Don Quijote második halála

Ezt a könyvet izraeli barátainktól kaptuk ajándékba. Úgy hiszem, nem kell latin betűkkel átírnom, mi a címe. A bús képű lovag és hűséges fegyverhordozója, pláne a szélmalmokkal a háttérben, kultúránk alapvető mémjei. És azt hiszem, a szerző nevét sem kell kimondanom, hiszen mindenki tudja. Vagy nem? Üssük fel a könyvet. A kolofonban az első név, az illusztrátor (יאנוֺש קאש, János Kass) és a fordító (הגר אנוש, Hagar Enosh) fölött… מיקלוֺש רַדנוֺטי, azaz Miklós Radnóti! Ööö… hát nem pont erre gondoltam.

Radnóti Miklóst mint a vészkorszak költőjét mindenki ismeri Izraelben is. Amikor születésének századik évfordulóján akkor kilencvenhét éves özvegye, Gyarmati Fanni a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának adományozta kéziratos hagyatékát, én készítettem el ennek internetes bemutatóját, és a statisztikákban látom, milyen sokan keresik fel Izraelből. De mint egy világhírű tizenhetedik századi spanyol regény szerzőjét? Ehhez legalábbis olyan téren és időn áthatoló képességekre lett volna szüksége, amilyeneket a haszid hagyomány tulajdonít Baal Shem Tovnak, a hegyek szent emberének, aki a Kárpátokból titkos alagúton keresztül átjárt éjszakánként Erecbe, hogy ott a régmúlt idők szentjeivel társalogjon a Kabbaláról. Persze tudjuk, a nagy költők örökké élnek. Ámde csak egy irányban.

Ugyanakkor a magyar könyvtári cédulák egyértelműen tanúsítják, hogy Radnóti Miklós legalábbis társszerzője volt annak a magyar nyelvű Don Quijoténak, amely ma az egyedüli hozzáférhető változat a magyar könyvpiacon. De ha csak az oldalszámokat nézzük: az eredeti spanyol Don Quijote nem egészen hétszáz oldal, míg a Radnóti nevét viselő változat a legtöbb kiadásban az egész oldalas illusztrációkkal együtt is kevesebb száznyolcvannál.

Hogy mit keres Radnóti neve a Don Quijote kolofonjában, arra a magyar Cervantes-fordításokat elemző Végh Dániel cikke világít rá a Forrás 2009. májusi számában. Radnóti nem tudott spanyolul, de az 1936-ban kirobbant spanyol polgárháború folytán figyelme középpontjába került az ország. Számos írásában említette, és több verset is átültetett magyarra García Lorcától a polgárháborút megjárt Bálint György nyersfordításai alapján. A Don Quijotét 1937-ben Párizsban rövidített kiadásban, franciául olvasta. Egy Vas Istvánnak írott leveléből derül ki, hogy 1943 októberében, második munkaszolgálatából visszatérve a regény ifjúságnak szánt rövidített változatán dolgozott mátraházai alkotói szabadságán: „A Don Quijotét nyögöm, remélem, készen viszem haza… Verset nem írtam, a Búsképű lovag teljesen megevett.” A könyv 1943 karácsonyára meg is jelent Cserépfalvi Imre kiadójában, Márai Sándor előszavával. A háború után az előszó írójának „hazaárulása” miatt be akarták zúzni, de Lukács György a védelmére kelt, s 1953-ban újra – és azóta tíz további kiadásban – megjelenhetett, immár az előszó nélkül, és Kass János grafikáival. Ennek héber nyelvű fordítása ez a kötet.

Az 1943-as kiadás kolofonjában az áll, hogy Radnóti „haszonnal forgatta Cervantes remekművének György [helyesen Győry] Vilmos-féle teljes magyar fordítását, és az ifjúságnak szánt francia átdolgozást”. Az 1926-os Győry-féle fordítás is messze van a teljestől, de azért jóval nagyobb terjedelmű, mint Radnóti vékonyka szövege, amely alig egynegyede az eredeti Don Quijoténak.

Ám mind Győry, mind Radnóti változata olyan sokat kihagynak az eredeti Don Quijotéból, hogy teljesen meghamisítják annak eredeti koncepcióját.

A Radnóti-változaton felnőtt olvasók úgy emlékeznek, hogy a Don Quijote egy hóbortos lovagról szól, aki az 1600-as években megpróbálja újra megélni a kora középkorban játszódó és az 1400-as évektől népszerű lovagregények szellemét, de dárdája újra meg újra darabokra törik a modern valóság szélmalomkerekein.

