Tokajaim

Szeptemberben Ercsey Danival együtt szerveztük meg azt a túrát, amely „a zsidó bor útja” nevet viselte, mivel azt az útvonalat jártuk végig Tokaj-Hegyaljától fel Lengyel-Galíciáig és az orosz-lengyelországi Lublinig, amelyen a 18. századtól kezdve a zsidó borkereskedők szállították a tokaji bort felfelé, s a haszid rabbi-dinasztiák „hercegei” ereszkedtek lefelé. A túra beszámolójával még adósak vagyunk. De egy rövid esszét már kaptunk az úton részt vevő Gáspár (Kempfner) Annától, azzal a kéréssel, hogy ha jónak látjuk, jelentessük meg a blogon. Két nappal a beszámoló elküldése után Anna váratlanul elhunyt szívinfarktusban. Írását, egy gazdag élet utolsó szüretét az ő emlékére tesszük közzé. Képeink utolsó közös túránkon készültek.

GÁSPÁR ANNA: TOKAJAIM

Többes szám, birtokos eset?

Mád közelében jutott eszembe, amikor vadidegen, tokaji borokat kóstoló útitársaimnak bemutatkoztam: nekem tokajaim vannak. Nem hiszem, hogy rajtam kívül bárkinek jelentett volna valamit, amikor így kibukott belőlem. 

Mád, Tállya, Tolcsva. Így tanultuk a tokaji borvidék legnevesebb helyeit. Mád, Tállya, Tolcsva, így jegyeztem meg kisiskolásként, 1950-ben.

Jó tíz évvel később, egyetemi szakmai gyakorlaton barátkoztam össze lengyel építészekkel. Előbb náluk jártuk be, három héten át, a Hel félszigettől Krakkóig ezt a csodálatos országot. Elképedtünk a meglepően modern építészetén, lenyűgöző történelmi világán, füleltük a zöngékkel telt lengyel nyelvet, beszippantottuk az illatokat, az ízeket, rácsodálkoztunk a divatra és a divatozásra, ami nagyon más volt, mint a miénk. Élvezettel bámultuk meg rendkívül fantáziadús grafikáikat, szellemes plakátjaikat, a mienktől olyannyira különböző kultúrájukat.

Azután ők jöttek hozzánk, tátott szájjal álmélkodtak épen maradt fővárosunk láttán, élvezték a balatoni nyár hangulatát, eljutottam velük Egerbe, Miskolcra és Tokajba is.  Tolmácsuk voltam, úgy gondoltam, szlávoknál nem okozhat gondot az orosz használata.  De a lengyel diákok nem szerették az orosz nyelvet és gyűlölték az oroszokat. Nagyon nem akartak beszélni oroszul.

Nekem kellett megtanulnom a lengyelt. Segítettek, nevettek, javítottak, füleltem, fantáziáltam. Boldogultunk, boldogok voltunk, szerették Magyarországot, szerettek engem. És Tokajban, valami lukon egy pincébe leereszkedve az is kiderült, nagyon szeretik a tokaji bort.

Odalenn hűvös volt, enni is kaptunk, sok hordóból kóstoltunk. Amikor feljutottunk a szabad ég alá, emlékeim szerint még fényes nappal, a hőségben négykézlábra ereszkedtünk, járni nem voltunk képesek. Valahogy elvergődtünk a Tisza-híd lábánál található kempingig. Aki csak látott bennünket az úton, jót mulathatott.

Megdöbbentem a városka szürkeségén, szegénységén. Ez lenne Tokaj?


Nem kellett újabb tíz évnek eltelnie, hogy Tokaj újra felmerüljön az életemben, már ismerősen. Első munkahelyem, első és egyetlen férjem, fülig szerelmesen, legénykorának vége felé, Erdőbényébe valósi kollégájával, Pistával, meghívott az Operaház melletti Tokaji Borozóba. Nagyon imponáltunk egymásnak, a két ivásálló férfiú és én, a friss diplomás mérnöknő. Ott, helyben, állításuk szerint egy liter tokaji furmintot ittam meg. Lenyűgöztem őket. Laci el is vett feleségül, lett három gyerekünk és együtt éltünk, amíg ő élt. A tokaji bor lett volna mindezek okozója?

