Török Kávéházi Estek

Gül Baba utca, Budapest, innen

Ha a magyar-török viszony és a két nép múltjának közös elemei kerülnek szóba, a legtöbb magyarnak két dolog biztosan eszébe jut: a török hódoltság időszaka és a már-már legendás török vendégszeretet, amellyel magyarként az embert manapság Törökország-szerte fogadják, az isztambuli bazártól Antalyáig.

Pedig a magyar-török kapcsolatok nem érnek véget ennyivel. Térben és időben is jóval messzebbre nyúlnak. A legelső a honfoglalás előtti korszak, amelyről a finnugor mellett meglévő török nyelvi örökségünkön túl – amelyet már mi is említettünk – népmesei, valamint a Bartók Béla és újabban Sipos János által kutatott népzenei párhuzamok is szép számmal tanúskodnak. A közös népzenei vonásokat az utóbbi években a legérzékletesebben talán a marokkói-magyar származású Guessous Majda Mária népzenész közvetíti a szélesebb közönség számára is.


A „Kurt paşa çıktı Gozan'a” (Kurt pasa bevonul Kozanba) kezdetű török népdal Bartók gyűjtéséből Osmaniyéből, és a Kodály által Hontfüzesgyarmaton gyűjtött egyik magyar változata, az „Üveg az ablakom, nem réz”, Guessous Majda Mária előadásában. Videóját lásd itt.

Ezzel a keleti örökséggel élesen szemben áll az oszmán-török uralom százötven esztendeje, az az időszak, amelynek közvetett hatása máig érződik, és amely szigorúan véve kicsit korábban kezdődött és kicsit később ért véget mint ahogyan az a köztudatban él: itt Nándorfehérvár 1521-es újabb, ezúttal sikeres ostromával, ott az 1718. évi pozsareváci békével, amikor a történelmi Magyarország területén utolsóként a Temesi Bánságban is megszűnt a török uralom. A közvetlen kapcsolatok időhatára pedig még tovább tágítható, az 1370-1380-as évek első katonai érintkezéseitől, és a déli végvárrendszer ezt követő fokozatos kiépítésétől az 1791-ben véget ért utolsó magyar-török háborúig.

Hogy az ellenségeskedés emléke hogyan élt tovább a 19. században – gondoljunk csak Kölcsey Himnuszára, vagy az Egri csillagokra –, párhuzamosan egy új keletű, a korabeli aktuálpolitikától sem mentes törökbarát felfogással (ahogyan arról Kégl Sándor perzsiai útja kapcsán mi is írtunk), az már a modern nemzeteszme és vele járó útkeresés történetének lapjaira tartozik. Ennek az útkeresésnek és a 18–19. században Európa-szerte népszerű orientalizmusnak is köszönhetjük a magyar keletkutatás megindulását, amelynek többek között az ún. „ugor-török háború” révén nagy szerepe volt a magyar nyelvészet számos eredményének megszületésében. Érdekes, hogy ehhez képest a Vámbéry Ármin útja nyomán feltáruló Közép-Ázsiáról szerzett ismereteknek köszönhetően fellendülő turanizmus eszméje, jóllehet Magyarországon is teret hódított, és a két világháború között sokban járult hozzá a finn-magyar néprokonsági eszme közvetítéséhez, az azonos oldalon végigharcolt világháború ellenére sem volt olyan jelentős, mint Finnországban, vagy Japánban, ahol a két világháború között nagy népszerűségnek örvendett (Finnországban a tagság létszáma elérte a negyvenezret is), vagy Törökországban, ahol egy ideig hivatalos ideológia volt.


Erről és még sok minden másról is szó esett Fodor Pál turkológus-történész, az MTA BTK Történettudományi Intézetének főigazgatója „Magyarok és törökök – egymás szemével” címmel tartott előadásán december 3-án, szerdán, a Török Kávéházi Estek rendezvénysorozat keretében, amelynek a Bobula-palotában működő, az oszmán török nyelven alkotó 14. századi török költő és szúfi misztikusról elnevezett Yunus Emre Enstitüsü adott helyet.