Izgalmas és sokszor újra felhasznált metafora ez is, de a teljes eredeti regény – amelyet magyar olvasó nem olvashat saját anyanyelvén – egészen másról szól. Egy olyan szerzőről, aki obsitos katonaként, jobb kezét Lepantónál elvesztve, idős korában úgy határoz, hogy minden előzetes tapasztalat és gyakorlás nélkül regényt ír, mégpedig lovagregényt. És az egész hétszáz oldalas regény két szálon fut: miközben a szerző a búsképű lovag és fegyverhordozója epizódjait írja, egyfolytában reflektál saját tevékenységére, mentegetőzik, magyarázkodik, forrásokat kapar elő és kever össze. A regényben legalább két Don Quijote van: a főhős és maga a szerző, aki kétbalkezesnek állítja be magát, noha már csak egyetlen – bal – keze van.

Mindjárt a bevezető arról szól, hogy a szerző szeretne valami nagyot alkotni, de ez nagyon nem megy neki:

„Dologtalan olvasó! Elhiheted, ha nem esküszöm is, azt szeretném, ha ez a könyv, mint elmémnek szülötte, oly szép, oly kitűnő s oly mulattató lenne, hogy tökéletesebb már elképzelhető se legyen. Azonban nem tehettem a természet törvénye ellen, mely szerint mindenek magukhoz hasonlókat nemzenek.”

Ezért tanácsot kér az irodalomban jártas barátjától, aki kioktatja, hogy miként töltse meg szövegét antik utalásokkal, nevekkel, idézetekkel, lapszéli jegyzetekkel. Amivel olyan gunyoros csapást mér kora irodalmára – amely ténylegesen ezt tette – mint Karinthy az Így írtok ti-ben. A bevezető és az első fejezet között szonettek és epigrammák egész sora hízeleg a Don Quijotének és írójának olyan sok száz éve halott nagy lovagregény-szerzőktől és figuráktól, mint Amadís de Gaula vagy az Őrjöngő Roland, Ariosto lovagi eposzának fiktív főhőse, s végül Babieca és Rocinante, Sancho Panza szamara és Don Quijote lova kettős szonettje. Mintha egy török kori történelmi munkát Bornemissza Gergely, a koppányi aga és Jumurdzsák epigrammái ajánlanának az olvasó figyelmébe.

A Radnóti által teljesen kihagyott bevezető és szonettek után az első fejezet első mondata olyan, hogy a világirodalom nagy kezdő mondatai között szokás idézni: „La Mancha egyik falujában, amelynek nevére nem kívánok emlékezni, élt egy nemesember…” Egyszerre indul el két szólamban a történet fonala és a szerző reflexiója, amely egyáltalán nem hízelgő saját tárgyára és arról író önmagára nézve. Radnóti viszont teljesen mellőzi a reflexió szólamát, s ezért kihagyja az „amelynek nevére nem kívánok emlékezni” betoldást, kiherélve ezáltal a nagyszerű mondatot, és voltaképpen az egész szerzői szólamot.

Cervantes egyfolytában jelen van saját szövegében, kritizálja azt, hivatkozik önmagára, távolságot tart. Az egyik legzseniálisabb fogása, hogy miután két vagy három kalandot elmondott, és már az a veszély fenyeget – amely a Radnóti-változatban ténylegesen be is következik – hogy véletlenszerű pikareszk kalandok sorozatává fajul a szöveg, maga is megáll töprengeni, hogy most hogyan tovább. És ekkor – a spanyol eredetiben – a megrendezett véletlen játszik a kezére (saját fordításaim az eredeti spanyolból):

„Egy nap, ahogy Toledo piacán jártam, egy sihedert láttam, aki pergameneket és papírokat akart eladni egy selyemkereskedőnek. S minthogy én még az utcán heverő papírfoszlányok olvasásában is gyönyörűségemet lelem, ezért e természetes hajlandóságomtól ösztönözve kivettem egy fóliót a fiú kezéből, s láttam, hogy olyan betűk vannak rajta, amelyeket arabnak ismertem fel. S noha láttam, hogy azok, ám nem tudtam olvasni őket, ezért körülnéztem, nincs-e valami kóbor morisco a közelben, aki elolvasná nekem azt. És nem is volt nehéz ilyen tolmácsot találnom, hiszen ha akartam volna, akadtam volna bőven még annál veretesebb és régibb nyelv tolmácsára is. [REJTETT ZSIDÓZÁS!!!] A jó szerencse elébem sodort egyet, aki kérésemre kezébe vette a könyvet, kinyitotta valahol a fele táján, és egy kicsit olvasva nevetni kezdett.

