Bale!

Andreának, születésnapra

Bale. Sok nyelven jelent valami jót: perzsául igent, spanyolul okét (vö. latin valet), isztriai horvátul egy kétezer éves gyönyörű kisvárost, olasz lakói nyelvén Vallét, amelyet a római legionáriusok annak idején in valle alapítottak, egy völggyel beljebb a tengerparttól, a legfontosabb isztriai római kikötő, Pola védelmére a Karszt hegyeiből hisztérikusan támadó hiszterekkel szemben. A városka azóta felvette a kereszténységet, hol ellenállt, hol engedett az uszkok kalózok ostromának, megörökítette Casanova ittjártát egy emléktáblán, és valahogy elkerülte a foibe, a Tito partizánjai által karsztbarlangokba lőtt olasz lakosság rettenetét. Alapjában semmi se történt.

A középkori falak labirintusának közepén a Castel áll, az egykori római őrtoronyból lett középkori vár, körötte két gyűrűnyi római utcával, az egész nem lehet több száz méternél. Ahol a külső gyűrűből a Borgo, a külváros felé elágazik az út, ott áll a térképen 27-es számmal jelölt Szent Ilona templom, jellegzetes olasz gótikus kápolna, torony nélkül, háromszögű homlokzattal.


Hanem ezen az olasz kisvárosokban megszokott homlokzaton valami nagyon szokatlant látunk.


A kereszt és a hatágú csillag együttese számos útikönyvírót kergetett már reménytelen talmudi spekulációkba. Fehér György Isztriája, és az aranyszájú Szarka Sándor, az útikönyv-frázisok felülmúlhatatlan zsonglőre Horvát tengerpart-ja egyaránt szentül állítják, hogy az imaházat katolikusok és zsidók évszázadokon át közösen használták, innen a kettős jelzés.


Ezt azonban csak olyasvalaki állíthatja, aki személyesen nem használt már sem katolikus, sem zsidó imaházat. Túl azon, hogy a középkorban a keresztények többnyire még egyazon városban sem szívesen viselték el a zsidókat, hát még egyazon templomban, s a zsidók sem örömmel énekelték volna a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlenegy-et olyan helyen, ahol minden jelképben ennek káromlását látták, hogyan ünnepelhették volna például pészachot, amikor még a magánházakat is meg kell tisztítani minden erjedésre hajlamos gabonától, olyan helyen, ahol az oltáriszentségnek állandóan ott kell lennie a kenyér színe alatt?


Azonkívül a Jewish Encyclopedia szerint Baléban soha nem éltek zsidók. Az isztriai városi tanácsok öt helyen – Isolában, Piranóban, Rovignóban, Polában és Vegliában – engedélyezték egy-egy vagyonos család letelepedését pénzkölcsönzés céljára, ám a 17. századtól kezdve az isztriai polgárság által felállított „monti di pietà”, azaz zálogházak fokozatosan átvették a szerepüket, s ez a kevés számú zsidó is Triesztbe vonult vissza a félszigetről.


A Mazsikével bóklászunk a középkori város utcáin, le vagyunk nyűgözve ettől a kis ékszerdoboztól, és próbáljuk megfejteni a liturgikus talányt. A katedrálisban éppen mise kezdődne, de késik, mert én tartom fel a sekrestyében a papot. „Mit tud erről?” „Az az igazság, én nem vagyok idevalósi, a szomszéd városból járok át misézni. De nekem is feltűnt már. A hívek azt mondják, azért tették rá a Dávid-csillagot, mert Szent Ilona zsidó volt.” Elkéri az e-mail címemet, hogy utánajár, és értesít a megfejtésről.


E-mailt még nem kaptam, s nem volt szívem megmondani, hogy Szent Ilona császárné nem volt zsidó. Ha történetileg nem is helytálló, ha liturgikusan lehetetlen is a dolog, talán mégis jobb, ha a helyi lakosok szemében Jézus Krisztus és Szűz Mária mellett egy harmadik zsidó is erősíti a keresztények és zsidók összetartozását.

Három grácia

Ma a berlini Deutsches Historisches Museumban jártam, hogy megnézzem a nagy hírveréssel beharangozott első világháborús kiállítást. A kiállításra sok szót vesztegetni kár, amikor egy is leírja: unalmas. A pincében egyetlen nagy teremben, zaklatott installációval próbálják bemutatni az első világháború teljes történetét. A próbálkozás kudarcba fullad. Aki nem ismeri részletesen a világháború menetét, annak az egy-egy hadszíntér nevével jelzett boxokban hatásvadász módon – ach, wie schrecklich, der Krieg! – bemutatott tárgyakból egyáltalán nem áll össze egységes kép, aki pedig ismeri, az világosan látja a válogatás esetlegességét és közhelyességét. Nem is írtam volna róla, ha közvetlenül a kijárat előtt, a háború utáni fejleményeket tárgyaló boxban meg nem akad a szemem egy utolsó kiállítási tárgyon.