Az immár négy éves múltra visszatekintő kávéházi estek példaértékű módon, civil kezdeményezésként indultak. Rüll Ildikó és Tóth Ágnes angol szakos bölcsész, illetve nemzetközi tanulmányok háttérrel szervezik hónapról hónapra az esteket, hatalmas lelkesedéssel, és a török kultúra iránti szeretetből. Ennek köszönhetően is nőhette ki magát mostanra a rendezvénysorozat azzá, ami: a budapesti török kulturális intézet húzórendezvényévé. Az előadás előtt velük beszélgettünk a kávéházi estekről, az időközben az Intézet munkatársává lett Tóth Ágnes pedig az intézmény működéséről is mesélt.

Tóth Ágnes

Mikor alakult az Intézet, mik a főbb célkitűzései, programjai?

Tóth Ágnes: Az Intézet 2013 szeptemberében nyitotta meg hivatalosan a kapuit, de már előtte is szerveztünk néhány kulturális programot, így többek között a kávéházi estek volt az első program, amelyet ebben az épületben tartottunk. Egyébként vannak rendszeres eseményeink, amelyek minden hónapban megrendezésre kerülnek: a kávéházi estek mellett török filmestek, van egy „Yunus Emre beszélgetések” nevű programsorozatunk, kifejezetten csak török nyelven. Emellett pedig vannak nagyobb kiemelt eseményeink is, részt veszünk olyan, már népszerű programokon, mint a Múzeumok Éjszakája, de az is a célunk, hogy már befutott rendezvényhelyszínekkel vagy tudományos intézetekkel működjünk együtt. Márciusban volt egy Gül Baba-nap, ahol a konferencia kapcsán együttműködtünk a Magyar Tudományos Akadémiával, az esti koncertre pedig külső helyszínen került sor. Ezenkívül nálunk is van nyelvoktatás – mi talán annyiban különbözünk a többi hasonló intézménytől, hogy a mi tanáraink csak törökök lehetnek. Illetve most már van egy magyar tanárunk is, de ő is Törökországban tanult, és szigorú elvárás a török tanárok felé is, hogy mindenképpen török egyetemi végzettségük legyen, török nyelvet vagy török irodalmat kell tanulniuk.

Hogyan látjátok, milyen a közönség illetve a látogatók korosztály szerinti megoszlása a kávéházi esteken, vagy az intézet rendezvényein?

T. Á.: Ez igazából programtól is függ, például a filmestekre nagyon sok fiatal jár, de a kávéházi estek közönsége változó, az egyetemistáktól a hetven éves korosztályig terjed. Ugyanígy a táncházakban és a nyelvtanfolyamokon is, gimnazistáktól kezdve hetvenen felüli diákjaink is vannak. Szóval nagyon szerteágazó, természetesen próbáljuk a fiatalokat is elérni, de azért a tudományos témákat sem szeretnénk háttérbe szorítani. A zene területén is szeretnénk minél szélesebb spektrumot megmutatni, a klasszikus zenétől kezdve a népzenén át a jazzig mindenfajta koncertünk volt már.

Hogyan indultak a kávéházi estek? Honnan jött az ötlet?

Rüll Ildikó

Rüll Ildikó: Ágival mindketten jártunk Törökországban, nagyon megszerettük a kultúrát, mindketten nagyon lelkesen jöttünk haza, kerestük a lehetőségeket, hogy hogyan lehetne ezzel a kultúrával itthon is találkozni. Egy ilyen eseményen találkoztunk egymással és eldöntöttük, hogy mivel ebből olyan kevés van, csinálunk valami rendszereset, így jött a kávéházi beszélgetések ötlete, ami minden hónap első szerdáján jelentkezik. Egy informális beszélgető estet szerettünk volna létrehozni, minden alkalomra egy-egy témát kiválasztva ebből az óriási, kulturálisan sokszínű palettából, amihez meghívunk egy szakértőt, de őt csak arra kérjük, hogy egy fél órában vezesse fel a témát, a továbbiakban pedig a közönség kérdéseire alapul a beszélgetés, elég interaktív estek szoktak létrejönni így. Nyolc fővel kezdtük, ha jól emlékszem, egy kis teázó tetején ültünk, nagyon hangulatos volt. Később a szóbeszéd révén terjedt a hírünk, mindenki hívott még több embert, egy ideig még jártunk helyről helyre, végül tavaly februártól vagyunk itt. Akkor még nem nyílt meg hivatalosan az intézet, de nagyon örültünk neki, hiszen ennek az eseménysorozatnak ez a legjobb otthona, és ők is nagyon örültek, mert továbbra is ez az intézet húzóeseménye. Nagyon örülünk neki, hogy sikerült a négy év alatt egy elég jó bázist kialakítanunk, sok visszatérő arccal találkozunk, kialakult egy közösség és sokszor mi is tanulunk ezekből az estekből, mert egyikünk sem turkológus. Egyébként a témák annak mentén alakulnak, hogy mi az, ami minket érdekel, de a közönség is javasolhat témákat.

