Bergoglio listája

1976. március 24-én Argentínában a hadsereg magához ragadja a hatalmat. A szélsőbaloldali gerillaszervezetekkel való harc ürügyén diktatúrát vezetnek be, és tömegesen hurcolják el – „szippantják be”, ahogy a kortársak mondják – otthonukból, munkahelyükről, az utcáról, sőt a templomokból is mindazokat, akikre a gyanú legcsekélyebb árnyéka vetül, hogy nem értenek egyet a rendszerrel: diákokat, munkásokat, szakszervezeti tagokat, szociális munkásokat, a szegénynegyedekben dolgozó hitoktatókat és papokat, s mindezek hozzátartozóit. Az elhurcoltak túlnyomó többségét megkínozzák, majd repülőről az Atlanti-óceánba vetik. 1976 és 1983 között – míg csak a diktatúra bele nem bukik a dicstelen falklandi háborúba – harmincezerre becsülik az ilyen módon eltűntek, a desaparecidos számát.

Az argentin katolikus egyház vezetői, akik szintén tartottak a kommunista mozgalmak megerősödésétől, nem léptek fel határozottan az általuk kisebb rossznak, vagy éppenséggel a nemzet megmentőjének tekintett junta visszaéléseivel szemben. Ezért számos bírálat érte őket a diktatúra bukása után az újjáéledő argentin demokrácia részéről. A megbíráltak közé tartozott Jorge Mario Bergoglio is, aki ebben az időben szintén fontos pozíciót töltött be az argentin katolikus egyházban, mint a jezsuita rend argentin tartományfőnöke. Noha a diktatúra bűneit kivizsgáló bíróság több ízben is tisztázta őt a rendszerrel való együttműködés minden gyanújától, a sajtóban mindmáig napvilágot látnak olyan nyilatkozatok, amelyek szerint legalábbis erőteljesebben kiállhatott volna a rendszer üldözöttjei – közöttük a szegények között végzett munkájáért több hónapon át fogva tartott magyar jezsuita, Jálics Ferenc – mellett.

Ez a kép „Bergoglio megáldoztatja az argentin diktátort, Videla tábornokot” hamisított aláírással évekig a Bergoglio-ellenes sajtó egyik toposza volt. Noha már régen kimutatták, hogy a rajta szereplő pap nem Bergoglio, még ma is rendszeresen szerepel – igaz, már képaláírás nélkül – az őt támadó cikkek illusztrációjaként.

2013. március 13-án, amikor Jorge Mario Bergogliót Ferenc néven pápává választják, ezek a szemrehányások új erőre kapnak a nemzetközi sajtóban. Ez indítja arra Nello Scavót, az olasz Avvenire újságíróját, hogy nyomozásba fogjon: mi igaz a vádakból. S a Bergoglio egykori ismerősi körével készített részletes interjúk során megdöbbentő eredményre jut. Nemcsak hogy a jezsuita tartományfőnök nem asszisztált a diktatúrának, de széles körű titkos hálózatot kiépítve tömegével mentette meg mindazokat, politikai hovatartozásukra való tekintet nélkül, akiket a rendszer elhurcolással és halállal fenyegetett. Rendszerint a buenos airesi jezsuita rendházban adott menedéket számukra „lelkigyakorlat” ürügyén néhány napig, míg meg nem szervezte, hogy jezsuita kapcsolatai titokban Brazíliába juttassák őket, ahol a követségeken működő ismerősei európai vízumhoz juttatták őket.

