Ha nincs ló. Szamárkiállítás a berlini Egyiptomi Gyűjteményben

Anselm Turmeda mallorcai pap 1417-ben írta Disputa de l’ase, azaz A szamár disputája című munkáját, amelyben egy szamár és egy szerzetes folytatnak tudós vitát arról, vajon felsőbbrendű-e az ember az állatnál. A vitát a szerzetes nyeri a 19. argumentációban azzal az érvvel, hogy maga Isten is emberi, és nem állati formában kívánt megtestesülni.

A jámbor érv ellenére a munkát a spanyol inkvizíció 1583-ban, valószínűleg humorérzék híján, indexre tette. És maga Anselm atya is blöffölni látszik itt, hiszen már jó pár évvel korábban Tuniszba ment, hogy Abdallah at-Tarjuman, azaz Tolmács Abdullah néven iszlám hitre térjen, amely nem tartja megalapozottnak ezt az érvet.

De a szamár is visszavághatott volna, hogy ha Isten nem is az ő képét öltötte fel, de emberré válásának legdicsőbb képein, Krisztus születésénél és jeruzsálemi bevonulásánál mindig jelen van egy az ő fajtájából is.

A berlini Egyiptomi Gyűjtemény Einfach unentbehrlich. Der Esel in der antiken Welt (Egyszerűen nélkülözhetetlen. A szamár az antik világban) című mostani kiállításából pedig az is kiderül, hogy a szamár az ember emberré válásánál is jelen volt. Vagy legalábbis a civilizáció megalapozásánál. Egyiptomban már a Kr.e. 4. évezredben háziasították a szamarat (összehasonlításképpen: a lovat csak kétezer, a tevét háromezer évvel később), amely türelmes, kitartó és igénytelen teherhordóként a kor egyetlen szárazföldi fuvarozóeszközének számított. A magányos szamártól, amellyel a paraszt csépelni viszi a gabonát, a sok száz állatból álló szamárkaravánokig, amelyekkel a kereskedők a Sinai-félszigeten át Mezopotámiába vitték Egyiptom luxuscikkeit és elhozták az afgán hegyek ritka ásványait – mondhatni, a világkereskedelem pályája a szamarak hátán futott – számtalan formációban használták és ábrázolták.

A szamár talán legrégebbi ábrázolása a predinasztikus korból, a Kr.e. 4. évezredből

Egy ugyancsak korai ábrázolás egy Kr.e. 3200-3000 körüli sminkpalettán

Nagy betakarítási jelenetsor egy szakkarai sírból, Kr.e. 2400 k.

Nyomtató szamárnak…

Örömszamár egy tábori jeleneten, Kr.e. 1220 k.

Különös fuvar: gazellagidák egy ládában egy szamár hátán

A szamár nyugodt, türelmes és megbízható jószág. Gyakran lovasfogatok vagy lókaravánok mellett is alkalmaztak egyet-egyet, mert megnyugtató hatással volt a lovakra. Ugyanakkor nagyon autonóm, vagy ahogy gazdája mondaná, önfejű is: nógatásra sem megy bele olyan helyzetekbe, amelyeket nem lát át teljesen. Ennek köszönheti rossz sajtóját. A mindennapi részleteket is hűen ábrázoló egyiptomi képeken láthatjuk, amint bottal igyekeznek jobb belátásra téríteni, de azt is, ami sokkal célravezetőbb: hogy állát vagy fülét simogatva, vagy csikaját előtte terelve nyugtatják meg.

„A szamár nem csökönyösebb a lónál. Egyszerűen csak több időt ad neked átgondolni, mit csináltál rosszul.”

Szimbolikus használatában is ez a kettősség mutatkozik meg. Gyakran ábrázolják szamárfejjel Széth istent, Ozirisz gyilkosát, akinek otthona – a pusztaság és szavanna, amely a vadszamarak lakhelye is – egyszerre fenyegeti és védelmezi a termékeny Nílus-völgyet. A túlvilági őrök és védő szellemek között is gyakran vannak szamárfejűek. És mivel éjszaka szamár viszi a hátán a Napot vissza keletre, ezért gyakran ábrázolják a szkarabeusz formájú Nap-amulettek alsó, lapos részén is.