Felnőttek és kirepültek a gyerekeink és Laci napja végleg leáldozott, amikor, egészen váratlanul, szőlőbirtokos lettem Tokajban, Erdőbényén, Mád mellett, az Omlás dűlőn. Az Operaház melletti ivászat óta vagy ötven év telt el. Bár nem szoktam rá a borra – ennek számos oka volt – csodálatos kalandként éltem át a közel évtizednyi időt, amíg laikus városi polgárból tokaji borásszá lettem. Az átváltozást Alexnek, a barcelonai sommelier barátomnak, Pista leszármazottainak, Marinak és Bálintnak, és az erdőbényei Pethő Józsinak köszönhetem, aki sajátjaként művelte az egyhektárnyi „birtokot”. És, persze, a boriskolának, amit időközben elvégeztem.

A természet remeklése, a bűvös, az elsajátíthatatlan, a jövőt rejtegető szőlőmetszés, a reménykeltő tavaszi rügy-bontogatás, a csendes, szemérmes, titkos virágzás, a nyújtózkodó indába szökkenés, a fürtök lassú érlelődése, az október végi méz, dió és szilva illatú szüret. Ezt adta a szőlőbirtok, minden évben más és más kincsekkel megáldott gyümölcsével, a mindig ugyanolyan talaj ásványainak és a folyton változó időjárásnak köszönhetően.


Must és bor. Tokaj-Hegyalján nem kell manipulálni, a bor „szamo-rodni” – magától születik, ki értené ezt, ha én nem?

Jó bort csináltunk. Mámoros Bénye-fesztiválokon magyarok, szlovákok, lengyelek szívesen fogyasztották.

De már nincs szőlőm.

A varázslatos tokaji bor idén, koraősszel, újabb kalandra csábított: utazásra, sokféle tokaji bor megismerésére, kóstolására. Nemcsak a tokaji borászatokban, hanem a szlovákiai Tokajban és a lengyelországi Galíciában. Sok bor, sok zsinagóga, sok dimb-domb, sok városka, sok zsidó temető, határon innen és túl. Nem érdekelt, hogy itt fáj, ott fáj, hogy keveset tudok gyalogolni, hogy nehezemre esik ácsorogni!

És Tarnowban, Lengyelországban csoda történt.

Itt született és itt nyugszik Bem Apó, ég és föld között lebegve, mert élete végén áttért a muszlim hitre, s nem engedték őt megszentelt földbe temetni. Síremléke tetteihez méltó: egy tó közepén álló hat hófehér oszlop tartja a haló porait rejtő szarkofágot.


Mégsem ez volt Tarnow csodája.

Este, egy elvarázsolt kastély hangulatú szálloda éttermében, amit egy, a Monarchia idejéből való, régimódi postahivatalból alakítottak át, és ahol minden helység falán hatalmas festmények, portrék, tájak terpeszkedtek a legvadabb, legsötétebb színekben, egy szegény festő művei, aki a „koszt-kvártélyért” a képeivel fizetett (oh, borzalom, bár ne tette volna) – szóval este az étteremben, ahogy más napokon is, tokaji borokat kóstoltunk. Remek vacsora végén, ezúttal háromféle száraz tokaji szamorodnit.

Mezőzombori Disznókő borház 2015-ös, és  olaszliszkai francia Samuel Timon 2009-es évjáratú szamorodnija. Nem emlékszem a harmadikra.

Elállt a lélegzetem. Elnémultam. Soha azelőtt nem éltem át ekkora élvezetet, szépséget, káprázatot, megsemmisülést. A semmi és a minden, a természet ajándéka, amiért a szívem legmélyéből hálás vagyok.

