Örmény tea Isztambulban

Nemrég írtunk az isztambuli Beyoglu negyed háború előtti hirdetéséről, amely háromfajta írással, görögül, örmény betűs törökül és franciául hirdette az azóta elenyészett Loucrezis bútorboltot. Most hasonlóra bukkantunk az Aranyszarv-öböl innenső partján is. Csupán egy sarokra a fűszerbazártól, a Vakif Hanı Sokaği és a Sultan Hamamı Caddesi sarkán eklektikus palota áll, amelynek az utcák hegyesszögű találkozásához igazodó sarka mint egy hajó orra hasít bele az egykori Deutsche Orientbank (újabb szellemfelirat!) íves homlokzata előtt kialakuló kis térbe.


A hajó pedig értékes rakományt hordoz. Az éles sarokra egymás alatt háromféle felirattal van felírva ugyanaz a hirdetés. Oszmán-törökül:

چای ایساقولیان

örmény betűkkel:

ԹԷՅ ԻՍԱԳՈԻԼԵԱՆ

és latin betűkkel:

THÉ ISSACOULIAN

Az első két írásmódból ítélhetően – lásd a múltkori poszt fonetikai részleteit – az örmény név legvalószínűbb átírása Isagoulyan, amelyet a harmadik átírás a századfordulós Isztambulban legelterjedtebb latin betűs nyelv, a francia szabályai szerint ad vissza.


Az épület a Pervititch-térképek szerint a 20. század első felében a Sadıkiye Hanı nevet viselte. Ma már nincs rajta felirat, s ilyen néven a neten sem lehet semmit találni róla. Ma gyerekruházati bolt működik benne. Nem tudni, hogy az Isagoulyan teát csupán hirdették-e vagy árulták is itt. De nem lehetetlen, hogy árulták is, hiszen itt, a fűszerbazár környékén voltak a csemegeüzletek, mint a bazár másik sarkán a kávépörkölő Yeni Han vagy Kurukahveci Han.

A szellemfeliratról a Painted Signs and Mosaics szájt is megemlékezik. A szerző szerint az örmény felirat valójában török nyelvű, ám a törökök nagy része a fonetikusan jól kezelhető örmény ábécét használta a bonyolult oszmán írás helyett a latin ábécé 1928-as bevezetéséig. Erről már a múltkori posztban is írtunk, s ott az örmény betűkkel valóban török szót adtak vissza. Itt viszont valószínűleg nem így áll a helyzet. Az örmény nevet ugyanis a T’EY szó előzi meg a török ÇAY helyett. Ez pedig csakis örményül lehet.

Érdekes etimológiai kisszínes, hogy a világ szinte minden nyelve a kínai 茶 kétféle hangzó változatának egyikét használja a teára. Akik hajón hozták Kínából, azok többnyire Fujianben rakodták be, mint a hollandok, s ők az ottani tê kiejtést terjesztették el Nyugat-Európában (kivéve a portugálokat, akik Macauban rakodták be, s az ottani chàh kiejtést vették át.) Akikhez pedig szárazföldön ért el a tea, azokhoz szükségszerűen a perzsák közvetítették a Selyemúton át, s ők az észak-kínai chá kiejtést toldották meg egy -yi végződéssel. Ezért mindenki, akihez így jutott el a tea, az oroszoktól a törökökön át az arabokig, a perzsa چای châyi valamilyen változatát használja. A WALS térképe plasztikusan mutatja be ezt, kékkel jelölve a tê, pirossal a chá vagy châyi leszármazottait. A térképen jól látszik, hogy a Kaukázus környéki piros tengerben az örmény az egyetlen dacos kék pont.

Vannak nyelvek, amelyek mindkét szót használják a teára. Olykor azért, mert két kultúra találkozásánál beszélik őket, olykor pedig valamilyen érdekes történelmi fordulat miatt, mint a marokkói arabban, ahol a fekete teát a szokásos šay-nak nevezik, de a friss zöld teát tay-nak, minthogy a két poszttal korábban említett I. Hasszan szultán alatt – amikor a kalózkodás még bevett iparág volt az országban – egy foglyul ejtett európai legénységet egy hajórakomány fujiani zöld teára cseréltek ki, s széles körben megtapasztalták az ízbeli különbséget.

