy az Alavita-dinasztia alapítójára gondol-e, a jelenlegi király ősére, aki a 17. század közepén jutott hatalomra. Hát persze, ki másra? Rövid szünet után, mialatt jelentősen végigmér, vajon méltó vagyok-e rá, hogy beavasson ebbe a történetbe, újra felveszi a fonalat. Moulay Rachid évek óta figyelte az akkori uralkodó dinasztia hanyatlását, s világos volt számára, hogy az bukásra ítéltetett. Ezért elhatározta, hogy saját kezébe veszi az ország sorsát, és szultán lesz. Egy nagy akadálya volt ennek: Ben Michaʿil, a zsidó, aki mindig a szultán mellett állt és védelmezte őt. Aki hatalomra tört, annak először Ben Michaʿilt kellett félreállítania – de hogyan? Megkérdezte legközelebbi bizalmasát, Ali Ben Mansurt, a Rif-hegységből származó éles eszű berbert, aki a következő ördögi tervet eszelte ki. Michaʿil híres volt az arany iránti mohóságáról. Akkora arany ládát készítettek tehát számára, amelybe Ali és két másik berber harcos belefértek. A ládát elküldték Michaʿilnak. Az kinyitotta, a harcosok kiugrottak, és végeztek vele. Az új dinasztia tehát egy orgyilkosság révén került hatalomra, amely a trójai ló jól ismert sémáját követte.

Az öreg ember megkérdezi, vajon nem vet-e rossz fényt ez a történet a családjára, mert, mint sejthető, a vakmerő Ali Mansur nem más volt, mint az Adt al-Qaïd család őse, akik mindmáig a kasbahban élnek. Rámutatok, hogy nem ez volt az erőszakos hatalomátvétel egyetlen esete, s hogy neki személyesen már nem kell lelkiismereti kérdést csinálnia ebből. Megnyugszik.

Moulay Rachid viszonzásképpen a szolgálatért, amit Ali Mansur és két testvére neki tettek, megtette őt a Draa-völgy caidjává (kormányzójává). Ő emelte az első tamnougalti kasbahot, amely még ma is áll, ha megroggyanva is. Jalil, az öreg ember másod-unokaöccse végigkalauzol a váron. Fáklyával a kezében vezet udvarról udvarra, elmagyarázza az agyagépítészet titkait, és rengeteget mesél a történetéről. Az egyik kasbahból a másik tetejére jutunk, mert az első kasbah után sok másikat is emeltek, kettőt ugyanitt a ksarban, néhányat a közelben, mindegyiket a többi látótávolságában: kasbahok hosszú láncolatát, amelyek a folyót követve egészen Zagoráig húzódnak. Mindezek évszázadokon át Ali Mansur és leszármazottai kezében maradtak egészen az 1940-es évek közepéig, amikor a családot megfosztották a címétől. Sőt nemcsak a címtől, hanem birtokuktól, földjüktől, kasbahjaiktól, egyszóval becsületüktől. A vétkes ebben a francia gyarmati rendszer volt, avagy jobban mondva az azzal kollaboráló berber törzsfőnök, T’hami ibn Mohammed al-Masouari al-Glaoui.

Ahogy rákérdezek erre az emberre, hallgatás áll be, majd harag ül ki az öreg arcára, aki addig olyan békésen, szépen mesélte nekem családja történetét. „Egy áruló”, sziszegi, „említeni sem érdemes”. Természetesen felkelti az érdeklődésemet ez az ember, akit a marokkói hivatalosság agyonhallgatásra ítélt. A déliektől csak annyit lehet megtudni, hogy az El Glaouik árulók voltak, nevük említését dühkitörések követik. Ha azonban egy kicsit utánakeres az ember az irodalomban, kitűnik, hogy nekik köszönhetőek az olyan gyönyörű kasbahok, mint Telouet vagy az ouarzazate-i Taourirt.

T’hami El Glaoui a franciák támogatásával harcolt a Draa-völgy fölötti fennhatóságért. A caidok az 1940-es évek közepéig tartották magukat a szultán és a helyi lakosság támogatásával, de ekkorra ellenállásuk megtört. Si Ali, az utolsó tamnougalti caid száműzetésbe kényszerült, családtagjait elűzték a vidékről, néhányukat bebörtönözték. Még ma is láthatóak a szultánhoz hű caidok és a franciabarát El Glaouik közötti versengés tanúi, a kasbahok, amelyeket a 20. század elejétől kezdve építettek a vidéken. Mindkét család igyekezett egy-egy új kasbah építésével felülkerekedni a másikon. Ahol egy caid-kasbah állt, annak közvetlen közelében egy El Glaoui-kasbah épült. Kiemelt pontokat, mint a Tamnougalt melletti dombot, egy kasbah építésével „foglaltak el”. Az El Glaoui-kasbahok manapság egyre inkább elenyésznek, csak egyiket-másikat restaurálják vonakodva a növekvő turizmus jegyében. Az öreg ember persze erről nem beszél nekem.

Az El Glaouik uralma azonban nem tartott örökké. 1956-ban T’hami ibn Mohammednek meg kellett alázkodnia V. Mohammed szultán előtt. Rövidesen meghalt, birtokait elkobozták, családja Franciaországba vándorolt ki. Veresége a másik család győzelmét hozta. Az Adt al-Qaïd család a szultánhoz való töretlen hűségéért visszakapta birtokát. A caid-rendszert már nem állították vissza, de a család becsülete helyreállt, és Si Ali nyugodtan halhatott meg. Tíz kasbahot hagyott utódaira. Többségüket ma is családja lakja, közülük kettő látogatható. Az egyik az ősi tamnougalti, a másik pedig az Agdz melletti Asslim ksar Qaid Ali kasbahja.