Széth isten balról a második egy Kr.e. 1280 körüli thébai asztronómiai mennyezeten

A sólyomként ábrázolt Hórusz, Ozirisz bosszúálló fia lecsap a szamárként ábrázolt Széthre, Kr.e. 332-313 k.

Két szamár, az elmúlt és az eljövendő nap jelképe, köztük az élet jelével, tartják a horizontot a szkarabeusszal ábrázolt Nap alatt

A Halottak könyvében az egyik próbatétel a Szamárfalóval való találkozás

Az egyiptomi sírokon a sírrablók ellen használt egyik gyakori átokformula, hogy „a szamár bassza meg a feleségét”. Olykor ezt plasztikusan is ábrázolták.

Mezopotámiában a szamarat olykor úgy is használták, mint a zsidók a bakkecskét bűnbaknak, amelyre a nép bűneit rakták és kihajtották a pusztába. A „bűnszamár” a közösséget gyötrő betegségeket és bajokat vitte ugyanígy messze. Ezt látjuk azokon a faragványokon, amelyeken Lamaštu lázdémont szamár viszi el egy csónakon, s amelyekről a budapesti Szépművészeti Múzeum mezopotámiai kiállításáról írva már bőven hoztam példákat. A mostani berlini kiállításon a Vorderasiatisches Museum Lamaštu-domborművét csak egy fotó képviseli. Elmosolyodom, mert tudom, hogy az eredeti épp Budapesten van kiállítva – igaz, ott nincs feltüntetve, honnan, mint ahogy itt sem, hogy hová lett az eredeti.

A szamár sajtója a római időkben romlik meg igazán, amikor pozitív szimbolikus tulajdonságait elfelejtve főleg ostobaságnak tekintett csökönyösségére koncentrálnak. Ezt látjuk Apuleius Aranyszamarában is, és ezt a kiállítást záró római kori egyiptomi szobrocskán, ahol egy szónokot ábrázolnak szamárfejjel, nyilvánvaló utalásképpen szellemi képességeire.

A szamárnak mint az ember egyik legrégibb, hűséges és szerény munkatársának képe az egyiptomi művészettel együtt a múlté lesz. Nagy szerencse, hogy a múlt őrzője, a múzeum szinte csupa olyan tárggyal emlékeztet erre a képre, amelyeket amúgy nem láthatunk az állandó kiállításon. 

Hétfő reggel Farafrában

Farafra oázisától nyugatra már csak homok van, a líbiai Nagy Homoktenger. Jócskán előre kell hatolni benne, minden út és útjelző tábla nélkül, hogy az élet jelére bukkanjon az ember. Az első líbiai település egy eleve vesztes kihívás a természettel szemben: Kufra mesterséges oázisa fosszilis vízkészletekre települt, amelyeket minden ésszerűségnek ellentmondó ütemben aknáznak ki. A beduin és a tuareg nomádok jól tudják: „Az emberek jönnek és mennek, a sivatag marad.” Farafra ellenben ősidők óta létezik, folyton az oázis szűkös lehetőségeihez igazítva életét.



Farafrában ma sem könnyű az élet. Igaz, az utóbbi években a Fehér Sivatag látogatói némi fellendülést hoztak az oázisba, a népesség egy kicsit gyarapodott, hétfőn reggel kilenckor már eléggé olyan benyomásunk van, mintha hétfőn reggel kilenc lenne. Farafrából, úgy tűnik, fokozatosan külváros lesz. Egy újabb külváros.

„Biztos vagyok benne, hogy a jövő elveszett valahol a nem-történeti múlt szemétkupacai
között, a tegnapi újságokban, a tudományos-fantasztikus filmek semmitmondó
reklámjaiban, elutasított álmaink hamis tükreiben. Az idő a metaforákat
dolgokká változtatja, s hűtőkamrákban halmozza fel őket, vagy
felsorakoztatja a külvárosok mennyei játszóterein.”