A Language Log kommentárja szerint valójában az örmények is mindkét szót használják a teára, noha a szótár csak a tea változatot adja meg. A chay eredete ott érthető. De az óceánoktól sok ezer kilométerre honnan jön a tea?

Teaházi előadás a tea és ló útjáról

Még a tea és ló útját róttam, egyre magasabbra kapaszkodva Yünnan és Kelet-Tibet hegyei között, amikor császári futár ért utol, s követi megbízást adott át, hogy ha a nagy hegyeken túl a messzi napnyugatra érek, tartsak beszámolót utamról. A megbízásnak, vagyis a Zhao Zhou teaház meghívásának engedelmeskedve e hét pénteken, március 10-én, délután 5 és 7 között tartok előadást az útról és minden másról, amiről csak kérdeznek majd. A színhely a teaház budapesti, Lánchíd utca 5. szám alatti boltja, ahol azonban korlátozott a hely, úgyhogy a teaház „events”-honlapján, a március 10-i esemény mellett regisztrálni kell rá. Aki már nem fér be, azok számára hamarosan törzshelyünkön, a Selfie-ben is tartok előadást és útelőkészítőt novemberi dél-kínai utunkra.

Kenyér

A zsúfolt piacon megállás nélkül zajlik az élet. A vevők és eladók szakadatlan nyüzsgése és zsivaja légyfelhőként kavarog az álmosító délutáni hőségben. Kendős asszonyok furakodnak át a tömegen, harsány színekkel nyomott hosszú ruhákban, készséges mosolyuk arany fogak falát villantja elő. Hosszú felöltőt, hímzett négyszögű sapkát viselő köpcös férfiak kezüket hátuk mögött összefonva, gyanakvó szemmel, jól begyakorolt közönnyel tanulmányozzák az árukat, készen rá, hogy a legcsekélyebb engedményért is a végsőkig alkudozzanak.

Fiatal fiúk, többségük még gyerek, felügyelik a hosszú asztalokat az ismeretlen eredetű kazetták sokaságával, bennük címke helyett fénymásolt listák. Más fiúk hűsítőt árulnak, helyben csepegtetve a szódavízbe a színes szirupot. A hentespultok a frissen vágott állatok vérétől bűzlenek a hőségben, miközben a vásárlók már az árut vizsgálják, egy-egy jobb darabot követelve a pénzükért.

Megállás nélkül, kivéve a teaházakban, ahová az emberek az árnyékba húzódnak, többnyire szőnyeggel leterített dobogóra, alacsony asztalka mellé, vagy néhol már nyugati asztalhoz, székre. Előttük egy-egy csésze tea – zöldet, feketét? tejjel vagy anélkül? –, tálcán nádcukor kicsi aranyrögei. A tea szinte mindig egyszerű, ovális kannában, amelyet a vidék legfőbb bevételi forrása, kék, fehér, arany színekkel stilizált gyapotvirágok díszítenek.

Megrendeljük a teát – зелёный с молоком, пожалуйста –, és végigtekintünk az úton, amelyet megtettünk idáig, a világ tengerektől legmesszebb fekvő pontjáig, Andizsonig, a termékeny és mesés Fergana-völgyben, Kelet-Üzbegisztánban. Az idegen itt mindig szem előtt van, nem vegyülhet el a tömegben. Amerre járunk, tekintetek sokasága követ minket, olykor bizalmatlanul, máskor kíváncsian vagy meglepetten, mintha azon töprengenének, miért jöttünk minden hely közül éppen ebbe a zugába a világnak.

Lassan isszuk a teát, néhány perc pihenőt engedélyezünk a gyaloglástól megdagadt bokánknak, és figyeljük, ahogy a fiatal pékinasok mesterük felügyeletével egymás után helyezik a tésztagombócokat a hagyományos verem-kemencébe, hogy hamarosan friss kenyérként kínálják őket a hosszú asztalon.

Pápább a pápánál

Az Oroszláncsúcs (狮峰 Shifeng) teaültetvényei a Sárkánykút (龙井 Longjing) faluja körüli teavidéken, a Nyugati-tó mellett. Forrás itt, Google-térképpel

De nem azért tartunk mi instant teaszakértőt a háznál, hogy ne sietne habozás nélkül a kulturális forradalom során teakultúráját vesztett testvéri kínai nép segítségére. He Panhoz írott nyílt levelét itt olvashatják mindazok a blogunkat látogató fiatal irodalmárok, akikben a tegnapi bejegyzés után még bármilyen megválaszolatlan kérdés maradt a korai szedésű sárkánykúti Oroszláncsúcs teával kapcsolatban.

