Czédulátska

Sebastián de Covarrubias y Horozco főműve, a Tesoro de la lengua castellana o española (1611) címlapján. A Studiolum DVD-kiadásából

Me genus et mores ornant, sermonis Iberi
Ast ego thesaurum. Fama loquatur opus.

Engem az ősi család s az erényem is ékít; ibér nyelv
kincseit ékitem én. Fama repítse müvem.

(G. d. Magister fordítása)

Tegnap emlékeztünk meg az első nagy spanyol értelmező és etimológiai szótár, Sebastián de Covarrubias y Horozco Tesoro de la lengua castellana o españolá-ja megjelenésének (1611) négyszázadik évfordulójáról. Mint említettük, a szótár modern kritikai kiadását (2006) Ignacio Arellano és Rafael Zafra szerkesztették a navarrai egyetemen, s a mi feladatunk volt nemcsak a kiadás elektronikus változatának elkészítése, hanem a latin, görög és héber szövegrészek lektorálása is. A munka befejezésekor ennek megfelelően olyan rövid latin nyelvű írással köszöntöttük szerkesztőtársainkat, amelyben azt vizsgáltuk, honnan merítette Covarrubias a spanyol szótár görög-latin eredetű szavainak magyar (!) párhuzamát. Köszöntőnk számos fordulatát Erasmus Adagiá-jából merítettük, amelynek elektronikus kiadását nem sokkal korábban készítettük el. Ezt az írásunkat fordítottuk most magyarra a quadringentenarium, a négyszáz éves évforduló alkalmával. A latin eredeti megírása annak idején könnyen ment, de a magyar változattal meg kellett birkóznunk. Nem könnyű Erasmust fordítani. :)

Unde Covarrubias Hungaricè didicit? Operis mirae largitatis parumque auctoritatis Sebastiani Covarrubiae Thesaurum Linguae Hispanicae inscriptis editione in disco, ut dicitur, electronico peracta, in eo vocabula ex diversibus idiomatibus mutuata expetentes, ecce vocem Hungaricam cédulácska invenimus, quod Latinè schedulam dicitur. Res mira autem est, vocem ex sermone tam ab aliis remota ac incognita in opere auctoris Hispanici inveniri, adeo magis in hac peculiari raraque forma inflecta, cuius cognitio Sebastianum nostrum in lingua seminis Attilae valde peritus esse testatur; cédulácska scilicet forma diminutiva vocis cédula est. Ita enim auctor ait – sermo autem eius in transcriptione a viris illustribus eruditisque Ignatii Arellani et Raphaelis Zaphrae ad huius saeculi morem composta citatur: „CÉDULA. Es un pedazo de papel o pergamino donde se escribe alguna cosa. Del nombre schedula, graece σχήδιον, diminutivo de scheda, inde cédula. El polaco la llama cedulka, y el húngaro cédulácska, que conforman con nosotros y con el griego.” Haec ille. Quod autem Latinè tantum valet: SCHEDULA. Trunculus chartae sive pergamini in quo aliquod scribitur. Derivasse videtur e voce schedula, id est forma diminutiva vocis scheda, Graecè σχήδιον, unde in dialecto Regni Castellorum cédula dicitur. Idem Polonibus cedulka, Hungaribus cédulácska dicitur, quod non abest ab usu nostrorum Graecorumque.

Honnét tudott Covarrubias magyarul? Kovarrúbiás Sebestyén bámulatra méltó terjedelmű és nem kisebb tekintélyű Tesoro de la lengua españolá-ja DVD-kiadását készítve, s ennek során a különféle nyelvekből kölcsönzött szavakat kutatva akadt meg a szemünk a magyar cédulácska szón, amely latinul schedulá-nak mondatik. Már magában az is meglepő, hogy spanyol szerző művében ilyen távoli és ismeretlen nyelvből vett kifejezésre bukkanunk, de az meg aztán különösen, hogy ebben a ritka formában találjuk, ami azt bizonyítja, hogy Sebestyénünk ugyancsak jártas volt Attila nemzetségének nyelvében: a cédulácska ugyanis a cédula kicsinyítő képzős alakja. Ezt írja tudniillik a szerző, szövegét a jeles és tanult Ignacio Arellano és Rafael Zafra korunk írásmódjához igazított változatában idézve: „CÉDULA. Es un pedazo de papel o pergamino donde se escribe alguna cosa. Del nombre schedula, graece σχήδιον, diminutivo de scheda, inde cédula. El polaco la llama cedulka, y el húngaro cédulácska, que conforman con nosotros y con el griego.” Ennyi az idézet, ami magyarul annyit tesz: CÉDULA. Egy darab papír avagy pergamen, amelyre valamit írnak. Valószínűleg a latin schedula szóból származik, amely a scheda szó kicsinyített formája, görögül σχήδιον, amely kasztíliai nyelven cédulá-nak mondatik. A lengyelek ezt cedulká-nak, míg a magyarok cédulácská-nak mondják, amely egybehangzik a mi szóhasználatunkkal és a görögökével.

O donum mirissimum linguarum, peritia abundans idiomatum, quod voces adeo minutas non solùm Hungaricè, sed etiam Polonicè, et nescio an etiam Sinicè tam liberaliter interpretare videtur! Sed multa incredibilia, ut Erasmus in Adagiis, et suo ipsius indicio periit sorex. Sapienti enim haec constellatio sermonum sat ad aperiendum illam magni Calepini editionem, quae primùs notiones vocum ex lingua Polonica et Hungarica complexa est, nempe illam anno 1590 Basilea typis excusam. Unde, mehercle, haec leguntur: Schĕdŭlă, ae, f. p. diminutivum à scheda. σχήδιον. Gal. Petite charte ou tablette. Ital. Carticella, policetta breue. Germ. Ein zedelin, vitelin papier darauff man schreibt. Hisp. Cartezilla ò escriptura que se toma por nota. Pol. Czedulka. Vngar. Czedulatska. Ang. A litle sheet or serow of paper. Cicero ad Cassium lib. 15. Haec de tertia jam epistola antè oppressit, quàm tu schedulam aut literam.

Ó nyelveknek csodálatos adománya, az idiómákban való fölényes jártasság, amely még az ily jelentéktelen szavakat is ennyire kapásból fordítja nemcsak magyarra, de lengyelre, sőt szükség esetén talán még kínaira is! Ámde ami sok, az hihetetlen, mondja Erasmus a Adagiá-ban, és saját neszezése árulja el a cickányt. A tudós számára ugyanis ez az együttállás elegendő ahhoz, hogy felüsse a nagy Calepinusnak azt a Bázelben 1590-ben megjelent kiadását, amely első ízben közölte a szavak lengyel és magyar megfelelőit is, s amelyben ez áll: Schĕdŭlă, ae, f. p., a scheda kicsinyített alakja. Gör. σχήδιον. Fr. Petite charte ou tablette. Ol. Carticella, policetta breue. Ném. Ein zedelin, vitelin papier darauff man schreibt. Sp. Cartezilla ò escriptura que se toma por nota. Lengy. Czedulka. Magy. Czedulatska. Ang. A litle sheet or serow [scrow] of paper. Cicero Cassiushoz, 15. könyv: Ez már a harmadik levelem hozzád, mielőtt te egy cédulácskát vagy akár egy betűt is írtál volna nekem.

Sed de aliis sexcentis quae Covarrubias ex dictionario Calepini exhaurivit, in sequenti editione Silvae nostris, Deo adiuvante, tractandum erit.

A többi számtalan példáról pedig, amelyeket Covarrubias Calepinus szótárából merített, Silvá-nk egy következő kiadásában lesz szó, ha Isten is úgy akarja.

S amellett a Laudatoron és itt a Wang folyó verseiben.

A Calatrava

Ma van Rotterdami Erasmus halálának évfordulója. Morus Tamás vértanúsága után, aki annyira szerette őt, Erasmus visszatért Freiburgból Bázelbe, amelyet annyira gyűlölt és szeretett: abba a Bázelbe, ahol kiadója, Frobenius 1521-ben lakást bocsátott rendelkezésére, hogy kényelmesen dolgozhasson; és abba a Bázelbe, ahonnét a protestánsok utcai zavargásai majd hatalomátvétele miatt végül 1529-ben kénytelen volt távozni. 1535-ben tért vissza csupán, meghalni, egy július 12-i napon, mint a mai, 1536-ban.