T. Á.: Meg amihez találunk előadót, mert nagyon sok olyan téma van, ami érdekel minket, de nincs hozzá szakember.

Miért pont a török kultúra?

T. Á.: Ezt a kérdést még mi sem tudtuk megválaszolni. (nevet)

R. I.: Erre szoktam azt mondani, hogy vannak dolgok, amiket nem feltétlenül kell racionálisan megmagyarázni.

T. Á.: Semmi családi kötődésünk nincs, mindkettőnknek annyi volt a történet, hogy kiment Törökországba és beleszeretett. Én legelőször egy diákegyetemen voltam kint, egy diákszervezet szervezett egy kéthetes nyári egyetemet, akkor estem szerelembe az országgal, azóta igyekeztem minél többször visszamenni.

R. I.: Én pedig egy magánúton voltam kint. Lehet, hogy ezért is sikeresek a török kávéházi estek, mert más szemmel tekintünk rá, tulajdonképpen mindenki kívülálló. Ezért is gondoltunk informális előadásokra, hogy ne egy egyetemi előadás legyen. Mindig elmondjuk az elején, hogy nincs rossz kérdés, bárki kérdezhet bármit, vagy hozzászólhat, ne féljenek az emberek megosztani a véleményüket, gondolataikat. A mi célunk alapvetően az, hogy minél több emberrel megszerettessük ezt a kultúrát, illetve hogyha valaki úgy gondolja, hogy őt csak a török kézművesség érdekli, a történelem nem, ha később eljön az estekre, lehet, hogy rávilágíthatunk neki, hogy a történelem meg az irodalom is érdekes lehet, szóval szélesíteni tudjuk a látókörét azoknak is, akik már érdeklődnek valamilyen szinten a téma iránt.

Mit tudtok róla, mennyire van híretek Törökországban?

T. Á.: Az intézetről rendszeresen jelennek meg hírek, mert Törökországban nem csak egy hírügynökség van, hanem több is, és az ő itteni képviselőik rendszeresen el szoktak jönni a rendezvényeinkre, tudósítanak róla, aztán van amit lehoznak, van amit nem. Az egyéves szülinapunkról például nagyon sok hír megjelent Törökországban is, de hogy konkrétan a kávéházi estekről írtak-e, azt nem tudom.

R. I.: Szerintem arról még nem, de Magyarországon szerencsére egyre többen beszélnek, aminek nagyon örültünk, mert ez egy abszolút civil kezdeményezésként indult, nem állt mögöttünk senki, ez egy jó good news story, hogyan lehet összefogással is egy ilyen rendezvényt csinálni.

Finanszírozni sem lehetett egyszerű, főleg az elején…

T. Á.: Igen, kezdetben olyan helyszínekre mentünk, ahol nem kellett bérleti díjat fizetni, és akkor mi a saját pénzünkből mindig vettünk egy csokit ajándékba az előadóknak, akik egyébként teljesen ingyen tartják az előadásokat. Aztán amikor kezdte kinőni magát a rendezvény, akkor olyan helyszínre kellett mennünk, ahol már volt bérleti díj, fizetni kellett a technikáért, a hangosításért, a projektorért. Ezt úgy oldottuk meg, hogy felkerestünk több török üzletembert – nem egy szponzort szerettünk volna kiválasztani, mert valószínűleg úgy nem támogattak volna minket, hanem minden hónapra egy-egy embert kértünk fel, akik azt a kevés bérleti díjat kifizették cserébe természetesen feltüntettük a logójukat és bemondtuk a nevüket. De volt olyan alkalom is, amikor nem találtunk szponzort, akkor adományokat gyűjtöttünk. Ahogy Ildi is mondta, nagyon sok visszajáró vendégünk volt, akik látták, hogy már évek óta ezen dolgozunk, és tényleg nagyon szeretjük ezt csinálni. Kitettünk egy kis dobozt a bejárathoz és mindig mondtuk, hogy ha tetszett az este, akkor amennyivel gondolják, járuljanak hozzá...