Így nézett ki idén egy korai szedésű sárkánykúti Oroszláncsúcs tea, közvetlenül szedés előtt, a kínai finetea.cn teás blog erről szóló beszámolójában.

Illusztrált beszámoló az őszi sárkánykúti Oroszláncsúcs helyszíni kóstolójáról a longjingi teaházból egy másik teásblogról, amely már címében is hangsúlyozottan „nem-szakértő teakedvelőnek” (不是茶家却爱茶) nevezi magát

A mondott longjingi teaház cégére („Teázó Longjing kapujához”)

Longjing kapuja, egy longjingi ünnepségről szóló beszámolóból

龙井 Longjing, a Sárkány-kút egy Nyugati-tóról szóló útleírásból

A tea útja

Gyuri akkoriban a Dohány utcai zsinagógában orgonált, így jutott hozzá egy üveg kóser szilvapálinkához, ami ritka kincs volt még akkor, boltban nem is hallottak ilyenről. Mire apránként a végére jutottunk, legszívesebben kezdtük volna elölről. A vágyat tett követte, s az üveget odahaza főzött hullottszilva-pálinkával megtöltve újradugaszoltuk, a spanyolviaszt – akkoriban még azzal zárták le a kóser szilvát! – egy tízagorotos érme menórás oldalával lepecsételtük, így adtuk fel a húsvéti asztalra. A család cuppogott, a szemek áhítatosan forogtak, sőt Bandi még azt is kijelentette, hogy „ez nem olyan, mint a Mama élesztős pálinkája.” Csak sógorunk hümmögött, hogy ő igazából nem érez különbséget.

Mintha ezt a kamaszkori képet látnám újra Liu Xüelin Teázás szakértővel című karcolatában, a most megjelent Huszadik századi kínai novellák-ban. A járási vébé propagandaosztályának vezetője egy csomag elsőrangú sárkánykúti teával tér haza hangzhoui kiküldetéséből. Összegyűlnek kóstolóra a helyi notabilitások, a művelődési ház igazgatója, a vendégház gondnoka, a művelődési ház faluról jött fiatal irodalmára („aki voltaképpen nem tartozott a baráti körbe, de a házigazda nagyra tartotta, mert a tartományi lap már közölte egy elbeszélését”), a tea-ceremóniát a járási kulturális hivatal igazgatója vezeti. Már a szobába lépve kiveszi a forró vizes kancsót a házigazda kezéből:

Az osztályvezető elvtárs, úgy látszik, nem ért hozzá, hogyan kell teát forrázni. – Szívott egyet cigarettáján, lassan kiengedte a füstöt, majd cigarettát tartó kezét a hamutartó felé nyújtotta. – Sokféle tea van, forrázásuk módja is más és más. Ha veres teát, fekete teát, kiváltképpen pedig ha préselt teát készítünk, azok csak lobogóan forró vízzel adják ki illatukat, zamatukat. Zöld teával azonban nem lehet így bánni. Az Oroszláncsúcs korai szedés a legkiválóbb sárkánykúti teafajta, csupa zsenge rügy és fiatal levélke, azt csak olyan hetvenfokos vízzel szabad forrázni.

A hallgatóság áhítatától kísérve oldalakon át értekezik még a víz eredetéről („Sárkánykúti teához vizet a Tigrisugrás-forrásból!”), a kanna minőségéről („a tea úgy adja ki igazán az ízét, ha yixingi cserépkannában forrázzák le”), a teák fajtájáról és összetételéről, mígnem eljut oda, hogy belekortyoljon a teába.

Nemhiába nagy a híre! Ilyen tiszta zamatú teát életemben nem ittam! – A szakértő hirtelen előrehajolt, szeme tágra nyílt. Boldog izgalom áradt belőle, mintha egy régi barátját látta volna viszont, mint egy szerelmes ifjúból az első légyotton, fiatal költőből első verse megjelenésekor, vagy a játékosból, amint besöpri a váratlan nyereséget. – Nem hiába nagy a híre! – ismételte meg.