Az öreg ember mosolyog, és utasítja unokáját, hogy hozzon nekem újabb teát. Megkérdezi, szeretnék-e egy másik történetet is hallani, a félelmetes Abd El Krimről, aki a franciák ellen harcolt. Lelkesen bólogatok. Cigarettára gyújt, belekortyol a pompás teába, és mesélni kezd…”

A tamnougalti caid-kasbah ellenében épített Glaoui-kasbah ma is ott magasodik a ksar bejárata előtti dombtetőn. Az útról nézve épnek tűnik, csak a dombra felkanyarodva és a kasbahba lépve látszik, hogy csúnyán elbánt vele az idő. Mellette a tamnougalti zsidó negyed nagy temetője fekszik, új fallal körülvéve az Izraelben élő utódok költségén.

A Därrek által említett másik kasbah tíz kilométerrel nyugatabbra áll, az Agdz város fölötti Asslim ksar mellett. Igazából az évszázados Asslim ksar volt Agdz város őse: az utóbbi csak az 1930-as években jött létre, amikor a franciák Asslimtól délre, a Draa menti nyílt mezőn katonai repülőteret hoztak létre. A repülőtér mellett piac alakult ki a katonaság ellátására, s ebből fejlődött ki mára Agdz vásárváros, szép árkádos piacterével. Asslim lakói leköltöztek a városba: a ksar most lakatlanul pusztul. Csupán a mellette álló három kasbah eleven ma is: Caid Ali ősi kasbahja, mellette az a reprezentatív kasbah, amelyet Caid Ali az 1920-as években épített, s délebbre, a temető mellett az impozáns Kasbah des Sables, amelyet T’hami El Glaoui emelt, hogy elállja az Agdz felé vezető utat.

A Kasbah des Sables

Az ősi kasbahot a család egyik leszármazottja lakja és tartja rendben, sőt restaurálja erejétől telhetően. Kasbah des Arts néven vendégházat is tart fent benne. A kasbah tornyaiból pompás kilátás nyílik körben a tájra, a Draa völgyére, a vidék gazdagságát jelentő datolyapálmaligetekre, a pusztuló Asslim ksarra és kelet felé a pagodaszerű Kiszen-hegyre, alatta Tamnougaltra. Caid Ali gyakran nézhetett innen arra, nosztalgiával és dühvel gondolva a családja által becsületesen megszerzett, de az áruló által becstelenül elragadott ősi jussára.

Az ebben és az előző bejegyzésben említett Glaoui- és más paloták

Öt palota. Királydráma Marokkóban

„A kastély több mint 2400 méter magasan áll a marokkói Magas-Atlasz hegységben. Elődjeinek szétszórt romjaival együtt egy kopár fennsík egyik sarkát tölti be, amelyet a Massif Central gigantikus csúcsai vesznek körbe, egyikük sem alacsonyabb 3000 méternél, s némelyikük, mint a nagy Jebel Ghat, a 4000-t is eléri.


Tavasszal, amikor a hó olvadásnak indul, s a kastély alatt futó Oued Mellah folyó jeges szürke és fehér színekkel habzó özönvízzé változik, a hegyek fantasztikus színei is feltárulnak, mindegyiknek más, mint a szomszédjáé. Árnyalataik többnyire a kagylókéi, amelyek millióiból állnak, a vörös, élénk rózsaszín, ibolya és sárga változatai, de akadnak köztük hideg ásványi zöld vagy tompa kék csúcsok is. Valamivel közelebb, ahol az Oued Mellah elkanyarodik, hogy végigfolyjék a sós völgyön, kísérteties százméteres, tűhegyes tornyok magasodnak egy csomóban egy szakadék előtt. Fölöttük és közöttük keselyűk keringenek és lebegnek a légáramlatokban.



Az alacsonyabb lejtőkön elhintett örökzöld bokroktól eltekintve a hegyek minden növényzetnek híján vannak. Csupán a kastély falai közelében nőnek igazi fák. A friss zöld levelek üdeségét és a mandulavirágok ragyogását csak intenzívebbé teszi a háttér kietlensége.



A kastély még ebben a környezetben sem tűnik jelentéktelennek. Nem szép, sem nem kecses, de puszta mérete, mintha a hegyek léptékével akarna versenyre kelni, annyira magára vonja a figyelmet, hogy hivalkodása valahogy mégsem válik nevetségessé. Telouet kastélya avagy kasbahja a tragédiák tornya, ahol nincs helye a nevetésnek. Az előudvar kétszárnyú kapui hat méter magasak. Óriási termetű néger rabszolga nyitja meg a zárat fél méter hosszú kulccsal, s vállát a vasalt fának feszíti. A kapu csak vonakodva enged, centiméterről centiméterre, élesen nyikorogva rozsdás zsanérjain. A fal tetején rakott fészkéből felriasztott vörös vércse rebben fel éles staccato vijjogással. Az udvart egyenletlen kövezet borítja, enyhén a kastély körítőfala felé lejtve, amelyen sötét kapualjak nyílnak az istállók irányába. Fölöttük pártázatos őrtornyok néznek a Jebel Ghat felé. A kövezetet szétszórt birkaürülék borítja, közte egy marokkói kos csavart vörös szarvával. Jobbra emelkedik a kasbah, a tornyok és a tetők hatalmas tömege, rosszul tervezve, rosszul elrendezve, de fenségesen a maga kiterjedésével és a szimmetria teljes hiányával. Csak három színt látunk, a meszelt fehéret, a kő és az agyag vörösét, s a ragyogó zöld mázas tetőcserepeket. Fölöttük a mindenütt jelenlévő ragadozómadarak, keselyűk, hollók és kányák rajzolnak kimért, bonyolult mintákat az éles kék égboltra. Nem hallani más hangot, csak kiáltozásukat, s a minden tornyon ott fészkelő gólyák kelepelését.