A könyv címe – Bergoglio listája, amely nyolc másik nyelv után most az én fordításomban magyarul is megjelent az Akadémiai kiadónál – természetesen Schindler listájára utal. A magyar olvasó nyilván külön érdeklődéssel lapozza fel majd a Jálics Ferencről szóló fejezetet, minthogy a pápaválasztás óta a Dél-Amerika iránt egyébként érdektelen magyar sajtó is szívesen felmelegíti a nemzetközi sajtó sok éves konzervhíreit. A Horacio Verbitsky újságíró által a New York Times-tól az argentin Página 12-ig terjesztett – majd végül nyilvánosan visszavont – állítás szerint a tartományfőnök jelentette fel a gerillákkal való együttműködés vádjával a szegények között dolgozó két jezsuitát, Jálicsot és Orlando Yoriót, vagy egy későbbi, enyhített változat szerint csupán „megvonta védelmét” tőlük, így könnyítve meg a diktatúra dolgát. Ám Jálics e fejezetben egyértelműen kijelenti: „Yoriót és engem nem Bergoglio jelentett fel”, s a kilencvenes években nyilvános misét is koncelebrált Bergoglióval, hogy elhallgattassa a vádakat. Ezek szerint sikertelenül: a szenzációhajhász hírek mindig izgalmasabbak a valóságnál. Amely ebben az esetben, mint a fejezet részletesen dokumentálja, az volt, hogy Bergoglio személyesen járt közben, a jezsuita rend és a Vatikán nyomásával fenyegetőzve, a diktatúra képviselőinél, a két jezsuita szabadon bocsátása érdekében, ami végül is megtörtént. Elképesztő ritkaságként, hiszen a rendszerről köztudott volt, hogy tanút élve nem hagy, s akit egyszer beszippantott, többé elő nem kerül.

Nello a „Bergoglio listáján” szereplő sok száz túlélő közül csupán egy tucattal készült részletes interjúját közli e kötetben. Ám ennyiből is nyilvánvalóan kiderül, hogy Bergoglio a diktatúra idején, argentin tartományfőnökként is ugyanazt vallotta és cselekedte, mint pápává választása után: a szegények és üldözöttek oldalán állt.

Pápa a metrón

Fotó: María Elena Bergoglio

Az írás a Könyvjelző novemberi számába készült.

Jorge Mario Bergoglio buenos airesi érsek, a leendő Ferenc pápa, mint minden nap, a metrón utazik. Hová megy? A perifériára. Ez az egyik legfontosabb kulcsszava az Európa kiadónál most megjelenő kötetének, Az irgalom egyházá-nak (eredeti kiadása: La Chiesa della misericordia, szerk. Giuliano Vigini, 2014).

A periféria, vagy ahogy a magyar kiadásban fordítom, a peremvidék elsősorban a város peremét jelenti, „ahol szenvedés, magány, nyomorúság van”. Ide elmenni minden nap magától értődő kötelessége a buenos airesi érseknek éppúgy, mint bármely más kereszténynek. És nem azért, hogy meglegyen a mindennapi önelégültsége, egyfelől amiért ilyen áldozatot hozott, másfelől amiért nem olyan, mint azok, akikhez kiment. Hanem két olyan dolog miatt, amelynek jelentősége mintha háttérbe szorulna napjaink kereszténységében. Ezek a szolidaritás és a szabadság.

Hogy mi a szolidaritás, azt Ferenc egy egyszerű példával magyarázza meg. Éppen az ilyen egyszerű példák – amelyek tanulsága könnyen felfogható és nehezen elfelejthető – adják a kötetben összegyűjtött, az élőbeszéd ritmusát követő írások alapvető struktúráját:

„Amikor kimegyek gyóntatni – itt nem tudok, mert itt nem mehetek ki gyóntatni, de ez egy másik probléma –, szóval amikor az előző püspökségemben kimentem gyóntatni, és jött valaki, mindig feltettem a kérdést: »Ad alamizsnát?« »Igen, atyám!« »Nagyon jó, nagyon jó.« És ilyenkor még két kérdést feltettem: »Mondja, amikor alamizsnát ad, a szemébe néz annak, akinek adja?« »Ó, hát nem is tudom, még nem figyeltem meg.« A másik: »És amikor alamizsnát ad, megérinti annak kezét, akinek az alamizsnát adja, vagy csak odahajítja a pénzt?« Ez a lényeg: Krisztus teste, megérinteni Krisztus testét, életben tartani magunkban a fájdalmat a szegényekért. A szegénység számunkra, keresztények számára nem szociológiai vagy filozófiai vagy kulturális kategória: nem, hanem elsősorban teológiai kategória. Azt mondanám, az első számú kategória, mert a mi Istenünk, Isten Fia, amikor leszállt közénk, szegénnyé lett, hogy így haladjon végig velünk az úton.”

Ferenc számára nem az a legfontosabb, hogy „jótékonykodjunk”, hogy adjunk valamit, akár csupán alamizsnát a fölöslegünkből, akár ennél többet. Mindez még csak rólunk szól. Hanem hogy az embert lássuk abban, akinek adunk, hogy egyenrangú kapcsolatba lépjünk vele, sőt hálásak legyünk neki és érezzük megtisztelve magunkat, amiért kapcsolatba léphetünk vele, mert nálunk szegényebb lévén közelebb áll ahhoz a Krisztushoz, aki nem véletlenül akart éppen a szegények között megszületni és egész életét szegényen leélni.

