Amikor elmegyek

Pollença

Carlos Di Fulvio (*1939): A chacarera, kecsua dallamra. Sebastiano Solis előadása. Az El Gaucho, el Inca y la Nueva Música (1982) lemezről.

Hace tiempo y buscando por ahi una chacarera entre los montes que hay en el pago campo afuera campo de la rudita, monte adentro 'e Tulumba la he de encontrar linda su bata de percal baila Doña Dominga la chacarera. Abajito de un tala la vi por ser montaraza y unos tizones de leña manza la aromaban La aromaban con su olor unos gajos de tala que supo cortar mi amigo Don Vivas al caer el invierno pasado para su corral. Y en la tierrita suelta al barrer de las alpargatas entre los montes subió la luna pa alumbrarla. Como nube en el alma quedó un polvaderal ojito 'i tala, flecos de luna, la chacarera. Con su bata de puro percal va Doña Dominga todas las flores que hay en el monte se la envidian. Se la envidian porque no hay color más hermoso que el de su percal, ni moza que sepa regalar el donaire que tiene su buen zarandear. Y las niñas quisieran bailar como lo hace ella la trenza al viento y una manito en la cadera. Su cadera es un vaivén parecido al del mimbre y al sauce también, esa es mi abuela se saben decir los changos del monte en cuantito la ven. Si a los setenta la baila asi lo que ha sido en antes una corzuela, lujosa de ágil deje nomás. Como nube en alma quedó un polvaderal ojito 'i tala, flecos de luna, la chacarera.

Jó ideje már, hogy keresek egy chacarerát itt a hegyek között, az irtáson túl a földeken, túl a parlagföldeken, a hegyen, Tulumba fölött, ott találtam rá, ahogy perkál köntösében szépen járta Doña Dominga a chacarerát. Az irtás fái alatt láttam, hiszen erdei lány ő és almafaágak adták illatukat neki. Illatukat neki adták az almafaágak, melyeket barátom, Don Vivas vágott még a múlt tél elején az udvarán. És a vászoncipők által tisztára sepert földön, a hegyek között felkelt a hold hogy fénybe borítsa őt. Lélek felhője, könnyű por szállt fel az ágak fölött: a hold rojtjai: a chacarera! Tiszta perkál köntösében járja Doña Dominga, minden virág, ami csak van a hegyekben irigyli őt. Irigylik őt, mert nincs szebb szín, mint perkálja színe, sem lány, ki kecsesebben tudná járni, mint ahogy ő ring. Hogy szeretnék úgy járni a lányok, ahogy ő, copfjai a szélben, és csípőjén tartva egyik kezét. Csípője ring, akár a fűzfa, akár a fűzfavessző, ez az én nagyanyám, megmondja minden hegyi csángó :) amint meglátja! Ha hetven évesen így táncol, micsoda őzsuta volt azelőtt, milyen kecses, fürgébb mindenkinél! Lélek felhője, könnyű por szállt fel az ágak fölött: a hold rojtjai: a chacarera!

Pollença. Carrer de Montision, 1900 körül

Facundo Cabral: Amikor elmegyek. Sebastiano Solis zenéje és előadása. Az El Gaucho, el Inca y la Nueva Música (1982) lemezről.

Facundo Cabral argentin költő (*1937) nevelőintézetben nőtt föl. „Kilenc éves koromig nem beszéltem, tizennégy éves koromig analfabéta voltam, negyvenhat évesen ismertem meg apámat. A nevelőintézetből megszökve parasztoktól tanultam énekelni. 1954. február 24-én egy csavargó elszavalta nekem a Hegyi Beszédet, és én úgy éreztem, hogy újjászülettem. Ekkor írtam meg a Vuele bajo bölcsődalt. Ezzel kezdődött minden.”

Una milonga sureña un par de botas tejanas, una esperanza infinita y una flor en la ventana. Una canción inconclusa y un jorongo mexicano, amores en todo el mundo y nada preso en la mano. Un amigo en el desierto y un maestro en la montaña, la libertad más hermosa y la idea más extraña. Esas cosas dejaré el día que yo me vaya, querida perdóname si a ti no te dejo nada. Una cerveza en Holanda un pintor en Salamanca, una hoguera junto al Nilo, un poema en Casablanca. Una pregunta en el aire y una respuesta en el alma, las noches en el mar Rojo, y los veranos de España. La voluntad y el delirio, una vieja gorra griega un turbante del Neguev, dos máscaras, una quena. Esas cosas dejaré el día que yo me muera, querida perdóname si a ti no te dejo nada. La lluvia sobre Marruecos, en el bolso, pan y queso, y la Biblia liberando a mis sueños y a mis huesos. La locura satisfecha y la conciencia tranquila, los temores que perdí en París o Alejandría. Amo y señor de mí mismo sin bandera y sin espada, al viento devolveré las maravillas prestadas. Las alegrías de ser y hacer lo que uno ama, querida perdóname, si a ti no te dejo nada.