Megkérdeztem, min nevet, s azt mondta, olyasvalamin, ami széljegyzetként áll a szöveg margóján. Kértem, mondja el, mi az, s ő továbbra is nevetve azt mondta:

„Ez áll itt a margón: »Ennek a Dulcinea del Tobosónak, akire oly sokszor hivatkoznak e történetben, általános vélemény szerint olyan jó keze volt a disznó besózására, mint egyetlen más asszonynak se egész La Manchában.«”

Amikor meghallottam Dulcinea del Toboso nevét, megkövültem és elállt a lélegzetem, mert azonnal rájöttem, hogy ezek a papírok Don Quijote történetét foglalják magukban. Ezért sietve rávettem, hogy kezdje el olvasni elölről, arabról spanyolra fordítva, s ő ezt olvasta: „Don Quijote de la Mancha története, megíratva Cide Hamete Benengeli arab történész által”. Nagy erőfeszítésre volt szükségem, hogy elleplezzem örömömet a könyv címe hallatán, s a selyemkereskedőhöz visszalépve megvettem a fiútól az összes pergament és papírt fél reálért. Pedig ha jobb emberismerő lett volna, és tudta volna, mennyire kívánom őket, nem adta volna alább hat reálért az árát. Aztán félrevonultam a moriscóval a székesegyház sikátorába, s megegyeztem vele, hogy lefordítja nekem spanyolra mindazokat a papírokat, amelyek Don Quijotéról szólnak, minden hozzáfűzés vagy kihagyás nélkül, s én megadom az árat, amit kér érte. Beérte két mérő mazsolával és két véka búzával, s megígérte, hogy jól és hűségesen lefordítja őket rövid idő alatt. Én pedig, hogy előmozdítsam az ügyet, és hogy ki ne adjam kezemből a csodás leletet, elvittem őt házamhoz, ahol nem sokkal több mint másfél hónap alatt le is fordította az egészet, úgy, ahogy alább közzéteszem.”

Innentől kezdve Cervantes úgy hivatkozhat az általa közölt szövegre, mint valami tőle függetlenre, egy mór történész spanyolra fordított munkájára. Kritizálhatja, utalhat rá, vitába szállhat vele. És meg is teszi sokszor.

„Aki ezt a nagyszerű munkát eredetiből fordította, elmondja, hogy szerzője, Cide Hamete Benengeli a montesinosi barlang kalandjához érve az alábbi jegyzetet írta a lap szélére:

»Nem érem fel ésszel, sem el nem hihetem, hogy a jeles Don Quijote szóról szóra átélte azt, amit az előző fejezetben írtam. Hiszen a korábbi kalandok mind hihetőek és valószerűek voltak, de a barlangnak ezt a kalandját nem tartom valószerűnek, annyira eltér a józan ész által megkövetelttől. De nem gondolhatom, hogy Don Quijote hazudna, hiszen kora legigazabb nemesembere és legnemesebb lovagja lévén nem lehetséges, hogy bármiféle hazugságot szóljon. S ezért, noha a kaland apokrifnak tűnik, nem hibáztam, ha akár igaz, akár hamis, leírtam itt.”

Sansón Carrasco bakkalaureus már úgy hivatkozik Benengeli könyvére, mint ami megjelent, noha éppen abban szerepel:

„Adja hát kezét nagyságod, Don Quijote de la Mancha úr. Mert Szent Péter szerzetesi ruhájára mondom, amelyet viselek, noha csupán az első négy rendet vettem fel, hogy kegyelmed az egyik leghíresebb kóbor lovag, aki valaha is élt vagy élni fog e föld kerekségén. Nagyon jól tette Cide Hamete Benengeli, hogy megírta e történetet a kegyelmed nagy tetteiről, és ama szorgos kéz, akinek gondja volt mindezeket arabról a mi spanyol nyelvünkre fordítani, a népek általános hasznára.”

Sőt Sancho Panza már arra is utal, hogy vigyázat, hamisítják:

„Higgyék el méltóságotok”, mondta Sancho, „hogy az a Sancho és Don Quijote, akiről olvastak, mások kellenek legyenek, mint akik ebben a Cide Hamete Benengeli által szerzett históriában szerepelnek, s akik mi vagyunk. Mert az én gazdám bátor, tiszta fejű és szerelmes, én pedig egyszerű, de méltóságteli, és sem nagyevő, sem iszákos nem vagyok.”