Testem és lelkem borai, tokajiak, tokajaim.

Polüfémosz veszte

A Cégér jó bornak bejegyzésben elsikkadt a téma gasztronómiai vonatkozása. Vajon milyen borral kínálta a leleményes Odüsszeusz a társait felfaló küklopszot, és vajon jogosan tart-e Tamás a Piazza Armerina egyik kis terén található Caffè del Centro borválasztékától? És egyáltalán, mit és hol igyunk, ha erre járunk?

A kérdéses mozaikok olyan görög történetet ábrázolnak, aminek idevágó epizódja a mai Szicíliában játszódik, így értelemszerűen nem a római, hanem a görög borokról, illetve a mai olasz-szicíliai borászatokról kell szólnom.

Annyi bizonyos, hogy Homérosz idején, a Kr. e. 8. században már léteztek ugyan görög telepek és poliszok a szigeten, de a szőlőművelés jóval kezdetlegesebb volt, mint a kibocsátó poliszok környékén. Ezért mondhatta Polüfémosz, hogy bár bora neki is van, de az Odüsszeusztól kapott nektárral az nem versenyezhet.

„…átvette, megitta, örült neki szörnyen,
itta az édes italt, s aztán kért újra belőle:
Adj még jószívvel, s a neved mondd meg nekem egyben,
hadd adjak vendégi ajándékot, hogy örüljél.
Mert hoz a küklópszok dús földje a nagyszemü fürtből
bort szintén, és Zeusz zivatarja növeszti a termést:
csakhogy ez itt nektárnak csöppje meg ambrosziának.”

(Homérosz, Odüsszeia, 9. ének, fordította Devecseri Gábor)

Odüsszeusz az utazására hazait vitt magával, vagyis ithakai bort és bár Ithaka helyzete ma minimum vitatott, azért az elmondható, hogy akár a mai Ithaka szigetéről, akár a szomszédos kefalóniai Paliki félszigetről – amely akkoriban még valószínűleg önálló sziget volt – származott a bor, édes és erős volt, amelyet a hajósok tengervízzel hígítva ittak. Ma Kefalónia borvidékei közül kiemelkedik a PDO Robola, a PDO Muscat és a PDO Mavrodaphne. Mindhárom szőlőfajtát jelöl. Az elsőből jellemzően könnyed száraz fehérborok készülnek, így ez leginkább a mai borfogyasztási szokásokat lekövető borvidék. A második a világ egyik legősibb szőlőfajtájának, a muscat blanc à petits grains-nek (mi is ismerjük a fajtát sárgamuskotály néven) egy helyi klónja, amiből természetes édes borokat és ún. erősített édes borokat is készítenek. (Utóbbinál a borok erjedését hozzáadott alkohollal állítják meg, így maradnak édesek.) Végezetül a mavrodaphne egy természetes édes vörösbor, így ez áll a legközelebb az egykori görög borvilághoz, ahol az édes borokat jellemzően úgy készítették, hogy a szüret után a szőlőt szalmaágyon szárították-töppesztették, így koncentrálva a benne lévő cukortartalmat, majd kipréselték és ha kellett, már meglévő édes borral felöntötték, ezután adták hozzá a fűszereket és fogyasztás előtt a tengervizet. A legjobb példa erre a bortípusra (bár fűszereket már nem adnak hozzá) a Kefalónián található Foivos borászat 2004-es Methyse nevű bora, amelyet az elmúlt évek legmagasabbra értékelt görög borai között tartanak számon. (Illetve a ciprusi görögök Commandaria nevű bora, ami hagyományosan így készül a mai napig.)