A rabszolga kinyit egy gazdagon faragott ajtót az előudvar jobb oldali fehér falán. Az általa hordozott kulcsok száma és súlya olyan nagy, hogy vállán átvetett vaskos selyem kötélen hordja őket, amelyet dzsellabája, bokáig érő, kapucnis fehér gyapjúruhája, s a fölötte viselt szelham, ugyancsak kapucnis fekete gyapjúköpeny takar el.

A képen látható néger kapuőr, Mohammad természetesen nem az, akiről az 1966-os idézet ír, hanem annak az unokája. Három generációja az ő családjuk felügyeli Telouet kasbahját és kalauzolja a vendégeket.

Hatvanhét kulcsot visel. Három éve már, hogy Telouet egyedüli gondnoka, de még mindig nem ismeri ki magát teljesen a kasbah labirintusában, amelyet szántszándékkal építettek ilyenre. Tudja az utat a konyhához (kétszázharmincnyolc lépést és huszonkét kinyitott ajtót számoltam odáig), de onnan csak úgy talál el a háremhez, ha visszatér a központi fogadóterembe, s közben ki-kinéz az ablakon, hogy el ne tévedjen. Ezekbe a fogadótermekbe akar mindig visszatérni, amelyek a szélsőséges fizikai ambíció külső és látható jelei. Egyetlen szintet foglalnak el, de háromszáz ember dolgozott rajtuk három éven át, stukkátorok, kő- és fafaragók, és egy festő, akinek napi előrehaladása inkább centiméterekben, mintsem méterekben volt mérhető. Ennek az embernek marokkói mércével mérve óriási bért fizettek, körülbelül heti 22 fontot. A kastély tulajdonosa azt akarta, hogy ez legyen a világ legszebb palotája, egy Château de Coucy, egy Xanadu. Úgy is emlegették, mint az Ezeregyéjszaka Palotáját.

A dekorációt a Saʿadi-sírok cseppkőboltozatos tematikája inspirálta – a Saʿadik egy régi szultán-dinasztia voltak, akik 1510-től 1659-ig uralkodtak Marokkó fölött –, de magába olvasztott minden más fényűző stílust, bármennyire közönségeset is, s minden hagyományos motívumot. Egy viszonylag kicsi szalon falát, ahol a házigazda a közeli ismerőseit fogadta, egy méter széles, körbefutó textilek borították, selyem és brokát Lyonból, s szőnyegek Rabatból, Perzsiából, Turkesztánból és a Magas-Atlaszból, váltakozó durva népi szövés és magas kézműves munka.

A hárem padlóját és falát festett csempékkel rakták ki, amelyek nagy része olasz eredetűnek tűnt, noha némelyik régi andalúziai mór szépséget sugárzott. A fogadótermek faragott és festett tiszafa burkolata éppúgy mór mintájú volt, mint a hálószobák Saʿadi-stílusú stukkódísze. A számos év kifinomult munkáján azonban mély repedések húzódtak, mert Telouet most üresen áll: csupán a néger rabszolgák kóborolnak benne magukra hagyva, egy letűnt dinasztia örökségének őrei.”

Gavin Maxwell: Lords of the Atlas. The Rise and Fall of the House of Glaoua, 1893-1956, 1966

Telouet vára a Magas-Atlasz gerincén egy egyedülálló és tragikus történet dokumentuma, amely intenzitásában és politikai súlyában Shakespeare királydrámáihoz fogható. Az 1893-tól 1956-ig, hatvan éven át tartó történet itt kezdődik, de aztán kiterjed az egész Atlasz vidékére, Marrakesre, egész Marokkóra, sőt bizonyos vonatkozásokban az egész világra, hogy végül 1956-ban itt fejeződjék be. A történetet minden marokkói ismeri, de nem szívesen mesélik, és noha fél évszázadon át meghatározta az ország történelmét, az iskolában sem tanítják – Gavin Maxwell fenti könyvét, amelyik először mesélte el, Marokkóban megjelenésekor betiltották. Ugyanakkor számos kiemelkedően szép és fontos palota Marrakesben és az Atlasz völgyeiben, amelyeket az idegenvezetők egyszerűen csak mint pompás műemlékeket mutogatnak, ennek a történetnek állítanak emléket, és ennek kontextusában válnak érthetővé. Az alábbiakban ezt a történetet mesélem el, öt olyan palotát bemutatva, amelyek ennek során keletkeztek, s máig ezt dokumentálják.

Telouet kasbahja – ahogy az Atlasz berber agyagerődjeit nevezik – az Atlasz három nagy hágója közül a középső, a Tizi n’Tichka alatt, a glaoua vagy glawa berber törzs szállásterületének központjában áll. Korábbi erődítmények alapjain – amelyek romjai ma is láthatóak a vár körül – az 1860-as években építette a törzs főnöke, Mohammad El Glaoui. A vár stratégiai helyzetben van a Marrakesből az Atlaszon, majd a Szaharán át délre, Timbuktuba és a guineai aranylelőhelyekhez vezető ezeréves karavánúton. Hogy megértsük ennek jelentőségét, egy pillanatra el kell kanyarodnunk a történettől, és össze kell foglalnunk, milyen szerepet játszott ez a karavánút Marokkó, sőt egész Észak-Afrika és a Mediterráneum történetében.