„Magam is így véltem”, felelte Don Juan, „és ha lehetséges volna, elrendelném, hogy senki ne merészeljen mást olvasni a nagy Don Quijote dolgairól, mint azt, amit Cide Hamete, első szerzője írt, még ha Nagy Sándor utasítaná is, vagy Apelles akarná is megfesteni.”

Cervantes Don Quijotéja egy hamisítatlan posztmodern mű ante festam, amelyben a szerző több szólamban, több nézőpontból adja elő a történetét, s ez a történet nem elsősorban az anakronisztikus lovagról szól, hanem a két – illetve már csak egy – balkezes szerzőről, aki nagy erővel igyekszik elfogadható lovagregényt írni, miközben gondoskodik arról, hogy a fiaskókról ne ő, hanem az obskurus mór szerző tehessen, akit ő maga is kellő módon elítél.

„Don Quijote felállt, és így szólt:

»Hát valóban igaz, hogy ez az én történetem, s hogy ezt egy mór, egy varázsló, egy mágus írta meg.«

»Annyira igaz, uram, hogy ezekben a napokban több mint tizenkétezer példányt nyomnak ebből a történetből. Ha nem hisz nekem, mondja meg Portugália, Barcelona és Valencia, ahol nyomták, sőt hírlik, hogy épp most nyomják Antwerpenben is. És úgy gondolom, hogy nem lesz olyan nemzet, amelynek nyelvére le ne fordítanák.«”

„Az élet álom”, mint nagy kortársa, Calderón de la Barca mondja, vagy legalábbis írói konstrukció. Ez a pikareszk cselekményt végigkísérő szerzői szólam teszi igazán nagy regénnyé a Don Quijotét, modernné, kortársunkká. És ez hiányzik tökéletesen Radnóti népszerű változatából.

Borgesnek van Az Alefben egy esszéje, amely szerint egy fiktív szerző, Pierre Menard az 1930-as években újra megírta a Don Quijotét. Nem lemásolta, hanem rekonstruálta magában Cervantes szellemi állapotát – „újra katolikusnak lenni, elfelejteni mindent, ami 1601 és 1930 között történt” –, és a gyerekkorból homályosan emlékezett cselekményvázlat alapján újra megalkotni a szöveget. A végső változat betűről betűre egyezik Cervantes művével. „De mégis, milyen hitvány, anakronisztikus mű ez.” 1930-ban nem lehet egy olyan művet írni, amelynek az 1600-as évek elején volt a maga helye.

Radnóti az 1930-as években írt egy olyan Don Quijotét, amelynek a 20. században, az öt percre, két oldalas tartalmi kivonatra redukált nagyregények korában volt meg a maga helye. S ezzel tönkretett egy nagy művet. Magyar olvasó, hacsak meg nem tanul kiválóan spanyolul, és rá nem szánja az időt hétszáz oldal barokk szöveg elolvasására, soha nem fogja megérteni, mitől akkora nagy mű ez a regény. Nem attól – ahogy az eredeti szöveget ugyancsak soha nem olvasott magyartanárok tanítják –, hogy kifigurázott egy műfajt, a lovagregényt. Hanem hogy miközben megírt egy lovagregény-paródiát, parádés módon kifigurázta önmagát és kora egész irodalmát. Az eredeti Don Quijote kora Így írtok ti-je. Radnóti, aki bizonyára élvezte Karinthy Így írtok ti-jét, szinte biztosan nem tudta, milyen nagyszerű paródiát, a posztmodern irodalom lehetséges modelljét zárta el utókora magyar olvasói elől.

Elismerés

Olvasóink talán emlékeznek még rá, hogy jó három éve többször – itt, itt meg itt – is írtunk Radnóti Miklós kézirathagyatékáról, amelyet özvegye, a nemrég – idén szeptember 8-án – századik évét betöltött Gyarmathy Fanni ajándékozott a MTA Kézirattárának. A hagyatékot Babus Antal, a Kézirattár munkatársa – azóta vezetője – dolgozta fel, s az általa összeállított és Láng Klára által fényképezett anyagból én készítettem el honlapját az Akadémia számára.


Minderre szerencsére mások is emlékeznek. Csupán egy hete kaptunk felkérést, hogy vegyünk részt a Magyar Tartalomszolgáltatók Szövetségének balatonfüredi konferenciáján és fesztiválján, ahol immár tizenkettedik éve díjazzák a legjobb magyar honlapokat. De az már csak az esti eredményhirdetésen derült ki, hogy honlapunkat a „Kiváló digitális tartalom” különdíjjal jutalmazták.


