Buenos Aires 1932

A mimóza kétféle nézetére rímel a súlyos kérdés, amelyen Batu töpreng a La Nación legutóbbi képregénycsíkján.

“Az ember olyan, amilyennek magát látja, vagy amilyennek mások látják?”
“Megkérdezem mamától és aztán megmondom.”

Ezt a problémát illusztrálja az a Metro Goldwyn Mayer rövidfilm is az 1932-es Buenos Airesről, amelyet épp most kaptam anyámtól. Túl a képeken, amelyek hűen tanúsítják, milyen volt a városom abban a távoli múltban, a filmet alapvetően a készítők meglehetősen romantikus és hozzávetőleges elképzelései határozzák meg. Mint az egykori híres jelenetben, ahol Rodolfo Valentino gauchónak öltözve és fején spanyol sombreróval tangót táncolt, itt is keverednek egymással a különféle hispán népek kliséi, mindenekelőtt a zenében. Megjegyezhetnénk azt is, hogy a képek csak a városnak és lakóinak szebbik oldalát mutatják, miközben semmit sem látunk a 30-as évek Argentínájának másik, sokkal szomorúbb arcából. Bár valószínűleg nem érdemes ennyi realizmust számon kérni egy rövid idegenforgalmi reklámfilmen.



Nemrégen idegenvezetnem kellett saját városomban, noha az igazat megvallva nem jeleskedtem benne… (nem is hiszem, hogy még egyszer felfogadnak). Ettől én is más szemmel kezdtem nézni Buenos Airest, beleértve sok helyet, amelyeket az alábbi videón is látunk, s amelyek éppoly jellegzetes helyei voltak a városnak akkor, mint ma.

Ilyen a Costanera Sur, a déli folyópart, ahol a városnézés indul, s ahol a 30-as években strand volt, noha ott állt már Lola Mora tekintélyt parancsoló kútja is. (A part aztán évtizedekig csak hanyatlott, míg végül húsz éve természetvédelmi területté alakították át, alig néhány percre a város központjától).

A spanyolok emlékműve a Libertador és Sarmiento sugárutak kereszteződésében, a Palermo-park közepén: a legkedvesebb képem a városról.

El Tigre, a 30-as évek legdivatosabb szórakozóhelye, amely sok évtizedes hanyatlás után mostanában kezdi újra visszanyerni egykori fényét.

A régi képek közül a legmeglepőbb a Palermo Lóversenypálya akkori állapota. Ennek sok éve átalakított, a lépcsők helyén üvegfallal megnyitott egyik nagytermében tartottuk az esküvőnket. Arról azonban soha nem hallottam, hogy Buenos Airesben törvény tiltaná, hogy a férfiak zakó nélkül mutatkozzanak az utcán.

A sok egyéb, rég eltűnt kuriózum, mint a vándor tejárusok, akik tehenükkel járták a várost, és a tehénből a helyszínen fejt tej kevéssé higiénikus “élvezete”… A közlekedési lámpaként szolgáló rendőrök, és a calle Florida, amikor még nem volt sétálóutca, mint manapság.

És mit szóljunk a derék Benitóhoz, aki színesre festette a galambokat, hogy vidámabbak legyenek? Megint ugyanaz kérdés: önmaguknak vagy másoknak? mert kétlem, hogy a galambok vidámabbak lettek volna a művészi beavatkozás után, még ha esetleg fel is vidították új színeikkel a nézőket.

A film végére szilárd meggyőződésünkké válik, hogy Buenos Aires mindig is gyűjtőhelye volt a legkülönfélébb őrülteknek.