Erasmusnak a babona elleni harcában kitüntetett célpontot jelentettek a bajelhárító tulajdonságokkal felruházott képek. A Balgaság dicséretében külön megemlíti közülük a Szent Kristóf-képeknek tulajdonított védelmező hatást. A korabeli Európa-szerte elterjedt hagyomány szerint aki csak rápillantott, azt a szent képmása aznap megóvta a hirtelen haláltól avagy másnéven „a rossz haláltól”. Erasmus nem sokra tartotta ezt a hiedelmet:

„…Az ilyenfajta történetek pedig nemcsak az üres órák unalmát űzik el, de még hasznosak is, kiváltképpen a prédikátorok számára. Rokonok velük az olyan mesék, amelyek ugyan hiábavaló, de legalább vidám hiedelmeket terjesztenek, mint például azt, hogy aki a Polüfémoszhoz hasonló óriás, Szent Kristóf szobrára vagy képére rátekint, aznap nem hal meg…“ (A Balgaság dicsérete, 40)

Szent Kristóf gazdag ikonográfiájának egyik legmeghökkentőbb eleme az a keleti kereszténységből származó fenti képi formula, amely kutyafejjel ábrázolja őt. Louis Réau az Iconographie de l’art chrétienben azt írja, hogy az ábrázolás Szent Bertalan 6. századi gnósztikus Aktáiban gyökerezik, de talán az egyiptomi Anubisz-ábrázolás is hatással volt rá.


Az én városnegyedemben, írja Wang Wei, e hétvégén zajlottak nagy ünnepségek, mégpedig éppen Szent Kristóf pártfogása alatt.

A palmai Calatrava-negyed igyekszik újjáéleszteni a 70-es és 80-as évek fordulójának aranykorát, amikor a szabadság, a kulturális és szellemi sokszínűség és az utcai vidámság hangulata olyan mértékben járta át ezt a néhány utcát, mint Spanyolország kevés más helyét. Csak néhány hónapja jelent meg Jaume Franquesa Sa Calatrava mon amour. Etnografia d’un barri atrapat en la geografia del capital (Calatrava, szerelmem. Egy városnegyed etnográfiája a fővárosi földrajz csapdájában) című könyve, amely mélyreható áttekintést ad arról, milyen hatalmas változásokat okoztak a spekuláció és az ingatlanügyletek Palma e régi központjában. Nagyon intelligensen megírt könyv, mert a szerzőnek sikerült bejutnia a házakba, beszélnie a családokkal, meghallgatnia a szomszédok elbeszéléseit, feltárnia érzéseiket és kibogoznia ellentmondásaikat, és főként elkerülnie a leegyszerűsítés valamennyi kísértését. Azok az emberek, akik a könyv lapjain elénk lépnek, megélték a negyed teljes átalakulását, harcoltak a maguk igazáért, vitatkoztak egymással és a politikai és gazdasági hatalmasságokkal, s legfőképpen hosszú éveken át meg tudták őrizni az ünnepek és az utcai élet valódi folytonosságát. Manapság csöndes és valamiképpen szomorú a negyed.

Szent Kristóf ünnepének egyik hagyományos mozzanata, hogy a negyed bejáratát jelentő Santa Fe templom kapujában közszemlére teszik a szent ereklyéjét, amely annak idején megállította a pestisjárványt.



Szinte minden áthaladó autó – nem sok jár erre – megáll, hogy áldást kapjon, s melléje egy Szent Kristófot ábrázoló nyomatot, csekély adományért cserébe.



A templomban pedig ott van maga San Cristobalón, a „Hatalmas Kristóf”. Olyan hatalmas, hogy egy egész pálmafa a botja. A gyermek Jézus, hogy bebizonyítsa, valóban Őt vitte át a folyón, megparancsolta, hogy szúrja a földbe a botját, s az azonnal datolyától roskadó pálmafává vált.




Erasmus, ha itt élne, nagyon tudná szeretni és gyűlölni Calatravát.

Vízre írni

Ezt a bejegyzést ugyancsak a Laudator temporis acti vendégeként írtam. A szokással ellentétben azonban most nem várok néhány napot a másodközléssel, hanem a mai naphoz kötődő aktualitása miatt már ma este felrakom ide is.

Verba volant, scripta manent, tartották a régiek. De mert jól tudták, mit ér a scripta, ha nem áll mögötte a megvalósítására törekvő szándék aranyfedezete, ezért amit mi „pusztába kiáltott szónak” mondunk, azt ők elegáns oxymoronnal éppen hogy az íráshoz kapcsolták: in aqua scribere, „a vízre írni”.

Tudta ezt Erasmus is, amikor az In aqua scribis mondást is beemelte (1.4.56. számmal) a hiábavaló dolgokról szóló antik közmondások közé – Aethiopem lavas, szerecsent mosdatsz, Ferrum natare doces, vasat tanítasz úszni, Cribro aquam haurire, szitával mered a vizet, Parieti loqueris, a falnak beszélsz, és így tovább – amelyek az Adagia 1.4. centuriájának jó felét kitöltik, s amelyeket Baranyai Decsi János az 1598-as magyar Adagiában közösen egyetlen magyar megfelelővel fordított: Haszontalan dolgot czeleködni. Valószínű, hogy a német típusú kályhatüzelés még nem volt annyira elterjedve, hogy ismerhesse és az in aqua scribis megfelelőjeként közölhesse azt a mondást: felírni a kéménybe korommal.

Erasmus mindenekelőtt görög forrásokból illusztrálja az adagiumot. Lukianosznál A zsarnok-ban (21) Hermész figyelmezteti az alvilági révészt: Tréfálsz, vagy mint mondják, vízre írsz, ha obulust remélsz Miküllosztól, Platón pedig „az igazságos, a szép és a jó ismerőjéről” mondja a Phaidroszban (276c) hogy Nem fog tehát nádtollal a fekete vízre írni. Sőt Erasmus Arisztophanész Darazsak komédiájának kommentárjából önállósult közmondásként idézi azt a sort: Ἀνδρῶν δὲ φαύλων ὄρκον εἰς ὕδωρ γράφε - Gonosz ember esküjét a vízre írd. De latin szerzőktől is idéz, mindenekelőtt Catullustól (70,2-3):

…Mulier cupido quod dicit amanti In vento et rapida scribere oportet aqua. …Bármit mond vágyakozó szeretőjének az asszony azt a szélbe és a sebes vízre kell felírni.

Láttuk azonban már, hogy az elítélő hangú antik közmondások éppen Erasmus idejében gyakran kaptak pozitív kicsengést. Így történt ez a „vízre írás” metaforájával is. Ebben nem kis szerepe volt magának Erasmusnak, aki hangsúlyozta, hogy Krisztus urunkról csak egyszer jegyezték fel, hogy írt – akkor is a porba. János evangéliumában (8,3-11), a házasságtörő asszony történetében – amely épp a mai mise olvasmánya – a farizeusok azt kérdezik Jézustól, megkövezzék-e a nőt, ahogy Mózes parancsolta.

„Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. De azok tovább faggatták, azért fölegyenesedett és azt mondta nekik: Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek. Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön, ők meg ennek hallatára eloldalogtak, egyikük a másik után, kezdve a véneken, csak Jézus maradt ott a középütt álló asszonnyal. Jézus felegyenesedett és megszólította: Asszony, hova lettek? Senki sem ítélt el? Senki, Uram, felelt az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél.”

Photis Kontoglou modern görög ikonfestő: Krisztus a porba ír, 1924

A reneszánsz humanisták köteteket írtak tele arról, mit írhatott Jézus ott a porban. Többen rámutattak, hogy a jelenet utalást tartalmaz Jeremiás 17,13 versére: „Akik elpártolnak tőlem, a porba íratnak be, mert elhagyták az élő vizeknek kútfejét, az Urat.” De abban mindannyian egyetértettek, hogy akármit is írt Jézus, az nem lehetett haszontalan czeleködet. Épp ellenkezőleg, erre is vonatkozik a Mt 24,25 kijelentése: „Ég és föld elmúlhatnak, de az én igéim el nem múlnak.”