A kitüntetésnek persze nagyon örülünk. Az elismerés jóleső érzésén túl azért is, mert mi voltunk talán az egyetlenek, akik nem magunk jelentkeztünk a megmérettetésre, hanem maguk a bírálók választottak ki minket. És azért is, mert talán ez az elismerés ösztönzést ad az Akadémiai Könyvtárnak is, hogy így vagy úgy, de megpróbálja folytatni a különgyűjtemények további digitalizálását, amelyek közül tizenhármat készítettünk el mindaddig, míg a kormányzat drasztikusan be nem fagyasztotta a kultúra, és ezen belül a Könyvtár forrásait.

Ady Endre: Vallomás a patriotizmusról		„Ó, költő, tisztán élj te most...”: Száz éve született Radnóti Miklós
Scientia Spatii: A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Bolyai János honlapja		Kőrösi Csoma Sándor, a tibetisztika megalapítója és hagyatéka a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Keleti Gyűjteményében
A titokzatos nyomdászmester Ibrahim Müteferrika és a török könyvnyomtatás kezdetei: Isztambuli ősnyomtatványok az MTAK Keleti Gyűjteményében		A Selyemút rejtett kincsei: Stein Aurél és az Ezer Buddha barlangtemplomok
Kégl Sándor (1862–1920) a keletkutatás polihisztora és gyűjteménye		A Kelet bűvöletében: Stein Aurél (1862–1943)
Kaufmann Dávid és középkori héber kéziratgyűjteménye a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Keleti Gyűjteményében		Gróf Teleki József (1790–1855)
Pápai Páriz Ferenc európai peregrinációjának emlékkönyve (1711–1726)		Ludovicus Carbo: De divi Mathiae regis laudibus rebusque gestis dialogus
Vers és valóság: A Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc Kutatóhelyének és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Szabó Lőrinc honlapja

Bori notesz

Ha Radnóti Miklósnak az iménti bejegyzésben említett kéziratos verseit soha nem publikálnák, nem érné nagy kár a magyar irodalmat. De van egy olyan kézirata, amely ha nem maradt volna ránk, éppen a legnagyobb, legérettebb, leginkább letisztult versei vesztek volna oda. Márpedig nem sok hiányzott hozzá, hogy megsemmisüljön. Ez a Bori notesz.

„Drága Életem, ma volt a szemle, most már végleges, öt század, köztük a mienk is Szerbiába
megy, Borba vagy Boryba, nem tudom, mi a neve, rézbányába. (…) Teljesen apatikus
vagyok, csak azt tudom, hogy szeretnék még élni veled és dolgozni.”
Radnóti levele a sződligeti gyűjtőtáborból, 1944. május 24.

A Magyarországot 1944. március 19-én megszálló német hadsereg májusban 3000 zsidó munkaszolgálatos szerbiai kiküldését követelte a magyar hadügyminisztériumtól. Radnótiék munkaszázada június elején érkezett meg a Bor környéki Lager Heidenauba. A tábor helye ismert, maradványai ma is állnak, de én csak hozzávetőlegesen tudtam megjelölni a helyét a leírások alapján: „Žagubica fölött a hegyekben”, ahogy Radnóti írja a notesz első öt versének datálásában.

A Bori notesz címlapja. A notesz lapjainak képei a Radnóti-hagyatékról készített honlapunk megfelelő oldalaira mutatnak.

A notesz egyszerű szerb iskolásfüzet. Nem tudni, hogyan került Radnótihoz, hiszen a Bor környéki táborokban szigorúan tilos volt az érintkezés a helyi lakossággal. Nyomtatott felirata szinte biztosan hazafias fantázianév: a Belgrádtól délre álló Avala tanúhegy neve, ahol 1934-től az I. világháború szerb hőseinek mauzóleuma állt, majd – különös egybeesésként a füzet sorsával – itt emeltek emlékművet a második világháború áldozatainak is.

Az Avala-hegy, innen

Sándor szerb király megkoszorúzza az Avala-hegyi hősi emlékművet, 1934

Radnóti tíz verset jegyzett be a füzetbe július 22. és október 31. között. Datálásuk valószínűleg nem a vers keletkezésének hanem bejegyzésének dátuma, hiszen a Nyolcadik eclogát egyszer bejegyezte július 22-i dátummal, majd áthúzta, és csekély változtatással ismét bejegyezte augusztus 23-án.

A Nyolcadik ecloga első, áthúzott változata

Nem tudjuk, csak ennyi verset írt-e Radnóti a táborban, vagy többet, de csak ennyit tisztázott le a noteszben. A notesz a Hetedik eclogával kezdődik, pedig Radnóti utolsó ismert eclogája az Ötödik volt 1943 novemberében. Vagy a bevonulása előtti napon, május 19-én írt Töredéket szánta hatodiknak, vagy a Hatodikat már a táborban írta, de nem került bele a noteszbe.

