A háromkirályok üvegtrombitája

A háromkirályok immár évről évre tiszteletüket teszik ünnepnapjukon itt a blogon. Ez alkalommal Mallorcából jelentkeznek be, ahová tegnap este érkeztek díszes karavellájukon, majd dúsan megrakott tevéikkel és fényűző kíséretükkel áldást és ajándékokat osztva bejárták Palma óvárosát, pontosan azon az útvonalon, amelyen két hét múlva majd a démonok vonulnak végig tüzes szekereikkel.

A háromkirályok menetét ma rezesbanda kíséri és tölti be az utcákat a felvonulás jelentőségéhez mért zenebonával. A tizenkilencedik században azonban a kaotikus zenei aláfestést még maga a lakosság szolgáltatta, s ennek jellegzetes hangszerei a kagylókürt és az üvegtrombita voltak. Utóbbiaknak a mallorcai etnomuzikológus Amadeu Corbera Jaume szentelt nemrég külön tanulmányt. Ebben kimutatta, hogy az üveghangszereket a palmai Santa Catalina negyed üveggyári munkásai készítették szórakozásból, két valódi munka között.

„Örömünk akkor hágott a tetőfokára, amikor a tömeg kiáltozása és sikoltozása, elvegyülve az apokaliptikus üvegtrombiták éles hangjával és a kagylókürtök mély búgásával, betöltötte az ucát, hirdetve, hogy itt vannak a Királyok.
»A Szent Királyok!« kiáltottuk. És tódultunk ki az erkélyre, faltuk szemünkkel a csődületet, az égő fáklyákat lóbáló gyerekeket és sihedereket, közöttük egy feketére mázolt arcú, piszkos és rongyos ruhába öltözött figurával, fején két különböző színből formált turbánnal, egy kétágú létra tetején, amelyet fél tucatnyi utcagyerek vitt a vállán hatalmas hangzavar közepette.” (Miquel Binimelis, La Tradición 1897)

Az üvegtrombitákat többnyire a rakoncátlan sihederek fújták, bele a járókelők arcába, és egyéb módokon is kötözködve velük. A háromkirályok menete Palmán egyszersmind az utcai erőszak többé-kevésbé tolerált rituális alkalma is volt, mint manapság a szurkolók felvonulása a focimeccsek előtt és után.

„A legnagyobb felháborodással ragadunk ma tollat, hogy elítéljünk bizonyos cselekményeket, amelyeket tegnapelőtt este követtek el fiúcsapatok, akik minden megfontolás nélkül, üvegtrombitákkal, kagylókürtökkel és más különféle disszonáns hangszerekkel felszerelkezve járták a város utcáit, kezükben fáklyákat lóbálva, és jobbra-balra szikrákat szórva, ezáltal jelentős kárt okozva a szegény járókelőknek, akiknek testét és ruházatát folyamatos károsodás veszélye fenyegette.” (Diario de Palma 1863. jan. 7.)

Az erőszak hagyományos tárgyai azonban nem a random járókelők, hanem egyes jól bevált célcsoportok voltak. A mórok már rég eltűntek, na de ott voltak még a zsidók! Igaz, a mallorcai zsidók, a xueták már 1391-ben testületileg keresztény hitre tértek, ahogy ezt megírtam. De a zsidó csak zsidó marad.

„Emlékszem még rá, hogy Háromkirályokkor a külvárosi sihederek fel-alá vonultak a városban az üvegtrombitáikat fújva. És emlékszem még a tombolásra is, amelyet minden évben az Ezüstművesek utcáján [a xueta negyed főutcáján] műveltek, betörve a kirakatokat és megrongálva a berendezést. Ennek szerencsére vége szakadt Rubert polgármester idejében, az ezüstműves bizottság intézkedéseinek köszönhetően, amelynek elnökét, a Szent Pálhoz hasonlóan termetes és kövér senyor Felicindót még magam is ismertem.” (Miquel Forteza költő (1888-1968) emlékirataiból)

Nem csoda, hogy Palmán a „régi keresztények” és a xueták nem házasodtak egymással, bármennyire katolikusok, sőt hívő katolikusok voltak is az utóbbiak. Olyannyira, hogy az izraeli rabbinátus ma is tiszta vérű zsidóknak ismeri el a xuetákat, akiknek csupán a zsidó hitre való visszatérés szükséges a Népbe való visszafogadáshoz. És az Ezüstművesek utcájában álló Szent Eulàlia templomnak, a három ismert középkori zsinagóga egyikének előcsarnokában mindmáig kint van egy a márványtábla a xueta családok neveivel, „akik ide járnak”, más helyi katolikus oda be nem tette a lábát.