– A zöld tea más, mint a többi! Nincs sem fermentálva, sem illatosítva. Jelessége maguknak a leveleknek természet adta, tiszta zamatából származik. – He Pan lassan szürcsölte a teát, ízlelgetve nyelte. – Az ilyen kiváló minőségű zöld teának a tiszta aromája… még a poharat a szánkhoz se vettük, s máris szétárad a tüdőnkben. Aztán, miután belekóstoltunk, az aroma leszáll a gyomorba, ha meg lenyeltük, lement a torkunkon kisvártatva szétárad a bensőnkben, átöblögeti, úgyhogy eltelünk zamatával. Utána lassan, lassan felszáll bensőnkben. Erre mondják, hogy úgy betelünk az ízével, hogy még másnap is érezzük.

A társaság megilletődötten hallgatta. Varázsos szavak gyöngysora, felülmúlhatatlan tökély áradt belőlük. Persze aki nem a három folyó vidékének tavaszi teáját itta, az aligha tudja értékelni a Teakánon fennköltségét.

A faluról jött fiatal irodalmár is igyekszik felzárkózni kiművelt barátaihoz, azt érezni, amit ők, de valami nem stimmel.

Nem érzett semmi olyasmit, amiről He Pan beszélt… hogy az aromája szétáradt volna a tüdejében, meg hogy betelne az ízével… ellenkezőleg! Kissé kesernyésnek, összehúzó ízűnek találta, s a hazai fűzfalevél-tea jutott eszébe róla. Igen, épp ilyen volt az íze. Felemelte poharát és alaposabban szemügyre vette – bizony, a benne úszkáló levélkék, rügyecskék közt nem egy ugyancsak hajazott a fűzfalevelekre. Gyanúja megerősödött.

Osztályvezető elvtárs – emelte fel poharát az ifjú irodalmár – ez a tea kesernyés, húzós ízű, sok vékonyka, hosszúkás levél van benne. Alighanem fűzfalevelet kevertek bele.

Mintha bomba robbant volna. A többiek döbbenten néznek, aztán kitör a kacagás, és He Pan hosszan leckézteti a Teakánonból az ifjú irodalmárt, aki

rettenetesen szégyellte tudatlanságát, hogy olyasmikről van szó, amikről ő még csak nem is hallott. Ugyan mihez is ért ő? Legfeljebb a tea levelét tudja megkülönböztetni a fűzfáétól.

Végül a társaság hazafelé indul. Az igazgató hátramarad, hogy bevárja az utolsónak távozó He Pant, aztán odasúgja neki:

– Bennem azért maradt némi kétség, testvér. Végül is valódi volt a tea?

– Áhhh! – hangzott a fölényes, ám suttogva ejtett válasz. Én rögtön tudtam, hogy hamisítvány. Az Oroszláncsúcs korai szedés megszerezhetetlen, méghozzá ebben a csomagolásban! Árusnál, piacon végképp nem kapható!

– De hát akkor… – döbbent meg Tian Xueli igazgató.

– És ha megmondom? Hagyjam, hogy az osztályvezető elvtárs elveszítse az arcát?

A számos nyilvánvaló tanulság mellett – például hogy kínai számára, mint már írtuk, az „arc elvesztése” az elképzelhető legnagyobb csapás – a történet egy kevésbé nyilvánvalóval, de annál lehangolóbbal is szolgál. A szakértő által előadott bölcsességek ugyanis csupa olyan trivialitások, amelyeket egy nyugati tea-kézikönyv az első fejezetben hoz. S hogy ezeket bölcsességként prezentálhatja, az jelzi azt a hatalmas kulturális lepusztulást, amelyet Kínát járva minden más téren is lépten-nyomon tapasztal az ember. És amiről ennek a novelláskötetnek szinte minden írása is beszámol.

