Áttűnés: A nyereg

Milyen nyereg ez a kerítésen, a liszu-tibeti Cizhong/Cedro faluban? Ha engem kérdeznek a helyszínen, bizonyára lovat vagy öszvért tippeltem volna.


De amióta láttam ezt a képet, amelyet Michael Yamashita készített nem messze innen, és tett közzé a tea és ló útjáról szóló Shangri-La. Par la route du thé et des chevaux (2012) című albumában, már nem tudok úgy ránézni, hogy a cseréptetős kerítés hajlott gerince helyett ne a jak hátát lássam alatta.

Hamis barát

A postai bélyegzőkhöz gyakran fűződnek meglepő történetek. Az alábbi történetnél meglepőbbet azonban, ahogy az Index bulvárrovatában írnák, ma már nem fognak olvasni. Egy árverési szájton bukkant fel ma az alábbi tárgy:

„Poštovní úřad Ilnice feliratú cseh és szerb feliratos postabélyegző Ilnice albán település / cca 1910 Albania, Ilnice Czech postal station seal maker 36 mm”

Valóban történelmi pillanat, a „boldog békeidők” multikultijának betetőzése lehetett, amikor a festői szépségű balkáni hegyek között, a mai macedón határtól nem messze fekvő Ilnicë albán hegyi településen megnyílt az első postahivatal. És micsoda postahivatal! Kétnyelvű, cseh és szerb feliratos bélyegzővel, rajta az osztrák császári vagy az albán királyi kétfejű sas helyett a kétfarkú oroszlánnal. Mindez 1910-ben, négy évvel a Nagy Háború és nyolc évvel a nagy közép-európai határmozgások előtt. Milyen harmóniája a közép-európai népeknek! Ó, ha így maradt volna!


De hát nem maradt így. És talán nem is volt így soha. Hiszen honnan ered a helymeghatározás? Onnan, hogy a Google az „Ilnice” keresőszóra az albán hegyi falut dobja ki. Más eredmény nincs. Ha azonban józan ésszel belegondolunk, hol használhattak egyidejűleg hivatalos nyelvként cseh és cirill betűs feliratot a kétfarkú oroszlán égisze alatt, akkor rájövünk, hogy ez csakis az egykori Monarchia srévizavé átellenes másik sarkában, a Magyarországtól 1920-ban Csehszlovákiához csatolt Ruszinszkóban lehetett. S akkor már könnyű rátalálni a Nagyszőlőstől nem messze, az Ilnyicka-patak partján fekvő Iloncára (csehül Ilnice, ruszinul Ильниця, románul Ilniţa, mai ukrán hivatalos nevén Ільниця), amelynek persze a Google a pecséten szereplő egyetlen történelmi névalakját sem ismeri.

A nyelvészetben „faux-ami”, hamis barát az a szó, amely hasonlóan hangzik két nyelven, de valami egészen mást jelent. Mint a cseh Ilnice és az albán Ilnicë.  A fenti árverési leírás arra is rávilágít, hogy kellő körültekintés és forráskritika nélkül a Google is lehet a te hamis barátod.

Iloncáról nem találtunk egykorú képeslapot. Ez itt a szomszédos falut, a főúthoz és a vasúthoz közelebb eső, s ezért képeslap-vásárlókra inkább számot tartó Ilosvát ábrázolja. Végül is még mindig közelebb van oda, mint Ilnicë.

És Kő Pálnak (Péternek) köszönhetően most már Iloncáról is van képeslapunk, feltehetően az 1939-1944 közötti magyar világból, amikor a cseh világ multikultijának Ruszinszkóban végleg leáldozott.

Kamal-ol-Molk legjobb képe

Kamal-ol-Molk (bottal) tanítványai körében a teheráni Képzőművészeti Főiskolán

Kamal-ol-Molk, a 19. század végének legnagyobb perzsa festője – akinek kashani házában megszállunk majd – főleg zsánerképeivel hódította meg a közönséget. Az általa bevezetett stílus mintegy keleti ellenpárja volt az európai orientalizmusnak. Míg ez utóbbi a romantikus majd akadémikus festészet tágas és pompás tereit zsúfolta tele a titokzatos Kelet izgató motívumaival, Kamal-ol-Molk a perzsa otthonokban megszokott kicsi, intim, képmélység nélküli, tiszta színekkel festett, néhány alakos kompozíciókat tette izgalmasabbá az európai kultúra iránt egyre fogékonyabb perzsa nézők számára az Itáliában elsajátított művészeti fogásokkal, a realista figurákkal, az arcon tükrözödő lelkiállapotok ábrázolásával, az európai perspektívával. Nem véletlen, hogy az egykori uralkodói gyűjteményekben őrzött festményeinek reprodukciói – A jövendőmondó, Zsidó ószeresek, Bagdadi aranyművesek, Zenészek, Noruz-ünnep és a többi – ma is gyakori dekorációi a lakásoknak és a nyilvános tereknek.