Az első öt vers a táborban született, a többi a Magyarország felé vonuló munkaszolgálatosok útjának más-más pontján. Az első öt versből – Hetedik és Nyolcadik ecloga, Levél a hitveshez, A la recherche, Erőltetett menet – Radnóti még elindulás előtt másolatot készített, amelyet átadott fogolytársainak, hogy juttassák haza. A másik öt, amelyek többsége már útközben keletkezett – Gyökér, Első, Második, Harmadik és a költő halálát megjósoló Negyedik razglednica – csak a noteszben maradt fenn.

A költő halála előtt négy nappal, október 31-én külön papírra – egy csukamájolaj-konzerv címkéjének hátuljára – írt Negyedik razglednica

Amikor Radnótit és huszonegy társát az őket kísérő katonák november 4-én Abdán megölték, a noteszt is vele temették. Több mint másfél éven át volt a föld alatt. Amikor 1946 júniusának végén a tömegsírt felnyitották, a bori fogolytársaknak külön kéziratlapokon is átadott öt vers szövege már sok helyen elmosódott. Az az öt vers azonban, amely csak a Bori noteszben maradt fenn, tökéletesen olvasható.


Radnóti a notesz első lapjára, mintha előre sejtette volna sorsát, ötnyelvű kérést írt a notesz majdani megtalálójához, hogy juttassa el azt az otthoniakhoz. A szöveg felülről lefelé egyre kevésbé olvasható: az angol változatot most sikerült először rekonstruálnunk.


A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában őrzött Radnóti-hagyaték tegnap ünnepélyesen megnyitott honlapján a Bori notesz külön fejezetet kapott. Közzétettük teljes facsimiléjét, minden egyes lap felnagyítható képét, a versek átírását a modern magyar kiadásból illetve Emery George angol fordításából, és ahol lehetett, a fogolytársak által hazahozott kézirat-változatok képét is. A notesz A la recherche, „Az elmúlt idő nyomában” című versének – talán Radnóti legszebb versének, életére való utolsó visszatekintésének – kézirata pedig ott áll nemcsak a Bori notesz, hanem a honlap minden oldalának hátterében.

A la recherche Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek! Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján? hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból? Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt drága barátok, verseket írtak a rég elesettek, szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje. Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben, s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek, s míg riadozva aludt körülöttük a század a mocskos éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben, mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban. Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak, dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön, s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben, némán, mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn, - s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben. S volt ahová ... mindegy. Hova tüntek a bölcs borozások? szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek, és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér- léptü leányok a háboru hallgatag évei közben. Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal? és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak? hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását, művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik, s mérem (néma fogoly), - jajjal teli Szerbia ormán. Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé, mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már. - Ülnek az asztalnál, megbujnak a nők mosolyában és beleisznak majd a poharunkba, kik eltemetetlen, távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.

Kiadatlan

Ha az ember elnézi a könyvespolcon a klasszikusok tekintélyt és megbízhatóságot sugárzó Összes Műveit, el sem tudja képzelni, hogy akadhat olyan Mű, amely fennmaradt, de mégsem került bele az Összesbe. Különösen ha olyan jelentőségű költőről van szó, mint Radnóti Miklós. Pedig van ilyen. Noha a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárába tavaly bekerült Radnóti-hagyaték feldolgozása még folyamatban van, a feldolgozást végző Babus Antal pillanatnyi állapotfelvételéből, amelyet holnap teszünk közzé a Radnóti-hagyatékot bemutató honlapon, kiderül, hogy a hagyaték jó néhány olyan verset, versrészletet, műfordítás-változatot, prózai írást és töredéket őriz, amely mindmáig ismeretlen a nagyközönség számára.

A honlapon felsorolt példákból csak egyet szeretnénk megemlíteni a kíváncsiság felkeltésére és a holnapi bemutató megelőlegzésére: Radnóti Miklósnak Babits Mihályról írott gúnyversét.


A vers persze nem teljesen ismeretlen, hiszen Ferencz Győző, a hagyaték kurátora tavaly már említést tett róla a költő születésének századik évfordulójára megjelent monumentális monográfiájában. Radnóti versei között azonban soha nem adták ki, és kéziratát is a honlapon tesszük először közzé.