De változnak az idők, és velük változnak a ricsajkeltő eszközök is. Az üvegtrombita mint a szegény néprétegek hangszere éppúgy eltűnt Mallorcáról, ahogy gyerekkorom szilveszteri papírtrombitáiból sem hiszem, hogy bárhol lehetne még egyet is fellelni. Annyira megszokott és közönséges portéka volt, hogy senki nem rakott el belőle példányt. Ahol fennmaradt, írja Amadeu Corbera Jaume, az a brüsszeli Hangszermúzeum. A brüsszeli múzeumi negyedben, az egykori Old England szecessziós nagyáruházban működő múzeumot első kurátora, Victor-Charles Mahillon fejlesztette a 19. század végén a világ egyik legnagyobb hangszergyűjteményévé. Ő levelezett világszerte népzenegyűjtőkkel, így a mallorcai Antoni Noguera i Balaguerrel (1869-1904) is, aki számos mallorcai népi hangszer között három üvegtrombitát is küldött neki. Ezek ma is a múzeum gyűjteményében vannak, és a Mahillon-katalógusban az 1316. számon szerepelnek.

Amikor idáig jutottam a tanulmány olvasásában, felálltam, és elsétáltam az innen nem messze lévő Hangszermúzeumba, hogy saját szememmel is lássam és saját lencsémmel is megörökítsem a jeles zajokozókat. De nem jártam szerencsével. A Mahillon által gyűjtött közel négyezer hangszernek csupán egy töredéke került be a néhány száz kiállítási tárgy közé, s az üvegtrombiták nincsenek közöttük.

Azért nem hiábavaló bejárni a Hangszermúzeum három emeletét. Csodálatos darabokat láthat az ember az egész világból. És mint a Kis herceg sivataga, a gyűjtemény attól is szép, hogy valamelyik raktárában három mallorcai üvegtrombitát is rejt. Három olyan tárgyat, amelynél a hozzátapadt történet szinte érdekesebb és fontosabb, mint maga a tárgy.

A bukott katedrális

Biniamar háromszáz fős kis falu a mallorcai Sierra Tramuntana keleti lábánál. Neve, mint Mallorca sok más Bini- kezdetű helységéé, onnan ered, hogy a mallorcai muszlim királyság idején (902-1229) egy arab vagy berber törzs élt itt, akik egy közös ős fiainak (bani), Biniamar esetében Amar fiainak (bani Amar) tartották magukat. A katalán hódítást követő évszázadok során Amar fiai katalán parasztokká és jó katolikusokká váltak. Középkori templomukat Szent Teklának, Szent Pál tanítványának és a női autonómia korai patrónusának szentelték, akinek tisztelete elterjedt volt a katalán hódítók között. Neki szentelték a katalóniai Tarragona székesegyházát is, ahol minden év szeptemberében tíznapos (!) látványos felvonulással ünneplik őt.

Biniamarban azonban mégsem Szent Tekla temploma a legnevezetesebb szentély, hanem az, amelyet Església Novának, Új Templomnak hívnak. Ezt a főtéren álló épületet azonban a térkép nem jelöli templomként, és noha a 2010-ben homlokzatára csavarozott emléktábla a százéves évfordulóját ünnepli, valójában soha nem is szentelték fel. Csak a helyszínen látva derül ki, miért: mert nincs teteje, soha nem is volt. A mellékhajók gótikus ívei fölötti konzolokról keresztboltozatnak induló bordák mindjárt indulás után megtorpannak, s az épület nyitva áll az ég felé. Ezért nevezik a templomot a Befejezetlen Székesegyháznak is.

Gótikus székesegyházaknál nem ritka, hogy nem fejezték be őket, mint a kölni dómot, amelyet a mondás szerint „ha befejeznek, akkor vége lesz a világnak”, a sienai Duomót üresen tátongó nagy főhajójával, vagy a beauvais-i székesegyházat, ahol már maga az ötszáz éves állványzat is műemléknek számít. Ezeknek azonban éppolyan komoly oka volt, mint amilyen komoly az épület maga: háború, fekete halál, földrengés. Biniamarban amilyen komikus, hogy gótikus székesegyház épüljön, éppolyan banális és bohózatba illő a félbemaradás oka is.

A falu háromszáz lakosának eszébe sem jutott volna ekkora templomot építeni magának, ha nem úgy lett volna, hogy a palma de mallorcai születésű Antonio Maura (1853-1925), a Franco előtti Spanyolország hatszoros miniszterelnöke itt lakó nagybátyjánál töltötte gyermekkorának nyarait.