Népszerűségben azonban minden más képét túlszárnyalja az az egy, amelyen szakállas öregember ül pipával a szerényen megterített asztal mellett. Ezzel a festménnyel újra meg újra találkozunk minden városban, szobák, műhelyek, kávézók falán, sőt teaházak és éttermek cégérein. És ami még meglepőbb, a kép teljesen folklorizálódott: az egyes reprodukciókon szabadon festenek mellé amit jónak látnak, a kávéházakban vízipipát, az éttermekben dúsan terített asztalt, mikor mire van szükség.

Masuleh műemlékvároska a Kaspi-tenger partján

Darvish perzsa étterem, Leeds

Shiraz, étterem a bazárban

Kashan, borbélyműhely

Qom, étterem az autópálya mentén

Kashan, étterem a történelmi házaknál

A kép népszerűségén kétségtelenül nagyon lendített, hogy jelentős szimbolikus szerepet játszik az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb iráni filmjében, Abbas Kiarostami Élet és semmi több-jében (1992, Európában ismert címe: És az élet megy tovább). A film az ekkor már ötven éves Kiarostami első igazán nagy sikerű filmjének, a Hol a barátom házá?-nak (1987) a folytatása, amelyet mi is említettünk. Ebben a filmben a Kiarostamit alakító színész és fia mennek fel egy ütött-kopott autóval Teheránból a giláni hegyvidékre néhány nappal az ötvenezer áldozattal járó földrengés után, hogy megtudják, életben maradt-e Koker faluban a korábbi film két kis főszereplője. A film, mint címe is sugallja, a pusztulás és a gyász bemutatása mellett elsősorban azt érzékelteti, milyen erővel és elszántsággal dolgoznak az életben maradottak, hogy újra lakhatóvá tegyék a házakat és élhetővé a falvakat, hogy minél gyorsabban új családot alapítsanak, hogy az élet ismét mehessen tovább. A filmnek igazi gyógyhatása volt Iránban, a tragédiának ez a feldolgozása hatalmas biztatást és erőt adott az egész társadalomnak, s nem véletlen, hogy Kiarostami nem sokkal később e film egyetlen kulcsjelenetének aprólékos elemzésére alapozta újabb sikeres filmjét Az olajfák között (1994) címmel. E három film, amelyet a kritikusok a közös helyszín miatt Koker-trilógiaként emlegetnek, és Kiarostami legkiemelkedőbb alkotásainak tartanak, máig közismert Iránban, és hatása kimutatható az egész iráni filmművészetben.

Az Élet megy tovább egyik csúcspontja, szinte pontosan a film közepén, az, amikor a főszereplő útközben egy romba dőlt faluban megállva lassan végigtekint a házak maradványain, amelyek még így, romjaikban is gyönyörűek, mögöttük a zöld giláni hegyvidékkel. Az egyik ház épen maradt tornácán hosszan nézi ezt a Kamal-ol-Molk-reprodukciót, amelyet szinte középen metszett ketté a ház falán végigfutó hatalmas repedés, de ennek ellenére az öregember éppolyan békésen folytatja a pipázást, mintha semmi sem történt volna. A jelenet szépsége és erőteljessége az egész filmhez kulcsot kínál. Nem véletlen, hogy ez a kép került a film plakátjára, amelyet még ma, több mint húsz év után is ott látni sok klubban vagy könyvesboltban. Én a Vali-Asr-sugárút egyik CD-boltjában fotóztam le.