Ferencz Győző Radnóti és Babits viszonyának külön fejezetet szentel (amely itt teljes egészében olvasható). Ebből ismerjük a vers előzményeit. 1933 februárjában jelent meg Radnóti Lábadozó szél című verseskötete. A kötetről számos kritika jelent meg, többnyire Radnóti egyetemi társainak tollából s ennek megfelelő méltató hangnemben, ám a legjelentősebb, amelyet Babits írt a Nyugat február 16-i számában, elsősorban költői nyelvének keresettségét és erőltetett népiességét hányta a szemére:

„…[Radnóti Miklós], akinek új könyve paplanomon hever, s akinek modern szabadvers-uniformisa alatt halkabb líra gyenge szíve dobog: ilyen virágénekeket dalol:

Minden alszik itt, két virág is szotyogva

egymásra hajlik…

s rotyogva nő…

Ahol a virágok is szotyognak és rotyognak, ott nem csoda, ha a napfény »hasra fekszik utakon, és nagyokat mélázva vakarja farát«. Ebben a költészetben a Kraftausdruckok pótolják az erőt, a pongyolaság a spontánságot, paraszti születés a hivatottságot s a fenegyerekség a tehetséget.”

Radnóti mélyen szívére vette a kritikát. Február 17-én ezt jegyezte be naplójába: „Megjött az új Nyugat. Babits brutálisan nekimegy új könyvemnek.”


Április 12-én pedig papírra vetette a fenti Április című verset, amelyet azonban aztán soha nem közölt. Jól tette. Hiszen ez a vers önmagában is bizonyítja, hogy Babitsnak igaza volt, amikor még kiforratlannak és modorosnak ítélte a pályakezdő Radnóti költészetét.

Április Mélán, rozsdálló róka zászlós farkára száll a csipogó madár és fene farkasokkal göndör barik ügetnek együtt, hogy lássák, ha kontyba űl asszonyom fején a kemény aranysörény.

És csudálják róla verseim, melyek gurulnak ott az ég tetején; madár eltátja csőrét úgy csudálja s csudálja róka, farkasok. Barik is olykép: hogy Szájukból kibillen fogsoruk!

Ajánlás: Ó, emberek! Babitsnak torkát Fojtsa füstként e boldog ének és pöttyentsen fejére fán rejtező madár.

Ez a düh a következő években is tüzelte Radnótit a művészetét szerinte el nem ismerő Babits ellen. Ferencz Győző számos erre utaló idézetet hoz kiadatlan naplóiból és levelezéséből (értékelésükhöz lásd Vári György kritikáját is). Csak 1936-tól kezdve békült meg vele, amikor Babits végre a Nyugat asztalához engedte őt, majd az egyik legnagyobb irodalmi kitüntetésnek számító Baumgarten-díjat is oldaítélte neki. 1941. augusztus 5-én pedig mélyen megrendítette őt Babits halálhíre:

„Tegnap éjjel meghalt Babits. A Nyugat új számáért megyek fel a szerkesztőségbe s ifjabb [Gellért] Oszkár mondja. Sokáig álltam ott. Hisz tudtam, tudtam, de annyiszor volt már »nagyon rosszul«. (…) Nagyon magánosnak érzem magam. Nem voltam »bizalmas barátja«, de a tudat, hogy él, ha betegen is, hogy él… ki védi most már azt, (milyen nehéz meghatározni, hogy mit!) azt, amit védeni kell. Kinek a tekintetét érezzük író jobbkezünkön? Egyetértve vele s ellentmondva Neki, ő volt mindig a mérték és a példa. (…) tanár volt, a Nagy Tanár is ő volt, a versek »nagy tanárja«.” (Ikrek hava)

Babits halálára írta Csak csont és bőr és fájdalom című versét is. Ennek kéziratát – amelyben szintén olvasható egy soha nem publikált versszak – ugyancsak első ízben tesszük közzé a Radnóti-hagyaték honlapján. Az 1933-as és 1941-es két vers nemcsak azt mutatja, mekkora utat járt be Radnóti Babits elutasításától mesterként való elfogadásáig. Hanem azt is, hogy költészete mennyit fejlődött e nyolc év alatt. Amiben vitathatatlanul nagy szerepe volt Babits 1933-as kritikájának.