A tűnékeny anyagra írt, de örökké tartó szó metaforája ettől kezdve kedvelt képe lett az irodalomnak. Rudolf Wittkower A Szaturnusz jegyében születtek című könyvében részletesen leírja, hogyan alakult ki Európában a 16. századtól kezdve az „isteni ihletésű” művész, az artifex és poeta divus ideája, amely számos, korábban kizárólag Istenhez kapcsolódó szakralitás-elemet olvasztott magába. Közéjük tartozott a fenti motívum is, amelyben a költők – ó, hiúság – immár elsősorban saját művük örökkévalóságának jelképét látták. Az új metafora teljes kifejtését megtaláljuk Edmund Spenser (1552-1599) 75. szonettjében, amelyet Szabó Lőrinc fordított magyarra, s az ő Horányi Károly által gondozott Örök barátaink fordításkötetében (2002) olvasható:

Homokba írtam kedvesem nevét, de jött a hullám s rajzom elsöpörte: leírtam újra minden betűjét, de jött a dagály s munkám eltörölte. Hiú ember, hiú vágy – szólt pörölve a lány – megfogni a pillanatot, hisz magam is így omlok egykor össze és nevemmel együtt elpusztulok. Tévedsz! – feleltem: – híred élni fog, ami porba hal, az csak földi lom, szépséged a dalaimban lobog s dicső neved a mennybe fölírom. S ott szerelmünk, bár minden sírba hull, örökké él s örökké megujul.

A metafora elterjedésével – különösen a romantikát követően – azonban már elég volt felidézni a kép egyik felét, a mulandó vagy megfoghatatlan anyagra írt szöveget, s az éppoly magától értődően hordozta az örökkévalóság képét, mint az antikvitásban a hiábavalóságét. „Az égre írj, ha minden összetört!”, írja Radnóti, egyetlen mondatba sűrítve a motívum mindkét elemét.


A mondás új értelmezésének legszebb példája azonban Keats sírfelirata a római protestáns temetőben. Ez a keserű epitáfium azt hirdeti, hogy a fiatal költő ellenségei gonoszságától megkeseredve mindössze annyit kívánt feliratni sírjára: Itt nyugszik valaki, akinek nevét vízre írták.

„Ez a Sír foglalja magában mindazt, ami Halandó volt egy Ifjú Angol Költőből, aki Halálos Ágyán, Szíve Keserűségében Ellenségei Gonosz Hatalma miatt úgy Kívánta, hogy e Szavakat véssék Sírkövére: Itt fekszik Valaki, akinek Nevét Vízre írták.”

Az angol irodalomtörténet úgy tartja, hogy a mondás Beaumont és Fletcher Philaster (1611) című színművének egy sorára – All your better deeds Shall be in water writ – megy vissza, s minden nemes törekvés hiábavalóságára utal. Ha azonban az adagiumnak az ókortól Erasmuson át Spenserig ívelő teljes előtörténetét is figyelembe vesszük, úgy a felirat jelentése épp az ellenkezőjét sugallja: a világ mulandósága és gonoszsága fölött diadalmaskodó költői mű örökkévalóságát.

Executio in effigie

Rosszindulatú könyvmolyok mindig és mindenütt voltak, akárcsak olyanok, akik örömmel hajtottak végre barbár utasításokat. A damnatio memoriae, amellyel az egymást követő római Indexek Erasmust sújtották, azt a pusztítást juttatja eszünkbe, amelyet egy névtelen – de minden bizonnyal spanyol – kéz végzett a Cosmographiae universalis (Bázel, Heinrich Petri, 1550) eredetileg a spanyol királyi könyvtárban, ma pedig a madridi Nemzeti Könyvtárban (R/33638) őrzött példányában.

A földrajztudós és hebraista Sebastian Münster e munkájának első kiadása 1544-ben jelent meg németül, V. Károly császárnak és spanyol királynak dedikálva. A legelső modern földrajzi összefoglalás volt, amely először tette közzé számos város látképét és leírását. Ez az 1550-es latin fordítása, amelyben ilyen csúnyán elbántak Erasmus képmásával, a negyedik kiadása volt. 1550 és 1628 között több mint húsz további kiadás látott napvilágot hat különféle nyelven. A reneszánsz kor egyik legnagyobb könyvsikere volt. Zseniális népszerűsítő érzékkel vegyítette a történeti, kartográfiai, asztronómiai, természettudományi, néprajzi és egyéb információkat a világ városainak bemutatásában. Ez az 1550-es kiadás már igen vaskos, több mint négyszáz oldallal és kilencszáz metszettel, köztük hetvennégy város látképével.

A mű számos tudós és művész közreműködésével készült. Erasmusnak ezt a két képmását Hans Rudolf Manuel Deutschnak tulajdonítják, aki híven követte az ifjabb Hans Holbein eredeti munkáit.


Míg az Erasmus cenzúrájáról írott posztban azt láthattuk, hogyan próbálták meg nevét is eltörölni az utókor számára, itt arcát próbálták meg kitörölni a könyvből, metszetestül-szövegestül. Különösen imponáló, ahogy a humanista szemét és száját igyekeztek ártalmatlanná tenni. Nem tudjuk, mikor tehették, de elképzelhető, hogy nem sokkal a balemlékezetű első római Index librorum prohibitorum 1559-es közzététele után.

A Cosmographiá-nak ebben a példányában nem csak Erasmust érte támadás. A hitújításra tett valamennyi utalást, beleértve azoknak a német városoknak a leírását, ahonnét kiindult, valamint a spanyolok „babonás” vallásosságára (61. oldal) vagy az eretnekeket üldöző inkvizícióra (477. oldal) tett kiszólásokat is, vastagon áthúzták, hogy valamiképp kárt ne tegyenek a spanyol olvasóban.

De az efféle igyekezet többnyire hiábavaló. A könyvet mohón olvasták, s a képzelet erejével gyógyították be a cenzúra által ütött sebeket. Rendkívül titokzatos és szuggesztív például az a megjegyzés, amelyet egy kései (mindenképpen 1605, a Don Quijote megjelenése utáni) kéz írt az első Erasmus-kép két oldalára: „Sancho Panza” (jobbra) „és barátja, d. Quijote” (balra).

Marcel Bataillon, a nagy francia hispanista és reneszánsz-kutató, úgy tűnik, szintén ismerte ezt a kéziratos megjegyzést, s ezt írta róla Érasme en Espagne (1937) című korszakalkotó munkájában:

Mi már képtelenek vagyunk rekonstruálni, miféle reflexió vezette tollát, amikor e titokzatos szavakat leírta. Talán ortodox volt, aki hasonló cenzúrát kívánt Sancho Panza és barátja, Don Quijote párbeszédei számára? Vagy inkább szabadgondolkodó, aki a Don Quijote szellemes párbeszédeit úgy élvezte, mint kárpótlást Erasmus betiltott Colloquiá-jáért? Nem tudhatjuk, és nem is fontos. A lényeg az, hogy a gondolati összefüggés, amely az ismeretlen olvasónak a Don Quijoté-t juttatta eszébe egy kitörölt Erasmus-arckép láttán, önmagában véve is bizonyítja a Cervantes és Erasmus közötti titkos rokonságot, amelyet az alábbiakban fejtünk ki. (Erasmo y España, 1983, p. 799).

Nomen Erasmi

De miért pont Erasmus?

Erasmus nem volt Luther, se Kálvin. Katolikus pap volt, aki sosem tagadta meg hivatását, elítélte Luther tanítását, lelki tükröt írt a keresztény házasoknak, özvegyeknek és lovagoknak, és élete utolsó éveiben a német humanizmus pezsgő központjából, a protestánssá lett Baselből a provinciális, de katolikusnak maradt Freiburgba költözött, mert, mint mondta, nem tud az Oltáriszentség nélkül élni. Miért pont az ő nevét rendelte törölni az Index expurgatorius?

A római Index librorum prohibitorum-ot, a tiltott könyvek jegyzékét 1559-ben adták ki először IV. Pius pápa rendeletére. Születését nemcsak annak köszönhette, hogy a század legkonzervatívabb pápája bábáskodott felette, aki még a jezsuita rendet is be akarta tiltani „túlságos liberalizmusa” miatt, hanem annak a fordulatnak is, amely az 1550-as években vallás és politika, egyház és hitújítás egymáshoz való viszonyában bekövetkezett. Ekkorra, V. Károly halálának idejére vált világossá, hogy a reformáció a birodalom egységét és kormányozhatóságát veszélyezteti. Az „eretnekség” politikai problémává vált. Megindult az a modern történészek által konfesszionalizációnak nevezett kikristályosodási folyamat, amely a század végére egymástól világosan elhatárolódó felekezetekre és kizárólag egy-egy felekezetet preferáló államokra tagolja Európát, így létrehozva azokat a szereplőket, akiknek kontinens méretű összecsapásáról – tulajdonképpen a legelső világháborúról – szól majd a következő század.

Míg korábban egyszerre lehetett valaki jó katolikus és a reformok szimpatizánsa, az 1550-es évektől kezdve a politika nyomására kinek-kinek állást kellett foglalnia az egyik vagy a másik oldalon. S az egyik vagy másik oldal vezetői nem is azt tekintették a legveszélyesebbnek, aki a túloldalon áll, hanem aki – mint a flamand-vallon viccben a bevándorló „belgák” – megpróbálta fenntartani az egység fikcióját, a párbeszédet, az érvek racionális mérlegelését. Ennek a görög εἰρήνη, „béke” szó alapján „irénizmusnak” nevezett irányzatnak pedig éppen Erasmus volt a megfogalmazója majd hivatkozási alapja.

A római Index 1758-as kiadásának belső címlapja

1559-ben ugyan Erasmus már huszonhárom éve halott volt, de művei egyre népszerűbbekké váltak, s latinról népnyelvre fordítva a humanisták körein kívül is terjedtek. Ennek akart egy csapásra véget vetni IV. Pius azáltal, hogy Erasmus összes művét a római Index-re tette: Desiderius Erasmus Roterodamus cum vniuersis Commentarijs, Annotationibus, Scholijs, Dialogis, Epistolis, Censuris, Versionibus, Libris, & scriptis suis, etiam si nil penitus contra Religionem, vel de Religione contineant. – „A rotterdami Desiderius Erasmus összes műve és valamennyi kommentárja, jegyzete, értekezése, dialógusa, levele, változata, könyve és írása, még ha ezek semmit sem tartalmaznak is a vallás ellen vagy a vallásról.” Ezeket ettől fogva a katolikus államok közül csak Spanyolországban olvashatták, ahol a spanyolgyűlölő pápával szemben álló II. Fülöp császár fenntartotta magának egy külön Spanyol Index jogát, s ez jóval mérsékeltebb volt a rómainál. Nem is győz hálálkodni a spanyol humanista Palmyreno:

Isten adjon hosszú életet a Nagy Inkvizítornak, amiért ezzel a könyvvel is, mint annyi mással, sokkal nagylelkűbb volt a szellem emberei iránt, mint a Pápa. Mert ha elragadta volna tőlünk Erasmus Adagiá-ját, ahogy a Pápa tette a maga katalógusában, bizony mondom, hogy vért és vizet izzadtunk volna.

A Balgaság. Hans Holbein rajza Erasmus A balgaság dicsérete első kiadásának (1515) margóján

A római Index szigorúsága nem is volt sokáig fenntartható. A pápa halála után néhány évvel, 1564-ben a trienti zsinat már egy enyhébb változatot tett közzé, amely Erasmus számos művét engedélyezte. 1571-ben pedig a zsinat rendelkezései nyomán létrejött a pápai „Index Kongregáció”, amely új kategóriát vezetett be: a „megtisztított könyvekét”. A Kongregáció részletes jegyzékben tette közzé, hogy mely könyvből milyen részeket kell „expurgálni” ahhoz, hogy engedélyezni lehessen olvasásukat. Ez a jegyzék volt az Index expurgatorius. Erre hivatkozott könyvmolyunk is 1618-ban az Erasmus nevétől megtisztított Alciato-kötet előzéklapján.

Erasmus keze. Hans Holbein tanulmányai, 1523. Holbein vallásosságát az Erasmuséhoz hasonló
felekezetek-fölöttiség jellemezte, ahogy a Retratos o Tablas de las Historias del Testamento
Viejo általunk készített modern kiadásában már szóltunk róla. A mű eredetileg
a művész neve nélkül jelent meg Lyonban 1543-ban.

Erasmus művei között csupán egy volt, amellyel az Index expurgatorius behatóbban foglalkozott: az Adagia. A többit az új Index vagy teljesen betiltotta, vagy teljesen engedélyezte. Az Adagia, az ókori görög-latin közmondások részletesen kommentált monumentális gyűjteménye azonban olyan könyv volt, amelyet sem betiltani, sem engedélyezni nem volt tanácsos. A mű, amely szerzője szándéka szerint könnyed és csevegő formában adott bevezetőt a klasszikus világba, ekkorra már nélkülözhetetlen tankönyvvé vált:

Aquí se an quemado en casa muchas obras de Erasmo y specialmente dos o tres vezes los Adagios. Agora con la licencia avida del Alexandrino, se duda si se podrían tornar a comprar los Adagios; y ya que fuesse lícito, si le parece cosa expediente hazerlo, porque estos lettores de casa dessean estos libros.

Itt a mi házunkban Erasmus több művét elégették, különösképpen pedig az Adagia két vagy három példányát. Most, hogy Alexandrino [bíboros] engedélyt adott rá, nem tudjuk, újra megvehetjük-e az Adagiá-t, s ha igen, vajon Ön alkalmasnak ítéli, hogy megvegyük, mert az itteni professzorok igen vágynak rá. – írja 1560-ban a nápolyi jezsuita rendházból Laínez rendfőnöknek Salmerón.

A trienti zsinat Index Bizottsága ezért már 1562-ben azt a kompromisszumot választotta, hogy megbízta Gaspare a Fosso reggiói püspököt és Paolo Manuzio pápai nyomdászt, a nagy Aldus Manutius fiát egy olyan Adagia előállításával, amelyet megtisztítanak mindentől, amit a katolikus hittel ellentétesnek ítélnek. Az új változat 1575-ben jelent meg, s a katolikus egyház ettől fogva egyedül ennek használatát engedélyezte.

Az Adagia 1575-ös „megtisztított” kiadása. A címlapról, akárcsak az egész műből, hiányzik Erasmus neve.

Mi volt az, amit a szerkesztők a katolikus hittel ellentétesnek ítéltek?

Mindenekelőtt Erasmus nevét. Ehhez a névhez a konfesszionalizáció kibontakozásával annyira a megbízhatatlanság és az eretnekség gyanúja tapadt, hogy a szerkesztők jobbnak látták ismeretével nem terhelni a tanulóifjúságot. Egyszersmind a mű valamennyi egyes szám első személyű megjegyzését többes szám első személybe vagy harmadik személyű szenvedő alakba tették át: pl. invenio, „úgy találom” helyett invenimus, „úgy találjuk”, vagy invenitur, „úgy találtatik”. Ilyenformán öntudatlanul is Erasmus szellemében jártak el, aki a közmondásokban az ókor kollektív bölcsességének megfogalmazásait látta.

Kihagytak minden hivatkozást a Szentírásra és az egyházatyákra. Inkább csak a világi és egyházi szféra világos szétválasztása kedvéért, mert ezek túlnyomó része semmilyen eretnekgyanús utalást nem tartalmazott. Így kimaradtak mindazok az idézetek is, amelyekkel Erasmus a közmondások bibliai használatát illusztrálta: Atyáink ették a szőlőt és a fiak foga vásik bele, vagy Furulyáztunk nektek és nem táncoltatok, siratót énekeltünk és nem sírtatok.

Kihagyták a szellemes aktuálpolitikai utalások, a társadalombíráló digressziók, a korabeli szerzőkre, könyvekre, személyekre tett megjegyzések túlnyomó részét, amelyek pedig annyira közvetlenné és elevenné teszik a művet. Ilyenformán sok cikk, például az Aut regem, aut fatuum nasci oportere (Vagy királynak, vagy bolondnak szüless) minden harmadik-negyedik mondata, hosszú bekezdései, sőt egész cikkek kerültek süllyesztőbe.

Erasmus önarcképe Szent Jeromoshoz írott kommentárjainak margóján

Aki dolgozik, az téved is. Így maradtak a szövegben a semmibe – kigyomlált szócikkekre – mutató utalások, vagy olyan sietős olvasatok, mint a clepsydra perstillantior (a homokóránál is gyorsabban lepergő) helyett clepsydra pestilentior (a homokóránál is dögletesebb), amelyek nem kevés fejtörést okozhattak a katolikus olvasónak, akinek már nem állt szabadságában az eredeti kiadással összevetnie a gyanús olvasatokat.

Különös, hogy Erasmusnak és cenzúrájának kutatása – például az alapmű, Silvana Seidel-Menchi Erasmus als Ketzer-e (1992) –, noha számon tartja az Adagiá-nak ezt a purgált kiadását, valójában soha nem volt részleteiben is kíváncsi rá, mi volt az a több tízezer változtatás, amely a katolikus Erasmus-recepciót szükségszerűen megkülönböztette a protestánstól. A katolikus szöveg szóról szóra való összevetését az eredetivel és a különbségek részletes megjegyzetelését mi végeztük el először a Studiolummal az Adagia első digitális kiadásában, amely egyszersmind a mű első teljes kiadása is a mértékadó nagy 1703-as leideni kiadás óta. A CD tartalmazza a teljes leideni szöveg, a „katolikus kiadással” való összevetés és a tekintélyes francia nyomdász-filológus, Robert Estienne 1563-ban megjelent jegyzetei mellett az Adagia korabeli fordításait is. Így például Richard Taverner mulatságosan archaikus nyelvű 1539-es angol fordítását, vagy Baranyai Decsi János 1598-as magyar kiadását, amelyben az egyes közmondásokat nem egyszerűen lefordította, hanem korabeli magyar közmondásokkal helyettesítette.


Az Index expurgatorius rendelkezése szerint a purgált Adagia megjelenése – 1575 – után nemcsak hogy tilos volt egyéb kiadásokat beszerezni, de a meglévő kiadásokban is át kellett vezetni a változtatásokat. Ez a rendelkezés sújtotta tehát a mi Alciato-könyvecskénket is. Igaz, az Emblemata nem az Adagia, de nagyon sok köze van hozzá. Erasmus többször is tisztelettel említi barátját, Alciatót az Adagia egyes cikkeiben, Alciato emblémái pedig igen gyakran az Erasmustól vett mondásokat alakítják át „képi közmondássá”, mint arra Francisco Sánchez végig utal e könyvecske kommentárjában. Az ismeretlen cenzor pontosan azt végezte el e kommentárok szövegében, amit a római cenzorok az Adagiá-éban, azaz Erasmus nevének törlését. Ez egyszersmind azt is igazolja, amire az embléma-kutatás csak újabban kezd ráébredni: hogy mennyire azonosnak tekintették a kortársak az adagia és az embléma műfaját.

A purgálás azonban, ha formailag eleget tett is az előírásoknak, nem sokat ért. A kortársak pontosan tudták, kinek köszönhetik a művet, amely diákként először nyitott ablakot számukra a klasszikus világra. A protestáns országokban továbbra is kiadták, sőt további közmondások ezreivel bővítették az Adagiá-t. Ezek példányai pedig ott voltak a legtöbb katolikus rendház és püspökség könyvtárában, s egyetlenegyről sem tudunk, amelyből az előírt módon kitörölték volna Erasmus nevét. Ezek a kötetek ilyenformán a maguk fizikai mivoltában hirdetik azt, amit John Colet, a londoni Szent Pál katedrális dékánja és Erasmus barátja már az 1500-as évek elején megjósolt:

Nomen Erasmi nunquam peribit –
Erasmus neve nem vész el soha.

Monomániás könyvmolyok

A könyvmolyoknak édesmindegy, hogy Canisius vagy Luther, Boccaccio vagy Nicolaus de Lyra, az Apokalipszis vagy a Malleus Maleficarum: felfalják mind. Az éhség nem válogat: ha ehetőre talál, uccu neki. De vannak válogatós könyvmolyok. Az, amelyik ezt a könyvet megtámadta, kizárólag a papírnak azokat a részeit fogyasztotta el buzgó étvággyal, ahol Erasmus neve állt.


Minden bizonnyal ennek a könyvmolynak a neve áll a könyv előzéklapján az Expurgatus iuxtà Indicis expurgatorii praescripta, „megtisztítva az Index Expurgatorius előírásai szerint” felirat alatt. Sajnos a könyv következő tulajdonosát annyira felháborította ez a falánkság, hogy felülfirkálással ítélte őt damnatio memoriae-re az utókor számára. Máig olvasható azonban év, amelyben a pusztítást elkövette: 1618.


Az új tulajdonos, Giovan Maria Taviani kanonok ugyancsak bejegyezte nevét és az 1776-os évet, amikor a könyvet 13,4 líráért megvásárolta, s innen tudjuk, ki állította helyre ugyanilyen alapossággal Erasmus nevét. Persze akár más is tehette, hiszen nem tudjuk, milyen utat járt be az évszázadok során ez a Francisco Sánchez – „El Brocense” – kommentárjaival ellátott szép kis Alciato-emblémáskönyv. Azt sem tudjuk, ki helyezte el rajta a finom művű vörös spanyolviasz pecsétet, akár egy kámeát. Mindenképpen szívet melengető a figyelem – még ha olykor kissé falánk volt is –, amelyet a tulajdonosok az idők során erre a könyvre fordítottak. Mi a magunk részéről csupán szerény szem kívánunk lenni a láncban, s egyelőre beérjük a szakadt gerinc restaurálásával.

Égi és földi szerelem

Szász Endre Khayyam-illusztrációja

Adós vagyok még két képpel, amelyeket annak idején nem raktam be az orosz Khayyam-kiadás illusztrációi közé. Egyrészt hogy meg ne bontsák a szép négyszer négyes elrendezést, másrészt mert külön is akartam írni róluk.


Amelyikről ma írok, a megszokott nyugati Khayyam-ikonográfiát követi: bor és nő, vágyakozás és mulandóság. Nem sokban különbözik mondjuk a tizenhatos tábla tizenkettedik képétől. Egy dologban mégis: a gyertyában, amely a háttérben magához vonzza lángjával az éjjeli lepkéket.

A gyertya lángjában megsemmisülő pillangó képe a klasszikus perzsa költészet egyik legfontosabb motívuma. Annemarie Schimmel, a szúfizmus legnagyobb nyugati ismerője a perzsa versek képi világáról szóló könyvében – A Two-Colored Brocade. The Imagery of Persian Poetry, 1992 – azt írja, hogy az állatok közül csak a fülemüle népszerűbb nála (amelyről már többször írtunk, de perzsa jelentésének kifejtésével még szintén adósok vagyunk). Nem véletlen: mindkettő lélek-jelkép. A fülemüle az Isten után vágyakozó lélek jelképe, a pillangó pedig azé a léleké, amely megsemmisül Isten tüzében, eggyé válik vele, s így eléri minden szúfi legfőbb célját.

Ezer éven át sok ezer perzsa költő ismételte ezt a motívumot Indiától Isztambulig, a 9. századi szúfi vértanú Hallajtól a 20. századi szürrealista költőnőig, Forough Farrokhzadig. Szép klasszikus példája Hafez ghazel-je:

آتش آن نیست که از شعله ی او خندد شمع
آتش آن است که در خرمن پروانه ردند

âtash ân nīst ke az sho‘le-ye ū khandad sham‘
âtash ân ast ke dar kharman parvâne zadand

nem az az igazi tűz, amely a lámpa lángjában táncol
az az igazi tűz, amely a lepkét learatja

A gyertya lángjában megsemmisülő pillangó képét az európai klasszikus irodalom is használta. Erasmus az Adagia 1.9.51. Pyraustae exitus – „A tűzbogár halála” – fejezetében Aiszkhülosz egy töredékét idézi mint legkorábbi előfordulását, amely épp azért maradt fenn, mert már az ókorban is közmondásként idézték, s a görög közmondás-gyűjteményekbe is bekerült: Δέδοικα μωρόν (helyesen μῶρον) κάρτα πυραύστου μόρον, azaz minden ostobaság közül a legnagyobb ostobaság a pillangó halála a tűzben. Amilyen kevéssé hízelgő, annyira érzékelteti a görögök és perzsák már említett világnézeti különbségét. Erasmus ennek megfelelően a kapkodásra és a tiszavirág-életű dolgokra értelmezte a közmondást. Sebastián de Covarrubias pedig már egyenesen azt hangoztatja nagy lexikonában, hogy a pillangó „minden állat közül a lehető legostobább”.


A képet Nyugaton születése után kétezer évvel hozták először összefüggésbe a szerelemmel. Petrarca volt az, aki 141. szonettjében a szeretett hölgy szemét a lánghoz, s önmagát a körötte keringő pillangóhoz hasonlította. A kép az 1500-as évek petrarkista költészetében vált népszerűvé, éppen amikor Európa először került kapcsolatba a perzsa kultúrával.

Képen először a polihisztor Gabriele Simeoni formálta meg, ama Paolo Giovio humanista püspök tanítványa, akinek főművét, az Itália történeté-t a pápa rinocéroszának pusztulása kapcsán idéztük. Giovio másik, jóval vékonyabb, de annál nagyobb hatású főműve az 1550-ben megjelent Imprese militari et amorose volt, amelyben az előző fél évszázad jeles embereinek személyes jelképeit – impresáit – gyűjtötte össze. Bővített kiadását Simeoni adta ki 1574-ben Lyonban, negyven további jelképet a maga kútfejéből hozzátoldva. Ezek közül a tizenötödik volt a fenti, amelyhez az alábbi magyarázatot mellékelte:

Egyik nemes barátom felkeresett, hogy készítsek neki egy szerelmes impresát. Én egy gyertya lángja körül repkedő lepkét rajzoltam neki e szavakkal: COSÌ TROPPO PIACER CONDUCE A MORTE (TÚLSÁGOS GYÖNYÖR ÍGY VEZET HALÁLHOZ [Petrarca]), így mutatván eme állat természetét, amelyet a görögök, minthogy igen szereti a tüzet, πυραυστὴς-nek neveztek. Az impresát kétféleképpen lehet érteni. Egyfelől, a testre alkalmazva, nem kétséges, hogy (Platón szerint) aki szerelmes, az meghalt önmagának, s gondolatban (amely a lélek élete) a szeretett dologban él. Ezért mondta ez a filozófus egy szerelmessel találkozva: Ez másik testben él. Ha azonban e szerelmet morális értelemben véve a léleknek tulajdonítjuk, úgy bizonyos, hogy miközben az ember egy testi szépségben gyönyörködik (amelyet itt a gyertya ragyogásával jelképeztem), a teremtmény kedvéért gyakran elfeledkezik a Teremtőről, s botrányba esvén végül mind testét, mind lelkét elveszíti. Ahogy az történni szokott némely ostoba gazdag úrfiakkal, akik mikor szerelemről beszélnek, nincsenek egészen tisztában vele, testük mely részén is van a fejük.

Simeoni invenciója szép karriert futott be a 16-17. században felvirágzó jelkép-irodalomban. Ennek a szakirodalomban emblem game-nek nevezett úri huncutságnak, amely e két évszázadból több mint egymillió emblémát hagyott ránk (és ennek hányszorosa pusztult el!) a lényege az volt, hogy a költők és művészek egy közismert, emblémáskönyvekben népszerűsített jelkép-készletből merítettek, s mindig csak egy-egy finom lépéssel módosították a kiválasztott elem jelentését, amit az értő közönség nagy elismeréssel fogadott. A dolog modern megfelelőire ma is ki-ki ráismerhet saját szubkultúrájában.


Már Simeoni előtt is történt rá próbálkozás, hogy ezt a motívumot az európai képi kincs részévé tegyék. Gilles Corrozet 1543-as emblémáskönyvében La guerre doulce aux inexperimentez, „édes a háború a tapasztalatlannak” mottóval közölte (fent balra), amely Erasmus ünnepelt pacifista Dulce bellum inexpertis fejezetcímét visszhangozza: ennek még Pierre Bayle is külön fejezetet szentelt az 1695-ös nagy Dictionnaire-ben. A korai emblematika – a műfaj az 1530-as években alakul ki – jellemző fogása volt ez, hogy Erasmus nagy antik közmondásgyűjteményének, az Adagiá-nak különféle fejezeteit igyekeztek képi toposzokká alakítani. Ennek a toposznak az esetében azonban Simeoni szerelmi értelmezése sikeresebbnek bizonyult Corrozet háborúellenes értelmezésénél. Ez utóbbi csupán egyszer talált követőre, Juan Borja prágai spanyol követnél (1581) aki Fugienda peto, „a kerülendőt kívánom” címmel (fent jobbra) a háború kerülendő veszélyeire figyelmeztet, ám ezt mindjárt az értelem és a vágyak közötti belső háborúra értelmezi.


Simeoni szerelmi értelmezését a nagy németalföldi humanista, Hadrianus Junius vitte tovább, aki az Amoris ingenuis tormentum, „a hamis szerelem gyötrelmei” emblémában a gyertyát a szeretőit tönkretevő nőhöz hasonlítja, s miközben szorgos humanista módjára Erasmus valamennyi klasszikus hivatkozását idézi, ugyanakkor Simeoni Petrarca-idézetét is megfejeli egy másikkal: Così de ben amar porto tormento, „igaz szerelmem kínját így viselem.” A kettős mottó különös félreértéshez vezetett. Gabriel Rollenhagen (lásd fent) kétszer is beiktatta a képet nagy embléma-gyűjteményébe (1611), az egyiket Simeonitól, a másikat Juniustól átvéve a megfelelő Petrarca-mottóval. Az őt másoló George Withernek az angol emblematikát megalapozó A collection of emblemes-ben (1635) már gyanús is volt a duplázás, s a második képről (lásd jobbra) a lángot és a lepkét kitörölve Cui bono „Kinek használ?”-ra cserélte a mottót, azaz hogy kinek használ a gyertya, ha meg nem gyújtják. Talán ez volt idáig a kép legmerészebb átértelmezése. Követőre azonban nem talált. A jelkép számos kiadásban és nyelven megjelent, megfestett és megénekelt végső változata, Otho Vaenius Amorum emblematá-ja (1608) a hagyományossá vált formát vitte tovább, egy kis Cupidóval nyomatékosítva a szerelmi szálat.


A jelkép perzsa és európai szerelmi értelmezése között ilyenformán alapvető különbség van. Az európai értelmezésre Aiszkhülosz ítéletének – minden ostobaság közül a legnagyobb – árnyéka vetül, s arra a szerelmesre utal, aki valamilyen méltatlan – alantas, megalázó, elutasított – szerelemnek válik rabjává, majd áldozatává. A perzsa hagyományban azonban éppen ellenkezőleg a legmagasabb rendű, Isten felé törekvő, vele egyesülni vágyó szerelmet jelképezi. Ahogy ezt már Hammer-Purgstall, a kalandos életű osztrák diplomata-orientalista, a perzsa irodalom első kutatója is észrevette, akinek Hafez-fordítása Goethe Kelet-nyugati Díván-ját ihlette: „A keleti felfogás szerint a lepke a nyugatival ellentétben nem az állhatatlan és csapongó elme jelképe, hanem a legodaadóbb, önmagáról megfeledkező és önmagát feláldozó szereteté” (Geschichte der schönen Redekünste Persiens). Ez utóbbi értelmezést veszi át Goethe is a kép által inspirált Selige Sehnsucht (Boldog vágy) versében.

Ezért aztán az orosz illusztráció, amely a szkeptikus Khayyam által dicsőített földi szerelmet a gyertya lángjába repülő lepkékkel állítja párhuzamba, a perzsa hagyomány teljes félreértése. Perzsa sosem használná ez utóbbi jelképet evilági szerelemről szóló versben vagy miniatúrán, hiszen ez a motívum a szerelem és egyesülés sokkal magasabb rendű formáját jelenti számára.

A kép azonban egyetlenegyszer a nyugati hagyományban is felbukkan az isteni szeretet metaforájaként, mégpedig Avilai Szent Teréznél. A Libro de la Vida 17.7. fejezetében, a misztikus imádságnak arról a harmadik fokáról beszélve, ahol az akarat és értelem már elcsitultak, de az emlékezet még ide-oda csapong, „akár az éjjeli lepke”, azt mondja:

Algunas veces es Dios servido de haber lástima de verla tan perdida y consiéntela Su Majestad se queme en el fuego de aquella vela divina donde las otras potencias están ya hechas polvo, perdido su ser natural, estando sobrenatural gozando tan grandes bienes.

Isten olykor ezen az elveszett állapotán szánakozva könyörületesen megengedi, hogy elégjen annak az isteni gyertyának tüzében, amelyben a többi képesség már elhamvadt: s e nagy jótétemény folytán természetes állapotát elveszítve természetfelettivé válik.

Itt azonban nem arról van szó mint a szúfi misztikában, azaz a személy teljes feloldódásáról Istenben, hanem csupán egy emberi potentia ideiglenes lecsendesítéséről avégett, hogy az ember személyiségét megőrizve annál személyesebb kapcsolatba kerülhessen Istennel. Épp ez a legnagyobb különbség a keresztény misztika és a szúfizmus, a panteizmus vagy akár a goethei stirb und werde között. A keresztény Isten, akiben magában is összeolvadás nélkül él három személy, nem megszünteti a vele egyesülő személyét, hanem kiteljesíti azt. Ennek az egyesülésnek a metaforája pedig nem a lángban megsemmisülő pillangó, hanem inkább két másik olyan kép, amelyet a nyugati és a perzsa hagyomány egyaránt ismer, de csak a nyugati használta ilyen értelemben: a tűzből újjászülető főnix és a tűzben otthonra lelt és tökéletessé vált szalamandra.

Bocs

Erasmustól az egyik legkedvesebb olvasmányom a De recta Latini Graecique sermonis pronuntiatione dialogus („Dialógus a helyes latin és görög kiejtésről”, magyarra azt hiszem nincs lefordítva). A dialógust egy oroszlán és egy medve folytatja egymással, ők teszik mérlegre egyfelől a tudós körökben máig használatos „erazmiánus” ógörög kiejtést, másfelől pedig az újgörög kiejtést, amelyet Erasmus a dialógus szerint maga rekonstruált, ám Vossius szerint valójában bizonyos Párizsban járt „csodálatos műveltségű” görögökről szóló híradásból ismert. Teszik pedig mindezt a legkifinomultabb humanista latinsággal és a legtudósabb humanista pedantériával. A párbeszéd így kezdődik.

URSUS: Sit felix occursus, optime Leo, nam totos sex menses te non vidi. LEO: Istuc non temere precaris, Urse, neque enim quibuslibet bene cessit occurrisse Leoni. VR. Nae venuste, Leo, Imo ne Urso quidem. LE. Istuc sane malo tibi credere quam facere periculum, tametsi legimus Leonem inter bestias fortissimum ad nullius occursum expavescere. Caeterum Divinae literae testantur esse formidabilem occursum Ursae, cui sint erepti catuli. VR. Quaeso quid loquuntur de Ursa? LE. Liber Regnorum secundus sic habet: Viros fortissimos & amaro animo, veluti si ursa raptis catulis in sylva saeviat. VR. Quid propterea? LE. Solomon paroemiographus hunc in modum loquitur: Expedit magis occurrere ursae, raptis foetibus, quam stulto confidenti. Et apud Osee Prophetam ita minitatur Deus: Occurram eis quasi ursa raptis catulis. UR. Sit igitur impavidus Leo, quum bestia bestiis occurrit. Nam si qua fides apologis, Leo bestia fassus est formidabilem hominis occursum. Nunc seculum est aureum, quo Leonis Urso, Ursi Leoni laetus ac faustus est occursus. Opportune vero catulorum facta mentione mihi redigis in memoriam ego tibi magnopere gratulor. LE. Quo tandem nomine? UR. Quod tibi catulus domi natus est. LE. Hoc omen avertant Superi, ut mihi catulus dominetur. UR. Ajo dómi nâtum; audis accentum acutum in priore voce, in posteriore circumflexum. LE. At istud magis etiam abominandum. An tibi videor canis? UR. Minime, Leonem esse te non potes inficiari. Habent autem & Leones catulos. LE. Habent profecto, verum habent & Ursi.

MEDVE: Legyen szerencsés a találkozásunk, ó jeles Oroszlán, hiszen már hat egész hónapja nem láttalak. OROSZLÁN: Nem ok nélkül fohászkodsz fel, Medve, mert nem mindenkinek szerencsés az Oroszlánnal találkozni. ME: Még szép, Oroszlán. Na de a Medvével sem! OR: Ezt inkább elhiszem neked, semmint hogy bajba kerüljek, még ha azt olvassuk is, hogy az oroszlán minden állatok legerősebbike, aki nem hátrál meg senkitől. Ámde az isteni Írás azt is tanúsítja, hogy rettenetes dolog a nősténymedvével találkozni, akitől elragadták kölykeit. ME: Mondd csak, kérlek, mit beszélnek a nősténymedvéről? OR: A Királyok második könyvében ez áll: Erős férfiak és elszánt lelkűek, mint a nősténymedve az erdőben, akitől elragadták a kölykeit. ME: Tovább is van? OR: A jeles mondásokat gyűjtő Salamon is így beszél: Inkább kölykétől megfosztott medvével találkozz, mint magabiztos bolonddal. Ozeás prófétánál pedig így fenyeget Isten: Úgy találkozom velük, mint a medve, amelytől elragadták kölykeit. ME: Légy hát nyugodt szívvel, Oroszlán, amikor vadállat a vadállattal találkozik. Hiszen ha az állatmeséknek hihetünk, a vadállatnak leginkább az emberrel való találkozástól kell félnie. De hát aranykort élünk, amikor az oroszlán a medvével, s a medve az oroszlánnal való találkozásnak örvendezik. No de jó is, hogy a kölyköket említed, mert eszembe juttattad, hogy teljes szívből gratuláljak neked. OR: S ugyan mihez? ME: Hát hogy kölyköd született odahaza [domi natur]. OR: Az istenek tartsák tőlem távol azt a balszerencsét, hogy énrajtam egy kölyök uralkodjék [dominatur]. ME: Azt mondtam, dómi nâtum: ugye hallod az éles hangsúlyt az első, s a hajlítottat a második szótagon? OR: Hát ez még utálatosabb dolog lenne. Avagy kutyának látszom-e néked? ME: A legcsekélyebb mértékben sem. Oroszlán voltodat le sem tagadhatnád. De hát az oroszlánoknak is vannak kölykeik. OR: Igen, valóban, ahogy a medvéknek is.

Az oroszlán mint Júda állata szemmel láthatóan jártasabb az Ószövetségben, mint a klasszikus latin nyelvben. Félreértése abból fakad, hogy a catulus szó valóban mindenekelőtt kutyakölyköt jelent – igen, erről kapta nevét az aranykori költő, Catullus és az összeesküvő Catilina családja is, ahogy a Fabiusok a babról, a Cicerók a borsóról, vagy a Horatiusok a konyhakertről: konkrét nép volt a latin – de ezzel a szóval jelölték minden más négylábú állat kölykét is. Például éppen az oroszlánét, amely egyébként a Teremtés könyvében, a Bíráknál, a Zsoltárokban, Izajásnál vagy Jeremiásnál is catulus leonis néven bömböl és ragadozik.


Vagy a medvéét is, ahogy az oroszlán észbe kapva tanúsítja. Nemcsak a Vulgatában, hanem a latin költőknél is, például Ovidiusnál, akinél Polyphemus küklopsz így próbálja meglágyítani – hasztalanul – Galatea nimfa szívét:

Inveni geminos, qui tecum ludere possint, Inter se similes, vix ut dignoscere possis, Villosae catulos in summis montibus ursae. (Átváltozások, XIII.834-836)....

Leltem két bocsot is, tudnak majd játszani véled, ikrek: alig tudnád, melyik ez, melyik az, kitalálni; borzas mackónak két kis bocsa, bérc tetejében. (Devecseri Gábor fordítása)

– amire a tudós Petrus Burmannus fanyalogva jegyzi meg az Ovidii opera omnia 1822-es nagy párizsi kiadásában: „Ad ludendum catuli ursae non nisi Polyphemo idonei videri poterant.” – „Hát ez is csak Polyphemusnak juthat eszébe, hogy medveboccsal játsszon.”


A catulus szó nem is etimológiailag, hanem megszokásból tapadt elsősorban a kutya kölykéhez. Hiszen a kutya – canis – nyelvtanilag helyes kicsinyítő képzős alakja a caniculus lenne, amely nőnemű canicula formájában a magyarban „kutya meleget”, az oroszban – каникулы – pedig nyári szünidőt jelent, lévén hogy a nap augusztusban kél a Kis Kutya csillagképben. A catulus Walde latin etimológiai szótára szerint eredetileg egy általános „állatkölyök” jelentésű indoeurópai *qatos szóból származik, amely máig továbbél olyan szavakban, mint az orosz котиться, „kölykezik”, vagy az egyaránt „(kecske)gida” jelentésű ír cadla és ófelnémet hatele.

A legtöbb nyelv azonban a maga általános „kölyök” szava mellett külön kifejezést használ bizonyos állatok vagy állatcsoportok kicsinyeire. A magyar például éppen a medve kölykére, a bocs-ra. Hát ez vajon honnan ered?


A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (1967), mint oly gyakran, ezúttal is cserben hagy minket:

bocs 1792: „Bots: medve kölyök” (SzD.). J: 1. 1792: ’medvebocs; Bärenjunges’ (l. fent); 2. 1838: ’bizonyos állatok kicsinye; Junges gewisser Tierarten’ (Tsz.); 3. 1858: ’nyers vas- vagy acélöntvény-tömb; Dachel, Ofensau’ (Toldy: Műszótár: NSz.).

Ismeretlen eredetű. Eleinte erdélyi tájszóként jelentkezik. A szász E. botsch ’koca, disznó’ és a magyar szó viszonya – jelentéstani okból – nem világos; bár föltehető, hogy összefüggenek, s hogy a magyar az átadó. – Az 1. és a 2. jelentés rokonsága nyilvánvaló; a 3. névátvitel eredménye lehet, de esetleg még megvizsgálandó az erdélyi szász viszonthatás vagy a német mintára történő tükörszó-alkotás lehetősége is; vö. ném. Ofensau ’vasöntvény, bocs’, Bär ’rosszul sikerült öntvény’. A 3. jelentéssel kapcsolatban vö. medve. – Honfoglalás utáni török jövevényszóként való magyarázata nem valószínű, kaukázusi, német és román származtatása téves.

Melich: Nyr. 24: 65, 557; Lumtzer–Melich: DOLw. 70, 305; Munkácsi: Ethn. 16: 79, KSz. 6:210; EtSz.; SzófSz; Rásonyi: NyK. 51: 102. (Drăganu: Rom. 68.)

Tudjuk már, hogy az ESz-ben az „ismeretlen eredetű” annyit tesz: „finnugor eredete sajnos nem bizonyítható”. De milyen egyéb eredetek jöhetnek még szóba?

A harmadik jelentésről – „nyers vas- vagy acélöntvény-tömb” – azonnal eszébe jut az embernek az olasz boccia szó, amely tömör golyót, a mai olaszban kugligolyót, vagy a bozza, amely lenagyolt (kő)tömböt, kinagyolt munkát jelent. Már akinek eszébe jut, mert az ESz szerkesztőinek nyilvánvalóan nem.

De a szó most sokkal inkább az első/második jelentésben érdekel minket: medve kölyke, vagy általában vett kölyök. És erről is eszembe jut egy lehetőség, amit bizonyítani ugyan nem tudok, de nagyon is érdemesnek tartanám etimológiai vizsgálatra. Ez pedig a perzsa بچه bacse/boccse, „gyerek, állatkölyök” szó.

Medvék. Perzsa miniatúra, Khorasszán, 16. század (innen)

Hogy iráni szavak szép számban kerültek a magyar nyelvbe, arról az ESz több címszava mellett – ezekről még írok egyszer-kétszer – a turkológus Sára Péternek az iráni eredetű magyar szavakról összeállított 1999-es kisszótára is tanúskodik, amelyben százhúsz oldalnyi, az ESz által többnyire „ismeretlen eredetűnek” minősített szót sorol fel. Ezek a szavak az iráni népekkel, például alánokkal való, honfoglalás előtti (sőt egy darabig talán utáni) hosszú együttélésből származhatnak – nem véletlen, hogy Hunor és Magor a csodaszarvas mondájában egy alán király leányait veszik feleségül –, amelyről ugyancsak akarok majd írni egy következő bejegyzésben.

A magyar és az iráni szó rokonságát valószínűsíti, hogy eredetileg minden bizonnyal a magyar „bocs” jelentése is általában véve „kölyök” volt, s csak később szűkült egyedül a medve kölykére. Ha nem így lenne, ha eleve csak „medvekölyköt” jelentett volna, akkor értelmetlen lenne a pontosító szerepű „medve” hozzáadásával képzett medvebocs alak, ahogy a szláv eredetű, és csakis egyetlen faj kicsinyét jelölő bárány-t sem használjuk juhbárány formában.

A szó ilyenfajta pályafutását két másik szavunk mintájára képzelhetjük el. Az egyik az ESz szerint is török eredetű borjú, amelyet a szarvasmarha mellett több más nagy testű állat kölykére is használunk, ilyenkor pontosítva a fajtát: teveborjú, szarvasborjú, elefántborjú. A másik pedig a gida – kecskegida, szarvasgida, őzgida.

Az ESz természetesen ez utóbbit is „ismeretlen eredetűnek” tekinti, pontosabban két alternatívát kínál: a gidi-gidi, geda, gidu állathívogató szóból, VAGY a bibliai Gedeon ~ Gideon név magyar becéző formájából, idézem, „a bibliai Gedeon ugyanis kecskét főzött áldozatul, ezért ruházódhatott neve az állatra”. Hogy ez a reformáció idején divatos héber-magyar nyelvhasonításra emlékeztető felvetés egyáltalán bekerülhetett a szótárba, az jól jelzi az ESz komolyságának fokát. Gondolom, a honfoglalás kori nógrádi Szarvasgede falu alapítói is a bibliai Gedeonról nevezték el falujukat, VAGY arról, ahogy – mondjuk vadászat közben – a szarvas kicsinyeit hívogatták. Idilli kép. De hogy a gida – és a rokon gödölye – szavaknak valamiképpen a fentebb idézett indoeurópai „állatkölyök”, majd „kecskekölyök” jelentésű cadla, hatele, Gitzel/Kitz szavakhoz lehet közük, esetleg ezeknek egy korai, netán iráni formájából származnak, az a szerkesztőkben annyira fel sem merül, hogy még csak nem is cáfolják.

S hogy végül teljessé tegyük a bábeli vásárt, íme egy abszurd elbeszélés a cseh Michal Ajvaztól, Az öreg varánusz visszatér című kötetből (fordította Benyovszky Krisztián), amely egyedülálló módon olvasztja eggyé a magyar „bocs” két jelentését, a medve kölykét és a kidolgozatlan, súlyos tömböt.

A medve-barát. Perzsa miniatúra, 18. sz.

A medvebocs

A hátamon állandóan egy medvebocsot cipelek egy hátizsákban. A medvebocs elég nehéz és folyton mocorog a zsákban, amitől én szüntelen elfáradok és felizgatom magam, egy boccsal a hátamon semmire sem tudok zavartalanul odafigyelni. Ezért nincs kedvem semmihez – ha utánam jönnének azzal, hogy egy utat nyertem az Édenkertbe, az első pillanatban talán még örülnék is neki, de rögtön tudatosítanám, hogy ott egy súlyos medvebocsot leszek kénytelen cipelni a hátamon, és minden öröm elszállna belőlem. Megköszönném, és azt mondanám, hogy „sajnos családi okok miatt nem tudok részt venni”. Mennyi élménytől fosztattam meg a medvebocs miatt! Vendég lehettem volna egy olyan estélyen, ahol a tengerpart menti villák kertjében a résztvevők tréfából estélyi ruhástul dobálnak a medencébe filmcsillagokat. A medveboccsal sehová sem engedtek be, vagy én nem próbálkoztam azzal, hogy bárhová is bejussak vele.

Régen arra a felismerésre jutottam már, hogy le kellene raknom a hátizsákot a medveboccsal együtt, különösen, mivel már arra sem emlékszem, miért is kezdtem tulajdonképpen hordani, és mert a medvebocs nem is barátkozott meg velem, él a maga kis világában, csak dörmög az orra alatt, és velem különösebben nem is törődik. De nehéz hirtelen változtatni valamin, amit az ember szinte egész életén át csinált, és sokkal nagyobb bátorságot igényel, mint farkasszemet nézni a váratlan veszéllyel. Noha békés természetű vagyok, képes vagyok feldühödni és ordítani (és egy medveboccsal a hátamon ez nem is tréfa, dühöngésem közben gyakran még a fülemet is harapdálja). Ha a radlicei Labirintus komor bejárata mellett megyek el, amit mindenki messziről elkerül, gyakran mászom be csupán kíváncsiságból, és megbököm az alvó Minotauruszt az esernyőmmel; nyugodtan társaloghatok a Gorgó Medúzával, amelyik belép a vendéglőbe és letelepedik az asztalomhoz, miközben a többi vendég rémült sikoltozásba kezdve menekül onnan. De ahhoz nem leltem még magamban elég bátorságot, hogy megszabaduljak a hátizsákomtól. Mi a Gorgó Medúza a medvebocshoz képest.

Vannak pillanatok, amikor váratlanul megállok az utcán, és azt mondom magamnak: „Hogy lehettem olyan idióta, hogy ilyen sokáig cipekedtem ezzel a medveboccsal, a semmiért! Most azonnal hazamegyek, lerakom magamról a hátizsákot és többet fel se veszem!” És hirtelen elönt a boldogság, elképzelem, ahogy a sokévi tehertől megszabadulva szaladok keresztül a városon, ahogy hosszú, ruganyos léptekkel szökellek a járdán, mint az űrhajós a Holdon, fel egészen az első emelet magasságáig, és integetek az ablakból nézelődő embereknek. Már késő van, de a tengerparti villák kapui talán még nem zárultak be véglegesen, talán még elérem az estélyt, talán még sikerül legalább egy filmcsillagot behajítanom a medencébe.

Rövid idő múltán azonban kétségek kezdenek mardosni, és azt mondom magamnak: „Csak nyugalom, ne siesd el, az nem csak úgy van, megtenni egy ilyen fontos lépést. Kétszer mérj, egyszer vágj. Mindent alaposan gondolj át, időd van elég. Inkább várj még vele egy kicsit.”

És várok, a bátorságom lassan elhagy, s továbbra is egy medveboccsal a hátamon rovom az utcákat.