Ezt azonban fönségesen teszik. A kötet bőséges – huszonhét szerző, több is első alkalommal magyarul – és reprezentatív válogatás, közte néhány olyan nagyon kínai, sok ürességgel megrajzolt finom remekmű, mint az Egy nap Chen Cuntól, a Mestertolvajok és nagy rablók Xu Xutól, az Öreg Xing és a kutyája Zhang Xianliangtól vagy a Horgászbotot veszek öregapámnak Gao Xingjiantól, akinek Nobel-díjas regényét, a Lélek-hegy-et ugyancsak a Noran kiadó adta ki. Kalmár Évának pedig, aki a kötetet összeállította, a fordításai is csodálatosak. Ezt az értékeli igazán, aki tudja, hogy a kínairól való fordításban mennyivel inkább előtérbe kerül a fordító személyisége és egyéni nyelvi megoldásai, mint amikor európai nyelvről fordít az ember. Ez a gyűjtemény, úgy érzem, sok szempontból új korszakot nyit a kínai irodalom magyar recepciójában. Az idő majd megmondja, jól éreztem-e.

Tian Yun teás képeiből

A tea útja

A hangzhoui Nyugati Tó, amelyről Zhang Dai regényét, A Nyugati Tó álombéli keresésé-t írta

Egy teáskannával a kínai akárhol is boldog tud lenni.
(Lin Yutang)

Tegnap, a Lin Yutang-idézetet keresve húsz év után újra végiglapoztam a Mi kínaiak-at. Újra gyönyörködtem kellemes, csevegő stílusában, és újra elámultam azon, milyen könnyedén fordítja a nyugati kultúra nyelvére – persze a két háború közötti, elmúlt kultúra nyelvére, amely ma már szintén fordításra szorul – saját kínai világát. De ez a húsz év kellett hozzá, hogy azt is lássam: azokat az irodalmi, művészeti, történelmi példákat, amelyeket látszólag véletlenszerűen idéz hol innen, hol onnan, mintha épp csak eszébe jutna, valójában a legjelentősebbek közül választja ki gondosan, s csevegés közben a kínai kultúra reprezentatív szemelvénygyűjteményével ajándékozza meg az olvasót.

Amikor például a teázás fontosságát akarja illusztrálni, a régi irodalom leghíresebb tea-történetét idézi a Ming-kor legnagyobb írójától, Zhang Dai (1597-1689) Álmok és emlékek Tao Anról című művéből. A történet olyan szép, hogy nekem is muszáj idéznem Benedek Marcell Lin Yutang-fordításából. Már csak azért is, hátha Gyuri a hosszú útról hazatérve ihletet kap tőle A Két Sheng Szerelmesének folytatásához.

Chou Molung gyakran beszélt nekem lelkesedve Min Wenshui teájáról. Egy bizonyos esztendő [1638] szeptemberében elmentem a városába, s megérkezve meglátogattam őt a Baracklevél-komp közelében. Délután volt már, s Wenshui nem volt otthon. Későn került haza, és öreg embernek találtam. Éppen belekezdtünk a beszélgetésbe, amikor hirtelen fölállt, azt mondta, hogy a botját elhagyta valahol, s újra elment. Én erősen elhatároztam, hogy nem szalasztom el ezt az alkalmat a beszélgetésre, hát megvártam. Nagy sokára visszajött, este volt már, rám bámult, és így szólt: „Még mindig itt vagy? Miért kerestél?” Azt feleltem: „Régóta hallom már a nevedet, s elhatároztam, hogy még ma együtt iszom veled, mielőtt elmegyek.” Wenshuinak tetszett a dolog, s fölkelt, hogy maga készítse el a teát. Csodálatosan hamar elkészült vele. Aztán bevezetett egy szobába, ahol minden tiszta és rendes volt, s több mint tízféle Chingch’i kannát és Hsüanyao- meg Ch’engyao-féle teáscsészét láttam, valamennyi igen ritka és értékes volt. A lámpa világánál észrevettem, hogy a tea színét nem lehet megkülönböztetni a csészék színétől, de orromat csudálatos illat ütötte meg, boldognak éreztem magam. „Miféle tea ez?” – kérdeztem. „Langwan” – felelte Wenshui. Újra megkóstoltam, és így szóltam: – „Ne csalj meg. A készítés módja Langwan, de a tealevél nem.” – „Hát micsoda?” – kérdezte mosolyogva Wenshui. Újra megkóstoltam, és azt mondtam: „Miért hasonlít ez annyira a Lochieh teához?” Wenshuit egészen megdöbbentette a válaszom, és így szólt: „Csudálatos! Csudálatos!” „Miféle víz ez?” – kérdeztem. „Huich’üan” – felelte. „Ne ugrass” – mondtam újra. „Hogy lehetne olyan nagy távolságból idehozni a Huich’üan-vizet, s hogy maradhatna ilyen friss, amikor az úton összerázták?” Erre Wenshui azt mondta: „Most már nem próbállak többé megcsalni. Amikor Huich’üan-vízért megyek, kutat ások, s várok egy éjszakát, amíg friss víz szűrődik belé, s azt merítem ki. A korsó fenekére hegyi köveket rakok, s útközben csak a szél irányában vitorlázom, de evezni nem engedek. Így aztán a víz megőrzi az erejét. Szóval ez a víz még jobb, mint az eredeti Huich’üan-víz, nem is beszélve más források vizéről.” Újra felkiáltott: „Csudálatos! Csudálatos!” – s még mielőtt befejezte, újra kiment. Hamarosan másik kannával jött vissza, s kért, hogy kóstoljam meg. Azt mondtam: „Az illata erős, az íze nagyon enyhe. Ez bizonyosan tavaszi tea, az előbb pedig őszi teát ittunk.” Wenshui erre felkacagott, s kijelentette: „Hetvenéves vagyok már, de még ilyen teaismerővel, mint te, nem találkoztam.” Azóta nagy barátságban maradtunk.

