Játék csontokkal

Gyerekkorunk Mallorcáján (s ez kisebb-nagyobb különbségekkel a többi szigetre is érvényes) két játékot játszottak csontokkal – kecske- vagy birka-sarokcsontokkal. Az egyik inkább a fiúk játéka volt, és „osset”-nek (csontjátéknak) vagy „tot”-nak („minden”-nek) hívták. Menorcán „marraquinca” volt a neve. Spanyolul többnyire „tabá”-nak hívják. A játék minden fajtája, ahogy illik, szigorú szabályokat követett. Így például a sarokcsontok mind a négy oldala más-más nevet viselt:

— „Rei” (király). Ez a leglaposabb oldal, kicsit emelkedő csúcsban végződik, mint egy cipő, vagy mintha csőre vagy orra volna.
— „Escorretja” (szíj). A „király”-lyal szemközti oldal, kis mélyedéssel.
— „Post” (tábla). A kicsit felpúposodó keskenyebbik oldal.
— „Cul” (segg). Az az oldal, amelyen csatorna halad át, a közepén mélyedéssel.

Volt egy ötödik lehetőség is, a legjobb, mert egyszersmind a leglehetetlenebb is: amikor a csont dobás után valamelyik hegyes végével állt meg, vagy az élére esett, és két oldalát mutatta. Ezt „tot”-nak („minden”) vagy „nèpel”-nek (?) hívták.

A játéknak számos változata volt, de alapvetően – mint bárhol másutt a világon – egyfajta kockajátékként űzték: a csontot feldobták, s amelyik oldalával felfelé esett, aszerint nyert vagy vesztett a játékos. Menorcán többnyire két csonttal játszották. Akinek „tot”-ot vagy „nèpel”-t sikerült dobnia, az mindent vitt.


De volt egy másik változata is, amelyet többen játszottak. Először minden játékosnak kiosztották a csont egy oldalának nevét. Az első menet tehát abból állt, hogy minden játékos megkapta annak az oldalnak a nevét, amelyet először dobott. Játék közben aztán időről időre nevet cseréltek. Aki a „király” szerepét játszotta, az döntötte el, hány ütést mérjenek a vesztesre, sőt hogy milyen erővel adják (erősen, gyengén, vagy „de pinyol” – igen erősen). Még a játék kezdete előtt megállapodtak a büntetés mértékében és erejében. A „király” bottal, mintegy jogarral a kezében játszott. A „szíj” feladata volt a büntetés végrehajtása, többnyire összetekert zsebkendővel vagy ronggyal, előtte megkérdezve: „quàntes mana el senyor rei?” (mennyit parancsol, király uram?) vagy „quàntes cimades?” (hány ütést?) Aki „cul”-t dobott, az büntetést kapott, aki „post”-ot, az megmenekült tőle. A szerencsés játékos, akinek „tot”-ot sikerült dobnia, egyszerre játszotta a „király” és a „szíj” szerepét, azt tehette, amit akart, büntethetett vagy megkegyelmezhetett… A játékot mindig a „marraquinca” tulajdonosa kezdte. Menorcán akire rákerült a sor, dobás előtt többnyire azt kántálta:

Marraquinca de bon os, fes tot i no facis post. Marraquinca de bon os, no facis cul ni facis post. Ai, bon Jesuset estimat, feis que tregui tot.

Jó csontból való „marraquinca”, dobjál tot-ot, ne dobj table-t. Jó csontból való „marraquinca”, ne dobj cul-t, ne dobj table-t. Ó szép kis Jézus, kérlek, tedd, hogy tot legyen.

Falusi játék volt ez, amely csak a 20. század elején került be a városi iskolák udvarába. A gyerekek többnyire húsvét után játszották, illetve az állatok levágása után, amikor könnyű volt csontot szerezni hozzá.

 

Ilyen volt az a Mallorca, amelyről beszélünk, 1964 körül, ahogyan egy Seat 600-ban
(a francóizmus nagy ikonjában) ülő turista látta.

A másik játék az, amelyről az előző bejegyzésben már oly hosszan beszéltünk. Mallorcán ez főleg a lányok játéka volt „jugar a pedretes”, „cinquetes” vagy „als ossets” (kavics, ötös, csontjáték) néven, de hívták „jugar al trempó”-nak vagy „joc dels pecos”-nak is. Egyaránt játszoták kavicsokkal, vagy – és ez volt az elegánsabb és közkedveltebb megoldás – öt juh-sarokcsonttal is. Alapvetően abból állt, hogy az egyik csontot feldobva össze kellett szedni a többit, de szabályai szinte végtelen változatosságúak voltak, még egyik faluról a másikra, sőt egyik iskoláról a másikra is. Néhány különféle módja az alábbi nevet viselte:

— „Passar farina” (liszt-szitálás), amikor a feldobott csont elkapása előtt a másik négyet meg kellett mozdítani.
— „Grenyar la pasta” (tésztadagasztás), amikor a csont elkapása előtt a másik négyet egyenként meg kellett fordítani.
— „Rossegall” (húzás), két követ szét kellett választani majd felkapni, míg a levegőben lévő vissza nem esett.
— „Pou” (kút), a visszaeső követ kutat formáló kézzel kellett elkapni.
— „Canti o non canti” (énekel vagy sem). Mielőtt a kő visszaesett volna, meg kellett mondani, hozzákoccan-e a kézben lévő többi kőhöz.

Olykor ötnél több kővel vagy csonttal játszották; olykor pedig barack vagy naspolya magjával is. Az egyes köveket „peco”-nak hívták, innen ered a „joc dels pecos” elnevezés. Azt találtuk, hogy hagyományosan csak nagyböjt idején játszották, minthogy csendes játék volt, nem járt énekléssel. Azt is írják, hogy az olyan játékok, amelynek során tárgyakat hajítanak az ég felé, esőcsináló rítusokat takarnak. Hagyományosan a kő elrejtésének is ez a célja: hogy odavonzza az esőt hozó szelet, amely annyira életfontosságú ezen a száraz szigeten.


Egy utolsó nyelvészeti részlet. Mint köztudott, Olaszországban, Szardínia nyugati partján van egy város, Alghero, l’Alguer, ahol katalánul beszélnek. A helyi katalán tájszólásban a kavicsot „ginquetá”-nak mondják. Ennek etimológiáját nem egyszerű kideríteni, de a legvalószínűbb hipotézis szerint a „cinquetes”-ből, azaz az öt kaviccsal űzött játékból ered.