Csak csont és bőr és fájdalom Babits Mihály halálára 1. Látjátok, annyi szenvedés után most pihen e hűvös, barna test. Csak csont és bőr és fájdalom. S akár a megtépett, kidőlt fatörzs évgyűrűit mutatja, bevallja ő is gyötrött éveit. Csak csont és bőr e test. De most a nemzeté is csak csont és bőr és fájdalom. Íme, Balázs, kihez könyörgött, vedd karodba! Ó, requiem aeternam dona ei… Domine! 2. Szavak jöjjetek köré, ti fájdalom tajtékai! ti mind, a gyásztól tompa értelem homályán bukdosó szavak, maradjatok velem: gyászold omló göröngy, sírj rá a sírra most! jöjj, könnyű testű fátyol ó, takard be, s akit már régen elhagyott a hang, - gyászold meg őt, te konduló harang, lebegő lélek és gömbölyű gyöngy, s gyászolj megint te csilla szó, te csillag, te lassú pillantású szó, hold, s ti többiek! ti mind!

3. Tudtuk már rég, minden hiába, rák marcangol és szemedben ott ragyog egy messzi és örök dolgokból font világ, s hogy oly időtlen vagy te, mint a csillagok. Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis oly árván maradtunk most a Művel itt. Nagysága példa. És magasság. És szédület. Szívet dobogtató. 4. Ki nézi most tollat fogó kezünket, ha betegen, fáradtan is, de mégis... ki lesz az élő Mérték most nekünk? Hogy összetörte már a fájdalom, nézd, ezt a költeményt is. Mit szólnál hozzá? – lám az eljövő költőnek is, ki félve lép még most már a Mű a mérték. S nem érti árvaságunk, ha bólintunk: halott már... nem ismert téged, ágyadnál nem ült, s nem ült az asztalodnál. Nem tudja majd, mi fáj... s nem kérdi és nem kérdik tőle sem, – mint egymástól mi, – évek óta már, mint jelszót, hogy: „ki járt kint nála? Ki tudja mondd, hogy van Babits Mihály?” 5. Halott keze nem fogja már a tollat, béhunyt szeme nem lát több éjszakát. Örök világosság, kibomló égi láng röppen felé a földi füstön át.

Töredék

Radnóti Miklóst háromszor hívták be munkaszolgálatra.

Először 1940. szeptember 9. és december 18. között vezényelték Erdélybe, a volt román határ drótsövényeinek elbontására.

Másodszor 1942. július 1-től 1943. áprilisáig dolgozott földmunkán ugyancsak Erdélyben, majd Hatvanban a cukorgyárban és gépüzemben.

Harmadszorra 1944. május 20-án vonult be. Az akkor már német megszállás alatt álló Magyarországról a szerbiai Bor környéki táborokba – Lager Berlin, Lager Heidenau, Lager Brünn – vitték őket bányamunkára és vasútépítésre. A Vörös Hadsereg közeledtére innen indították útnak őket gyalog szeptember 17-én Magyarország felé.

Utolsó bevonulása előtti napon, május 19-én írta Töredék című versét.

Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek. Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt, s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, - s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest.	Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bújhatott, s rághatta szégyenében ökleit, - az ország megvadult, s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen. Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, a élő irigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott, s várta, hogy talán megszólal újra - mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, - a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

Ugyanezen a napon Radnótinak is írtak. Takarítónőjük hagyott levelet az asztalon.

Kedves Dr úr.
Sajnálom hogy személyesen nem köszönhettem el. Kivánok Dr úrnak minden jót eröt egészséget hogy kibirja eszt a rettenetes változást, énis fogok imádkozni hogy eröben egészségben viszont láthasam
Dr úrat L.

Radnóti még olvasta ezt a levelet. A vers kéziratával együtt elhelyezte iratai közé. Nemhiába végzett kereskedelmi iskolát, mindig akkurátus rendet tartott papírjai között, háztartási kiadásaikról és verseinek megjelenéséről egyaránt precíz könyvelést vezetett.


A kézirat és a levél tavaly került az Akadémia könyvtárába Radnóti Miklós teljes kéziratos hagyatékával együtt, amelyet felesége, Gyarmati Fanni adományozott a könyvtárnak. Gyarmati Fanni ekkor kilencvenhét éves volt, Radnóti pontosan száz lett volna. A centenáriumra a könyvtár kiállítást szervezett az éppen csak beérkezett, még fel sem dolgozott hagyatékból. A kiállított dokumentumok között ott volt a kézirat és a levél is.

A kiállítás internetes változata most készült el a könyvtár és a Studiolum együttműködésében. Bemutatója egy hét múlva, február 24-én délután 3-kor lesz az Akadémia könyvtárában. Jöjjenek el rá. Utána az interneten is közzétesszük. Olvasóink első kézből értesülnek róla.

Radnóti Miklós tagsági igazolványa az Írók Gazdasági Egyesületében. Az abdai tömegsírból való kihantolásakor találták meg többi iratával és az utolsó verseit őrző bori notesszel együtt.