Meglepő tehát, hogy miközben a kép ilyen fontos szerepet játszik a mai Irán vizuális kultúrájában, s akit csak megkérdezünk, Kamal-ol-Molk legjobb festményének tartja, ugyanakkor egyetlen Kamal-ol-Molk-albumban vagy weboldalon sem találkozunk vele. Hosszan kell keresnünk a perzsa interneten, hogy rábukkanjunk arra a kis vándortörténetre, amelyet több helyen többféle formában közölnek:

„1940 táján két fotográfus ment le a Kashan-környéki Maragh faluba, hogy felvételeleket készítsenek a táj hangulatáról, az emberekről és Baba Afzal mauzóleumáról. A falu teaházában ebédeltek, ahol egy öregember szerény ebédjét befejezve éppen pipára gyújtott. Őt is lefényképezték, s visszatértek Teheránba. Csak a fényképet előhíva látták, milyen szép, s ki is tették műtermük falára.
Nem sokkal később a teheráni Laleh kávéház tulajdonosa járt a műteremben, hogy fényképet csináltasson magáról. Látta a falon az öregember fényképét a pipával, mellette a teával, a cukortartóval és az asztalon az ebéd maradékával. Megtetszett neki, megvásárolta, és felakasztotta a kávéház falára.
A fénykép évekig függött a falon, mígnem egy napon egy festő tért be a kávéházba, hogy megigyon egy csésze kávét, és elszívjon egy cigarettát. Tetszett neki a fotó, s festményen örökítette meg.
Nem telt bele néhány év, s a képet széltében-hosszában másolták festményeken, plakátokon és cégéreken, teázók, kávéházak, éttermek falán, a másik, harmadik, negyedik városban is és az utak mentén…”

A történet érzékelhetően éppúgy folklorizálódott már, mint maga a kép. A Laleh – Tulipán – kávéház, az iszlám forradalom előtti Teherán híres kávéháza már régen bezárt, úgyhogy sosem tudjuk meg, hogyan nézhetett ki az az eredeti fotográfia, amely annyira megtetszett a festőnek, hogy Kamal-ol-Molk modorában festménnyé varázsolta, sőt még a mester szignóját is rábiggyesztette. Vagy mégis?


Ezt a képet a Lumière fivérek készítették 1907-ben az általuk ugyanebben az évben szabadalmaztatott autokróm színesfotó-eljárással. Nyilvánvaló, hogy ez a borozó és pipázó párizsi öregember kellett legyen az előképe az „irániasított” festménynek.

Kamal-al-Molk, a nemzeti festő legjobbnak tartott képe tehát nem a saját műve, sőt nem is egyéni, hanem kollektív alkotás. Még autentikus eredetije sem létezik, s ezért folklorizálódhat és adaptálódhat annyi változatban. Létrejöttét európai előképek átvételének és iráni mintákhoz igazításának köszönheti, népszerűségét pedig jórészt annak, hogy anonim alkotásként és közösségi szimbólumként jelenik meg az iráni sorskérdésekről szóló egyik legfontosabb film csúcspontján. S mindez együtt teszi igazán iránivá, olyan stílusú és jelentőségű művé, hogy Kamal-ol-Molk, ha látná, nyugodtan hitelesíthetné aláírásával.

A történetet itt be is fejezhetnénk, a rejtély megoldódott. De szerencsére minden megoldott rejtély nyomán újabb fakad. A pipa, a bor és a nagy fehér szakállú öregember konstellációja megmozgatja vizuális memóriánkat. Mire is emlékeztet ez? Megvan. Arra a korábban bemutatott rejtélyes képi párhuzamra, ahol Rippl-Rónai József Apám és Piacsek bácsi vörös bor mellett (1907) c. festményén a két öregúr pontosan ugyanabban a pózban ül, mint a két öreg galíciai zsidó Alter Kacyzne húsz évvel későbbi fotóján. A Lumière-fivérek fotója, noha ugyanabban az évben készült, mint a Rippl-Rónai-kép, nyilvánvalóan nem előképe egyiknek sem. Hanem inkább mintha figurája egyszerre adná elő a két öregember szerepét: póza a baloldaliéra hasonlít, pipája a jobboldaliéra emlékeztet. Sőt ha nagyon akarjuk, bevehetjük a magyar-zsidó-francia-perzsa társaságba magának Kamal-ol-Molknak egy kései (1936) vázlatát is, amelyen egy nagy szakállú öregember szintén a bal oldali figurára emlékeztető pózban olvas. Véletlen egybeesésekről van szó? Vagy tudattalanul ható képi toposzról, korabeli ikonológiai formuláról? És a rejtély megy tovább.

