Bernard DeCou 1931-es carszkoje szelói és peterhofi fotósorozatán egyaránt szerepelt egy-egy elbűvölő gyerekkocsi. Először arra figyeltem fel, milyen praktikus, és minden bizonnyal a gyerek számára is megnyugtató, hogy a magas alépítmény folytán a gyerek és a felnőtt arca szinte egy magasságban van. Aztán a bonyolult steampunk szerkezet ragadott meg, amelyet mintha egy etetőszékből, egy kerti talicskából és egy – pontosabban két – viktoriánus velocipédből állítottak volna össze.
Minthogy nem tudtam rájönni, vajon a korban általánosan elterjedt gyermekkocsiról vagy valamilyen speciális orosz találmányról van-e szó, keresni kezdtem a neten. És csakhamar sorjázni kezdtek a hasonló szerkezetek.
A belga Emilienne Reeth családja az 1914-es német támadás elől menekült Angliába.
Az „Albert-nap” a belga menekültek segélygyűjtő akciója volt, s így a
perambulator oldalán is Albert király képe látható (1915)
Az „Albert-nap” a belga menekültek segélygyűjtő akciója volt, s így a
perambulator oldalán is Albert király képe látható (1915)
És ha orosz fotó kapcsán vetődött fel a kérdés, úgy az orosz neten találtam rá a legtöbb választ is. Több más forrás mellett különösen informatív volt a Mirabella blogján közölt babakocsi-történet, Puzovok régi fotógyűjteménye, és Marinni blogja, amely több alkalommal is közölt már válogatást régi gyerekkocsik képeiből. Ezek nyomán rajzolódott ki a gyerekkocsi alábbi rövid története.
A mai gyerekkocsi történeti előzménye, mint neve is mutatja, a gyerekméretűre lekicsinyített lovaskocsi avagy hintó, ilyenformán:
Louis-Charles dauphin, a későbbi XVII. Lajos kecskefogatú gyermekkocsija Versailles-ban, a Kis Trianon kastélyban
Ezeket a kocsikat ló helyett valamilyen kisebb méretű állat húzta. Rendszerint kecske, ahogyan azt a legkorábbi ábrázolásokon is látjuk.
A kecskefogatú gyerekkocsi még a 19. század végén is elterjedt volt Európában és Amerikában egyaránt.
Kézenfekvő – merthogy a „nagyokéhoz” hasonló – megoldás volt kocsi elé a póniló vagy a kis méretű szamár. Az alábbi fogatot a southend-on-sea-i Whitaker fényképész használta tengerparti üdülőfotóinak kellékeként.
A szamár sem volt megvetett fogathúzó állat egyáltalán. Az utolsó orosz trónörökös, Alekszej cárevics is ilyet használt 1909-ben Carszkoje Szelóban:
A kutyafogat nemcsak északi vidékeken, hanem egész Európában is divatos volt, már a barokk kortól kezdve.
Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy kutyákat fuvarozásra is használtak, bár vezetőik gyakran ilyenkor is gyerekek voltak.
A kutya a fogat helyett a kocsiba is kerülhetett, ha akadt nála alkalmasabb vonóerő…
Olykor azonban egészen egzotikus igásállatokat fogtak a gyerekkocsi elé.
Struccfogatú kocsi. A 20. század elején sok állatkertben a kocsikázásból származó bevételből fedezték az állatok ellátását (1929)
Végül a kocsit emberi erővel is húzhatták – és itt kezdődik a voltaképpeni gyerekkocsi története.
Figyeljünk a húzták szóra. Az emberi erővel meghajtott gyerekkocsi története ugyanis két szakaszra oszlik. Az első szakaszban az anya vagy a dada éppúgy húzta a kocsit, mint az előbbi igavonók. Csak attól fogva kezdték tolni, hogy Charles Burton 1853-ban szabadalmaztatta a kézifogantyús gyerekkocsit. Ezt a két szakaszt tükrözi a gyerekkocsik kétféle angol elnevezése: baby carriage/buggy [=bricska] illetve pusher/pushchair.
A tolós korszakon belül is két szakasz volt: amikor a gyerek továbbra is előrefelé nézett, mint a hintóban, illetve amikor az anya felé fordult, hogy menet közben is kontaktusban legyen vele. Formája azonban még évtizedekig a hintó mintáját követte, azaz a gyereknek ülnie kellett benne, ami alkalmatlanná tette egészen kicsi csecsemők szállítására. Erre csak a század végétől nyílt lehetőség, amikor a babakocsikat hintó helyett bölcső formájúra kezdték építeni.
A gyermekkocsit olykor egyéb tárgyakkal is ötvözték. Például a kerekes etetőszékkel, amelyet már a 17. században is ismertek.
Ez a genealógia áll tehát a pétervári parkokban látott gyerekkocsik és viktoriánus társaik mögött, amelyek formájukat tekintve még valahol félúton vannak a kecske vagy póni vontatta kétkerekű fogat és az anya által tolt négykerekű babakocsi között. De 1931-ben, amikor ezek a fotók készültek, ilyen kocsit már rég nem használtak Angliában. Nagyon valószínű, hogy Oroszországban is csak a polgárság maradványaival együtt konzerválódtak ilyen hosszan, és velük együtt is tűntek el néhány éven belül, mint annyi más, amit DeCou még az utolsó pillanatban megörökített.
2 megjegyzés:
Most leltem rá erre:
XIII. sz.-i gyerekkocsik (és talicskák):
http://de.wikipedia.org/w/index.php?title=Datei:Modeles_brouettes.jpg&filetimestamp=20081029192824
Nagyon jók! Ilyen gyerektalicska később Brueghel-képeken is felbukkan. Valahogy majd ezeket is bele kell illeszteni a történeti sorba :)
Megjegyzés küldése