A latin ötven árnyalata

Madárperspektívából nézve az embernek lehet az a megnyugtató illúziója, hogy az országhatárok egyszersmind nyelvhatárokat is jelentenek. Pláne ott, ahol a határok a népeket elválasztó nagy hegyvonulatok, az Alpok vagy a Pireneusok gerincét követik. Németországban németül beszélnek, Olaszországban olaszul. Franciaországban franciául, Spanyolországban spanyolul (no jó, Katalóniában katalánul). Ezt támogatja az a történelmi tapasztalat is, hogy Kelet-Európában az elmúlt évszázadban az országhatárok változását a megfelelő (vagy nem megfelelő) nyelvű népek áttelepítése vagy erőszakos beolvasztása is követte, úgyhogy például az 1939-ben önkényesen meghúzott ukrán-lengyel vagy az 1945-ben ugyancsak önkényesen kijelölt német-lengyel határ két oldalán tényleg nem találunk már a másik oldal nyelvén beszélőt. Ha azonban hangyaperspektívából kell végignéznünk egy boldogabb határsávot, ahol sem a határ, sem a lakók nem sokat mozogtak az elmúlt századok folyamán, egészen mást tapasztalhatunk.

Katalónia legészakibb tartományából, Boí völgyéből, az európai románkor egyik bölcsőjéből akarok átmenni északra, Franciaország legdélebbi tartományába, Felső-Garonne-ba, Saint-Bertrand-de-Comminges zarándoktemplomához, amely a középkor folyamán a völgy lakóinak legközelebbi csatlakozási pontja volt a nagy compostelai zarándokúthoz. A völgy bejáratánál őrködő Castilló de Tortól a commingesi székesegyházig a távolság csupán kilencven kilométer, autóval a kötelező lassításokkal együtt is másfél óra alatt megtehető.


A célállomás, Saint-Bertrand-de-Comminges spanyol nyelvű Wikipedia-oldala közli (noha a francia nem), hogy a városkát occitán nyelven San Bertran de Comenge-nek nevezik. Miért érdekes ez? Mert a város lakói – igaz, egyre csökkenő arányban – ezen a nyelven beszélnek. Az occitán – a lengua d’oc, ahogy Dante nevezte az „igen”-t jelentő oc szóról, szembeállítva saját lingua de sì-jével – volt Dél-Franciaország eredeti latin nyelvváltozata, amelyet a francia nyelv az utóbbi évszázadok során egyre inkább háttérbe szorított.

De maga az occitán is több, egymástól különböző nyelvjárásra oszlik a keleti provanszáltól a nyugati gasconig, amelyet itt, Saint-Bertrandban és környékén beszélnek. Erről a nyelvjárásról valamennyien hallottunk már, hiszen egyik leghíresebb beszélője D’Artagnan volt, a negyedik muskétás, akit újoncként Párizsba kerülve éppen gascogne-i tájszólása miatt gúnyoltak. A kiváló gascogne-i katonák adták a királyi muskétás testőrség gerincét, nyelvileg is különös színfoltot képviselve a 17. századi Párizsban. A másik leghíresebb gascon beszélő pedig maga Szűz Mária volt. Legalábbis a lourdes-i pásztorlánynak, Bernadette Soubirous-nak 1858-as látomásában az utóbbi anyanyelvén jelentette ki: Que sòi era Immaculada Councepciou, „én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás”, ahogyan az máig áll lourdes-i szobrának talapzatán. Nem csoda, hogy a helybéliek büszkék ősi nyelvükre, s egyre több faluban látni, hogy ezen a nyelven működtetnek óvodát és általános iskolát, noha az occitán egyetlen változata sem hivatalosan elismert nyelv Franciaországban.




A spanyol avagy katalán határon átérve azt várnánk, hogy ettől kezdve már a spanyolt, illetve katalánt beszélik. De az első kávézó Bossòst városkában, amelynek utcái fölött mint a Fuji lebeg a Tuc d’Aubàs hegye, a büszke Er Occitan – Az Occitán – nevet viseli, ráadásul mint a névelőből látszik, nem spanyolul vagy katalánul, hanem occitán nyelven.



És a város 11. századi, románkori templomának – amelynek északi kapuját az egyik legbájosabb románkori Szűz Mária-dombormű díszíti – információs tábláján szintén nem a katalán vagy a spanyol a fő nyelv. Hanem egy olyan, amelyikről nyelvtudás híján csak feltételezhető, hogy ezek szerint occitán. A feltételezés helyes, de nem pontos.



Néhány faluval arrébb, Vila románkori templomának kapuján ugyanis ki van írva, hogy a környező Aran-völgy melyik településén mikor és milyen nyelven tartanak misét. Már a kiírás nyelve és a napok neve is furcsa. S a völgy központjában, Vielhában – amelyet spanyolul és katalánul egyaránt Viellának neveznek, mégis ez a változat van kiírva a város határában – vasárnap este aranès nyelvű mise van.




Az aranès vagy aráni nyelv az occitánnak, pontosabban a gascon tájszólásnak, még pontosabban a pireneusi gasconnak az a változata, amelyet, mint neve mutatja, az Aran-völgyben beszélnek. Ez a kis terület, amely a Pireneusok gerincétől már északra esik, de még Katalóniához tartozik, a Garonne folyó forrásvidéke. Az itt élők nyelvjárása közelebb áll a szomszédos occitánhoz, mint a katalánhoz, amelytől a hegygerinc választja el őket. Beszélőinek száma nem egészen tízezer, ennek ellenére a völgy hivatalos nyelvének számít, sőt 2010-ben a katalán parlament a katalán és a spanyol mellett egész Katalónia harmadik hivatalos nyelvének fogadta el. Ilyenformán Katalónia az egyetlen állam, ahol az occitán nyelv egy változata hivatalos státuszt élvez.


A hegyen átkelve érünk vissza a boí völgybe. Ez már Katalóniában van, tehát, vélhetnénk, katalánul beszélnek. Igen ám, de hogyan? A boltokban és kocsmákban egymás között beszélt nyelv érzékelhetően eltér a barcelonaitól: mélyebb fekvésű, sok helyen -a-t vagy -au-t mondanak -e helyett, a szóvégi -er-t franciásan -é-nek ejtik, sok spanyol szót használnak. Ez a ribagorzai nyelvjárás, amelyet a katalán-aragóniai határ két oldalán beszélnek az ott amúgy hivatalos katalán illetve spanyol helyett. Joan Corominas, a nagy nyelvész ugyan ezt tartja a katalán „legarchaikusabb és legtisztább” változatának, de hogy sztenderd katalánt halljon az ember, ahhoz még jó néhány völgyet kell utaznia délkelet felé.

A neolatin nyelvészet azt tanítja, hogy az egykori római birodalmat Szicíliától Normandiáig végigjárva minden szomszédos falu érti egymást. Szép ilyen kis léptékben látni, hogyan működik ez a valóságban.