Antonio Maura. Kâulak (Antonio Cánovas del Castillo y Vallejo) fotográfus portréja a La Esfera folyóirat 1917. május 5-i számának kettős oldalán

Maura már a 19. század végétől jól látta a spanyol állam strukturális problémáit, s azokat a katasztrófákat, amelyekhez ezek vezethetnek (és vezettek is), és hat kormánya alatt következetesen ezeken próbált változtatni a „felülről irányított forradalom” reformjaival, és a „caciquismo”, a helyi klientúrával állam-az-államban módjára működő vidéki földbirtokos-politikusok (keresztapák, oligarchák, NER-lovagok) hatalmának letörésével. Ehhez képest, mint mindjárt látni fogjuk, ő volt az első a 20. századi Spanyolországban, akinek egy alulról jövő forradalmat kellett erőszakkal letörnie, és az első politikus, akit Mallorca sikeres szülöttjeként „caciquét” megillető személyi kultusszal öveztek a szigeten. Erről tanúskodik az a szecessziós emlékmű is, amelyet Palma de Mallorca városa közadakozásból állíttatott Mariano Benlliure szobrásszal 1929-ben a Plaça del Mercaton.

És erről tanúskodik Biniamar „székesegyháza”, amely csak annak köszönhette létét, hogy Maura önnön vélt jelentőségéhez mért formában kívánt emléket állítani gyermekkora színhelyén. A spanyol politika nagy visszatérője második miniszterelnöksége (1907-1909) alatt „szerzett” 100 ezer pesetát Biniamar új temploma számára. Az alapkőletétel 1910. szeptember 25-én, Szent Tekla ünnepe után két nappal történt, s az összeg elég volt arra, hogy a falakat egészen a boltozat kezdetéig felhúzzák. Ekkor azonban már látszott, hogy gond lesz a folytatással.

A Melilla marokkói spanyol enklávé-város körül 1909 nyarán kirobbant ún. második Rif-háború nem alakult jól Spanyolország számára, és Maura kénytelen volt elrendelni a tartalékosok behívását. A behívó megváltható volt 1500 pesetával, ami egy munkás egy évi bére volt. Ilyenformán a gazdagok megúszták, de a szegényebbeket, akik közül sokan egyedüli családfenntartók voltak, elvitték egy olyan háborúba, amely a spanyol nép szemében kizárólag a Melilla környéki gazdag bányatulajdonosok érdekeit szolgálta. A sorozás ellen tüntetések majd felkelések robbantak ki, elsősorban Barcelonában, amely már ekkor is fontos központja volt a későbbi polgárháborúban jelentős szerepet játszó anarchizmusnak. A kormány a július végi „tragikus hét” alatt fegyverrel verte le a lázadást, amelynek során több mint százan haltak meg. Öt szervezőt, köztük a lázadás vezetőjét, Francesc Ferrer i Guàrdiát, a barcelonai „Szabad Iskolák” szervezőjét halálra ítélték. Az ítéletet és a kivégzést hatalmas európai tiltakozás kísérte, s ennek hatására XIII. Alfonz király leváltotta Maurát miniszterelnöki posztjáról.

Francesc Ferrer i Guàrdia (1859-1909) szabadgondolkodó, anarchista, pedagógus

Barcelona égése 1909. július 28-án, amelyről Antonio Ribas készített filmet La ciutat cremada (A felgyújtott város) címmel 1976-ban

És minden úgy történt, ahogy ilyenkor lenni szokott. A közérdekű projektek mentek tovább a következő miniszterelnök, Segismundo Moret alatt: a Rif-hegység berber harcosait visszaszorították a bányavállalatok által kisajátított földjeikről, amelyekért harcoltak. A magánjellegű projektek azonban azonnal leálltak. A következő megígért 100 ezer peseta már nem érkezett meg Biniamarba. Az ívek megindultak, de nem folytatódtak. A templom tető nélkül maradt.

És minden úgy folytatódott, ahogy szokott lenni az olyan projektekkel, amelyek pusztán a hatalmas mecénás kedvtelését és presztízsét szolgálják, de a helyi közösségnek ténylegesen nincs rá szüksége. A stadionokat felveri a gaz, a műemlékek helyén épült családi birtok birkahodállyá lesz, a kultúrpaloták beszakadt mennyezete alatt kábszeresek lövik be magukat. Ahogy Izajás dramatizálja:

„Bojtorján nő majd palotáiban, csalán és bogáncs a váraiban. Sakálok nyugvóhelye lesz ott, és struccmadaraknak tanyája. Vadmacskák találkoznak ott hiénákkal, vadkecskék kiabálnak egymásnak. Ott vesz menedéket a lilith is magának, ott talál nyugvóhelyet. Ott fészkel majd a nagy bagoly és tojást rak, melegíti és ki is költi őket. Keselyűk gyűlnek oda, mindegyik a maga párjával.”

Biniamarban a négy fallal körülvett tágas teret sportpályává és közösségi térré alakították, mert maximum ennyire volt szüksége a helyi közösségnek. A főkapun belesve látni baloldalt a félretolt focikaput, a déli kapuval szemközti kereszthajóban pedig a kosárlabdapalánkot és a szabadtéri mozi egymásra pakolt műanyag székeit.

