Bálnaölő Szent Rafael

Szent Rafael arkangyal ikonja a Kék-Nílus hídjánál álló kápolnán, 19. sz.

Írtam már, hogy a keresztény világ peremén, meglehetős elszigeteltségben élő etióp egyház ikonográfiája, azaz ábrázolásainak rendszere külön úton fejlődött, és sok olyan képi formulát alakított ki, amely apokrifnak számít a többi keresztény egyház számára.

Ilyen például a hét arkangyal hangsúlyos szerepe a templomok freskóin. A Tana-tavi etióp kolostortemplomok kör alakú faépítmények, amelyeken belül körbejárható, négyzet alaprajzú kőszentély áll. A szentély négy oldalán egy-egy kapu nyílik (pontosabban áll zárva a közönséges hívő előtt), s ezek ajtószárnyaira két-két arkangyal (az utolsóra a hetedik arkangyal és Szűz Mária) egész alakos figuráját festik.

Szent Rafael arkangyal (jobbra) az Ura Kidane Mihret kolostortemplom egyik kapuján. A nagy hal ledöfésének ellenpárja mindig egy másik tengeri jelenet, az átkelés a Vörös-tengeren, és a fáraó seregeinek vízbe pusztulása.

Ki tudja közülünk felsorolni a hét arkangyal nevét? Valószínűleg nem sokan. A Biblia ugyanis felekezettől függően csak két, illetve három nevet említ. Mikaelt, aki tüzes karddal taszítja le a lázadó angyalokat, és Gábrielt, aki kezében liliommal átadja Máriának az isteni üzenetet, mindenki ismeri. A katolikus Biblia pedig magában foglalja még Tóbiás könyvét is, amelyet a zsidó és protestáns Szentírás nem fogad el, minthogy héber eredetijét nem ismerték, csak görög változatban maradt fenn. Ebben egy harmadik arkangyal, Rafael kíséri el a fiatal Tóbiást Ninivéből Médföldre – Ekbatanába/Hamadanba, annak idején jelentős zsidó településre, Eszter királynő és Mordechaj későbbi temetkezőhelyére, hogy a mai purim-ünnephez is kapcsolódjunk.

Ugyanakkor, apokrif vagy sem, éppen ez a könyv az, amelyen az arkangyalok hetes száma alapul. Az utolsó részben az arkangyal felfedi magát: „Rafael vagyok, egy a hét angyal közül, aki mindig készen áll arra, hogy az Úr fölséges színe elé lépjen.” (Tób 12,15) A hét főangyal – a hét bolygó ura – elképzelését a zsidóság éppen akkor, az asszír-babiloni fogság idején vette át az őket körülvevő népektől – elsősorban a zoroasztriánus vallásból, ahol az ötlet először felmerült –, amikor Tóbiás története is játszódik. A jezidi kurdok ugyanebből a kultúrából őrizték meg a hét arkangyal kultuszát, amely miatt most az ISIS szélsőségesei mészárolják őket. A kultusz az első századokban a helyi kereszténység körében is népszerű volt, annyira, hogy a 363-as laodiceai zsinatnak (35. cikkely) külön meg kellett tiltania az angyalok imádását, és csupán tiszteletüket engedélyezni. A latin egyház ezt a három ismert nevű arkangyalra korlátozta, míg az orthodox egyház máig megőrizte a hét arkangyal tiszteletét, amelynek november 8-án külön ünnepet is szentel „az arkangyalok gyűlése” (Σύναξη τῶν Ἀρχαγγέλων), „Mihály arkangyal gyűlése” (Собор Архистратига Михаила), avagy „a testetlenek gyűlése” (Σύναξη τῶν Ἀσωμάτων) néven. Ezen a gyűlésen a hét, név szerint megjelölt arkangyal tart tanácsot az idők végezetén, közvetlenül az utolsó ítélet előtt.

Mihály arkangyal gyűlése. Orosz ikon, 19. sz., a hét arkangyal glóriájában neveikkel: Jegudiel, Uriel, Selaphiel, Barakhiel, Gabriel, Mikael, Rafael (utóbbi mellett a fiatal Tóbiás, kezében a hallal)

Az etióp ábrázolások között különösen figyelemreméltó Rafael alakja, aki mindig egy nagy halat döf át lándzsájával. Tóbiás könyvében az együtt vándorló Rafael és Tóbiás útközben a Tigrisből fognak ki egy hatalmas halat, amelynek szívét és máját később Asmoneus démon elűzésére, epéjét pedig Tóbiás apja, Tobit vak szemének meggyógyítására használják. Vélhetnénk, az etióp Rafael-képeken is Tóbiás könyvének halát látjuk. Különös azonban, hogy a hal mellett vagy a hal hátán mindig kis kápolnát látunk, benne imádkozó emberekkel. Mi lehet ez?