Igen ám, de azt is tudjuk, hogy Odüsszeusz a küklopszot nem a saját borával kínálta:

„én magam indultam tüstént, kiszemelve tizenkét
legderekabb társat, s bőrtömlőt töltve meg édes
éjszinü borral, amit nekem Euanthész fia nyujtott:
Phoibosz papja, Marón – Phoibosz volt Iszmarosz őre –,
mert megkíméltük feleségét és a fiát s őt,
félve az istentől: Phoibosz lombos ligetében
élt ugyanis.”

A Trákiához tartozó PGI Ismaros borvidéknek sajnos az ókori híre fényesebb, mint jelenkori helyzete. Marónra leginkább egy tengerparti wellness hotel emlékeztet, ami pedig a borokat illet, nyomát sem találni az ókori görög világ leghíresebb, legédesebb és legsűrűbb vörösborának, az egyetlen bornak, amit húszszoros (!) hígításban kellett inni, hogy ne szálljon az ember – vagy a küklopsz – fejébe. (Azért nem bírom ki, hogy ne ajánljak legalább egy helyi borászatot, ahol ha édes vöröset nem is, de könnyed és jól iható, modern, száraz borokat találunk. A Kikones éppen ilyen hely.)

No de térjünk vissza Piazza Armerina utcáira, ahol ma már biztosan nem kínálnak görög borral. Alig kétszáz évvel Homérosz után, a Kr. e. 6. században a vidék borai a krónikák szerint már nem csak elérték, de meg is haladták a görög borok minőségét. Ennek oka részben az, hogy a görög telepesek, talán etruszk hatásra, a világon először itt kezdték tudatosan telepíteni a szőlőt, sorokban, karós művelésben, vagyis itt hoztak létre először monokultúrát a szőlőművelésben. Ennek első nyomai már Homérosznál, az Íliászban is felbukkannak Akhilleusz pajzsán:

„Majd szőlőskertet remekelt, dús fürttel a tőkén,
tiszta aranyból volt: feketén függöttek a fürtök:
és a karók sorban meredeztek, mind szinezüstből.
Körbe zománcból árkot vont, a sövényt pedig ónból
készítette: csak egy ösvény vezetett a karók közt:
rajta a fürge szedők föl-alá jártak, szüretelve.
Szép szűzek s vélük viruló gyöngédszivü ifjak
mézizü szőlőt hordoztak jólfont kosarakban.
Víg csapatuk közepén fiu állt, csengőszavu lanton
játszott édesen: és a Linosz gyönyörű dala zendült
vékony kis hangján: amazok meg ütemben emelték
lábukat, és ahogyan dala szólt, kurjantva szökelltek.”

(Homérosz, Íliász, 18. ének, fordította Devecseri Gábor)

A szüret jelenete Achilleus pajzsának rekonstrukciójáról. Fent a Penny Magazine 1832. szept. 22-i címlapján, lent Kathleen Vail rekonstrukcióján

Szicíliát, a kor Magna Graeciáját Oenotria néven is emlegették, a „karóra futtatott szőlőtőkék országának”. A helyi borok minősége és hírneve gyorsan emelkedett, de a mai szicíliai borok történetére a kezdeti görögökön túl legalább akkora hatást gyakorolt az arab mazsolakultúra, a normann gasztrokultúra, az etruszk szőlőfajták, a későbbi római és karthágói ízlés, mint napjaink marketingtrendjei és olasz konyhája.