És ma, Szent Antal estéjén, amikor a sziget minden falujában a szent remete megkísértésének színjátékára és az azt követő közösségi malacsütésre készülnek, már látni a templom előtt a közösségi máglya hatalmas farakását és a kapu fölött fénylő „Boldog ünnepet!” feliratot.

Alkonyodik. A környező házak fölött vérvörösen bukik le a nap. Dezsőnek ma meg kell halnia.

Miénk itt a tér

A Plaça Reialt még soha nem láttam ilyennek. A barcelonai óváros vendéglőkkel és hostelekkel szegélyezett főtere, ahol ha az ember egy banánhéjt eldob, három japán és két amerikai turista csúszik el rajta, most olyan békés és laza, mint egy elnéptelenedő spanyol kisváros központja. A teraszokon alig ül valaki, az árak kifizethetőre zuhantak le, s a tér közepén, a kútnál helyi családok beszélgetnek, gyerekek jászanak. Leülök egy asztalhoz egy pohár borra. Időnként galambrajok keringenek át a téren mint aszteroidák, zöld papagájok üldözik egymást, egy-egy sirály vitorlázik át méltóságteljesen. Valaki zsinórokat húz a kút körüli kandeláberek között, fóliázott fényképeket függeszt rájuk más-más barcelonai tereken beszélgető, borozó, játszó helyiekről. Egy asztalra sokliteres sörös- és boroskannákat raknak, mindenki ingyen csapolhat belőlük. Egy nő kartondobozból bábszínpadot rögtönöz, a díszlet egyetlen kék lepedő, amely a tengert jelképezi. Különféle tárgyakból tengeri állatokat kreál, ezeket úsztatja a tengerlepedő előtt. A tengerpart gyerekei lenyűgözve bámulják. Egy kincsesláda van a tenger fenekén, mindegyik vízilény belenéz. A kis hableány kiúszik a gyerekek közé, mindenkit megsimogat. Nagy, békés kutyák járnak fel-alá a sorok között. A végén a nő körbeviszi a kincsesládát a nézők között, aki kíváncsi a kincsre, belenézhet. Az üres láda alján tükör van. A produkció címe: Vegyük vissza a teret.

A latin ötven árnyalata

Madárperspektívából nézve az embernek lehet az a megnyugtató illúziója, hogy az országhatárok egyszersmind nyelvhatárokat is jelentenek. Pláne ott, ahol a határok a népeket elválasztó nagy hegyvonulatok, az Alpok vagy a Pireneusok gerincét követik. Németországban németül beszélnek, Olaszországban olaszul. Franciaországban franciául, Spanyolországban spanyolul (no jó, Katalóniában katalánul). Ezt támogatja az a történelmi tapasztalat is, hogy Kelet-Európában az elmúlt évszázadban az országhatárok változását a megfelelő (vagy nem megfelelő) nyelvű népek áttelepítése vagy erőszakos beolvasztása is követte, úgyhogy például az 1939-ben önkényesen meghúzott ukrán-lengyel vagy az 1945-ben ugyancsak önkényesen kijelölt német-lengyel határ két oldalán tényleg nem találunk már a másik oldal nyelvén beszélőt. Ha azonban hangyaperspektívából kell végignéznünk egy boldogabb határsávot, ahol sem a határ, sem a lakók nem sokat mozogtak az elmúlt századok folyamán, egészen mást tapasztalhatunk.

Katalónia legészakibb tartományából, Boí völgyéből, az európai románkor egyik bölcsőjéből akarok átmenni északra, Franciaország legdélebbi tartományába, Felső-Garonne-ba, Saint-Bertrand-de-Comminges zarándoktemplomához, amely a középkor folyamán a völgy lakóinak legközelebbi csatlakozási pontja volt a nagy compostelai zarándokúthoz. A völgy bejáratánál őrködő Castilló de Tortól a commingesi székesegyházig a távolság csupán kilencven kilométer, autóval a kötelező lassításokkal együtt is másfél óra alatt megtehető.


A célállomás, Saint-Bertrand-de-Comminges spanyol nyelvű Wikipedia-oldala közli (noha a francia nem), hogy a városkát occitán nyelven San Bertran de Comenge-nek nevezik. Miért érdekes ez? Mert a város lakói – igaz, egyre csökkenő arányban – ezen a nyelven beszélnek. Az occitán – a lengua d’oc, ahogy Dante nevezte az „igen”-t jelentő oc szóról, szembeállítva saját lingua de sì-jével – volt Dél-Franciaország eredeti latin nyelvváltozata, amelyet a francia nyelv az utóbbi évszázadok során egyre inkább háttérbe szorított.