A szolidaritásnak ebből az alapvető felfogásából pedig gyökeresen új világnézet következik:

„A »szolidaritás« kifejezést már jócskán elkoptatták, és gyakran rosszul értelmezik, de mindenképpen jóval többet jelent a nagylelkűség néhány szórványos megnyilvánulásánál. A szolidaritás olyan új mentalitás kialakítását követeli meg, amely közösségi fogalmakban gondolkodik, s amely előbbre helyezi a közösség minden tagjának életét, mint a javak néhányak által való kisajátítását. … A találkozás, a szolidaritás – ez a szó, amelyet ez a kultúra úgy elrejt, mintha valami csúnya szó volna –, a szolidaritás és testvériség teszi valóban emberivé civilizációnkat. … Ezért kell »átgondolnunk a szolidaritást«: nemcsak a legszegényebbek alapvető támogatásának, hanem az egész rendszer globális átgondolásának céljával, hogy új utakat keresve az alapvető emberi jogokkal, minden ember alapvető jogaival összhangban alakítsuk át és javítsuk meg azt.”


De a perifériára menni – s ebben az értelemben a peremvidék már nemcsak a város peremére, hanem saját létünk perifériáira is utal –, azt is jelenti, hogy vállaljuk a megszokottból való kilépést, az ismeretlennel, a váratlannal való találkozást. És cserébe megkapjuk a kreativitást és a szabadságot. Ferenc ezt Jónás történetének újraértelmezésével illusztrálja, s ezek a kreatív módon újraértelmezett bibliai helyek adják a kötet másik értékét:

„Jónás különösen érdekes figura a mi korunk, a változások és bizonytalanságok kora számára. Jónás hívő ember, aki nyugodt és rendezett életet él: ennélfogva kialakította a maga világos sémáit, s mindent és mindenkit e merev sémák alapján ítél meg. Mindent világosan lát, az az igazság. És mereven. Ezért amikor az Úr megszólítja őt, és azt mondja, menjen prédikálni Ninivébe, a nagy pogány városba, Jónás először hallatlanra veszi a dolgot. Méghogy ő oda menjen! Innen, ahol a teljes igazság birtokában van! Nem akaródzik neki… Ninive kívül esik sémáin, világa peremén van. Úgyhogy inkább kereket old. … Mire tanít minket ez a történet? Arra, hogy ne féljünk kilépni sémáinkból Isten követéséért, mert Isten mindig túl van a mi sémáinkon. … Félünk életünkben Isten meglepetéseitől! Márpedig Ő mindig meg fog lepni bennünket, mert ilyen az Úr.”

Vagy amikor a Jelenések könyvének egy sorát értelmezi át ugyanilyen váratlan módon, ugyanígy a szabadságra ösztönözve:

„Gondoljatok arra is, amit a Jelenések könyve ír, azt a nagyon szépet, hogy Jézus ott áll ajtónknál, és kopogtat, szólít minket, szólít, hogy beléphessen szívünkbe (vö. Jel 3,20). Ez a Jelenések könyvének értelme. Tegyétek fel magatoknak a kérdést: hányszor áll Jézus odabenn, azért kopogtatva, hogy kiléphessen, de mi nem engedjük kilépni, saját biztonságunk szeretete miatt, mert olyan gyakran zárkózunk mulandó struktúrákba, amelyek csak arra jók, hogy szolgává tegyenek bennünket, s nem Isten szabad fiaivá.”

Szolidaritás és közösség, szabadság és kreativitás, az újdonság elfogadása és öröme. Ez a néhány alapvető fogalom a tematikája a kötetben összegyűjtött írásoknak. Amelyeknek harmadik nagy értéke a hitelesség. Ferenc mint író nem a teológus, a tanító, a tekintély szerepét ölti magára, hanem úgy ír nekünk, mint metrón utazó a metrón utazóknak, arról a néhány dologról, amelyen a sok-sok megtett kilométer alatt gondolkodott, s amelyet meggyőződéssel állíthat. A legtöbb, amit egy író adhat.