R. I.: …és mindenki egy százassal, kétszázassal hozzá is járult, így összegyűlt az összeg a következő terembérletre, tulajdonképpen velük együtt és nekik tudtuk szervezni a következő alkalmat.

A szponzorokat mi alapján választottátok ki? Igyekeztetek például az adott esthez kapcsolható szponzorokat találni?

T. Á.: Nem, nem, csak ismeretség alapján kerestük meg őket.

R. I.: Mivel mindketten a fő munkánk mellett csináltuk, nem volt ez ennyire tudatosan kitalálva, a tematika mentén. Most, hogy Ági már az intézetben dolgozik, próbáljuk a kávéházi esteket is úgy szervezni, mivel az intézetben minden hónapban vagy kéthavonta más a tematika, így ahhoz lehet igazítani az esteket.

Milyen jövőbeli terveitek vannak? Terveztek más programokat, például Budapest oszmán török kori emlékeire koncentráló városnézést?

T. Á.: Az intézetben a folyamatosan megrendezésre kerülő események folytatódni fognak, ezen kívül a Múzeumok Éjszakáján biztos részt szeretnénk venni. Ahogy ebben az évben is, a jövőben is igyekszünk törekedni arra, hogy minden hónap egy tematikus hónap legyen. A májusi hónap például különleges lesz, mert az csak a gasztronómiára fog koncentrálni, lesz tradicionális reggeli, vacsora, főzőkurzus.

R. I.: Nagyon sokan megkeresnek bennünket, hogy milyen jó lenne, hogyha szerveznénk egy ilyen városnézést, úgyhogy ezen gondolkozunk, igazából minden a humán erőforrás kérdése, hogy tudunk-e még erre is fókuszálni, mindezt megszervezni. De nagyon jó lenne, így, hogy a kávéházi esteken már kialakult egy közösség, amire jó lenne építeni.

Végel Dániel fényképei az estről, a Yunus Emre Budapest Facebook-oldaláról

Találkozások

A kolomeai (Galícia) zsidók Tóra-tekerccsel vonulnak ki a frontra látogató Károly osztrák császár és magyar király fogadására, 1917. augusztus 4.

Jó egy éve Deák Andrea kért meg rá, hogy segítsünk megfejteni egy magyar első világháborús zsidó relikviagyűjtő, Izsák Gábor egy képeslapját, amelyen galíciai zsidók Tóra-tekerccsel köszöntötték az osztrák-magyar hadsereg főparancsnokát. Az időpontot – 1915. november 9. – Deák Tamás valószínűsítette a korabeli sajtó alapján, a történeti hátteret részben a KehilaLinks szolgáltatta, akik aztán vissza is idéztek minket, és a hebraista Két Sheng, a zsidóság első világháborús szerepválallalásának szakértője küldte el Erwin A. Schmiedl Juden in der K. (u.) K. Armee, 1788-1918 (Kismarton: Österreisches Jüdisches Museum, 1989) c. könyvének néhány hasonló fotóját. A mai napon pedig Kálmán Dániel hívta fel rá figyelmünket, hogy a Yiddish Florilège szerkesztője, Yvette Métral – ugyancsak régi olvasónk – közölte a fenti képet, a főparancsnok elé kihozott Tóra-tekercs újabb, eddig ismeretlen galíciai példáját, éppen ezen a napon, amikor – Héjoká kérésére – egészen más ügyben írtunk Kolomeáról. Kommentáltunk is a Florilège-re, amit több olvasónk vissza is jelzett. Ezután kértük meg Deák Tamást, akinek rövid időbe telt kideríteni, hogy az ünnepi eseményre 1917. augusztus 4-én került sor. Hát ilyen források táplálják a Wang folyót. Mindenkinek köszönjük.