A jó méter széles bronz emléktábla valaha a horvát parlament épületét díszítette, ma a zágrábi Horvát Történeti Múzeum őrzi. Felirata szerint – „narodno vijeće na spomen proglašenja slobodne nezavisne države slovenaca hrvata i srba u hrvatskome saboru, XXIX. X. MCMXVIII.” – a nemzeti tanács emelte annak emlékére, hogy 1918. október 29-én a horvát parlamentben kikiáltották a szlovének, horvátok és szerbek szabad és független államát. A három népet megszemélyesítő három klasszikus öltözetű nőalak egymás kezét fogja. A bal- és jobboldali figura szabad kezével tartja Nagy-Horvátország és Nagy-Szerbia sokféle tartományból kompilált címerét. A középsőnek ugyan mindkét keze foglalt, ámde hogy ő se maradjon címer nélkül, a lába alá kap egyet.


Hogy a három délszláv testvérnép meg akarja ünnepelni egyesülését a horvát parlament falán, lelkük rajta, bár a gesztus őszintesége felől komoly kételyt ébreszt a permanens testvérháború, amelyet tollal és géppuskával azóta is vívnak egymás ellen. De hogy ez alkalomból szükségesnek látták aere perennius megörökíteni Magyarország (heraldikailag hibás) címerének megtiprását is, amellyel Horvátország az egész világháborút közös oldalon vívta végig, amelyet soha nem győzött le, hanem a békeszerződés rendelkezéséből szakadt el tőle, s amellyel nyolcszáz éven át perszonálunióban volt, közösen harcolva az oszmán birodalom és balkáni martalócai ellen, úgyhogy mintha itt a saját címerét és nyolcszáz évét taposná meg – az már az újonnan létrejött kelet-európai kisállamok patológiájának része, s egyben arra is magyarázat, hogy minden történelmi megfontoláson és szükségszerűségen túl hogyan válhatott annyira fájdalmassá az a békeszerződés, amelynek épp ma emlékezünk meg kilencvennegyedik évfordulójáról.

Ivo Kerdić, a szobrász, számos világháború utáni hazafias szobor és érme alkotója külföldi tanulmányútjain szemmel láthatóan alaposan megtanulta a római klasszicizmus alapelveit. Úgy tűnik azonban, hogy sem ő, sem megbízói nem hallottak a klasszikus Róma legfontosabb alapelvéről, amellyel évszázadokon át meg tudta őrizni és felvirágoztatni hódításait, s amelyet Vergilius mint az uralkodás művészetét négy szóban foglal össze az Aeneis híres 6.853 sorában:

parcere subiectis et debellare superbos

kímélni az alávetetteket és letörni a gőgösöket

Az elv második felét bőven volt alkalmuk megtanulni 1991 és 2001 között. Az első felét, úgy tűnik, nem tanulták meg soha.

Áttűnés: Európa északtól délig

Lemberg/Lwów (Galícia, egykor Monarchia, majd Lengyelország, aztán Szovjetunió, ma Ukrajna), 1900 körül, innen

Rovinj/Rovigno (Isztria, egykor Monarchia, majd Olaszország, aztán Jugoszlávia, ma Horvátország), 2014. május 25.

Az idő rétegei

Egykori vendéglősök egymást követő szellemfeliratai Abbáziában, a soknyelvű Monarchia egykori legelegánsabb üdülőhelyén. Ki tud többet róluk?

A századfordulón még villa suburbana (lásd nagyobban itt), ma a Veprinački put és ulica Joakima Rakovca sarkán.

És most nyomozzanak Önök!

Olvashattunk már a Wang folyón arról, hogy a második világháború végén a teljesen kétségbeesett, és már valóban a túlélésért küzdő nyilas hatalom milyen tájakra volt képes eljuttatni a magyar katonákat. Az alábbiakban pedig – reméljük, olvasóink közreműködésével is – a nyilas rendszer utolsó (?) nemzetközi protokolláris útjáról lebbenthetjük fel a fátylat.

A Hrvatski Slikopisni Tjednik, a Horvát Képes Hetihíradó volt 1941 és 1945 között a Független Horvát Állam filmhíradója. Ennek 166. száma rögtön az első képkockáin egy olyan találkozót mutat be, ahol Ante Pavelić, a Poglavnik egy nyilas egyenruhát viselő küldöttséget fogad, és egyiküket ki is tünteti.

Jobbra dr. Kemény Gábor külügyminiszter, vele szemben talán Ante Bilić budapesti követségi titkár.

A meglepő ebben a szimpla protokollhírben az, hogy a HST számozása alapján az eseménynek 1945 február végén – sőt inkább március elején kellett történnie. Akkor, amikor a nyilas uralom gyakorlatilag szervezetten már csak a Kisalföld északi részére korlátozódott. Ki volt a kitüntetett? Hogyan szervezték meg a zágrábi utazást a folyamatos harcoktól, légitámadásoktól sújtott két országon keresztül? E kérdések megfejtésében várjuk olvasóink segítségét.

Sajnos az interneten én ennek a filmhíradónak, a 166. számúnak csak egyetlen példányát találtam meg, amelyből az első 10 perc hangsávja hiányzik – úgy tapasztaltam, hogy ez a fennmaradt horvát híradóknál sajnos eléggé gyakori. Ha előkerülne teljes hangos kópia, az természetesen megoldaná ezt a kis történelmi rejtélyt, de addig is – nyomozzanak Önök!