A Tamás által említett Caffè del Centro valóban nem tűnik többnek holmi talponállónál, bár a TripAdvisor 37 értékelője 4.0-ás átlagot adott, és a Google is 3.8-on áll 21 értékelés után, így egy gyors szendvicsre vagy más falatokra biztos megfelelő hely. A Piazza Garibaldin található a borbár része, mellette a templom felé a pékség, de a sarkon túl, a szűk kis utcában (Via Guglielmo Marconi 2.) működik az eredeti üzlet ahol csak kávé és sütemények, netán szendvicsek vannak. A legtöbb pontot a felszolgálás sebességén és minőségén bukják el, biztos ott is nehéz embert találni. Borról egyetlen esetben írnak, idén nyáron egy hozzászóló ezt kommentelte: the „local” wine was very poor. Az idézőjel felvet kérdéseket, de sajnos a borlap nincs fent a neten, ahogy honlapja sincs az intézménynek, csak egy hirdetést találtam, de az ebben szereplő facebookoldal sem létezik. Fogadjuk el, hogy a bor rossz, de vajon nem helyi bort kínálnak? Szicíliában ez szinte elképzelhetetlen. Mert hát milyen is a helyi bor és hol lehet hozzájutni ebben a bájos kis városban?

Szőlők Piazza Armerina mellett

A legközelebbi borvidék, a városkától délnyugatra található Riesi DOC fehérborainak legfontosabb szőlőfajtája az inzolia (más néven ansonica), ami egy semleges ízvilágú, érlelten leginkább mogyorós jegyeket felmutató fehérbort adó fajta. Sokan görög eredetűnek tartják, de valójában 1696-ban írták le először (Francesco Cupani, az első szicíliai botanikus a Hortus Catholicusban) és Szicílián kívül Szardínián és Toszkánában is előfordul. Szintén fontos errefelé a francia chardonnay szőlőfajta, a kettő valamelyikének minimum 25%-ban jelen kell lennie az összes Riesi Bianco borban, de a pezsgőkben és a helyi édes borokban (vendemmia tardiva) is.


A vörösboroknál a Riesi vagy nero d’avola (néha calabrese néven) vagy cabernet sauvignon hangsúlyos. A nerello mascalese szőlőfajtát főleg rozé borok készítéséhez használják. Fontos, hogy a Superiore és Superiore Riserva nevet viselő csúcsborok már csak a helyi nero d’avola fajtából készülhetnek. Aki kifejezetten innen kóstolna bort, annak a Feudo Principi di Butera borászat Riesi Rosso-ját ajánlom, viszonylag egyszerű ám jól iható vörösbor 2015-ből.


A városunktól és a mozaikoktól délkeletre fekvő Cerasuolo di Vittoria DOCG borvidék szintén a nero d’avola (calabrese) kékszőlőről illetve a frappato szőlőfajtáról nevezetes. Ezeket gyakran együtt, cuvée-ként hozzák forgalomba. Az Azienda Agricola Cos 2015-ös Cerasuolo di Vittoria Classico DOCG vörösbora igen magas értékelést kapott a nemzetközi szakértőktől, aki viszont az árra is érzékeny, az inkább tegyen egy próbát a Feudo di Santa Tresa borászat Cerasuolo di Vittoria DOCG borával szintén 2015-ből (bár a frissebb évjáratoktól sem kell félni).

Évszázados birtok Piazza Armerinától délre

Eddig viszont csak vörösbort ajánlottam, nézzük mi a helyzet a fehérborok terén. Szicília mint borrégió a világ legismertebbjei között van, érdekes módon sokkal inkább Lampedusa Párducának és Marlon Brando keresztapájának köszönhetően, semmint a borok okán. A déli sziget sokakban kelti a „vörösboros vidék” képzetét, miközben több erre a fehérbor, mint a vörös!

A Bar Vitelli, a Keresztapa helyszíne a filmbeli Corleonéban (Savocában)

A Tasca csoporthoz tartozó (Conti d’Almerita) Tenuta Regaleali borászat Catarratto Antisa 2018 bora friss savaival és ciprusos ízvilágával csábít, ami nem is csoda, lévén a szőlők 900 méterrel a tengerszint fölött zöldellnek. A frissen olajban kisütött, netán rántott tengeri herkentyűk bora ez, így érdemes több próbát is tenni a catarratto szőlőfajtával.