A teve, amelyet először a perzsák hoztak be Egyiptomba, a 3. század környékén jutott el a berberekhez. Ettől fogva vált lehetővé, hogy az észak-afrikai kereskedők keresztülvághassanak az addig áthatolhatatlan Szaharán, és eljussanak a nyugat-afrikai gazdag aranylelőhelyekhez. A 7. század környékén itt jött létre Ghana avagy Wagadou birodalma, amely szoros kapcsolatokat épített ki az Atlasz vidékével. Az Atlaszban sót bányásztak, amelyre Ghanában nagy szükség volt, hogy az emberek és állatok meg tudják tartani a vizet a forró éghajlaton. Ghanában viszont nem volt értéke az ott bőségesen bányászott aranynak, mivel pénzként kaurikagylót használtak. Az Atlasztól délre fekvő oázisok – elsősorban a legendás Sijilmasa, a mai Todra környéke – berber kereskedői ezért egyenlő súlyban cserélték a sót aranyra Ghanában, s visszafelé még fekete rabszolgákat is hoztak magukkal, akikre az egész Mediterráneumban hatalmas kereslet volt. Ghanát a 13. században foglalta el a szomszédságában létrejött Mali birodalom, amellyel a „sóért aranyat és rabszolgát” kereskedelem egészen a 20. század elejéig tovább folyt.

Az Atlasz-vidék és Ghana közötti kereskedelmi utak Roger Mimó Fortalezas de barro en el sur de Marruecos (1996) könyvéből

A nyugat-afrikai kereskedelmi útvonalak a Wikipédiából. A nagy aranymezők arany színnel jelölve.

Ghana birodalom ábrázolása Abraham Cresques mallorcai zsidó kartográfus – akinek palma de mallorcai házáról már írtunk – híres Katalán Atlaszában (1375). Noha ekkor már Mali birodalmához tartozik, mégis a Ginuia nevet viseli. Uralkodója nagy aranyrögöt tart a kezében, amelyért balról berber kereskedő érkezik teveháton. Lábánál balra fekszik Tenbuch (Timbuktu) városa, a legnagyobb helyi kereskedelmi központ, tőle jobbra pedig felirat: „Aquest senyor negre és appellat Musse Melly senyor dels negres de Gineua. Aquest rey est lo pus rich et pus noble senyor de tota esta partida per l’abondançia de l’or lo qual se recull en la seva terra.” – „Ez a néger uralkodó Musse Melli, a ghanai négerek ura. Ő e vidék leggazdagabb és legnemesebb ura a földjén található arany folytán.” Fölöttük, a sárga pikkelyekkel jelölt Atlasz-hegység alatt folyóvizekkel körülvéve Sijilmasa oázis, a berber karavánok gyülekezőhelye. Balra tőle felirat: „Per aquest loch pasen los merchaders que entren en la terra dels negres de Gineua, allo qual pases appellat vall de Darcha.” – „Ezen a helyen, amelyet a Draa völgyének neveznek, kelnek át a kereskedők a ghanai négerek országa felé.” – Jóval nagyobb felbontásért katt a képre.

Freskó a Draa völgyében fekvő Zagorában, az Atlasz alatti berber vidék legdélebbi pontján, a Szahara kapujában: Timbuktu 52 nap.

A fenti kereskedelmi térképek és információk alapján már jobban tudjuk értelmezni az alábbi térképet is, amely az Almoravida dinasztia kiterjedését mutatja. Az Almoravidák a 11. században létrejött berber birodalom voltak, amely fénykorában Ghana északi határától a hispán félsziget közepéig terjedt. Ők alapították 1062-ben Marrakes városát is a birodalom fővárosaként. Hogy egy ekkora – északtól délig 3000 kilométer hosszú – birodalmat meg tudjanak hódítani és megtartani, ahhoz arra a három dologra volt szükség, mint minden háborúhoz: pénzre, pénzre és pénzre. Ez a mennyiségű pénz pedig az Atlasz és Ghana közötti kereskedelemből származott.


Telouetről mindent elmond az, hogy ennek a kereskedelmi útvonalnak a legészakibb pontján feküdt, azon a hágón, ahol a délről hozott áruk áthaladnak legfontosabb északi piacukra, Marrakes városába. Ez az út az Ounila folyó völgyében vezetett, s a völgy fejében, a hágó alatt áll Telouet vára, amely ezt az egész kereskedelmet ellenőrizte és megvámolta.

Háború előtti képeslapok: Telouet fénykorában

Az Ounila völgyére ez az ezeréves múlt nagyon rányomta a bélyegét. Telouettől lefelé egészen Ouarzazate-ig, ahol a folyó a Draa folyóba torkollik, egy-két kilométerenként sok évszázados erődített kasbahok, erődök és ksarok, erődített városkák állnak (a név a latin caesarból és az abból eredő arab kasarból, erődből származik, úgy is mint Alcazár). Ezek a várak és városkák a nagy távolsági kereskedelem hasznát csapolták meg mint kereskedők, sóbányászok vagy egyszerű útonállók. Az építészetileg páratlanul értékes völgyet – eltekintve legdélibb ksarjától, a világörökség Ait Ben Haddoutól – a turizmus mindmáig elkerüli, mert a franciák az 1930-as években nem itt a völgyben, hanem attól nyugatra építették meg az Atlaszon átvezető nagy műutat. A völgy máig megmaradt egyfajta érintetlen, archaikus szabadtéri múzeumnak. Gyönyörű egész napos kirándulás bérelt autóval meg-megállva végigmenni rajta.