Rippl-Rónai József: Apám és Piacsek bácsi vörös bor mellett, 1907

„Byale (Biała Podlaska, Lublin megye), 1926. Apa és fia. A rontástól tartva Leyzer Bawół,
a kovács nem mondja meg a korát, de százon felül járhat. Ma már fia végzi
a kovácsmunkát, s az öreg orvoslással foglalkozik. Törött
karokat-lábakat tesz helyre.” Alter Kacyzne fotója

A vörös falitábla

Lemberg, Petróleumlámpa Kávézó a reneszánsz örmény házban, ahol 1853-ban egy lengyel és egy magyar patikussegéd feltalálta a világító olajat. A kávézó négy emeletét a századfordulós galíciai olajmezők fotói, újságkivágásai, részvényei, használati tárgyai díszítik. Az üveggel fedett legfelső emeleten, ahonnét szabad kilátás nyílik Lemberg öreg háztetőire, a falon a szovjet korszak jellegzetes munkahelyi tűzoltó-táblája vörösre festett vödörrel és lapáttal. „Tudjátok, miért volt annak idején csúcsos a tűzoltóvödör feneke?” kérdezi András. „Hogy el ne lopják. Mert így semmi másra nem lehetett használni.”

Kutaiszi, Grúzia, a városi múzeum belső udvara, régi grúz szőlőtaposó káddal

Abastumani, Dél-Grúzia, a szovjet időkben pékséggé átalakított, majd pusztulni hagyott örmény templom belseje

Khiva, Said Niyaz Sholikorbay mecset szolgálati udvara. Mecsetből lopni még a szovjet időkben is gáz lett volna.

Hívjon, jövünk, segítünk!

Ma reggel a Trasteverén. Fogós feladvány, nem?


Pedig kézenfekvő a megoldás.


Így ni. Már működik is.

Pünkösd, 1915

A Társas- és Kirándulóegylet pünkösdi kirándulása kilencvenkilenc évvel ezelőtt. Berlini ócskapiacról

Áttűnés: Európa északtól délig

Lemberg/Lwów (Galícia, egykor Monarchia, majd Lengyelország, aztán Szovjetunió, ma Ukrajna), 1900 körül, innen

Rovinj/Rovigno (Isztria, egykor Monarchia, majd Olaszország, aztán Jugoszlávia, ma Horvátország), 2014. május 25.

Székely Mihály 12

Kőrösmező, végállomás

A képeslapot 1910. június 16-án adták fel a rajta látható kőrösmezei vasútállomásról, a Kárpátok hágóján álló egykori magyar-galíciai határállomásról Sokoliki galíciai vasútállomásra, Lesko közelébe, ahol a lemberg-ungvári vasút elkezd felfelé kapaszkodni a Kárpátok másik hágóján álló uzsoki határállomáshoz. Németül címezték, az Osztrák-Magyar Monarchia hivatalos nyelvén, ahogy azt egy vasútállomásra – állami hivatal! – illett is. Ennek köszönhetően – a Wohlgeborenes neméből – tudjuk, hogy a lengyel címzett, Klimcia Hołowska még Fräulein volt, s talán ennek köszönhetően nem szerepel sem feladó, sem üzenet a lapon: a címzett nyilván pontosan tudta, másnak pedig nem kellett tudnia, kitől jön a jel. Kőrösmezőből aztán Frasin, majd Jasiňa, végül Ясиня lett, s megszűnt határállomás lenni. Egykori nevét is elfelejtették: a modern orosz gyűjtő ceruzás felirata az alföldi Кёрёш-Большой, Nagykőrös és Кёрёш-Малый, Kiskőrös között ingadozva próbálja azonosítani a hegyi falu hollétét. Közben egy rövid időre, 1939-44 között ismét Kőrösmező volt, épp csak addig, míg a magyar hontalan zsidókat épp ezen a vasútállomáson átadták a német hatóságoknak, s a képeslapot 1908-ban kiadó Rosenblüth Emánuel fiát, Zsigmondot Mauthausenbe vitték, akárcsak a helybéli kis idegenvezetőt, Blutreich Artúrt. Sokoliki ezzel szemben határállomássá vált a Ribbentropp-Molotov egyezménnyel a San folyónál meghúzott német-szovjet határon, s az is maradt mindmáig. 244 zsidó lakosát a németek vitték el, 247 lengyel lakosát az ukránok ölték meg vagy űzték el, 926 ruszin lakosát pedig a lengyel hadsereg telepítette ki Sziléziába az 1946-os Visztula-akció során. Ma kísértetfalu, csupán a határőrök által kilátópontnak használt egykori temploma áll még. Így foglalja össze ez az üzenet nélküli képeslap ennek a soknemzetiségű, gyönyörű és tragikus régiónak, amelyről annyiszor volt már szó itt a Wang folyón, a huszadik századi történelmét.