Robert Smithson. A tour of the monuments of Passaic, New Jersey (1967)

Exodus

Zsidók és keresztények egyaránt ezekben a napokban ünneplik a Kivonulást Egyiptomból a Vörös-tengeren át Keletre. A tengertől az ellenkező irányban, a Nyugati Sivatagban, az al-Kharga oázis szélén, Hibisz templomától, az Egyiptomban fennmaradt egyetlen perzsa templomtól mindössze másfél kilométerre fekszik az egyik legrégebbi keresztény nekropolisz, Bagawat.


A bagawati nagy temető maradványai a Guebel el-Teir gerincén terülnek el nyolc nagy tömbben. Valószínűleg már a Kr. u. 3. században temetkeztek ide, de akkor nőtt meg igazán, amikor al-Kharga oázis környékén nesztoriánus keresztény közösség telepedett le. Még a 8. századból is maradtak fenn sírépítmények.


Úgy tűnik, hogy Nesztoriosz (386-451), akit az efezusi zsinat 431-ben eretneknek ítélt és letett konstantinápolyi pátriárkai hivatalából, ugyancsak itt fejezte be hányattatott életét. A nomád blemmik betörésekor esett fogságba, amelyet valószínűleg nem élt túl. Itt temették el, Bagawatban.


Ne csodálkozzunk, hogy Nesztoriosz nem élte túl az inváziót. A blemmikről és Afrika e vidékének egyéb harcos népeiről már Plinius is ezt írta:

Némely szerzők a sivatagban helyezik el az atlaszokat, a közelükben a félig ember, félig állat aegipanusokat, továbbá a blemmiket, gamphasansokat, szatírokat és himantopusokat. Ha e szerzőknek hihetünk, az atlaszok minden emberi viselkedéstől elfajzottak. Még neveken sem szólítják egymást, s a felkelő és a lenyugvó napot szörnyű káromlásokkal illetik, mivel kárhozatos földjeikre és rájuk nézve. Álmokat sem látnak, miként a többi halandó. A trogloditák barlangokat vájnak maguknak, s ez a lakásuk, kígyók húsa az eledelük, és puszta sziszegés a beszédük, mert még a nyelv adományát is nélkülözik. A garamansok nem ismerik a házasság intézményét, és hol ezzel, hol azzal az asszonnyal állnak össze. Az augilák csakis az alvilág isteneit tisztelik. A gamphasansok meztelenül élnek, háborút nem ismernek, és senki idegennel nem tartanak kapcsolatot. A blemmikről úgy mondják, nincs fejük, s szájuk és szemeik a mellükön vannak. A szatírokban formájukon kívül semmi emberi sincs. Az aegipanusok épp olyanok, amilyennek közönségesen a képeken ábrázolják őket. * A himantopusok kacskalábúak, akik csúszva-mászva közlekednek. A pharusok a régi perzsák leszármazottai, akik elkísérték Herculest a Hesperidákra. Ezeken felül semmilyen említésre méltó nem jut eszembe Afrikáról. (Plinius, Historia naturalis, 5.44-46)

Bagawatban még két sírkápolnában láthatóak olyan freskók, amilyenek valamikor a legtöbbet díszítették. A minden bizonnyal fehérre festett stukkódíszek, amelyek valaha kívülről borították a téglafalakat, mára már mindegyikről lehámlottak. A két kápolna egyikét a boltozat freskóinak tárgyáról éppen Kivonulás-kápolnának, vagy manapság gyakran Pészah-kápolnának nevezik. Az egész temetőben viszonylag kevés a kifejezetten keresztény szimbólum, eltekintve az ankh-kereszttől, amelyet a koptok is átvettek.

„Kivonulás-kápolna. Az egész nekropolisz egyik legrégebbi kápolnája. Ősi freskói alapján,
amelyek az Ószövetség jeleneteit, keresztény témákat és különféle ankh-kereszteket
ábrázolnak, valószínűleg a 4. század első feléből való, és eleven képet ad
az abból a korból származó keresztény sírokról.”

A képek egérrel fölémenve kisebb, rákattintva nagyobb méretben látszanak. Az első
képeken Hibisz temploma, a lejjebbieken „a Béke-kápolna” néhány freskója látható