Az Ounila-völgyi turizmust népszerűsítő plakát a francia protektorátus (1912-1956) idejéből. Készítője Jacques Majorelle orientalizáló szecessziós festő, akinek marrakesi kertje és háza az egyik legnépszerűbb marokkói turistalátványosság.

Kasbahok és ksarok az Ounila folyó mentén

De térjünk vissza most történetünkhöz. 1893-ban a marokkói szultán, I. Hasszán elhatározta, hogy büntető hadjáratot, harkát indít az Atlasztól délre fekvő Tafilalet oázis berberei ellen, mert fellázadtak ellene és nem fizetnek adót. Az ilyen büntető hadjáratok szinte ritmikusan végigkísérik Marokkó történetét. Az ország geopolitikai struktúráját alapvetően meghatározza az Atlasz hegység, amely élesen egy északi és egy déli részre osztja Marokkót. Az északi rész nagy városaival és többségi arab lakosságával volt mindig a bled el mahkzen, a kormányzat uralma alatt álló terület, az Atlasztól délre, a kormányzattól távol fekvő rész pedig, megzabolázhatatlan berber törzseivel, a bled esz-sziba, „a törvénytelenség földje.” Marokkó dinasztiáinak története leírható azzal a képlettel, hogy a Dél időnként fellázad az északi szultán ellen, s legyőzi őt egy karizmatikus vezetővel az élén, aki új dinasztiát alapít, amelyet néhány generációval később a Dél újabb lázadása söpör el.

Egy ilyen lázadás megfékezésére indult el I. Hasszán, akinek dinasztiája, a ma is uralkodó Alaviták ugyanígy kerültek hatalomra 1666-ban. Az akkori fővárosból, Fezből indulva a legrövidebb út az Atlaszon át a Ziz folyó völgyében vezetett. Ez azonban egyszersmind az egyik legnehezebb útvonal is, több hegyláncon és hágón át, nehezen járható, behavazott utakon. Az átkelés logisztikája meghaladta a hadsereg képességeit. A katonák és a málha egy jó része ott veszett az úton, s a túlélők nagy része – így a szultán is – már betegen értek le Tafilaletbe. Ott tessék-lássék véget vetettek a lázadásnak, majd – mivel már késő ősz volt – erőltetett menetben nekiindultak, hogy még a tél beállta előtt visszaérjenek az Atlaszon át Fezbe. A visszatérésre már járt utat, a jóval nyugatabbra fekvő Ounila völgyét választották.

Háború előtti képeslap: Telouet fénykorában

Olyan menetelés volt ez, mint Napóleon visszatérése Moszkvából. November volt már, mire az Ounila völgyébe értek, s abban az évben rendkívül kemény volt a tél. Az utat hó borította, a teherhordó állatok szakadékba zuhantak, az emberek megfagytak, a túlélők élelem híján saját bajtársaik holttestét ették.

„Az arzenált azonban”, írja Gavin Maxwell, „amelynek jelentős részét egy súlyos Krupp ágyú és annak muníciója tette ki, soha nem hagyták el. Ennek az ágyúnak a fennmaradása megváltoztatta Marokkó egész történelmét. Az ágyú végig működőképes maradt, s ez a jelentős tény önmagában is megkülönbözteti számos társától, amelyek szerepe pusztán rituális volt. A szultánok mindig is vásároltak ágyúkat, gyakran egy instruktorral együtt, ám miután ez utóbbi hazatért, tanítványait pedig megölték, az ágyúk több áldozatot szedtek kezelőik mint az ellenség sorából. A nép számára azonban az ágyú a szultán hatalmának jelképévé vált, sőt a szultán mint imám avagy spirituális vezető jelképévé, minthogy az egyik ócska, de még tüzelőképes ágyú, az El Nouba jelezte a hajnali és az esti imaórákat. Az ágyúkat a rítusok és babonák egész füzére övezte. Őfelsége ambuláns képviselőivé váltak, amelyre átruházódott a szultán baraka-, azaz áldásosztó ereje és gyógyító képessége: kérelmeket és adományokat fogadtak, és menedékjogot nyújtottak. Ha bármely gonosztevőnek sikerült felülnie az ágyú talpára, automatikusan jogot szerzett rá, hogy személyesen jelenjen meg a szultán előtt ügyét tisztázni, s ezt egyetlen szultán sem tagadta meg. Az „Esküszöm a Szultán ágyújára!” gyakori és nagy erejű esküvé vált, s az ágyúk előtt imádkoztak is, közvetlenül az ágyúcsőbe suttogva az imát. Adományokat is kaptak az ellenfél levágott fejei formájában, úgyhogy egy-egy győzelem után az ágyúkat teljesen eltemették a rájuk szórt véres emberi fejek. Ami még különösebb: a lázadó vidéken egy-egy fegyverszünet vagy tárgyalás alkalmával a berber nők körülvették az ágyút, csókolgatták, s a szultán vereségéért imádkoztak hozzá. A paradoxon nem volt nyilvánvaló számukra, hiszen tisztelték a szultánt mint kalifát, azaz Isten képviselőjét, de gyűlölték mint népe elnyomó zsarnokát.”