Zhang Dai látta a Ming-dinasztia hanyatlását, és megélte annak pusztulását (1644), maga is elveszítve minden vagyonát. Életének a hangzhoui Nyugati Tó mellett eltöltött hátralévő több mint harminc éve alatt ezt az elveszített életet és világot teremtette újjá emlékekből és álmokból hatalmas családregény-folyamában, kétszázötven évvel Proust előtt. Különös, hogy akiket ma a régi kínai irodalom nagy alakjai közül a legmodernebbeknek érzünk, sokszor épp ilyen két korszak közötti pusztulás idején alkották meg remekműveiket, mint Li Yu, a Tang-dinasztia fogságban kivégzett utolsó császára, vagy Xin Qiji, az utolsó Song-császár ragyogó tehetségű tábornoka, akinek, mielőtt visszavonult volna remetének, Zrínyihez hasonlóan végig kellett néznie, ahogy a Jangcétől délre szorult, rettegő udvar megalázó, minden győzelmét megsemmisítő békét köt az általa tönkrevert barbárokkal. Zhang Dainak ezt a modernségét és álomszerűségét hangsúlyozza nemrégen megjelent életrajzában Jonathan Spence, aki jó érzékkel tapint rá az ilyen témákra: nagy sikerű korábbi könyvében például az „emlékezetnek” azt a „palotáját” festi le, amellyel a jezsuita Matteo Ricci szemléltette az európai mnemotechnika tudományát a nyugati vívmányok iránt fogékony, rendkívül művelt Kangxi császár számára (akinek életrajzát ugyancsak megírta), a Hu kérdésé-ben egy másik jezsuita 1722-ben Európába érkező, s az itt látottaktól megbolondult kínai szolgájának életét rekonstruálja fiktív napló formájában, míg az Isten kínai Fiá-ban a kereszténységet és a kínai népi vallásosságot vegyítő Taiping-felkelés által megalapított Új Jeruzsálemet mutatja be. Szeretnék majd ezekről a könyvekről is írni.

A tea útja

吃有吃道，茶有茶道 chī yŏu chīdào, chá yŏu chádào, az evést a maga módján s a teázást is a maga módján, avagy szó szerint: megvan az evésnek a maga útja, és megvan a teának is a maga útja. S ha az elsőre Bandi bátyámat, a szakácsok szakácsát ajánlanám kalauznak, úgy a másodikra föltétlenül Gyuri öcsémet, a dán királynő héber könyvtárosát és a jeruzsálemi vatikáni kórház orosz tolmácsát, a Dohány utcai zsinagóga, a jeruzsálemi domonkos kolostor és a koppenhágai katolikus templom örökösen kisebbségnek játszó orgonistáját és a legjobb ciszjordániai arab dzsesszzenekar zongoristáját, Sebastián de Covarrubias héber-spanyol etimológiáinak egyetlen megbízható szakértőjét és Artur Rubinstein legjobb magyar tanítványát, a vájtfülű gourmandot, nemzetközi hírű tea-szakértőt és rangos tea-folyóiratok ünnepelt házi szerzőjét, aki ezúton siet készségesen elénk ezen az úton, a mai napon megindítva A Két Sheng Szerelmese című teablogját. Hogy az a Két Sheng mi lenne, azt még nem árulja el, s mi is csak találgatni tudjuk beköszöntőjére írott viszontköszöntőnkben, de aki szorgalmasan figyelemmel kíséri tudósításait, az egészen biztosan megtudja majd a shuval, lüvel és you tayjal egyetemben.