Ami pedig a helyszínt illeti, vagyis hol érdemes borozni Piazza Armerinában, az internet népe egyértelműen fogalmaz: a Via Garibaldi 89. szám alatt található Bla Bla Wine Bar a google-n 7 értékelésből 4.9-et kapott, kiemelve a jó borokat és a hely laza hangulatát. Csak este fél hattól van nyitva, de hajnali egyig, a TripAdvisor átlaga 19 értékelés alapján 5.00, ami az elérhető legjobb. Honlapjuk nincs, a FB oldaluk nem frissül, így borlapot itt sem találtam, de aki catarrattót (fehér) vagy nero d’avolát (vörös) kér, az nem fog csalódni, ha pedig a fenti borászatokat és borokat emlegetik, máris szakértőnek gondolja majd Önöket mindenki.

Már csak arra kell vigyáznunk, nehogy a poharazgatás az ókor leghíresebb szicíliai boros játékába, a Kottaboszba torkolljon, amelynél, ha igazán hiteles, egy odaadó fiatal szolga is a rendelkezésünkre áll, aki csupán egy virágfüzért visel a fején, és visszateszi a plastinxot a helyére, majd újratölti a boroscsészéket…

Az ellenség

Az első pohár Józan Miska 20 és 32 éves korában A józan élet áldásai

Az utolsó pohár Részeges Pista 20 és 32 éves korában Az iszákosság következményei

Sok éve már, hogy kint van ez a kép * a régi sváb ház falán a Duna-parton, ahová mindig ilyentájt, június végén indul a születésnapi Rákoshegy-Nagymaros kerékpártúra, amely oly jeles alkalom, hogy egy jóval nagyobb víz partjáról is hazajön érte az ember. Ahogy elpilledve ülünk a verandán, szemünk a pohár fölött hol Józan Miska becsületes tekintetével, hol Részeges Pista vizenyős pillantásával találkozik, ez elborzaszt, az ád reményt vigaszra, s a meggyőzés és elrettentés pedagógiájának eredményeképpen nem kizárt, hogy egy-két sörrel kevesebb fogy, mint amennyi fogyhatna a hosszú út után.


Éppen ez volt a célja annak a kultuszminisztériumi bizottságnak is, amely valamikor a század elején megbízást adott e grafika megtervezésére és kivitelezésére. Ez nem történhetett 1920-nál később, mert a nyomatot kiadó Polatsek Könyvkereskedés még Temesvárként működik rajta Timişoara helyett. Sőt a plakát címére rákeresve azt találjuk, hogy már 1910-től kezdve rendszeresen szerepelt az iskolai tanszerek között; különös módon eddig még csak református iskolákból van adatunk használatáról. 1910-ben a simontornyai népiskola által benyújtott tanszerigény-kérvényben tüntették fel cím szerint. 1912-ben a tuzséri népiskola leltárában szerepel egyetlen faliképként, a vidéket jól ismerve talán nem ok nélkül. És felsorolják két másik falitábla, a selyemhernyó tenyésztése és a gőzgép működése mellett abban a jegyzőkönyvben is, amelyet a Tanácsköztársaság idején, a dadi református népiskola államosításakor vettek fel a komisszárok. Reméljük, jó hatással volt rájuk. Bárcsak lett volna ezidőtájt ilyen tábla a Szovjetházzá átalakított kassai Schalkház szállóban is, ahol a tulajdonos lánya – a zsidók bújtatásáért 1944-ben a Dunába lőtt Salkaházi Sára – elbeszélése szerint Landler Jenő és törzskara a szesztilalom közepén megállás nélkül ivott éjjel-nappal, míg csak fel nem adták a Felvidéket.


De még ennél korábbról is van adatunk a falitábláról. Képei ugyanis külön-külön szerepelnek a hazai antialkoholizmus úttörője, Dr. Stein Fülöp Az alkohol („Uránia” Magyar Tudományos Egyesület. Népszerű Tudományos Felolvasások, 20. 39 képpel. Budapest, Hornyánszky Viktor Cs. és Kir. Udv. Könyvnyomdája, 1906) c. könyvecskéjében, mindegyik alatt részletes leírással, amelyek valószínűleg nem nagyon tértek el attól, ahogyan a tanító mutatta be őket a református népiskolában.