De maga az occitán is több, egymástól különböző nyelvjárásra oszlik a keleti provanszáltól a nyugati gasconig, amelyet itt, Saint-Bertrandban és környékén beszélnek. Erről a nyelvjárásról valamennyien hallottunk már, hiszen egyik leghíresebb beszélője D’Artagnan volt, a negyedik muskétás, akit újoncként Párizsba kerülve éppen gascogne-i tájszólása miatt gúnyoltak. A kiváló gascogne-i katonák adták a királyi muskétás testőrség gerincét, nyelvileg is különös színfoltot képviselve a 17. századi Párizsban. A másik leghíresebb gascon beszélő pedig maga Szűz Mária volt. Legalábbis a lourdes-i pásztorlánynak, Bernadette Soubirous-nak 1858-as látomásában az utóbbi anyanyelvén jelentette ki: Que sòi era Immaculada Councepciou, „én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás”, ahogyan az máig áll lourdes-i szobrának talapzatán. Nem csoda, hogy a helybéliek büszkék ősi nyelvükre, s egyre több faluban látni, hogy ezen a nyelven működtetnek óvodát és általános iskolát, noha az occitán egyetlen változata sem hivatalosan elismert nyelv Franciaországban.




A spanyol avagy katalán határon átérve azt várnánk, hogy ettől kezdve már a spanyolt, illetve katalánt beszélik. De az első kávézó Bossòst városkában, amelynek utcái fölött mint a Fuji lebeg a Tuc d’Aubàs hegye, a büszke Er Occitan – Az Occitán – nevet viseli, ráadásul mint a névelőből látszik, nem spanyolul vagy katalánul, hanem occitán nyelven.



És a város 11. századi, románkori templomának – amelynek északi kapuját az egyik legbájosabb románkori Szűz Mária-dombormű díszíti – információs tábláján szintén nem a katalán vagy a spanyol a fő nyelv. Hanem egy olyan, amelyikről nyelvtudás híján csak feltételezhető, hogy ezek szerint occitán. A feltételezés helyes, de nem pontos.



Néhány faluval arrébb, Vila románkori templomának kapuján ugyanis ki van írva, hogy a környező Aran-völgy melyik településén mikor és milyen nyelven tartanak misét. Már a kiírás nyelve és a napok neve is furcsa. S a völgy központjában, Vielhában – amelyet spanyolul és katalánul egyaránt Viellának neveznek, mégis ez a változat van kiírva a város határában – vasárnap este aranès nyelvű mise van.




Az aranès vagy aráni nyelv az occitánnak, pontosabban a gascon tájszólásnak, még pontosabban a pireneusi gasconnak az a változata, amelyet, mint neve mutatja, az Aran-völgyben beszélnek. Ez a kis terület, amely a Pireneusok gerincétől már északra esik, de még Katalóniához tartozik, a Garonne folyó forrásvidéke. Az itt élők nyelvjárása közelebb áll a szomszédos occitánhoz, mint a katalánhoz, amelytől a hegygerinc választja el őket. Beszélőinek száma nem egészen tízezer, ennek ellenére a völgy hivatalos nyelvének számít, sőt 2010-ben a katalán parlament a katalán és a spanyol mellett egész Katalónia harmadik hivatalos nyelvének fogadta el. Ilyenformán Katalónia az egyetlen állam, ahol az occitán nyelv egy változata hivatalos státuszt élvez.


A hegyen átkelve érünk vissza a boí völgybe. Ez már Katalóniában van, tehát, vélhetnénk, katalánul beszélnek. Igen ám, de hogyan? A boltokban és kocsmákban egymás között beszélt nyelv érzékelhetően eltér a barcelonaitól: mélyebb fekvésű, sok helyen -a-t vagy -au-t mondanak -e helyett, a szóvégi -er-t franciásan -é-nek ejtik, sok spanyol szót használnak. Ez a ribagorzai nyelvjárás, amelyet a katalán-aragóniai határ két oldalán beszélnek az ott amúgy hivatalos katalán illetve spanyol helyett. Joan Corominas, a nagy nyelvész ugyan ezt tartja a katalán „legarchaikusabb és legtisztább” változatának, de hogy sztenderd katalánt halljon az ember, ahhoz még jó néhány völgyet kell utaznia délkelet felé.

A neolatin nyelvészet azt tanítja, hogy az egykori római birodalmat Szicíliától Normandiáig végigjárva minden szomszédos falu érti egymást. Szép ilyen kis léptékben látni, hogyan működik ez a valóságban.

A zsidók kincse

Szardínián, a kétnyelvű Alghero/Alguer óvárosában az utcatáblák is kétnyelvűek. A két név azonban nem egymás fordítása. Két teljesen más regiszterhez tartoznak. Az olasz nevek az olasz nacionalizmus minden városban megtalálható birodalomegyesítő védjegyei, a százötven éve konstruált olasz nemzet szimbólumai és hősei. A katalán nevek egy befelé forduló hagyományos város középkori eredetű utcanevei, szentek, templomok, helyi viszonyítási pontok: egy helyi történelem lenyomatai. Carlo Alberto szárd-piemonti király utcája katalánul Szent Ferenc, a garibaldista Ardoinóé A régi posta utcája, a Róma utca az egyik végén Szent Anna utcája, a másikon A harangtorony lépcsője, a Polgárság tér A régi kút tere, Manno szárd-piemonti politikus utcája katalánul Temető utca.

