Hétfő reggel Farafrában

Farafra oázisától nyugatra már csak homok van, a líbiai Nagy Homoktenger. Jócskán előre kell hatolni benne, minden út és útjelző tábla nélkül, hogy az élet jelére bukkanjon az ember. Az első líbiai település egy eleve vesztes kihívás a természettel szemben: Kufra mesterséges oázisa fosszilis vízkészletekre települt, amelyeket minden ésszerűségnek ellentmondó ütemben aknáznak ki. A beduin és a tuareg nomádok jól tudják: „Az emberek jönnek és mennek, a sivatag marad.” Farafra ellenben ősidők óta létezik, folyton az oázis szűkös lehetőségeihez igazítva életét.



Farafrában ma sem könnyű az élet. Igaz, az utóbbi években a Fehér Sivatag látogatói némi fellendülést hoztak az oázisba, a népesség egy kicsit gyarapodott, hétfőn reggel kilenckor már eléggé olyan benyomásunk van, mintha hétfőn reggel kilenc lenne. Farafrából, úgy tűnik, fokozatosan külváros lesz. Egy újabb külváros.

„Biztos vagyok benne, hogy a jövő elveszett valahol a nem-történeti múlt szemétkupacai
között, a tegnapi újságokban, a tudományos-fantasztikus filmek semmitmondó
reklámjaiban, elutasított álmaink hamis tükreiben. Az idő a metaforákat
dolgokká változtatja, s hűtőkamrákban halmozza fel őket, vagy
felsorakoztatja a külvárosok mennyei játszóterein.”

Robert Smithson. A tour of the monuments of Passaic, New Jersey (1967)