„Ilyen képet mutat az iszákos ember házatájéka. Az udvar és a ház pusztul, a fedélen beesik az eső, a csűr düledezik. A gyermekek piszkosak, rongyosak, el vannak csenevészedve a sok éhezéstől. Az anyjuk betegen gubbaszt a küszöbön, és az apa dúlt tekintettel nézi nyomorúságukat.”

„Milyen más kép ez itt, mindenütt vidámság, merészség, jókedv, a külső és belső rend jelei. Az apa gyönyörködve nézi családja jólétét. Vajjon van-e ember, aki nem találja, hogy e két apa közül melyik a részeges és melyik a józan életű? Aki e két képet látja és megnézi, azt hisszük, nem kell neki magyarázni, hogy melyik életmódhoz tartsa magát.”

„Kevesen sejtik, amikor gyermekük kezébe az első poharat adják, hogy jobb kedve legyen, milyen végzetessé válhatik ez a gyermek további életére, és hogy a megfagyott részeg ember utolsó pohara ennek az első pohárnak a folyománya.”

Az azonban nagyon valószínű, hogy a tabló nem korábbi 1898-nál. Ekkor adott ki ugyanis a párizsi Armand Colin & C[ompagn]ie iskolai célra egy olyan tablót, amely biztosan modellként szolgált a magyar változat számára. Tudjuk, hogy az 1901-es párizsi világkiállításról hozott antialkoholista szemléltető anyagból alakult meg a Társadalmi Múzeum bemutatóterme a Rumbach Sebestyén utca 5. szám alatt, a Grand Templar alkoholellenes szabadkőműves páholy székhelyén, s bár az 1944-es bombatalálat után ebből semmi sem maradt, valószínű, hogy a Colin-tabló is közöttük volt.

„Íme az ellenség: az alkohol!”

Ez a Galtier-Boissière doktor által szerkesztett tabló azonban nem egészen azt szemlélteti, mint a magyar. Középpontjában ugyan szintén az alkoholizmus előtti és utáni fiziognómia áll, ám a két oldalsáv megkülönbözteti a természetes avagy jó alkoholokat (sör, bor, alma- és körtebor) a mesterséges avagy rossz alkoholoktól, amelyeket cukorrépából, burgonyából, sőt ad abszurdum gabonából párolnak le. Az előbbiektől a tengerimalac csak kellemesen megszédül és és édesen elszundikál, míg az utóbbiaktól rángógörcsöt kap és feldobja a talpát. Ez a tudományosan igazolhatatlan különbségtétel egészen az 1950-es évekig fennmaradt a francia népoktatásban, nyilván a borászlobbinak köszönhetően.


A Colin-féle tabló különlegessége az egészséges és alkoholista belső szervek, a gyomor, a máj, a szív, a vesék, az agy összevetése, amelynek nyilván nagy visszatartó ereje volt: francia úriember ad a veséje küllemére. Ezek a magyar nyomatra nem kerültek ugyan át, de fényképes formában szerepelnek Stein könyvében.

„Omnibusz Charentonba! [az elmegyógyintézetbe]
Átszállással az alkohol, vagy közvetlenül az abszint révén.”

A magyar tablón ehelyett az életképek dominálnak. Az ötletet ezekhez a Colin-féle tabló hátulja adhatta, amely négy stációban ábrázolja, miként veszíti el az alkoholista az akaratát, a méltóságát, az ítélőképességét, majd végül a józan eszét.