A választ egy etióp forrás adja meg. A 14. századi Synaxarium Aethiopicum, az etióp szentek ünnepek szerint rendezett életrajza szeptember 8-ára teszi Rafael arkangyal ünnepét, akiről többek között a következő csodás történetet beszéli el. Szent Teofil kopt pátriárka (385-412)

„…számos templomot épített, közöttük azt, amely egy szigeten állt Alexandria városán kívül, s amelyet a dicsőséges Rufaʿel (Rafael) arkangyalnak szenteltek. Ám miközben a hívek a templomban imádkoztak, lám, a templom falai remegni és repedezni és ingadozni kezdtek. S akkor látták, hogy a templom egy tengeri bálna hátára épült, amelyen nagy mennyiségű homok halmozódott fel. A bálna addig szilárdan állt egy helyben, és most a sátán indította mozgásnak, hogy elpusztíthassa a templomot. A hívek és az érsek pedig egy hangon kiáltottak fel és könyörögtek Krisztus Urunkhoz, s kérték a dicsőséges Rufaʿel arkangyal közbenjárását. S a legméltóságosabb Isten elküldte a dicsőséges Rufaʿel arkangyalt, aki megkönyörült az emberek fiain, s lándzsáját a bálnába döfte, mondván néki: „Isten parancsából maradj állva, s ne mozdulj helyedről”. S íme a bálna a helyén maradt és nem mozdult. És számos csodajel történt és sok beteg nyerte gyógyulását abban a templomban. S ez a templom fennmaradt mindaddig, amíg el nem jött a muszlimok uralma [641], mert akkor lerombolták, a bálna a mélybe süllyedt, helyét a tenger foglalta el, és sokan megfulladtak, akik ott laktak.”

A történetben két vándormotívumra ismerhetünk. Az egyik a nagy tengeri hal, amelyet szigetnek néznek, s kikötnek rajta, ám egy idő múlva alámerül a tengerbe. Legismertebb példáját a 6. századi ír Szent Brendan apát tengeri utazásaiban olvassuk, ahol az apát és társai éjszakára kikötnek egy szigeten. Amikor azonban reggel misét mondanak, majd tüzet raknak, a sziget a legnagyobb rémületükre megmozdul és lassan elúszik. A társak hanyatt-homlok menekülnek vissza a hajóra, s ott tudják meg Szent Brendantól:

„Isten az éj leple alatt egy szent látomás által felfedte nekem a titok nyitját. Nem sziget az, ahol voltunk, hanem egy hal, méghozzá az óceán halainak legkiválóbbika, amely mindig arra törekszik, hogy összeérintse a fejét a farkával, de hatalmas volta miatt ez nem sikerül neki. A neve Jasconius.”

Navigatio Sancti Brendani Abbatis. Szent Brendan apát tengeri utazása, 10. fejezet, fordította Majorossy Judit, 2001

Szent Brendan szigete, 1230-1240 k. British Library, Harley MS 4751, f. 69r.

A másik vándormotívum pedig a nagy hal / víziszörny legyőzése. Ez a történet gyakran szerepelt a különféle teremtéstörténetekben Mezopotámiában, ahol Tóbiás könyve is keletkezett: az istenség (Ninurta, Marduk, Hadad stb.) legyőzi a káosz őstengerében élő nagy halat / kígyót / sárkányt, s belőle teremti meg / rá alapozza a világot. Ezt a mítoszt a zsidók is átvették a babiloni fogság idején, s noha később a Teremtés könyvének elején olvasható kétféle teremtéstörténettel helyettesítették, nyomai megmaradtak a Bibliában: így Jób 40:25-32-ben, ahol Isten az egykori küzdelem felelevenítésével emlékezteti Jóbot az Ő nagyságára: „Ki tudod-e horoggal fogni a Leviatánt… köt-e szerződést veled, hogy fogadd szolgádul egyszer s mindenkorra?” vagy a 74. zsoltárban, amely Isten nagyságának illusztrálására röviden összefoglalja a teremtésmítoszt:

