A jövő elkezdődött

Az űrhajó. Zenés komédia, New York, 1898

Láttuk már, hogy a 19. század végi könyvkiadás a szédítő technikai fejlődéstől megihletve képeslapokon, reklámokon és folyóiratokban egymásra licitálva mutatta be a szép új jövő látványát. Élelmes vállalkozók, mint a budapesti Divald Károly és osztrák, német, vagy amerikai kollégái teljes sorozatokat is kiadtak egy ország összes városának száz évvel későbbi képével, hogy a legkisebb helyen is kézzelfoghatóan átélhessék: igen, ez a szédítő jövő, az őrülten száguldó kerékpárok, az automobil, a villamos, a függővasút és a zeppelin éppen így fog megérkezni az ő kisvárosuk főutcájára is.

Arpad Schmidhammer (a háborús gyerekkönyvek illusztrátora): Müncheni utca
a 20. században. Münchener Bilderbogen, 1898

Mallorcának nem volt Divald Károlya, hogy képeslapot készítsen a száz évvel későbbi Palmáról. Volt azonban Mario Verdaguerje, aki élete alkonyán, 1953-ban kiadott La ciudad desvanecida, „Az eltűnt város” című esszégyűjteményében szépen és érzékenyen idézi fel, hogyan érkezett meg ez a szédítő jövő a század első éveiben az akkor még ugyancsak kisvárosnak számító Palma főutcájára.

Felfelé a főutcára a palmai kikötőben a La Riba világítótoronytól a századfordulón

Mario Verdaguer (1885-1963) Menorcán született, de fiatalkorát Palmán töltötte. Barcelonában tanult jogot, majd újságíróként és Thomas Mann fordítójaként kapcsolódott bele a polgárháború előtti Barcelona pezsgő szellemi életébe. A háború és az azt követő elnyomás sok máséhoz hasonlóan az ő karrierjét is derékba törte. Visszatért a szigetre, ahol haláláig helyi lapoknak dolgozott. Már a háború előtt is írt két könyvet Mallorcáról – La isla de oro, „Az arany sziget”, és Un verano en Mallorca, „Egy nyár Mallorcán” –, de öregkori műve, Az eltűnt város az, amivel végleg beleírta magát a város emlékezetébe. Olyan könyv ez, amely nem minden városnak adatik meg. Ritka szerencse, ha egyszer-egyszer valaki ilyen figyelmesen és érzékenyen tudja megragadni egy város lényegét, mint nálunk Krúdy, Mándy Iván, vagy Lábass Endre, és megajándékozni a várost tulajdon portréjával. „Ha van könyv, amely Pálma örök nőiességéről szól” – írja José Carlos Llop – „hát ez a könyv az, Mario Verdagueré, az egyik legérzékenyebb, legragyogóbb, legkifinomultabb szellemé, aki valaha is élt városunkban.”

Meghívó a La ciudad desvanecida új kiadásának bemutatójára, 2013. december 16.
„Úgyhogy Palmának ebben a városában, amely százezer lelket számlál, egy-egy
külön város esik minden egyes itt élő lélekre. Ez összesen százezer város.”

Verdaguer könyve, noha eredetileg spanyolul írta, egy másik érzékeny mallorcai szerző, Nina Moll katalán fordításában került fel minden palmai család polcára. Az eredeti spanyol szöveget csak most, megjelenésének hatvanadik évfordulójára adták ki újra, Verdaguernek a városról szóló más írásaival is kiegészítve. Néhány hete volt a kötet bemutatója, s most kaptuk kézhez az első példányt. Az a néhány fejezet, amelyet a következő napokban közzéteszünk belőle, az első fordítás, amely Mallorca két nyelvén kívül idáig készült belőle.

1968. március. A mallorcai székesegyház, előtte az Almudaina, a mór kalifák egykori
palotája, az előtt pedig annak a frissen lebontott negyednek a helye, ahol egykor
a Hotel Alhambra, a Teatro Lírico és mögötte Gaspar velodromja állt.
Mindezekről írunk még. Helyükön ma a romantikus Királyi Kert
látogatható. Foto Archivo Josep Planas i Montanyà.


Gaspar velodromja

A fából készült régi színház, a Teatro Lírico mögött volt Gaspar velodromja. Gasparé, aki egész Mallorcán elsőként szállt kerékpárra.

Señor Gaspar Barcelonából hozta magával a velocipéd hallatlan újdonságát, s délutánonként tűnt fel a Borne sétányon, gépezetének magasában ülve. Azaz egy hatalmas kerék legtetején, amelynek közepére volt erősítve a pedál, s maga után vonszolt, akár egy kis pótkocsit, egy másik, kicsi kereket, amely mintha ama magas alkotmány kormánylapátja lett volna.

