Idegenrendészeti eljárás során életüket vesztették


Írásunkat egyidőben közöljük itt és a Mazsike hírlevelében.
Az autóbusz a kátyúkat kerülgetve, némelyikbe tengelyig belesüppedve araszol felfelé a Kárpátok hágóján. A nap már rég lement, pára száll fel a Tisza felől, tejszerű ködfoszlányok úsznak át az út fölött. Hosszú út áll mögöttünk, hajnali indulás Budapestről, a nyomasztó ukrán határ, ahol Andreával korábbi átkeléseink krónikáját és a határátlépés meggyorsításának technikáit („bélelt útlevél”) előadva igyekszünk feledtetni a szokásos idegőrlő várakozás óráit, Beregszász, ahol megnézhetjük a korábban lőszerraktárnak használt kis-zsinagóga végre megkezdett felújítását, aztán Huszt, Rahó, és az út egyre rosszabb, pedig már rég Csernovicban kellene lennünk. Hosszú út áll előttünk is, hálistennek ezt még nem tudjuk, végig a Prut és Cseremos mentén, a fagy és az olvadás által bombatölcsérekkel felszaggatott úton, amelyet épp mögöttünk zárnak le rendkívüli állapotot elrendelve, hajnali ötre érünk majd a Prut-parti Jeruzsálembe, ahogy a századfordulón nevezték a Monarchia legzsidóbb városát, s onnét a katasztrófa sújtotta vidéken további fél nap Kamenyec-Podolszk. De most még Kőrösmező előtt járunk, a régi magyar-lengyel, később cseh-lengyel, még később magyar-német határ előtt, s az egyre sűrűbb éjszakában az első ülésről fürkészem, hol kell letérni a vasútállomás felé, ahol a magyar hatóságok 1941 július 15. és augusztus 12. között a húszezer „hontalan” magyarországi zsidót átadták a német hatóságoknak.

Aztán már csak arra riadok fel, hogy egy derengő benzinkút mellett állunk, ahol Andrea arról tudakozódik, ggye nahogyitszja vokzál. Ha fel nem figyel az ismerős helyre, túlmegyünk Kőrösmezőn. A vokzál csak fél kilométerre van, fenn a hegyoldalban. Az utolsó száz métert gyalog tesszük meg. Éjfélre jár. Az állomás épülete kihalt és sötét, csupán alattunk, a völgyben pislákolnak az alvó város fényei. Mobiltelefon fényénél keressük meg az állomás falán az emléktáblát. A magyar és ukrán nyelvűt már rég leverték, csak a hibás héber felirat áll még törötten a helyén. A Prágai nővérek kis koszorút támasztanak a falhoz, a nagyobbikat majd a kamenyec-podolszki tömegsírra teszik, nagyapjuk járta be ezt az utat. Tíz férfi még volna is, de az imádságot már nem mindenki tudja. Andrea a zsidó naptárt kotorja elő, iPhone-nal világítja meg a káddis szövegét.

Kőrösmező, zsidó temető

Nyolc hónappal később, napvilágnál, már korántsem ilyen vigasztalan az út. A kátyúk nagy részét befoltozták egy időre, s a vasútállomás falán három frissen felrakott tábla áll. Felújításukat áprilisi utunk nyomán kezdeményezte a magyar államnál a Mazsike és a Holokauszt Emlékközpont. Kapcsolatba léptek az ungvári magyar főkonzulátussal is, akik szintén felkeresték a helyszínt, s Bacskai József főkonzul egy korábbi fotót is talált, amelyen a 2009-ben a Wesley János lelkészképző által felavatott három tábla még épségben volt látható. Ezt a három táblát rekonstruálták és rakták fel társadalmi munkában 2013 decemberében.


„Zsidó testvéreink emlékére, akik magyarok voltak vagy Magyarországon kerestek menedéket 1941-ben. Az akkori magyar állam és az embertelen náci gyűlölet kitaszította és halálba üldözte Őket. Legyen emlékük áldott!” A tábla állításában a magyar állam és az ungvári magyar főkonzulátus mellett ukrán részről közreműködött Kovalj Olekszandr, az Ungvári Nemzeti Egyetem Turisztikai Tanszékének főelőadója, a Kárpátaljai Turisztikai Információs Központ igazgatója, Mihajlo Kolodko szobrász, az UnGang Kulturális-oktatási Civilszervezet vezetője, Fegyir Sandor, a filozófiai tudományok doktora, az Ungvári Nemzeti Egyetem rektor-helyettese, a Pannonia Civilszervezet vezetője, és Dmitro Andrijuk, Rahó járás közigazgatási hivatalának vezetője.

Kamenyec-Podolszkban, ahol a Kőrösmezőn átadott „hontalanok” nagy részét 1941. augusztus 27-28-án kivégezték, idáig szintén csak a Wesley János lelkészképző intézet állított emlékművet tömegsírjukon. Hátravan ezért még a kezdeményezés második része, hogy a magyar állam állítson méltó emléket azoknak, akik a magyar hatóságok „idegenrendészeti eljárása” következtében, jóval a voltaképpeni holokauszt kezdete előtt váltak az ukrán milicisták és német kivégzőosztagok áldozatává.


1941. nyarán a magyar hatóságok – minden bizonnyal a honvéd vezérkar indítványára és a minisztertanács jóváhagyásával – razzia-szerűen összegyűjtöttek és kiutasítottak húszezer ún. „hontalan”, magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidót, többségükben a német megszállók által Lengyelországból menekülteket, de sok olyat is, akik már generációk óta Magyarországon éltek, vagy akiket korábban Szlovákiából utasítottak ki „elmagyarosító” tevékenységük miatt. Az elfogottakat a kőrösmezői gyűjtőtáborba szállították, ahol augusztus 12-ig átadták őket a Lengyelországot megszálló német hadseregnek. A deportálás méretei láttán a német hatóságok maguk kérték a kiutasítás leállítását, mivel ennyi embert képtelenek voltak elhelyezni. Az átadottak többségét Kamenyec-Podolszkba szállították, ahol a felállított gettóban őrizték, majd augusztus 27-28-án tömegsírba lőtték őket. Ez volt az első ilyen méretű zsidók elleni német tömeggyilkosság, egy hónappal Babij Jar és jóval a haláltáborok előtt.

A halálút e két állomását, Kőrösmezőt és Kamenyec-Podolszkot a Mazsike által 2013. áprilisában szervezett Határtalan Kelet – Budapest-Odessza kulturális zarándoklat során kerestük fel.



4 megjegyzés:

Tamas Deak írta...

Babij-Jar egy hónappal, nem egy évvel később volt.

Studiolum írta...

Igazad van, elszámoltam, pedig hát én írtam róla. Javítom.

Fejes László írta...

Igazán nem akarok kötözködni egy ilyen ügy kapcsán, de mintha az ukrán felirat csak a férfiakról emlékezne meg... Ha nem tévedek...

Studiolum írta...

És tényleg.