Sokoliki magyar hadifogolynak hazulról az orosz fogolytáborba küldött lap, 1918 után

De nem ezért publikáljuk az állomás képét. Hanem hogy elmondhassunk még egy történetet Török Sándor kárpátaljai útinaplójából. A kis idegenvezetőtől, Blutreich Nyumitól elbúcsúzva az utas a kőrösmezei vasútállomásra megy, hogy tovább utazzon Rahóra. 1939. nyarán vagyunk, több hónapja már, hogy a cseh közigazgatást felváltotta a magyar, de a magyar hatóságok még nem tudtak lépést tartani a változásokkal. Az utasban ez borús gondolatokat ébreszt. Mint a történelem igazolta, nem alaptalanul.

„Az állomásra éppen befut a lengyel vonat, mely idáig jön csak, megy vissza nemsokára. Oldalán a tábla: Stanislau – Voronienka. Egy bakter bácsi néz, olvassa: Veronikábul gyütt – azt mondja.
Az utas meg bemegy a forgalmi hivatalba, s elémutatva a jegyét, szakszerűen mondja: kérnék szépen egy kelet-bélyegzőt. A szolgálattevő körülnéz az asztalán, s odaszól a többieknek: – Hol a bélyegző?
A kérdés végigfut három-négy emberen: hol a bélyegző? – Kinél van a bélyegző? – Nem láttad a bélyegzőt? – Végre előkerül a bélyegző, a szolgálattevő kézbeveszi s bemutatja az utasnak, mentegetőzve:
– Még nem vagyunk eléggé felszerelve – magyarázza –, voltaképpen ez sem az erre való bélyegző. Ez kérem pénztári bélyegző. Húsz évvel ezelőtt, az impérium-változáskor a pénztárkezelőnő elvitte magával. Most meg, húsz év után, visszahozta, hogy itt van, tessék, megőriztem a bélyegzőt. S most ezzel dolgozunk!
A vasúti tiszt fiatalember lehet, olyan huszonkét-huszonhárom esztendős. A bélyegző nyilván öregebb, mint ő, hiszen csak szolgálaton kívüli állapotban eltöltött húsz esztendőt. Hogy hol és hogyan? Egy volt pénztárkezelő kisasszonynál, mint emlék. Félig-meddig vitrintárgy lehetett… Egyébként több annál: becsületrend, a szolgálati hűség, a megtartott eskü jelképe. Valami afféle, mint a negyvennyolcas honvédeknek a Világosnál megmentett pisztoly vagy zászlódarab. A húsz évvel ezelőtti pénztáros kisasszony életének egy kicsit ez lehetett a tartalma, ez a megmentett bélyegző, s nagy élménye, mikor húsz esztendő után jelentkezhetett az új főnök úrnál és átadta a bélyegzőt: tessék. Biztosan vasárnapi ruhájába öltözött… – gondolja az utas, s a bélyegző most előlépett emléktárgyból ismét cselekvő szerszámmá.

Milyen szép ez!… gondolja az utas, míg ül a rahói Turista Szálló éttermében ezen az estén. Ám – meg kell, hogy mondja az utas –, érzése szerint azzal az öreg bélyegzővel egyet kellett volna pecsételni, ünnepélyesen, s aztán visszaküldeni gazdájának, a volt pénztárkezelőnőnek, aki eddig is őrizte, visszaküldeni szép levéllel a MÁV elnökigazgatójától, hogy: a becses emléket őrizze tovább, van már nekünk új bélyegzőnk, amenyi csak kell! – Így fogalmazta volna e levelet az utas, talán kevésbé hivatalos hangon. Szívesebben vette volna az utas, ha csak elmondják neki a bélyegző történetét, de jegyére már az új bélyegzővel ütik rá, hogy: Kőrösmező.”

A vasútállomás 1920 után. Az akkori hatalom sincs még teljesen felkészülve: a cseh Ž-t és az orosz Я-t fordítva írják, s a Станція-ból is kifelejtik a н-t

Levél a bécsi kedveshez, tábori posta, 1915. augusztus 5. A keleti frontra az út akkor is éppúgy itt vonult át, mint 1917-ben vagy 1941-ben.

Nem az a pecsét, de akkori. Innen