Így értek el a Tizi n’Tichka hágó alá, hóviharban, fogyatkozó sereggel, élelem nélkül. Itt sietett segítségükre a glawa törzs főnöke, Madani El Glaoui, aki saját berber alattvalóival elég birkát és tűzifát hordatott össze ahhoz, hogy a szultánt és seregét hetekig vendégül lássa Telouetben, megmentve életüket.

Háború előtti képeslap: Előkelő vendég fogadása Telouet-ben

Háború előtti képeslap: „Ételhordók kuszkuszt és lepényt visznek Telouet várába egy diffára (ünnepi vacsorára)”

Amikor a szultán végül útnak indult, hogy a hágón átkelve visszatérjen Fezbe, két adománnyal viszonozta az életmentő szolgálatot. Egyfelől kinevezte Madanit az Atlasztól délre fekvő vidék kalifájának, azaz szultáni helytartójának. Ez persze ingyenes cím lett volna, hiszen még maga a szultán sem bírta megregulázni a bled esz-szibát. De ezt segítette elő a másik adomány, a Krupp ágyú, amelyet a szultán Telouetben hagyott. Ennek az ágyúnak a segítségével fogja Madani és öccse, T’hami El Glaoui a következő két évtizedben ténylegesen a hatalma alá hajtani egész Dél-Marokkót.

A Krupp-ágyú ma az El Glaouik egykori dél-marokkói birodalmának központjában, az ouarzazate-i Taourirt kasbah udvarán

A szultán azonban beteg emberként tért haza a hadjáratból, s a következő év májusában meg is hal. Minthogy útközben éri a halál, ágyánál csupán egyetlen ember áll, udvarmestere, a felszabadított néger rabszolga apától és zsidó anyától származó Ahmed ben Moussa avagy Ba Ahmed, aki kihasználja az alkalmat a hatalom megszerzésére. Rábeszéli a szultánt, hogy legidősebb fia, a trónörökös helyett a kiskorú Abd el Azizt nevezze ki utódjának, majd a fiatal szultán anyjával szövetkezve kiiktatják a hagyományos fezi arisztokráciát a hatalomból. Helyettük az El Glaoui-testvérekre támaszkodnak, akik fokozatosan hódítják meg Dél-Marokkót, s akik bármikor képesek és készek is nagy berber hadsereget felvonultatni szövetségeseik védelmében.

Ba Ahmed 1894-től 1900-ban bekövetkezett haláláig gyakorlatilag Marokkó egyeduralkodójává válik. Ennek legnyilvánvalóbb jele az az uralkodóhoz méltóan pompás palota, amelyet államköltségen építtet magának Marrakesben, s amelyet ma is a város egyik nevezetességeként mutogatnak Bahia-palota néven (a nevet kedvenc ágyasáról kapta).

Eddig két palotát láttunk a tervezett ötből: az 1894-1900 között épült Bahiát és a teloueti kasbahot, amelynek fogadótermeit T’hami El Glaoui csak az 1930-as évek végétől díszítteti fejedelmi pompával. Mindkettő dekorációja ugyanabból az ősi és nagyon tisztelt forrásból származik: az úgynevezett Saʿadi sírokból, amely ma Marrakesh egyik, ha nem a legfőbb látványossága.

A Saʿadi dinasztia (1510-1659), mint minden elődje és utódja, az Atlasztól délre, berber törzsként kezdte. A Draa folyó völgyében voltak nagybirtokosok, innen emelte őket az élére a marokkói össznépi felháborodás az uralkodó Wattasid szultánokkal szemben, akik tétlenül tűrték a portugál gyaurok térhódítását Marokkó tengerparti városaiban. A Saʿadiknak kétfrontos harcot kellett vívniuk. Egyfelől eredményesen szorították vissza a portugálokat tengerparti erődítményeikbe, másfelől útját kellett állniuk az oszmán birodalom terjeszkedésének is, amely be akarta kebelezni Marokkót. Az oszmánokkal szemben nem volt elég a fegyveres védekezés: minthogy a török szultán mégis a Kalifa volt, a Saʿadiknak megfelelő tekintélyt kellett felvonultatniuk vele szemben. Ennek egyik eleme volt a főváros, Marrakes kiépítése „második Konstantinápollyá” fényűző „iszlám reneszánsz” stílusban. A program legfontosabb része a Saʿadik királyi palotája, a Badi-palota volt, amelyet azonban az utánuk következő Alavita-dinasztia megfosztott minden belső díszítésétől, hogy azokat saját új meknesi palotájukba vigyék át. A Saʿadik építészeti programjából mára csak az általuk építtetett Mouassine-negyed pompás nemesi palotái maradtak fenn, illetve fő művük, a dinasztia temetkezőhelye, a Saʿadi-sírok a Kasbah-mecset udvarában.

A Saʿadiknak nagy szerencséjük volt, hogy trónra kerülésük előtt nem sokkal – 1492-ben – omlott össze az andalúziai arab-berber uralom utolsó bástyája, a granadai emírség, s az itteni muszlim építőmesterek, akik az Alhambrán dolgoztak, vagy legalábbis közelről tanulmányozhatták azt, Marokkóba menekültek. A Saʿadik építészeti programja, elsősorban a fennmaradt királysírok, ilyenformán az andalúziai muszlim építészet hagyományát vitték tovább és örökítették át a 19. század végi és 20. század eleji reprezentatív palotákra is.