„Hatalmaddal a tengert megnyitottad, a vizekben összezúztad a sárkányok fejét. A Leviatánnak szétverted a fejét, s prédául adtad a tenger szörnyeinek. Te hívtad elő a forrást és patakot, elapasztottál ősi folyamokat. A tied a nappal, a tied az éj, te helyezted el a napot és a holdat. Te jelölted ki a föld határait, te alkottad a nyarat és a telet.” (Zsolt 74:13-17)

A Leviatánra alapozott teremtés a łańcuti haszid zsinagóga középpontjában (bimájának boltozatán), 18. sz. vége

Rafael etióp legendája nagy hasonlóságot mutat ezzel a teremtéstörténettel: az arkangyal Isten parancsára ledöfi a nagy halat, hogy szilárd alapjául szolgáljon Isten házának. Lehetséges, hogy az etióp hagyomány megőrzött valamit a zsidó mítoszból, amelyben talán éppúgy Rafael arkangyal végezte el Isten parancsára az ősi víziszörny leigázását, ahogy a lázadó angyalokat is Mikael veri ki az Ő nevében a mennyekből az alvilágba?

Emellett szól egy olyan motívum, amely mintegy véletlenül maradt benne Tóbiás könyvében. A „Tóbiás kutyája” néven ismert probléma legalábbis a hitviták kora óta izgatja a kommentátorok fantáziáját. Arról a kutyáról van szó, amely két ízben is minden előzmény és magyarázat nélkül tűnik fel egy-egy említés erejéig, majd tűnik el minden további szerep nélkül Tóbiás könyvében:

„Az ifjú meg az angyal útra kelt, a kutya meg ment utánuk.” (Tób 6:2)

„Meg is jöttek mind a ketten, a kutya meg ment utánuk.” (Tób 11:4)

Tóbiás és Rafael elindulnak, majd visszatérnek, s e két alkalommal a kutya is felbukkan mellettük. Jacob van Maerlant, Rijmbijbel. Utrecht, 1332, Michiel van der Borch miniatúrái

Naomi S. S. Jacobs elemzése (What about the dog? Tobit’s mysterious canine revisited, 2014) szerint a kutya egy részletesebb népi elbeszélésből maradt benne Tóbiás könyvében, amelyet – mint görög népnyelve is utal rá – egyfajta szórakoztató-tanító midrási történetként írhattak. Az eredeti elbeszélésben pedig éppúgy a nagy halat/víziszörnyet legyőző Rafael segítőtársa lehetett, ahogy a hasonló mítoszokban is a gonoszűző kutya segíti a víziszörnyet/sárkányt legyőző istenséget. A végső változatban is a hal-sztori két kulcspontján bukkan fel: a nagy hal kifogása előtt, illetve amikor Tóbiás és Rafael a hal epéjével meggyógyítják a vak Tobitot.

Elképzelhető tehát, hogy az etióp ikonográfia egyedülálló motívuma, a nagy halat ledöfő és rajta Isten házát szilárdan megalapozó Rafael arkangyal, éppúgy, ahogy a Kr. e. 3-2. században mezopotámiai vagy egyiptomi görög nyelvű zsidó diaszpórában keletkezett Tóbiás könyve, a legősibb „harmadik teremtéstörténet” emlékét őrizte meg a zsidó és keresztény vallás e két peremvidékén, ahol a Kr. e. 6-5. századi Júdeában megszerkesztett hivatalos Teremtés könyvének tekintélye még nem borította teljesen feledésbe az eredeti mítoszt.

Szent Rafael arkangyal (jobbra) az Azwa Mariam kolostortemplom egyik kapuján.

A halas jelenet amúgy is jól illik ide, a Tana-tó szigetein épült kolostorokba. A közel kéttucatnyi kolostor freskói szívesen nyúlnak vissza azokhoz a bibliai vagy apokrif jelenetekhez, ahol a szent szereplők halat fognak vagy halat esznek, ilyen módon megáldva és magasabb szférába emelve a szigetek lakóinak legfontosabb napi betevőjét.

Drakula

Alkonyult már, mire befutottunk Besztercére. A régi kulcsos város szinte a határon lévén – a Borgói-hágó innen vezet Bukovinába – szász iparosait elküldte építeni messzi keletre, áruit pedig fel a Keleti-tengerig, s le a Duna torkolatáig. Múltja igen viharos volt, amelynek mindmáig számos jelét mutatja.