Teanap

Kam, mint azt internetes teaboltjának beköszöntő fejtörője is mutatja, vidám és akkurátus ember. A csomagot, amelyben nem egészen két és fél kiló teát küldött Hongkongból, hetvenöt darab bélyegből gondosan kirakott mozaikszőnyeg teríti be mintegy második védőrétegként összesen háromszázkilenc hongkongi dollár, azaz nem egészen huszonöt euró értékben. Ötvenegy darab ötdolláros, húsz darab két dollár hatvan centes, sőt arra is ügyelt, hogy még a csomag aljára is kerüljön négy darab ötvencentes, mintegy beszegni a szőnyeget.


A teák minőségében azonban Kam nem ismer tréfát. Személyesen járja be áruért az egész Kína teavidékeit a szüreti naptárt követve, amelyet közzé is tesz lapján, részletes leírást mellékelve az egyes teák idei minőségéről és elkészítésük módjáról, például így:

2007 is a hot year, weather-wise. We are getting 30C temperature even in Oct. So Kam wasn't expecting good Autumn tea at all. First batch of 2007 Autumn TGY came out around mid Oct. but Kam found it very unimpressive. Then came the 2nd harvest. Kam test drank, and jumped out of joy through the roof!

(A 2007-es év hot, mármint időjárás szempontjából. Még októberben is 30 ºC fölött vagyunk. Ezért aztán Kam egyáltalán nem reménykedett jó őszi teában. A 2007-es őszi Tie Guan Yin tea első szürete október közepe táján került piacra, s Kam ezt rendkívül jelentéktelennek találta. Aztán jött a második szüret. Kam megkóstolta, és örömében lefejelte a mennyezetet!)

Ez a Tie Guan Yin oolong – azaz félig fermentált – tea az egyik sztenderd fajta, amelyet már évek óta nagy mennyiségben rendelünk Kamtól. Határozott, elegáns íze van, finom orchidea – mások szerint narancshéj – árnyalattal. A másik a jázmintea, amely ugyan nem tartozik a teabolondok kedvencei közé, de aki szereti az ilyet (például mi, bátran szembeszállva Gyuri ízlésterrorjával), annak nagyon megéri Kamtól rendelni, mert ezerszer illatosabb, mint bármi, amit Európában kapni. A harmadik fajta, amelyet most először próbáltunk ki, egy Qi Men Red, az egyetlen vörös tea, amely szerepel a tíz leghíresebb kínai tea listáján. Csodás íze van, mint a finom meleg tejnek vagy inkább madártejnek, talán egy kis csokival. Nagyon hasonlít ahhoz a kaspi-tengeri teához, amelyet Iránból hoztunk (és amelyről még írni fogok).


A negyedik kedvencünk a Dragon Well Before Rain. Ez egy könnyű, mégis erősen illatos zöld tea. Engem leginkább a néhány friss levelével együtt főzött zsenge kukorica levének illatára emlékeztet, amelyet gyerekkoromban nagyon szerettem. Most csak azért nem rendeltünk, mert a zöld tea annál jobb, minél frissebb, és mindjárt itt az új szüret. S mivel Kamnál a szállítás benne van a tea árában, nem jelent extra költséget, ha nem egyszerre rendelünk.

Mind a négy tea – mint ahogy az a jó teáktól minimálisan elvárható – legalább három-négy lefőzést kibír, a Qi Men még többet is. Ezért ezek a teák valójában jóval olcsóbbak, mint olcsóbbnak tűnő európai társaik. Vagy akár mint Kam olcsóbb teái.


Mindig nagy ünnep az a nap, amikor megérkezik az az évi teaszállítmány Kamtól. Idén még az is emeli az ünnep fényét, hogy két nappal később újabb csomag érkezik Jing Lu asszony kantoni (Guangzhou) internetes teaboltjából. Tőle először rendelünk teát, még nem tudjuk, milyen lesz. Majd tudósítunk. A csomagolás mindenképpen ígéretes.