Utóirat: Mintha csak záró mondatunkat akarná illusztrálni, Paweł rendkívül érdekes kiegészítést küldött ehhez a képhez: „A Kresy lengyel családjainak, többek között a kolomeai Chaniáknak az emlékiratait találtam meg a neten. Ez utóbbiban, a bevezető 23-24. oldalán ez áll:

„1917 nyarán a keleti orosz front ismét összeomlott, és az osztrákok visszatérek Kolomeába. A háború előtt, 1911-12-ben Károly osztrák főherceg feleségével Kolomeában lakott, s a dragonyos ezredben szolgált dr. Chaniával együtt: ő mint hadnagy, dr. Chania pedig mint orvoshadnagy. A két hadnagy jó barátságban volt, s az osztrákok visszatérése után Károly is meglátogatta Kolomeát, ezúttal már mint császár. 1917 nyarán a Kolomeába bevonuló Károly császár a helyi lakosok küldöttsége várta a városháza előtt. Amikor Krysia Chania [az említett dr. Józef Chania lánya; saját megjegyzés] köszöntötte a császárt gyönyörű németséggel, s egy csokor rózsát adott át neki, a császár magánál tartotta ezt a csokrot, míg a többit félrerakta. Köszönetet mondott neki, s megajándékozta a K betűs császári brossal. Dr. József otthonában látta vendégül Károlyt. A császár ott töltötte az estét és az éjszakát.”

A lengyel emlékirat illusztrációja: Károly császár mint dragonyos kapitány kolomeai háza előtt, 1911-12.

Jó széllel

Óvatos az ember a teregetett lepedőkkel: amilyen fotogének, annyira közhelyessé tudnak válni a képen. Porkoláb Zsófi teregetősblogja azonban segít felfedezni, mennyi új van bennük. Köszönjük, hogy beidézte a lwówi tengert, így bevonva a Wang folyót a nagy globális teregetésbe. Hálából szerettem volna feltenni még egy vagy két lwówi teregetős képet, hiszen több, gondoltam, úgysincs. A fotókat átnézve azonban kiderült, mennyire meghatározzák a várost, s milyen sok képbe úsznak bele észrevétlenül a kifeszített lepedők, az udvarok vitorlái.


Pjotr Lescsenko: Tangó, 1936

Szétszedtem

A Wang folyó retró, tényfeltáró és kreatív vonulatába jól illik az a „Szétszedtem” projekt – „van amit alig, van amit apróra, mert nekem csavarhúzót adott az Úr Pesten” –, amelynek linkjét Grimpixtől kaptam. Grimpixről most még nem lesz szó, mert azt reméljük, hamarosan ő maga mutatkozik be a Wang folyón, és addig is hűbb képet adnak róla remek írásai, hanem helyette álljon itt csupán egyetlen véletlenszerűen kiválasztott projekt a hatszázkilencven közül, amelyek leleplezik, mi minden működtette évtizedeken át a háttérből a bukott rendszert. A számozott képek szigorú sorrendben, busztrofédon vonalvezetéssel követik egymást, azaz a sorok a falhoz érve az ellenkező irányba fordulnak vissza.


Akinek sikerült, továbbléphet a csirke összeszereléséhez.

Origami

A Fekete-tenger pusztuló betonpartjai Komavárynak a Japán-tenger betonpusztította partjait juttatták eszébe.

„A cím és az első sor után, bevallom, a japán tengerpartot vártam. A japán tengerpartot, amelyet a két nagy veszedelem (a földrengés és a cunami) után a harmadik fenyeget, hogy szép lassan magába mossa a tenger.

Ezért kell lebetonozni végig, körbe, ezért kell teleszórni óriási betonsulymokkal. Mert a beton véd. Még akkor is véd, ha ma már tudjuk: a betonsulymok elősegítik az eróziót. De a gyár már megépült, a parancs már ki van adva, és a beton lassan felfalja a partot.”

Az általa idézett képek Ojisanjake – „artist, writer, photographer, mask-maker, tour guide, gardener, walker, anarchist, freegan” – Ismeretlen Japán blogjáról valók, amely rövid, meditatív bejegyzésekkel, szép képekkel és nagy figyelemmel ad hírt egy ritkán látott és vonzó Japánról.