Bram Stoker: Drakula gróf válogatott rémtettei

A mai napon befejeztem Umberto Eco A mesés földek és helyek története című könyvének fordítását, amely az utóbbi fél éven át útitársam volt Szabadkán és Tokaj-Hegyalján, Lembergben és Odesszában, Csernovicban és Kamenyec-Podolszkban, Berlinben és Mallorcán, a Tisza forrásánál Kárpátalján és a haszid zarándokhelyeken Podóliában, Máramaros fatemplomaiban és Bukovina festett kolostoraiban, a Radnai-havasoktól a Nyíres-hágóhoz felkapaszkodva, s a Borgói-hágótól Besztercére aláereszkedve. A helyek, amelyekről ír, különös szinkópákkal kapcsolódnak a helyekhez, ahol fordítottam őket, Odüsszeusz bolyongásai a Cseremos völgyéhez és Atlantisz eltűnt kontinense Csernovichoz, olyan váratlan olvasatait adva a könyvnek, amelyeket sajnálom, hogy nem oszthattam meg egyfajta folytatólagos fordítói lapalji jegyzetben az olvasóval.

A könyv, amelyet a Bompiani kiadó októberben fog megjelentetni egyszerre több tucat nyelven (még sok évtizedes fordítói gyakorlat után is meghökkenve nézem a kiadói pdf-ek kolofonjában a dátumokat a jövőből) nem általában a legendás helyekről szól, amelyekről már sokkötetes enciklopédiákat írtak, hanem kifejezetten olyan képzeletbeli helyekről, amelyeket az olvasók komolyan vettek, és akár évszázadokon át is próbálták megtalálni őket, Atlantisztól a földi Paradicsomig, és a Szent Grál rejtekhelyétől az ismeretlen Déli Földrészig, különös hangsúllyal a huszadik századi misztifikációkon, a náci okkultizmus Thuléjétől és Hyperboreájától az örök jég és az üreges Föld tanításán át Dan Brown összelopott zagyvaságaiig. S az utolsó fejezetben Eco arról is ír: olykor valóságosan létező helyek is válnak tárgyává regényeknek, s a regények nagy sikere folytán valódi kultusznak. Hosszan sorolja a példákat, Robinson szigetétől Arsène Lupin szikláján és Montecristo grófjának börtönén át Sherlock Holmes Baker Street-i és Nero Wolfe new yorki házáig, ám – mint azt már Eratoszthenész kútjáról és az oroszlán farkáról szólva megírtuk – nem lenne Eco, ha nem ejtene el egy zsonglőrlabdát:

„Ugyancsak valódi személy volt a Bram Stoker által leírt 15. századi Vlad Țepeș vajda, akit apai nevén Drakula néven ismerünk, s aki természetesen nem volt vámpír, ám azáltal vált híressé, hogy válogatás nélkül karóba húzta ellenségeit.”


Hogy miként kerül a létező személy kakukktojása a létező helyek közé, az csupán a kisebbik probléma. A nagyobbik az, hogy a példa abszolút elhibázott: a személyhez híresen nem kapcsolódik konkrét hely, vagy inkább túlságosan is sok hipotetikus. Eco valódi darázsfészekbe nyúlt: Vlad Țepeșért, Karóbahúzó Vlad havasalföldi fejedelemért ugyanis, akárcsak Homéroszért, hét hely verseng. A legismertebb Törcsvár impozáns erődje, ahol az ifjú Vlad állítólag valóban raboskodott rövid ideig, s amelyet a román turisztikai hivatal 1920 óta Drakula váraként propagál. Ennek dobott kesztyűt 1990 után Segesvár, amelynek erődjében született 1431-ben – apja ugyanis ekkor éppen Magyarországra menekült oszmánpárti ellenfelei elől, s éppen Vlad születésekor vették fel a Zsigmond császár által alapított sárkányos – románul Dracul – lovagrendbe –, úgyhogy a segesvári polgármester még egy évizede is hatalmas Drakula-park kiépítését szorgalmazta a város körül, míg csak Károly angol herceg, aki 1990 után egykori szász birtokokat vásárolt és kezdett fejleszteni a környéken, meg nem fenyegette, hogy ilyen ízléstelenség után kivonul a régióból. A harmadik az egykori târgoviștei fejedelmi központ, ahol uralkodására emléktábla és számos horrorisztikus szuvenír emlékeztet. A negyedik Isztambul, ahol a Stoker-regény által ihletett Drakula İstanbul’da, „Drakula Isztambulban” című filmet forgatták 1953-ban, emlékeztetve a fiatal Vlad oszmán túszként töltött éveire, s ahol Elizabeth Kostova 2005-ös bestsellere, a The Historian főszereplői kutatják Drakula nyomait. Az ötödik Poienari vára a déli Kárpátokban, amelyet a legenda szerint az ellene összeesküvő bojárok kényszermunkájával emeltetett. A hatodik Pécs, ahol nemrég tárták fel a Mátyás király által neki adományozott palotát. A hetedik pedig természetesen a Borgói-hágó, ahol a Stoker-regényben a gróf kastélya áll, s ahol ma a hágón átkelve egy „Drakula Vára” szállót talál az olvasó: természetesen nem ott, ahol a vár a regény szerint valaha állott, hiszen az a hágótól már látótávolságon, néhány lidérc- és egy farkaskalandon túl feküdt, hanem az útelágazásnál, ahol Jonathan Harker a Beszterce-Bukovina postakocsiról az utasok sűrű keresztvetése közepette átszáll Drakula gróf elébe küldött fogatára.