Aki csak látta őt ilyen magasságba felkapaszkodva, lélegzetvisszafojtva várta az elkerülhetetlen, sorsszerű, és minden bizonnyal halálos kimenetelű bukást, hiszen mindenki számára megmagyarázhatatlan volt, mi tartana meg függőlegesen egy ekkora kereket.


Gaspar lábai azonban fürgén fel-alá jártak, s olyan sebességgel haladt előre a sétányon, ami akkoriban szédítőnek tűnt.

S nem egy éltesebb úr, akit még az előző század romlatlan lelkülete hatott át, megbotránkozva kiáltott fel ennek láttán:

– Micsoda szégyen ilyen nevetséges pózban megjelenni a nyilvánosság előtt!

Mert valóban, a korabeli jólneveltség szabályai szerint a méltóság teljes mértékű hiányának számított, hogy egy meglett férfi ilyen módon harangozzék a lábával.

Manapság ezeket a velocipédnek nevezett alkotmányokat, amelyeket csakhamar a kerékpár követett, legföljebb múzeumokban vagy régi litográfiákon láthatjuk. Akkoriban azonban végigosontunk a színház mögötti szűk sikátoron, s a fal után, amely mintha az Almudaina mór palotáját támasztaná alá, a téren ott állt Gaspar velodromja, aki kék-fehér csíkos trikóban és bő nadrágban fel-alá kerekezett gépezetén, mögötte tanítványaival, akik ugyancsak egy-egy óriási kerék nyergében ültek.

Mindez csodának tűnt. Gaspar és tanítványai, úgy éreztük, olyan sebességgel köröznek, akár a szél.


Gaspar és velodromja. Mario Verdaguer rajza


Ha felidézem ezt a jelenetet, mintha ama fényes színezett litográfiák egyikét látnám, amelyeket Matías López csokoládés dobozaihoz mellékeltek. Olyan távolinak és abszurdnak tűnik az a körözés ott, a kis velodromban, hogy lehetetlennek érzem, hogy csak kicsivel több mint fél évszázad telt volna el azóta, és ne sokkal, de sokkal távolibb lenne az egész.

És mégis, Gaspar és velocipedistái, ahogy járműveiken végighaladnak a Borne sétányon, ideges majmok módjára mozgatva lábukat, s kék-fehér csíkos trikóik ragyognak a napfényben, igazán egyfajta litografált emblémáját jelentik az én nemzedékem első, kissé nevetséges, kissé szentimentális erőfeszítésének, hogy hozzászokjunk azokhoz a szédítő sebességekhez, amelyeket az emberiség hamarosan elér, s amelyeket valamiképpen már akkor megsejtettünk.

Mert kétségtelen, hogy a mi nemzedékünknek gyors ütemben és folyamatosan kellett alkalmazkodnia a tudomány gyors fejlődéséhez és az emberi élet anyagi körülményeinek változásához. Hiszen petróleumlámpa mellett jártuk ki az általános iskolát, gázlámpa és Auer-égő mellett készültünk az érettségire, s csupán pályafutásunk elején ragyogott fel fölöttünk az elektromos fény.

A világ nagy ütemben alakult át, s muszáj volt gyorsan mozgatnunk a lábunkat, és sebesen haladnunk, mint Gasparnak és a velocipédistáknak, hogy lépést tartsunk a jelen idővel, amely egyre csak futott, futott és futott előre.

Az ember évszázadokon át olajmécses fényénél született, élt és halt meg, amelyet én még jól ismertem a régi konyhánkban függő olajlámpásból.

Attól a lámpástól a repülőutazásig, azaz alig fél évszázad alatt, megvalósultak mindazok az álmok, amelyeket az emberek abszurdnak tartottak, s amelyekkel Verne Gyula mint a lehetetlen ígéretével borzongtatott meg minket, amikor a hosszú téli estéken az Auer-égővel megvilágított családi asztal körül képzeletének elbűvölő kiáradását olvastuk.


Velocipédista Palma tengerpartján, körülbelül a Verdaguer által leírt időben,
és csak néhány száz méterre Gaspar velodromjától

2 megjegyzés:

Tamas Deak írta...

Az utsó képen nem egy monociklista van?

Studiolum írta...

Nem tudom eldönteni. A homályos képen nem egyértelmű, és a könyvben, ahonnét szkenneltem, velocipédista szerepelt az aláírásban.