Történetünk tragikumához hozzátartozik az is, mi történt a Bahia-palotával Ba Ahmed halála után, ami egyszersmind előrevetíti annak tragikumát, ahogyan az El Glaouik története véget ér. A jelenetet Walter Burton Harris írja le Morocco That Was (1921) c. könyvében, aki 19 éves korától, 1885-től élt Marokkóban a The Times tudósítójaként:

„Marokkóban egy nagy ember halála rettenetes dolog. Amíg a nagyvezír napokon át haldokolt, palotája körül őrök álltak, csöndben várva a véget. S egyik reggel a házból felcsapó női jajveszékelés tudtul adta, hogy a halál eljött. A nagy épület minden kapuját bezárták, senki nem léphetett se be, se ki, s odabenn a pusztulás tombolt. Szolgái mindent elzabráltak, amire csak rá tudták tenni a kezüket. Asszonyai egymással harcoltak az ékszerekért. Széfeket törtek fel, dokumentumokat és végrendeleteket kerestek, ékköveket feszítettek ki foglalataikból, hogy könnyebben elrejthessék őket, s még gyilkosságokra is sor került.

Míg a szigorúan őrzött falakon belül ez történt, Bou Ahmed testét kivitték és eltemették. A szultán könnyek között követte annak az embernek a gyászmenetét, aki őt a trónra segítette, s megtartotta ott fiatalsága nehéz évein át. Minden bizonnyal magányosnak érezte magát, ahogy ott ált nagyvezíre sírja mellett, aki, bármilyen sok bűne volt is, bármennyi pénzt csikart is ki erőszakkal és csalással, kétségtelenül végig hűséges volt hozzá. Amikor Moulay Abd El Aziz még mindig sírva visszatért palotájába, első dolga volt, hogy aláírja a rendeletet Bou Ahmed minden vagyonának elkobzásáról. Ez most szervezett fosztogatás volt, mert hivatalnokok és rabszolgák seregét rendelték ki a parancs végrehajtására. Napokon át megrakott teherhordó állatok hordták Bou Ahmed ingóságait a szultán palotájába, szinte eltűnve a bútorok, szőnyegek, ágyneműk, pénzes ládák nagy tömege alatt. Asszonyaitól és szolgáitól kicsikarták mindazt, amit elloptak, s a ház üressé, egykori lakói nincstelenné váltak. Néhány nappal később csak a nagy épület maradt ott, minden egyéb eltűnt a semmiben.”


Az El Glaouik azonban Ba Ahmed halála után is tovább erősödtek. Ahogy addig a nagyvezír, mostantól a szultán számított rájuk erős szövetségesként a lázadó déli törzsek ellen. Ebből fakadt végül az a konfliktusuk is, amely a Glaoui család két királycsináló forradalma közül az elsőhöz vezetett. 1902-ben a berberek között egy trónkövetelő lépett fel, Bou Hamara, eredeti nevén Omar Ez Zarhouni bűvész és csodatevő, aki azt állította, hogy ő a szultánnak a hatalomból kisemmizett bátyja, Moulay Mohammad, I. Hasszán jogos utódja. Rengeteg követője támadt a tehetségtelen kormányzással elégedetlen törzsek között, s a szultán hadjáratot indított ellene. A hadjárathoz természetesen csatlakozott Madani és T’hami El Glaoui is, de a szultán vezérei által rosszul vezetett csatát elvesztették, maga a szultán is alig tudott megmenekülni, s vezérei sugallatára az El Glaouikat tette meg bűnbaknak. Madani tisztázni akarta magát a szultán udvarában, de olyan megaláztatásban volt része, hogy eldöntötte: Abd el-Aziznak mennie kell. Felkereste a szultán bátyját, Hafidot, a marrakesi kormányzót, és meggyőzte, hogy vállalja el az uralkodást.

Segítségükre volt az a körülmény, hogy ekkoriban, 1906-1907-ben zajlott a franciák lassú beszivárgása Marokkóba. Az Algériából érkező francia hadsereg egyre több kulcspozíciót foglal el; a marokkói nép válaszul lincselésbe kezd, és több francia kiskereskedőt és munkást ölnek meg. A hadsereg fegyverrel torolja meg a gyilkosságokat. Ebben a helyzetben Madani és Hafid azzal vádolják a szultánt, hogy semmit nem tesz a gyaurok térhódítása ellen, és fegyveres felkelést robbantanak ki ellene. A felkelés győz, és 1908-ban a száműzetésbe vonult szultán helyét bátyja, Hafid foglalja el.

Nem sokkal később azonban az El Glaouik is változtatnak álláspontjukon. Hafid szultán szabadulni szeretne az őt trónra juttató törzsfőnökök szorításából, és őket mellőzve szövetséget ajánl a franciáknak. Ezek be is vonulnak, és 1912. március 30-án aláíratják a szultánnal azt a fezi szerződést, amelynek révén Marokkó francia protektorátussá válik. Amikor ez kitudódik, az országban mindenütt felkelés robban ki, ami az európaiak lemészárlásával társul. Ahmed El Hiba nomád tuareg törzsfőnök és trónkövetelő ostrom alá veszi Marrakest, s a marrakesi pasától azt követeli, hogy szolgáltassa ki neki a városban élő franciákat. A tanácstalan pasán végül az épp Marrakesben lévő T’hami El Glaoui segít, aki felajánlja neki, hogy átveszi tőle a begyűjtött franciákat, miközben Madani már a francia hadsereggel tárgyal a marrakesi bevonulásról. A hadsereg végül megérkezik, rövid úton végeznek El Hiba csapataival, bevonulnak a városba, és T’haminál találják a megmenekült túszokat, mire Lyautey tábornok kinevezi T’hamit Marrakes pasájának. Ezzel kezdődik az El Glaouik igazi fénykora.