Egy déli milongát egy pár texasi csizmát egy végtelen reményt az ablakban egy virágot egy éneket befejezetlen egy poncsót Mexikóból szerelmeket szerte a világon és semmit sem a kezemben tartva egy barátot a sivatagban a hegyek között egy mestert a legszebb szabadságot a legfurcsább gondolatot – ezeket hagyom hátra azon a napon, amikor elmegyek. Kedvesem, bocsásd meg ha neked semmit sem hagyok. Egy sört Hollandiában egy festőt Salamancában egy tábortüzet a Nílusnál egy verset Casablancában egy kérdést a szélben és a lélekben egy választ a Vörös-tenger éjszakáit és Spanyolország tavaszát az akaratot és az álmot egy régi görög sapkát, egy turbánt a Negev-sivatagból, két maszkot, egy kecsua sípot – ezeket hagyom hátra azon a napon, amikor meghalok. Kedvesem, bocsásd meg, ha neked semmit sem hagyok. Az esőt Marokkó fölött a tarisznyát kenyérrel és sajttal, a Bibliát, amely felszabadítja álmaimat és csontjaimat, az elégedett bolondságot és a nyugodt lelkiismeretet a félelmeket, melyek elmaradtak Párizsban vagy Alexandriában. Zászló és kard nélkül is magam gazdája és ura, a szélnek eresztem majd a kölcsönzött csodákat, a létezés vidámságát és hogy azt teszem, amit szeretek. Kedvesem, bocsásd meg, ha neked semmit sem hagyok.

Bernard Plossu: Sudekről

A madridi Una ventana en Praga (Ablak Prágára) kiállítás katalógusának bevezetője, 2009.

Nem sok kell egy jó fotóhoz. Mégsem könnyű. A látszólagos egyszerűség mögött sok nehézség van. Manuel Álvarez Bravo hajója, a vízcsepp Shoji Ueda esernyőjén, Paul Strand új-angliai tanyaháza, Izis havas keresztútja, Duane Michals new yorki mozgólépcsője, vagy Josef Sudek rendetlen műterme 1951-ből.

Egyik kép sem látványos, nincs bennük semmi bravúr, csak egyfajta – hogy is mondjam – mágikus evidencia! Balzac vagy Mizoguchi pontos leírásainak rokonai. Mintha természeti képződmények lennének.

Ilyen Sudek minden munkája. Megfigyeli önmagát, környezetét, a várost. Megéli az egyes stációkat, lélegzik, miközben néz. Átérzi a dolgok és a pillanatok misztériumát.

Amikor egy diák megkérdezi: „Mi a fotográfia?”, azt válaszolom: „Nézzétek meg Sudeket és Diane Arbust, náluk minden megvan.” Vagy manapság Luis Baylónnál vagy Eric Dessertnél.

Az ember kísértést érez, hogy azt mondja: Sudek A FOTOGRÁFIA. Ucák, kertek, ablakok, tárgyak, széles tájak, a városa, a háza. Ennyi. Nem a szépség a lényeg. Nem a modernség a lényeg.

És még csak nem is a tetszés. Corot-ra gondolok, aki azt mondta: „Nem keresni kell, hanem kivárni.” Vagy Morandira. Braque utolsó tájképeire Varengeville-ben. Nem ismerem Csehországot, sem Prágát. De Sudek képei alapján kitörölhetetlen emlékem van arról a helyről, ahol sosem jártam.

Ugyanígy vagyok Uedával és Japánnal. Nem tudom, merészség volna-e azt mondani: „már nem is érdemes elmennem”?

De visszatérve a fotóhoz: látni magától értődő dolog, ám a nyelv, amelyre a látványt lefordítjuk, lehet nagyon egyszerű… vagy csapdákkal teli. (Például amikor a klisék „klisékké” válnak, elnézést a tautológiáért.)

A villamosok a prágai utcán. Sudeknek ezen az 1924-es képén még a villamosok zaját is halljuk. Az utcára néző párás ablakából megcsap minket a nyirkosság.

Ha már merészeltem egy mesterről írni, akkor azt akarom leírni, amit gondolok. De azt hiszem, minden fotográfus egyet fog érteni velem: Josef Sudek maga a fotográfia.

Mi meg tátott szájjal csodáljuk, nem igaz?