Az első világháborús hős Giuseppe Bertolotti kapitányról elnevezett utcácska katalánul Carreró dels Hebreus, A zsidók utcája. Egy olyan városban, ahol zsidók már ötszáz éve nincsenek.


Egy másik tér is van az óvárosban, amelynek neve mindkét nyelven ugyanaz, csak éppen olaszra nem fordítják le, úgyhogy az idegenek nem, csak a helyi katalánok értik, miről van szó. Piazza/plaça de la Juharia – a zsidó negyed tere.


A helyi emlékezet ötszáz év távlatából is megőrizte, az utcanevekbe írva, az 1492-ben száműzött zsidók emlékét.

Még a tengeri bástyán őrködő fegyverek is kétfélék. Felül az, amivel az olasz királyság, alul amivel a katalánok vigyázták a kikötő békéjét.

Az első zsidók, akárcsak Mallorcán, a katalán hódítókkal érkeztek Algheróba, részben mint befektetők, részben mint fegyverforgatók. Amikor IV. Péter aragóniai király 1353-ban megindult, hogy egy évszázados viszály végére pontot téve elfoglalja Szardíniát a genovaiaktól, előtte a katalóniai zsidó bankároktól vett fel jelentős kölcsönt, amelyért a meghódított szigeten ígért ingatlanokat. Seregében számos zsidó katona is szolgált, akiket – akárcsak I. Jakab Mallorcán – algueri telekkel jutalmazott szolgálataikért. A fennmaradt dokumentumok körülbelül huszonötöt említenek név szerint: Salamon és Jucef d’Alcatraz Kasztíliából, Murduto és Maymone Seciliano, Vital Codonyo és Jucef fiaival Szicíliából, Isach Levi, Jahudano Ataf, Mosse Exalo, Isach Sucra és Abram Sanoga a katalóniai Leridából, Mosse Amarello, Mosse Avempu, Samuel Botrom, Abraham és David Soriano Calatayudból, egy bizonyos Samuel Segorbéból, Isach Merdona Mallorcáról, Janton Gabay Zaragozából, Haim Crespin Toledóból, Samuel Juceff és David a valenciai Jéricából, Jucef Salamonis Argillet Geronából. Abrahim Abenxeha két páncélos lovat állított ki a vár ostromához, amiért bőséges jutalmat kapott. Ferrario de Santa Cruzt az ostrom után egy páncélos lóval jutalmazták. Salamon Scarpa az életéért harcolt: Katalóniában gyilkosságért ítélték halálra, s a hadjárat résztvevőinek ígért amnesztia miatt rukkolt be a hadseregbe.

Az első zsidó telepesek valamennyien az óváros északi „szarvában” kaptak telket, amelyet ettől fogva neveznek zsidó negyednek – aljamának vagy juhariának –, noha a későbbi gettóktól eltérően soha nem volt fallal körülvéve. A keresztény várostól csupán egy széles utca választja el, amelyet a középkorban A régi kút terének neveztek, mivel itt, a két negyed között áll máig a város nyilvános kútja.




A negyed lakói kezdettől fogva önkormányzati joggal rendelkeztek: ez volt a kahal, amely katalán nyelven call-ra egyszerűsödött. A közösség élén három választott titkár, nemanim állt, akik az adót szedték be és közbenjártak a királyi hatóságoknál. A kahal bíráskodott a zsidók fegyelmi ügyeiben is. 1408-ban például, mint Eliezer ben David elbeszéli a La rassegna mensile di Israel 1937-es számában, maguk elé citáltak egy zsidót, aki tiltott kockajátékot űzött. A dolog pikantériája, hogy az illető nem mással kockázott, mint magával a szigetre látogató aragón királlyal, és nyert is tőle 160 arany forintot. Hogy mentse magát, utólag nyilatkozatot kért a királytól, amely szerint az halálbüntetés terhe mellett kényszerítette a játékra. Az ügy Bonjua Bondavin rabbi, marseille-i származású orvos, a szardíniai zsidóság legnagyobb tekintélye elé került, aki azt ítélte: a vádlottnak ebben az esetben is meg kellett volna utólag bánnia tettét, s a nyereséget a zsinagóga szépítésére adományoznia. Az illető azonban inkább vállalta a kiközösítést, és megtartotta magának a százhatvan arany forintot.

