A Koubba

Marokkó története fővárosok váltakozása. Az egyes dinasztiák az előzőt megdöntve mindig saját törzsi területükön hoznak létre új fővárost, látványosan megalázva legyőzött ellenfelük városát, kifosztva és lerombolva azt, s lebontva és elhurcolva királyi épületeik és mecseteik márvány borítását és dekorációját, hogy az új főváros királyi épületeit díszítsék velük.

Marrakest 1070-ben az északi Fez ellenében alapították a közeli Atlasz völgyeiből származó berber Almoravidák. A fanatikus iszlám prédikátorok által megszervezett dinasztia gyorsan hatalmába kerítette az Atlasztól délre fekvő kereskedelmi utakat, amelyeken az arany áramlott fel a ghanai birodalomból Marokkóba, majd ezzel a katonai és gazdasági háttérrel könnyűszerrel foglalták el Andalúziát is, ahol éppen ekkortájt ért véget a córdobai kalifák aranykora. Marrakes egy két kontinensre kiterjedő gazdag világbirodalom központja lett, s az első innen uralkodó almoravida kalifa, Ali ben Youssef (1106-1143) igyekezett a várost is méltóvá tenni ehhez a ranghoz. Az andalúziai keresztény anyától származó uralkodó, aki Ceutában művelt andalúz környezetben nevelkedett, Córdobát tekintette mintaképének. Az első marrakesi mecsetet a córdobai mintájára igyekezett felépíteni, onnan hozatva építészeket, sőt épületelemeket – oszlopfőket és márvány faragványokat – is az almoravidák által kifosztott és lerombolt córdobai kalifavárosból, Medinat al-Zahrából.

A Ben Youssef mecset ma is áll a bazártól északra. Ez azonban már nem az, amit Ali ben Youssef építtetett. Az almoravida mecsetet az egész várossal együtt a következő fanatikus berber dinasztia, az almohádok rombolták le Marrakes 1147-es bevétele után, majd a helyén újraépült és újra lerombolt mecsetet a Saadi dinasztia építette ismét újjá az 1550-70-es években, ezt pedig az Alawi dinasztia a 19. század elején.

Képeslap a mecsetről Marcelin Flandrin fotója alapján, 1930-as évek

Ahogy azonban minden pusztításnak vannak túlélői, akik pincékbe rejtőzve, raktárba zárkózva, magukat holtnak tetetve maradnak életben, úgy Marrakes első virágkorának is van három túlélője.

Az egyik az almoravid mimbar – szószék –, az iszlám művészet egyik főműve, amelyet Ali ben Youssef Córdobában rendelt meg 1137-ben, s amelyet az almohádok az általuk épített Kutubiyya mecsetbe vittek át, ezért Kutubiyya-mimbarként szokás emlegetni.

A mimbar részlete

A másik szintén córdobai import, egy növényi mintákkal és állatfigurákkal gazdagon faragott márvány víztartály, amelyet rituális mosdáshoz használtak. Felirata szerint II. Hisham omajjád kalifa udvarmestere, Abd el-Malik ben El Mansour készíttette 991 és 1008 között Córdobában, s Ali apja, Youssef ben Tashvin hozhatta át onnan a város kifosztása után. Ma a mecset melletti Ben Youssef madraszában azaz teológiai iskolában áll, amelyről hamarosan írok.

Az omajjád víztartály a Ben Youssef madrasza udvarán az 1930-as években

A harmadik pedig a Koubba. A „kupola” jelentésű szó hagyományosan síremléket jelöl. Ez a kis architektúra azonban nem síremléknek épült, hanem rituális mosdásra szolgáló pavilonnak – midaʿa-nak – a Ben Youssef mecset előtt. Alján mosdásra szolgáló medence volt, körötte pedig latrinák és az állatok itatására szolgáló medencék. Ilyenformán nemcsak vallási, de közszolgálati intézmény is volt a mecsettől délre terjeszkedő bazár számára. Valószínűleg ennek is köszönhette megmenekülését. A bazár ugyanis fokozatosan körbenőtte és eltakarta, s a rombolások folytán megemelkedett talajszint az egész alsó részét 7-8 méter magasan ellepte. Csak a 20. század első felében kezdték kiásni és megszabadítani a ráépült bódéktól. Az utóbbi évtizedekben állították helyre, és tavaly február óta látogatható.

Az 1930-31-es légifelvételen középtájt a Ben Youssef mecset, előtte a frissen kiásott Koubba

Az épület alsó része hosszabbik oldalán két-két patkóíves, rövidebbik oldalán egy-egy sokkaréjos kapuval nyílik a medencére. Utóbbiak bélletíveit szép geometrikus minta díszíti. Belső párkányán valamikor 1125-re datált kúfi felirat futott körbe, amely Allahot és az építő Ali ben Youssefet magasztalta.