Hamarosan fák fogtak körül bennünket, sőt helyenként átborultak a vágás fölött, mintha alagútban jártunk volna. Mindkétfelől előremeredő komor szirtek voltak a mérföldköveink. De bármennyire védett volt a vágás, az erősödő szelet csak hallanunk kellett, mert sziklafalak közt fütyürészett, és a fák koronáját cibálta a fejünk felett. Ahogy hűlt a levegő, hó kezdett hulladozni, és lassan fehér takarót kerített körénk. A metsző szél elhordta utánunk a kutyatutulást. A farkasordítás azonban közeledett, méghozzá mindenfelől, mintha körülzártak volna bennünket az ordasok. Félelmem nőttön-növekedett, akár a lovaké – a kocsison azonban nem láttam jelét a megszeppenésnek sem. Csupán fejét forgatta, én pedig hiába kémleltem a sötétséget.

A Drakula-regény helyszínei Gashicsavargó blogjáról (érdemes posztját is elolvasni)

Pedig hát ha Eco – illetve szerkesztői és diákjai, akik ötleteinek és anyagának egyre inkább jelentős részét szállítják – kicsit beleásta volna magát a Stoker-irodalomba, Drakulához is könnyűszerrel talált volna kultikus helyet. Besztercéről ugyan a szászok 1990 után eltűntek, ám az ott maradt magyarok és románok nagy erőfeszítéssel igyekeznek megőrizni és bemutatni a város múltját, köztük az egyetlen hiteles helyet, amely Bram Stoker Drakula-történetéhez köthető.

Drakula gróf útbaigazítása szerint a Goldene Krone-szállót kerestem, amely nagy örömömre a régi világból itt maradt betérő fogadónak bizonyult. Várhattak, mert a kapuja résén piros arcú, idősebb asszony tekingetett kifelé – pendelyére kötény borult elöl-hátul, szoros kötése szinte az erényességre cáfolt rá –, s amint odaértem, megszólított: „Herr Anglius?” – „Az vagyok – mondom –, Jonathan Harker.” Rám mosolyodott és nyomban hátraszólt egy fehér ingujjas idősebb embernek, az meg került-fordult, s levéllel tért vissza:

Szeretve tisztelt uram, üdvözlöm a Kárpátok peremén. Már igen várom. Aludjon jól az éjszaka. Holnap háromkor indul a delizsánsz Bukovinába. Helyet foglaltattam rajta. A Borgói-szorosban kocsim várni fogja és elhozza énhozzám. Remélem, jól utazott Londonból, és kellemesen tölti majd napjait az én kies vidékemen. Szolgája,

Drakula

Az egykori Magyar Király szálloda helye Beszterce 18. század végi térképén

Az egykori Magyar Király – a két világháború között Paulini – szálloda ma

Rădăuți

Ki talál több történelmi tévedést a Wikipedia Rădăuți/Radóc szócikkének a radóci zsidók eredetéről szóló egyetlen rövid mondatában?

Many Jews fleeing the Kingdom of Galicia and Lodomeria (as well as other Habsburg areas) from intense persecution and anti-Semitism during the Middle Ages settled in Rădăuţi.

Számos zsidó települt le a középkorban a halicsi és lodomériai királyságból (és más Habsburg-területekről) az intenzív üldözés és antiszemitizmus elől menekülve Radócban.

Ne ragadjunk le a legalább három nyilvánvaló ordas/szarvas hibánál. Csak beljebb, csak beljebb, urak és szép leányok.

Képünk/versünk csak illusztráció, ebben hiba nincs