Közvetlen forrásuk azonban más lehetett. A Stein-féle könyvecske illusztrációi között egy komplett alkoholista karriertörténet is végivonul az első pohártól az utolsó rángógörcsig, s ez sokkal inkább hasonlít a magyar tablón két jelenetben összefoglalt életútra. Némi kutatás után kiderül, hogy az illusztrációk J. Baudrillard Histoire d’une Bouteille, „Egy palack története” című elemi iskolai tankönyvéből származnak. Franciaországban ugyanis az alkoholellenes társaságok 1895-ben elérték, hogy az alkohol – a rossz alkohol! – veszélyeiről külön tanórát tartsanak, amely egyenrangú volt a földrajzzal vagy a matematikával.


Ráadásul a könyv főhőse, Jean-Louis arca 20 évesen megtévesztően hasonlít az ifjú Józan Miskáéra, míg 40 éves alkoholistaként az öreg Részeges Pistáéra.


A könyv tizenkét képben mutatja be az alkoholista útját a családi boldogságtól a bukáson és a lecsúszáson át a börtönig és a halálig. Az illusztrációk eredetileg fekete-fehérek voltak, s a gyerekeknek kellett kifesteniük őket, jól emlékezetükbe vésve minden elrettentő részletet. Felnőttek számára színes nyomatban, képeslap formájában árulták őket.

Egy boldog család

Az első lépés

A rossz szokás

Fizetésnapon

Az alkoholista dühe

Az alkoholista botrányt okoz

A megbolondulás útján

A gyilkosság

A bíróságon

És hiába a teátrális kompozíciók, hiába tudjuk, hogy propaganda, a képeknek ez a sorozata ránk sem marad hatástalan, mert azt is tudjuk, hogy amit látunk rajtuk, családok ezrei számára jelentette a a valóságot.

A nyomorba taszított asszony

Az őrület

Az alkoholista halála (delirium tremens)

Nem az iskolának: az életnek tanulunk.

Borlap

Külföldön járva ha csak tehetem, megtekintem a borválasztékot. Nem elsősorban a borszaküzletekét, hanem az áruházakét, amely jobban mutatja, hogyan mulat a nép.


Azerbajdzsánban, mint várható volt, elsősorban a grúz borok uralják a polcokat: Hvancskara, Kindzmarauli, Piroszmani, a birodalom idejéből ismert klasszikus fajták, megbízható minőség, bár ízre nekem kissé egyhangúak.


Az azerbajdzsáni borok közül a Yeddi Gözəlt, azaz Hét szépséget tartják a legjobbnak, bár pusztán a címkéje alapján nem sok bizalmat szavazna neki az ember, ahogy a Baku egyik legfőbb műemlékéről elnevezett Qız Qalası, azaz Szűz-torony bornak sem, amely éppen csak belóg jobboldalt az alábbi képen.


A gandzsai (azeriül Gənjə, a 12. századi Nizaminak, a Hét Szépség szerzőjének szülővárosa) borgazdaság borait jóval bizalomgerjesztőbbé teszik  a klasszikus címkék és fajták, valamint hogy nincs közöttük félédes, ami az egykori birodalom borainál mindig okot ad a gyanakvásra.


Az azerbajdzsáni borok külön csoportját alkotják a legendás török héroszokról elnevezett borok: Koroğlu, az első török eposz hőse, Attila, a hunok királya, és Iszmail sah azeri sejk, Irán egyesítője és a Szafavid dinasztia alapítója, amellett az egyik legjelentősebb korai azeri költő. Minthogy ezek a borok az áruház legalsó polcán találhatóak, ezért félő, hogy a hősök nem fogyasztásuk eredményére, hanem az ahhoz szükséges bátorságra utalnak.


Mivel azonban házigazdám muszlim, egyik helyi bort sem kóstoltam még meg. Majd Wang Weinek viszek egy elegáns gandzsai Shirazt. Amióta az iráni Shirazban kiirtották az Omar Khayyam által dicsért szőlőskerteket, még mindig ez a hozzá legközelebb eső vidék, ahol ezen a néven bor terem.