Lyautey tábornok a marrakesi bevonulás után a becsületrenddel tünteti ki a Glaoui fivéreket

1912-től 1956-ig az El Glaouik (1918-ig Madani El Glaoui, halála után pedig öccse, T’hami El Glaoui) lesznek Marokkó tényleges urai. A hatalmi viszonyokat józanul átlátva teljesen a francia megszállók mellé állnak, annyira, hogy Lyautey marokkói politikája az lesz: a francia hadseregnek az Atlasztól északra fekvő vidéket kell ellenőriznie, s a déli rész pacifikálását az El Glaouikra kell hagynia, akiknek hűségében megbízhat, nekik maximum anyagi és fegyverzeti támogatást kell nyújtania. Ezt az El Glaouik hűségesen el is végzik.

(Egy megjegyzés: Ennek a francia katonapolitikai elvnek az ismeretében az ember mosolyogva olvassa Rejtő Jenő idegenlégiós regényeit, amelyek kitűnő írások, de a mesternek fogalma sem volt a korabeli francia katonai mozgásokról, és sokszor szerepeltet idegenlégiósokat olyan dél-marokkói oázisokban és „helyőrségekben”, ahol franciát soha nem láttak.)

Ennek az időszaknak két újabb palota állít emléket, mindkettő Marokkó leglátogatottabb nevezetességei közé tartozik. Az egyik a marrakesi pasa palotája, a Dar El Bacha, amelyet T’hami El Glaoui építtetett át az 1910-es években fényűző módon, a Bahia-palota és a Saʿadi-sírok stílusában. A palotát az El Glaouik bukása után, 1956-ban a király örökölte: ez ma az uralkodó marokkói palotája. A nagy palotából azonban leválasztották T’hami El Glaoui személyes lakosztályát, amelyet Dar El Bacha (A Pasa udvara) avagy Musée des Confluences néven önálló iszlám művészeti múzeumként nyitottak meg.

A másik palota, Taourirt kasbah az Atlasz déli lábánál áll, Ouarzazate-ban, ahonnét az El Glaouik dél-marokkói birodalmukat irányították. Nem véletlen, hogy a gyors mozgósítás végett ennek az udvarán őrizték – és őrzik máig – a Krupp ágyút. A palota voltaképpen vidéki helyőrségi központ, ennek megfelelően dísztermeinek dekorációja is rusztikusabb, népiesebb, mint a marrakesi palotáké, de alapjában ugyanazokat a motívumokat és struktúrákat követi.

Az ebben és a következő bejegyzésben említett Glaoui- és más paloták

Az El Glaouik, akik szorosan a franciákhoz kötötték a szekerüket, megdöbbenéssel figyelték az 1930-as évektől kibontakozó marokkói függetlenségi mozgalmat, s még inkább azt, hogy az 1927-ben hatalomra került ifjú szultán, V. Mohamed is egyre inkább a függetlenség pártja, az Istiqlal mellé áll. A második világháborúban még kiállt a franciák támogatása mellett, de az 1947-es tangeri beszédben már nyíltan állást foglalt az Istiqlal követelései mellett. T’hami el Glaoui pasa, aki nemcsak francia támogatóinak elvesztésétől félt, hanem attól is, hogy a függetlenség modernizálást és a régi hagyományos rend végét jelenti, a berber törzsfők és a szultánnal szemben álló szúfi rendek támogatásával, s a francia katonai vezetés jóváhagyásával 1953 augusztusában a berber törzseket fellázítva és Fezbe vezetbe megbuktatta a szultánt, akit a franciák Korzika szigetére szállítottak.

A szultán bukását azonban országszerte felkelések és franciaellenes lincselések követték. Ennek nyomására a franciák végül 1955 őszén visszahozták V. Mohamedet Marokkóba, s 1956. március 2-án elismerték az ország függetlenségét. T’hami El Glaoui a szultán színe elé járult, a földre vetette magát, és bocsánatáért esedezett. A szultán megbocsátott. A pasa visszavonult a teloueti kasbahba, ahol egy hónap múlva meghalt.

A Glaoui-leszármazottak többsége ma Franciaországban él: művészek, tudósok, vállalkozók. Az állam pedig szándékosan hagyja elenyészni a Glaoui-korszak emlékét. Az iskolákban nem tanítják, az (egyébként kitűnő) marokkói történelmi folyóiratok nem írnak róla. Noha a kasbahokat és ksarokat az egész Dél-Marokkóban igyekeznek felújítani, vagy legalábbis karbantartani, a Glaoui-kasbahokra valahogy nem jut pénz, többségük elhagyottan, romosan áll. Mint az alábbi Glaoui-kasbah Tinghir oázisban, Dél-Marokkó keleti peremén, nem messze az algériai határtól, ahonnét az El Glaouik valaha birodalmuk keleti részét ellenőrizték, s amelyről még lesz szó egy későbbi bejegyzésben.

A tinghiri Glaoui-kasbah 1919-ben. A Todra folyó túloldalán, a kép felső részén az ősi Afanour ksar részlete

Ezt a bejegyzést élőszóban is előadtam a Wang folyó virtuális útjai online előadássorozatban. Itt látható YouTube-on: