Vízre írni


Ezt a bejegyzést ugyancsak a Laudator temporis acti vendégeként írtam. A szokással ellentétben azonban most nem várok néhány napot a másodközléssel, hanem a mai naphoz kötődő aktualitása miatt már ma este felrakom ide is.

Verba volant, scripta manent, tartották a régiek. De mert jól tudták, mit ér a scripta, ha nem áll mögötte a megvalósítására törekvő szándék aranyfedezete, ezért amit mi „pusztába kiáltott szónak” mondunk, azt ők elegáns oxymoronnal éppen hogy az íráshoz kapcsolták: in aqua scribere, „a vízre írni”.

Tudta ezt Erasmus is, amikor az In aqua scribis mondást is beemelte (1.4.56. számmal) a hiábavaló dolgokról szóló antik közmondások közé – Aethiopem lavas, szerecsent mosdatsz, Ferrum natare doces, vasat tanítasz úszni, Cribro aquam haurire, szitával mered a vizet, Parieti loqueris, a falnak beszélsz, és így tovább – amelyek az Adagia 1.4. centuriájának jó felét kitöltik, s amelyeket Baranyai Decsi János az 1598-as magyar Adagiában közösen egyetlen magyar megfelelővel fordított: Haszontalan dolgot czeleködni. Valószínű, hogy a német típusú kályhatüzelés még nem volt annyira elterjedve, hogy ismerhesse és az in aqua scribis megfelelőjeként közölhesse azt a mondást: felírni a kéménybe korommal.

Erasmus mindenekelőtt görög forrásokból illusztrálja az adagiumot. Lukianosznál A zsarnok-ban (21) Hermész figyelmezteti az alvilági révészt: Tréfálsz, vagy mint mondják, vízre írsz, ha obulust remélsz Miküllosztól, Platón pedig „az igazságos, a szép és a jó ismerőjéről” mondja a Phaidroszban (276c) hogy Nem fog tehát nádtollal a fekete vízre írni. Sőt Erasmus Arisztophanész Darazsak komédiájának kommentárjából önállósult közmondásként idézi azt a sort: Ἀνδρῶν δὲ φαύλων ὄρκον εἰς ὕδωρ γράφε - Gonosz ember esküjét a vízre írd. De latin szerzőktől is idéz, mindenekelőtt Catullustól (70,2-3):

…Mulier cupido quod dicit amanti
In vento et rapida scribere oportet aqua.

…Bármit mond vágyakozó szeretőjének az asszony
azt a szélbe és a sebes vízre kell felírni.

Láttuk azonban már, hogy az elítélő hangú antik közmondások éppen Erasmus idejében gyakran kaptak pozitív kicsengést. Így történt ez a „vízre írás” metaforájával is. Ebben nem kis szerepe volt magának Erasmusnak, aki hangsúlyozta, hogy Krisztus urunkról csak egyszer jegyezték fel, hogy írt – akkor is a porba. János evangéliumában (8,3-11), a házasságtörő asszony történetében – amely épp a mai mise olvasmánya – a farizeusok azt kérdezik Jézustól, megkövezzék-e a nőt, ahogy Mózes parancsolta.

„Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. De azok tovább faggatták, azért fölegyenesedett és azt mondta nekik: Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek. Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön, ők meg ennek hallatára eloldalogtak, egyikük a másik után, kezdve a véneken, csak Jézus maradt ott a középütt álló asszonnyal. Jézus felegyenesedett és megszólította: Asszony, hova lettek? Senki sem ítélt el? Senki, Uram, felelt az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél.”

Photis Kontoglou modern görög ikonfestő: Krisztus a porba ír, 1924

A reneszánsz humanisták köteteket írtak tele arról, mit írhatott Jézus ott a porban. Többen rámutattak, hogy a jelenet utalást tartalmaz Jeremiás 17,13 versére: „Akik elpártolnak tőlem, a porba íratnak be, mert elhagyták az élő vizeknek kútfejét, az Urat.” De abban mindannyian egyetértettek, hogy akármit is írt Jézus, az nem lehetett haszontalan czeleködet. Épp ellenkezőleg, erre is vonatkozik a Mt 24,25 kijelentése: „Ég és föld elmúlhatnak, de az én igéim el nem múlnak.”

A tűnékeny anyagra írt, de örökké tartó szó metaforája ettől kezdve kedvelt képe lett az irodalomnak. Rudolf Wittkower A Szaturnusz jegyében születtek című könyvében részletesen leírja, hogyan alakult ki Európában a 16. századtól kezdve az „isteni ihletésű” művész, az artifex és poeta divus ideája, amely számos, korábban kizárólag Istenhez kapcsolódó szakralitás-elemet olvasztott magába. Közéjük tartozott a fenti motívum is, amelyben a költők – ó, hiúság – immár elsősorban saját művük örökkévalóságának jelképét látták. Az új metafora teljes kifejtését megtaláljuk Edmund Spenser (1552-1599) 75. szonettjében, amelyet Szabó Lőrinc fordított magyarra, s az ő Horányi Károly által gondozott Örök barátaink fordításkötetében (2002) olvasható:

Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betűjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy – szólt pörölve
a lány – megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! – feleltem: – híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicső neved a mennybe fölírom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megujul.

A metafora elterjedésével – különösen a romantikát követően – azonban már elég volt felidézni a kép egyik felét, a mulandó vagy megfoghatatlan anyagra írt szöveget, s az éppoly magától értődően hordozta az örökkévalóság képét, mint az antikvitásban a hiábavalóságét. „Az égre írj, ha minden összetört!”, írja Radnóti, egyetlen mondatba sűrítve a motívum mindkét elemét.


A mondás új értelmezésének legszebb példája azonban Keats sírfelirata a római protestáns temetőben. Ez a keserű epitáfium azt hirdeti, hogy a fiatal költő ellenségei gonoszságától megkeseredve mindössze annyit kívánt feliratni sírjára: Itt nyugszik valaki, akinek nevét vízre írták.

„Ez a Sír foglalja magában mindazt, ami Halandó volt egy Ifjú Angol Költőből, aki Halálos Ágyán, Szíve Keserűségében Ellenségei Gonosz Hatalma miatt úgy Kívánta, hogy e Szavakat véssék Sírkövére: Itt fekszik Valaki, akinek Nevét Vízre írták.”

Az angol irodalomtörténet úgy tartja, hogy a mondás Beaumont és Fletcher Philaster (1611) című színművének egy sorára – All your better deeds Shall be in water writ – megy vissza, s minden nemes törekvés hiábavalóságára utal. Ha azonban az adagiumnak az ókortól Erasmuson át Spenserig ívelő teljes előtörténetét is figyelembe vesszük, úgy a felirat jelentése épp az ellenkezőjét sugallja: a világ mulandósága és gonoszsága fölött diadalmaskodó költői mű örökkévalóságát.

10 megjegyzés:

ÉvaZsuzsanna írta...

Arról beszélgettünk tegnap, hogy talán nem akarta Jézus, hogy Vele szembenézve megszégyenüljenek a kövezésre készülők, nem nézett fel, hagyta, hogy elódalogjanak...

Studiolum írta...

Igen, ez is szép magyarázat. Az is a jó ezekben a parabolákban, hogy annyi minden nincs kibontva bennük. Ezzel ösztönzik az olvasót, már kétezer éve, hogy maga értelmezze őket.

Syr Wullam írta...

És vajon a középkori templomszentelés alább leírt részletének lehet köze Ján 8,3-11-hez?

Chartres-i Szt. Ivó, serm. 4, PL 162, col. 530D:

“incipit [a püspök] de sinistro angulo basilicae ab oriente per pavimentum scribere alphabetum [a szakirodalom szerint padozatra hintett hamuba] usque in dextrum angulum occidentis, atque iterum a dextro angulo orientis usque in sinistrum angulum occidentis.”

Spenserről eszembe jutott Foucault, aki a Les mots et les choses-ban ezt írja (a francia eredetihez nem fértem hozzá):

"Man is an invention of recent date. And one perhaps nearing its end ... one can certainly wager that man would be erased, like a face drawn in sand at the edge of the sea."

Szóval, gondolatébresztő bejegyzés, köszönet érte!

SW :-)

Studiolum írta...

Foucault idézete is szép, bár ott valószínűleg nem lenne nehéz utánamenni az irodalmi előképeknek, de a középkori templomszentelés szertartása kifejezetten lenyűgöző. Ezt a hamuba írást nem ismertem (nem is tudom, van-e még a mai szertartásban), de el tudom képzelni, hogy összefügg a János-hellyel. Ha még a 19. században is élt, akkor nagy német liturgia-magyarázatokban utána tudok nézni Kalocsán, amikor legközelebb lemegyek.

Nem akarnád ugyanezt a megjegyzést elküldeni az angol változatba is, angolul? (A Foucault már úgyis angol, a latint meg összefoglalhatnád). Ott van néhány knowledgeable olvasó, akiknek biztos jutna eszébe erről egy s más érdekes.

Syr Wullam írta...

Dehogynem, ma délután beírom az angol poszthoz is ugyanezt. Plusz vannak szakirodalmi hivatkozásaim is, de azokkal nem terheltem volna az olvasót az első körben. :-)

Studiolum írta...

hisz’ már délután van, gyerünk, gyerünk…

Syr Wullam írta...

Jaja, nehéz a közalkalmazott élete, hehe. :-))

Studiolum írta...

A közalkalmazott panasza nem érdekel, csak a szellem emberének kiáradása (Ausgießung, emanatio). Kafkától is csak azt olvasom, amit délután négy után írt :)

Eszter írta...

A tudatlan latinul "értetlenek" is szívesen értenék ám itten a filoszok eszmecseréjét!!!

Studiolum írta...

Igenis. A Syr Wullam által küldött latin idézet a Patrologia Latinából így szól:

„[A püspök] a bazilika keletről nézve bal sarkából [tehát nekünk, az oltár felé forduló híveknek a szentély jobb sarkából] kiindulva elkezdi a padlóra [a szakirodalom szerint a padozatra hintett hamuba] írni az ábécét a nyugati jobb sarokig, majd a keleti jobb saroktól elindulva a nyugati bal sarokig.”

Ilyenformán egy nagy X betűt ír a templomra [vagy csak a szentélyre? tekintve, hogy Chartres-ben azt sokkal előbb szentelték fel, mint hogy a hajó készen lett volna], s a Jn 8,3-11-hez való hasonlóság a „porba írásban” nyilvánulna meg.

A bejegyzés angol változatában görög barátnőnk, Poly felveti, hogy a szentély ilyenfajta bejárási útvonalának talán köze lehetett ahhoz a labirintushoz, amelyet (később) a templomhajó közepén raktak ki kőből, s amely „Chémin de Jhérusalem”, „jeruzsálemi út” néven kb. 250 méter összhosszúságban egyfajta szimbolikus – térdenállva végzett – zarándoklat céljára szolgált. Ehhez Paolo Santarcangelitől a Labirintusok könyvét idézi, amelynek – egészen különös véletlenként – éppen én szerkesztettem meg az új magyar fordítását, és tegnap kaptam kézhez a tiszteletpéldányokat, úgyhogy mindjárt ellenőrizni is tudtam benne, amit ír :)