Ars poetica

Xu Futong: 月 (Hold), kalligráfia

我爱亨利摩爾的雕塑，尤其沉迷於雕塑中的孔。
Szeretem Henry Moore szobrait, különösen az ürességet a közepükön.
(Gu Gan: 現代書法三步 (A modern kalligráfia három lépése), Peking 1990)

Lin Yutangot újra végiglapozva bukkantam rá Xin Qijinek arra a versére is, amelyet annyira szeretek, s amelyről azt hittem, nem fordították még le magyarra. A vers Benedek Marcell fordításában így hangzik:

Ifjú napjaimban Csak vidámságban volt részem, De szerettem fölmenni a padlásra, De szerettem fölmenni a padlásra, Hogy bánatot színlelő dalt írjak.

Azóta volt részem A bánat keserű ízében, És szót nem találok, És szót nem találok, Csak ezt: „Mily aranyos őszi óra.”

Ez a fordítás a maga pontatlanságával, félreértéseivel, és főként indokolatlan érzelmes kiegészítéseivel jól mutatja, miért alapvető tévedés az egész szecessziós gyökerű magyar kínai versfordítói hagyomány Kosztolányin át Szabó Lőrincig.

Gu Gan: 绕 (Dróttekercs)

A kínai vers olyan, mint a kés. Szikár és pontos. A kínai vers szavai már-már keresetten egyszerűek, tárgyilagosak. Csupán keretei annak a hatalmas ürességnek, amely éppúgy lényege a kínai versnek, mint a kínai képnek.

Ezért mi is csak annyit teszünk a Kínai Vers Házában, hogy először a kínai jelek fölött kinyíló ablakocskában szóról szóra lefordítjuk a vers minden egyes szavát, hogy ki-ki maga is megértse ezeket a kereteket; aztán latin betűvel is átírjuk őket, hogy a ritmust is átérezze; aztán pedig hangsúlyozottan szó szerinti, szinte nyers fordításukat adjuk. A verset mindebből kinek-kinek magának kell összeraknia.

Xing Qijinek ezt a versét is érdemes megnézni ott írásjegyenként és átírva is. Ide most csak pontos fordítását emelem át.

Fiatalon nem ismertem még a bánat ízét, a toronyba vágytam. A toronyba vágytam, hogy képzelt bánatomról verset írjak.

Mára a bánat minden ízét megismertem, de már nem vágyom beszélni róla. Nem vágyom beszélni róla, csak annyit mondok: milyen szép, hideg ősz.

Gu Gan: 露 (Harmat)

Xing Qiji ebben a versben egy olyan finom „szójátékkal” – pontosabban „írásjegy-játékkal” – él, amelyet lefordítani nem tudunk, csak megmagyarázni. Ugyanakkor ez a játék a kulcsa ennek a versnek, sőt egyáltalán a kínai versnek.

A két versszak egy-egy hasonló hangzású szóra, chóu-ra, illetve qiū-ra végződik (kiejtve nagyjából cshó és cshjó). A második versszak végszava az „ősz” jelentésű 秋 qiū, amely a kalász 禾 és a tűz 火 képéből áll össze: ez a tarlóégetés évszaka. Az első versszak 愁 chóu végszavában az ősznek ez a jele áll a szív és az érzelmek 心 jele fölött, s azt jelenti: bánat, „ősz a szívben”.

A Tang-kor klasszikus költészete igyekezett kerülni ezt a túlságosan „lírai” szót; a Tang-kori költészet nagyszótára mindössze két előfordulását közli. A Song-korban népszerű versforma, a népdalokat imitáló ci azonban már gyakran aknázta ki a két szó hangzásbeli és „etimológiai” hasonlóságát, ahogy azt az általunk fordított versek közül Li Yunél is látjuk.

Ezt a maga korában már közismert játékot fordítja visszájára Xin Qiji, amikor azt mondja: fiatal korában még „a szívben lévő őszről” akart verset írni – pedig hol volt még attól, hogy igazán ősz legyen a szívében! S mire az lett – hogy mitől, arra az előző bejegyzésben már utaltunk – addigra eljutott oda, hogy már nem a „szívben lévő őszt” akarta leírni, hanem pusztán az „őszt”, amelyet már világosan látott, a maga szépségével és hidegségével együtt, az érzelmek 心 sallangjainak elhagyásával.

S ha ő – és a kínai költészet legjava – eljutott oda, hogy elhagyja ezeket, akkor miért akarja a fordító mindenáron, tolakodóan és töményen visszacsempészni bele a sajátját?

Wang Xuezhong: 白花齊放 (Virágozzék száz virág)

•