A kahal levéltára az 1492-es kiűzetés után szétszóródott, úgyhogy a zsidók életéről mindenekelőtt a királyi telekkönyvekből és peres iratokból értesülünk. Innen tudjuk, hogy a telkek tulajdonosai főleg kereskedők voltak, akiknek kapcsolatai behálózták az egész szigetet, a Hispániai-félsziget országait és Észak-Afrikát, továbbá pénzkölcsönzők, orvosok, kézművesek és katonák. Különösen jeles orvos volt Eahim de Xipre, aki egy-egy könyvet írt a szardíniai gyógyfüvekről és a sziget klímájáról. Az 1370-es években sok új ingatlanvásárlót regisztrálnak Dél-Franciaországból az ottani zsidóüldözések nyomán, majd az 1400-as évek elején egy harmadik hullám érkezik Provanszból, köztük néhány rendkívül gazdag dinasztia, a Bellcayre, Lunell és Carcassona családok. 1376-ban a peres iratok között szerepel Jacob Bessach jómódú kereskedő, aki karddal megsebesít egy keresztény borbélyt, Pietro Seguert, majd 1381-ben ugyanő és felesége adnak el egy telket a kahalnak zsinagóga céljára. A zsinagógát 1448-ban bővíteni kell: ekkor már több mint 700 zsidó család él a negyedben.

Az algueri kahal egyetlen saját dokumentuma, amely egy könyv kötésében maradt fenn, az a ketubbah, házasságlevél, amelyet Shelomo ben Zarch de Carcassona adott Bella bat Merwanha ha-Shenirinek 5216. shevat hó 6. napján, azaz 1456. január 9-én „Alguer városában, a tenger partján”. A vőlegény ebben megígéri a menyasszonynak, hogy „…és eltartalak és eltemetlek és enni adok neked a zsidó férfiak szokása szerint”. Záradéka szerint Bella teljes hozományának tulajdonosa marad, ahogy az szokás volt az aragóniai zsidók között. Az okirat, amelyet Amira Meir elemzett részletesen a Materia Giudaica 2009-es számában, a World Digital Librarybe is bekerült.


A gazdag Carcassona család feje, Samuele 1422-ben érkezett Provanszból Alguerbe, s mindjárt a call titkára és a királyi vám haszonbérlője lett. Fiai, Maimone, Moisse, Zarquillo (Zarch, a fenti vőlegény apja) és Salomone (Nin) egyaránt magas pozíciókat töltöttek be a közösségben és a királyi adminisztrációban. A zsidó negyed Szent Erasmusról elnevezett főutcáján építtettek palotát. Ez olyan fényűző volt, hogy II. Ferdinánd spanyol király 1492-ben még a zsidók kiűzéséről szóló rendelet kihirdetése előtt írt a szardíniai alkirálynak, hogy „Nin de Carcassona” házát mindenképpen tartsák fenn számára királyi szállás céljára:

„…que la casa del Nin de Carcassona se reserve segons nos ab aquesta la reservam per abitacio real.”

A palota ma is áll, s ma is a negyed legnagyobb háza. Gótikus ablakait befalazták és szecessziós sgraffitókkal díszítették, de boltozott kapuja késő középkori, akárcsak a csodálkozó arc az épület homlokzatán. Ma Eoghain O’Neill mesterszakács „Restaurant O”-ja működik benne, így hát ma is hasonló rangú vendégeket fogad, mint a Carcassonák idejében.

Az 1492-es kiűzési rendelet nem érte teljesen váratlanul a szardíniai zsidóságot. A március 31-én kelt királyi rendeletet Szardínián szeptember 28-án hirdették ki, így a jól értesült zsidóknak még volt idejük elmenekülni vagyonuk mozgósítható részével. Az utolsó zsidó december 16-án hagyta el a szigetet. Igen sokan kikeresztelkedtek azonban, hogy ott maradhassanak. Nekik mint marranóknak az inkvizícióval gyűlt meg a bajuk akár több generációval később is, mint Antonio Angelo de Carcassonának, aki pap lett, s azért citálták bíróság elé 1580-ban, mert a szószékről hirdette – Szent Pál Római levelével teljesen összhangban – a zsidó nép kiválasztottságát. Súlyosbító körülmény volt, hogy külföldre menekült rokonai visszatértek a zsidó hitre, így például testvére volt a krakkói rabbi. Elio Moncelsi az Ebrei in Sardegna (2012) c. könyvében több mint kétszáz zsidó eredetű családnevet gyűjt össze, amelyek máig használatosak a szigeten. Itteni kikeresztelkedett zsidó volt Kolumbusz tolmácsa, Luis de Torres is, aki az Újvilágban minden idegen nyelv közül elsőként héberül szólt az indiánokhoz, a tíz elveszett törzs leszármazottait gyanítva bennük.