A felső rész hosszabbik oldalán öt-öt, váltakozva sokkaréjos és patkóíves ablak nyílik, a keskenyebbik oldalon három-három sokkaréjos. A felső, pártázott párkány fölött magasodik fel a kupola, amelynek bonyolult téglaarchitektúrája, mint látni fogjuk, pusztán dekoratív, s egyáltalán nem tükrözi belülről látható, valódi felépítését.

Az ablakok a kupola alsó részét világítják meg. Ez a kupola a koubba legkülönlegesebb eleme. Az alsó rész párkányának harmadolópontjairól indított, egymást átmetsző sokkaréjos ívek tartják, ezek vezetik át a négyszöget nyolcszöggé, a méhkasszerű kupolává. Az ívek, a nyolcszög és a méhkas díszítetlen fehér felülete a szerkezetet hangsúlyozza, míg a közöttük lévő kitöltő felületeket színezett stukkó borítja, akantusz- és pálmalevelek, mind a nyolc csegelyen egy-egy hangsúlyos központi kagylóval. A szerkezet nyilvánvalóan a córdobai nagymecset mihrábjának, imafülkéjének továbbfejlesztése, de annyival különlegesebb annál, hogy tambur – a négyszöget körré átvezető köztes elem – nélkül oldja meg minden kupola alapvető problémáját, a kör négyszögesítését.

A córdobai nagymecset 960 körül épült mihrabjának kupolája és sokkaréjos bejáratai

A teljes architektúra nem jól fotózható. Az utca felől csak a felső része látszik, közelről viszont nehéz egy képbe befogni. Kiemelt nézőpontja a Les almoravides kávézó tetőterasza a mecsettől nyugatra, ahonnét jól látszik, hogyan helyezkedik el a bazár bejáratánál, a piactól körbeölelve, de attól egy kis térrel távolságot tartva és lesüllyesztve, mint egy egykori városnak nemcsak térben, de időben is más szinten álló tanúja.

Beállított zsidók

A marrakesi Slat al-Azama vagy Lazama zsinagógát 1492-ben alapították, ami már sejteti, hogy alapítói az ebben az évben Spanyolországból kiűzött szefárd zsidók voltak. A zsinagóga ma a Mellah zsidó negyed Talmud Tóra utcájában áll, de eredetileg nem ott épült. Hogy lehet ez? Nem, nem a zsinagógát költöztették át oda, hanem a zsidó negyedet ide. 1557-ben az akkor trónra került Saadi dinasztia azzal kezdte a „reneszánsz” Marrakes kiépítését, hogy a bazár közepén felépítettek egy gyönyörű mecsetet, és körülötte egy átfogó urbanisztikai fejlesztést, a gazdag Mouassin-kereskedőnegyedet. Az addig ott élő zsidók számára pedig létrehozták a Mellah zsidó negyedet itt, a Lazama körül, közvetlenül a királyi palota szomszédságában: részben a hathatósabb védelem érdekében, másfelől pedig hogy a szultánnak mindig kéznél legyen a kimeríthetetlen pénztárca.

Az áttelepítettek főként berber zsidók voltak, Marokkó legrégibb zsidó lakói, akikről már korábban írtam. Hagyományos kultúrájukról, és különösen az Atlasz falvaiban működő iskoláikról – amelyekben gyakran a 19. századtól betelepülő askenázi haszid rabbik tanítottak, s amelyeket a 20. század elejétől a francia zsidók támogattak – ma a zsinagóga egykori jesivájában rendezett fotókiállítás tanúskodik.

A zsinagóga – ma, az 1950-es és 60-as évek alijája után Marrakes egyetlen működő zsinagógája – már nem emlékeztet ezekre az időkre. Az 1930-as majd 1990-es években izraeli és amerikai zsidó támogatással újították fel, az ott megszokott jellegtelen modern stílusban.

Ezt a zsidó mixet ezekben a hónapokban egy újabb, egzotikus árnyalat gazdagítja. A jesiva két termében fotókiállítás nyílt az izraeli Dorit Lombroso képeiből, amely egy különös indiai zsidó csoportot, a Bnei Menashét, Menasse fiait mutatja be.

Menasse fiai, írja a kiállítás ismertetője, Északkelet-Indiában élnek, a Mizoram és Manipur közötti mocsárvidéken. Az itt honos tibeti és burmai nyelvek különféle változatait beszélik, s a 19. század előtt animisták voltak és rettegett fejvadászok. Brit misszionáriusok térítették őket keresztény hitre, s a saját mitológiájuk és a Biblia közötti párhuzamokból arra a következtetésre jutottak, hogy ők valójában zsidók, és mitikus ősük, Manmási nem más, mint József pátriárka fia, Menasse.