A bejegyzések között külön csoportot kapnak a „tetrapodok”, a parti erózió megakadályozására használt különféle formájú betontömbök. Japán partjainak több mint felét ilyen tömbök borítják.


Ojisanjake nem győzi hangsúlyozni, mennyire káros ez a betontömeg a környezetre, a szépérzékről nem is beszélve – miközben gyönyörű képeket hoz ki belőlük.


Vajon a geometrikus formáknak ez a végtelen ismétlődése teszi absztrakt módon anyagtalanná és lenyűgözővé ugyanazt az anyagot, amely a legrosszabb formáját mutatja a Fekete-tenger partján, vagy a fotós az, aki – minden ellenérzése mellett – még ebben is meglátja a szépet?


Ráadásul mintha a beton itt még arra is képes lenne, amire Európában nemigen: szépen öregedni.

Ojisanjake: „Concrete Wabi sabi” sorozat:
Tetrapods • Tetrapods 2 • Virgin tetrapods • Steps • More steps • Mountainsides

A világ legszórakoztatóbb nyelve

A Bella ciao történetéről írva említettem Riccardo Venturi nagyszerű szájtját, amelyen háborúellenes dalokat gyűjt számos fordításban, történeti és sajtódokumentációval is kísérve. Nem sokkal a bejegyzés után az a megtiszteltetés ért, hogy Riccardo felfedezte a bejegyzés magyar változatát, és a Bella ciao szó szerinti magyar fordítását néhány meleg szó kíséretében beillesztette a dal többi fordítása közé.

Ám az igazi meglepetés csak ezután következett. Amikor a lap alján megköszöntem – olaszul – a hivatkozást, és elküldtem neki a bejegyzés angol változatának címét, minthogy azt mégis több olvasójuk érti, Riccardo magyarul válaszolta:

Szívesen köszönöm az egész munkádért a szép blogodon. Én is elfogadom, hogy az olvasók többsége könnyebben olvashat angolul, de én a magyar nyelvet mindig jobban szeretem, mint a “világnyelv”...Elkezdettem magyart tanulni 16 éves korában én részrehajló vagyok :-) Minden esetben remélem, hogy a blogod és a honlapom a jövőben is a magyar és olasz néphagyományok tanulmányáért és történetéért közreműködhetnek!

Már az is elég valószínűtlen, hogy egy tizenhat éves olasz fiú a sok ezer alternatíva közül épp ebbe a rendkívül nehéz, cserébe viszont alig használható nyelvbe vágjon vele. Az pedig már végképp hihetetlen, hogy – nyilván jó adag szorgalommal és tehetséggel – ilyen tökéletességre jusson el benne. A választás okára rákérdezve Riccardo azt válaszolta:

A magyar nyelv két legfontosabb szava: szerelem és szabadság. Mikor 16 éves voltam, voltam mint minden 16 éves: romanticizmus, elmezavar, eredetiség, “én-nem-vagyok-mint-a-mások” zűrzavara...s a többi. Továbbá a határtalan nyelvszerelmem volt, mert a nyelvek, mint mondta a híres olasz keleti nyelvész Alessandro Bausani, “a világ legszebb játéka”. Egy firenzei könyvesboltban Fábián Pál magyar nyelvtanát (“Manuale della lingua ungherese”) láttam meg, és a magyar nyelv a hihetetlen szerkezetével elbűvölt engem; de sajnos nem volt pénzem vásárolni, túl drága volt. Két honapot várnom kellett, és a napon, mikor a szükséges pénzem volt, buszsztrájk volt. Jól, hazámból a könyvesboltba gyalog mentem, hogy vásároljam: nyolc kilómeter. Szerelem első látásra. A magyar nyelv nem “nehéz”: különböző, másféle. Az elméjét különböző gondolatmódra, gondolatszerkezetre készteti; és a különbözés szabadság. Megtanultam és beszélek más nyelveket, de a magyar még kedvenc játszótársam, a világ legszebb, legszabadabb és legszórakoztatóbb nyelve. A szerelem és a szabadság nyelve.