A zsinagógát templommá alakították át, amelyet jó ízléssel a Szent Keresztről neveztek el, mint amihez a zsidóknak a legtöbb közük van. A templom közelében épült 1641-ben az izabellinák, azaz reformált klarisszák Santa Chiara temploma és kolostora. A rend feloszlatása (1855) után a kolostort kórházzá alakították, s 1902-ben ebbe tagolták a Santa Croce templomot is. 1909-ben a templomot lebontva az egész kórházat újjáépítették Ospedale Marino „Regina Margherita” néven. Ma csupán az épület előtti terecske neve emlékeztet az egykori Santa Crocéra.

A zsidó negyed C. G. Gerenzani 1870-es Alghero-térképén. B-vel jelölve a Santa Croce-templom, C-vel a klarissza templom, I-vel a kórház. A régi kórházról írott blogposztból.

A 19. században a zsidóság kísértete még egyszer visszatért a régi zsinagógába. 1820-ban felröppent a hír, hogy az elűzött zsidók távozás előtt a zsinagógában ásták el kincseiket, lu sidarut, ahogy szárd nyelven mondják. A hír a boszorkánynak tartott Cià Crarától származott, aki álmában több ízben is látta  a Santa Croce templomban az ördögöt, amint kétségtelenül a kincsre vigyázott. Az eset egyúttal azt is mutatja, hogy nemcsak az utcanevek, de a kollektív emlékezet is világosan őrizte a zsidók emlékét több mint háromszáz évvel elűzésük után. A felvilágosult szárd-piemonti kormány komolyan vette a hírt, és bizottságot nevezett ki a templom felásására, de mint az várható volt, semmit nem találtak.

1847-ben az ásatások újra kezdődtek. Ezúttal a plébános és három paptársa alakítottak titkos konzorciumot, amelybe két városbeli orvost is belevontak. Hogy a vállalkozás mennyire volt titkos, azt jól mutatja, hogy az esetről azonnal hosszú gúnydal keletkezett, amelyet a La ilustració catalana közölt le szardíniai gyűjtésből jó harminc évvel később. Eszerint az ásatás megkezdése előtt valaki – talán maga a szerző – tréfából egy hitvány kis német nyelvű könyvet rejtett el a földben egy vasládikában. A kincskeresők rátaláltak, s úgy vélték, Isten az ismeretlen nyelvű könyvvel akarja tudtukra adni, hol kutassák a kincset. Kerestek valakit, aki érti a titokzatos nyelvet, s rátaláltak Ferrandino Simòra, a város bolondjára, aki megállapította, hogy a könyv mussulmà nyelven íródott, s felbecsülhetetlen értékű tanácsokat tartalmaz arra nézve, hogyan szabaduljunk meg a fehér legyektől, s hogyan gyógyítsuk a görbe lábat, az üres fejet, és azt, aki franciául beszél. A könyvet, fejezi be a költemény, „Chichu Piga fia” máig a városkapunál mutogatja az idegeneknek eredetiben és fordítással együtt.

Algheróban azóta nem kerestek kincset, de lu sideru a város folklórjának részévé vált. A Santa Croce helyén az utolsó régészeti ásatás 1997-98-ban volt, amikor a korábbi kincskeresés nyomai mellett megtalálták a zsinagóga valamint a mikve maradványait.

Az egykori kórház ma részben városi könyvtár, részben az építészeti és városépítészeti tanszék épülete. A modern átépítés során alkalmazott közel-keleti stíluselemek arra utalnak, hogy tekintettel voltak a zsidó hagyományra is. Az épület tenger felé nyitott belső udvarán, az izgalmas külső lépcső-kompozíció előtt, mintegy térplasztikaként, az egykori zsidó negyed egy régi falmaradványa áll. Az épület falán pedig tábla emlékeztet az egykori juhariára.

A Santa Croce térről induló Carreró dels Hebreust, a zsidó utcácskát végig a lakók kreativitását dicsérő, műanyag flakonokból kivágott vidám mediterrán virágtartók szegélyezik. A vakolat sokszor megújult az elmúlt ötszáz évben, de ahol hiányzik, ott előbukkannak a középkori faragott kövek, amelyek előtt az egykori zsidó lakók is nap mint nap elhaladtak. Az utca meredek lépcsővel bukkan ki a tengerparti sétányon, az egykori Tengeri-kapunál, amelynek őrzése valaha a zsidók feladata volt. A Szent Elmo-kapubástya tetején ma a városban maradt utolsó zsidó nő, Szűz Mária vigyáz a kikötőre.



Elena Ledda: Duru duru Deus Adonai. Szefárd dallamokat és szövegeket is őrző szardíniai városi zene

A Kórház utcán – katalánul A szerzetesnők utcája – térünk vissza A régi kút terére, a zsidó negyed határára. A tér, vagy inkább széles utca túloldalán már a székesegyház magasodik. Az innenső oldalon romos középkori ház, térdig érő falait illatos kék virágú bozót nőtte be. Valaki, mint a zsidó temetőben, kavicsot helyezett a fal tetejére.