Idáig az ismertető. Izraeli antropológusok * azonban hozzáteszik, hogy a párhuzamokra a legfőbb bizonyíték az, hogy 1951-ben az itteni, akkorra már keresztény mizo-kuki-chin törzsek egyik vezetője álmot látott arról, hogy népe Izraelből jött. Követőivel együtt szinkretikus presbiteriánus megújulási mozgalmat alapított, amely elismerte Jézust Messiásnak, ám átvette a zsidó törvények több előírását, és a kereszténység előtti helyi folklór számos elemét is beépítette kultuszába.

A zsidó gyökerekre való ráébredés, írja Shalva Weil, valószínűleg nem következett volna be a brit keresztény misszionáriusok nélkül, akik a 19. században ahol csak megjelentek, az asszírok által elhurcolt „tíz elveszett zsidó törzs” nyomait igyekeztek kimutatni a helyi lakosság körében. Leglátványosabb eredményük a mormon egyház, amely a Biblia saját gyártmányú második évada, A Mormon könyve szerint a Dél-Amerikába menekült tíz törzstől származik. Van valami nagy irónia abban, hogy a mizo-kuki-chin törzsek a holdkóros keresztény misszionáriusok útmutatása nyomán találtak rá saját zsidó identitásukra.

A mozgalom azonban valószínűleg megmaradt volna helyi protestáns kultusznak, ha 1983-ban Elijahu Avichail rabbi, az elveszett zsidó törzsek Izraelbe telepítésén dolgozó Amishav szervezet alapítója fel nem figyel rájuk. Avichail rabbi egy mizo biztosítási ügynöktől értesült a szenzációs felfedezésről, s azonnal el is utazott a helyszínre. Itteni kutatásai során kimutatta, hogy a helyi legendák valóban tartalmaznak a Bibliával párhuzamba állítható elemeket. Ezek alapján készségesen elismerte a népcsoportot zsidóknak, és bevezette körükben az orthodox zsidó tanításokat. Még pénzt is szerzett rá – a Második Eljövetel elősegítésén dolgozó fundamentalista keresztény szervezetektől – hogy Izraelbe telepítse őket, ám az izraeli kormány nem ismerte el Menasse fiait alijára jogosultaknak.

Időközben, ahogy ez lenni szokott, egy másik zsidó szervezet, a Shavei Israel is létrejött az elveszett törzsek hazatelepítésére Michael Freund, a The Jerusalem Post kolumnistája vezetésével, s a két ember halálosan összeveszett egymással. Ehhez hozzájárult az is, hogy Menasse fiai is összekülönböztek egymással a vezető klánokat illetően – ha más nem, ez nyomós bizonyíték zsidóságuk mellett. A Shavei Israel 2005-re elérte, hogy Shlomo Amar, Izrael szefárd főrabbija kimondja a népcsoport zsidó leszármazását és jogosultságát az alijára. Ettől kezdve a mozgalom kb. 3000 tagja költözött Izraelbe, ahol Gázába és a nyugati parti megszállt területekre irányították őket zsidó telepeseknek a zsidó lakosságarány növelésére, golyófogónak, és más szakképzettség híján katonának. Valószínűleg ez volt a jobboldali zsidó politika számára a mizo-kuki-chin zsidók elismerésének legfőbb motivációja.

Az elismerésnek számos ellenzője is akadt. Az időközben elvégzett DNS-vizsgálatok és az izraeli akadémikusok egyaránt a csoport zsidó eredete ellen tanúskodtak. Az izraeli rabbik helyi hittérítő tevékenysége ellen egyaránt felemelte szavát a helyi presbiteriánus egyház és a hindu szervezetek, a többi mizo-kuki-chin törzs, amelyek tagadják, hogy Menasse fiai különböznének tőlük, és az indiai kormány, amely gyanakodva nézi egy újabb kifelé kívánkozó nép létrejöttét a számos szeparatista mozgalomtól gyötört határvidéken.

Dorit Lombroso fotói mindenképpen a csoport zsidósága mellett teszik le voksukat. A fotográfusnő a szájtjáról megismert orientalizáló-idealizáló szoftpornó-portrék stílusában örökíti meg az egzotikus zsidó vérfrissítés hordozóit. A fiatal mocsári zsidók a romlatlan természet ölén legszebb ruhájukban – amely gyakran olyan új, hogy gyaníthatóan erre az alkalomra kölcsönzött jelmezről van szó – és a legszebb díszletek, dús kelmék, halmokban álló szent könyvek, a hagyomány gondosan installált tárgyainak előterében végzik a zsidóság szertartásait vagy a bibliai zsidósággal párhuzamba állítható saját hagyományos munkáikat. Komoly tekintetű fiúk és lányok a jövőbe tekintő arccal, virágos mezőn, virágzó fák alatt táncolva, hagyományos férfi és női szerepeket gyakorolva. Egy felnövekvő honfoglaló zsidó nemzedék. Mintha a 20-as és 30-as évek Palesztina-betelepítésének propagandafotóit látnánk. Valószínűleg így is áll a dolog.