„Fábián Pál magyar nyelvtana (Budapest 1970, Tankönyvkiadó) az asztalomon, 30 év után... :-)”

Jól emlékszem erre a könyvre. Én tanítottam belőle. Kétszer is, mind a kétszer sikertelenül. Először egy nagyon szimpatikus huszonéves torinói csendőrtisztet, aki egy magyar lány – egy jónevű néprajzkutató olasz szakos lánya – után jött Magyarországra. Minthogy a 80-as évek legvégén a magyar kapcsolat még biztonsági kockázatot jelentett, a tíz éve szolgáló és fényes karrier előtt álló fiút felettesei választás elé állították: a lány vagy a hivatás. A fiú a lányt választotta. Amikor aztán már fél éve tanult magyarul, a lány választott helyette valaki mást, őt meg hazaküldte, kezdjen új életet, ahogy tud.

Másodszor Bobo barátommal vágtunk bele, aki a 90-es években még fantáziát látott benne, hogy Pesten nyisson olasz kávézót. Ez azonban rövid futam volt. Bobónak valahol a harmadik lecke táján, a „Hol vannak az amerikai turisták kocsijai?” morfológiai elemzésébe tört bele a bicskája. Hát igen, Isten nyugtassa signor Fábiánt (idén szeptemberben halt meg): magyarul megtanulni önmagában is nagy dolog, de ebből a könyvből megtanulni egyenesen herkulesi tett. Már csak ezért is minden elismerésem Riccardóé.

Kommentváltásunk után néhány nappal, január 6-án, amikor Olaszországban a Befana ajándékot hoz a gyerekeknek, Riccardo nekem is vízkereszti ajándékkal kedveskedett. Szájtjának azon az oldalán, amelyet Chiara Riondino Mio nonno partì per l’Ortigara (Nagyapám felment az Ortigarára) című dalának szentelt, személyes ajánlással magyarra fordította a dal szövegét. A lap tetején linket is ad Chiara Riondino egy tavalyi „köztéri” előadásának felvételéhez, de minthogy ez csak több lépésben érhető el, ezért ide is bekötöm. Hallgatása közben a magyar szöveget az olasz eredetivel párhuzamosan is lehet olvasni hozzá.


Chiara Riondino: Mio nonno partì per l’Ortigara, a firenzei Baracche Verdi bázisközösség által a Piazza dell’Isolottón szervezett előadás felvétele, 2007. május 13

A dal – írja Riccardo (az olasz és a francia leírásban jóval részletesebben, mint a magyarban) – az ő nagyapjáról is szól, akitől „98-asként” ugyanígy elrabolta ifjúságát a háború, az osztrák-magyar hadsereggel szemben az olasz Alpok lövészárkaiban töltött évek.

Viszonzásul én is elküldöm – 88-as – nagyapám dalát, amelyet ugyanazokban a hegyekben, csak a front másik oldalán énekeltek azokban az években. S ha már itt vagyunk, felrakom mellé másik – az orosz fronton szolgált – nagyapám nótáját is, amely annyira tetszett orosz barátainknak. Ahogy az olasz dal, úgy magyar párjai sem az ellenség gyűlöletéről, hanem az értelmetlen háborúban értelmetlenül elpazarolt életről szólnak.


Széles András: Kimegyek a doberdói harctérre. A Cseh Tamás - Péterdi Péter: Magyar katonadalok és énekek a XX. századból (2000) CD-ről.

Kimegyek a doberdói harctérre, feltekintek a csillagos nagy égre: Csillagos ég, merre van a magyar hazám, merre sirat engem az édesanyám?

Én Istenem, hol fogok én meghalni, hol fog az én piros vérem kifolyni? Olaszország közepébe lesz a sírom, édesanyám, arra kérem, ne sírjon.

Kátai Zoltán és a Hegedűs együttes: Esik az eső, ázik a heveder. Ugyanarról a CD-ről. Nagyapám változata azért ennél sokkal mélabúsabb volt, épp az volt a szép benne.

Esik az eső, ázik a heveder gyönge lábamat szorítja a kengyel bársony lekötő szorítja lovamat nehéz karabély nyomja a vállamat. Megjött a levél fekete pecséttel: megjött a muszka százezer emberrel kétszáz ágyúval áll a harc mezején így hát, jó anyám, elmasírozok én. Jön egy kapitány hófehér paripán fényes kard csillog annak az oldalán kardja megvillan, az ágyú mennydörög szép piros vérem a földre lecsöpög.