Isztambul szellemei


A Kumbaracı yokuşu, vagyis Tüzér-lejtő a tenger felőli végén fut bele a mindig nyüzsgő İstiklal-sugárútba, nem messze a Passage Orientaltól, amelynek szecessziós stílusban épült kávézóját, a Café Lebont az isztambuli születésű francia építész, Alexandre Vallaury tervezte nem sokkal párizsi tanulmányaiból való hazatérése után. Az İstiklalról, az egykori Grand Rue de Péra-ról, Isztambul európai negyedének elegáns főutcájáról számos hasonló passzázs nyílt és egy részük nyílik még ma is a Galata-toronytól fel egészen a Taksimig.

Képeslap a Grande Rue de Péra-ról, innen

Ha azonban az ember a főutcáról nyíló kis utcákba és sikátorokba is bemerészkedik, a régi Isztambulnak, ennek a lassan száz éve eltűnt világnak más, elhanyagoltabb hírmondói is előbukkannak. A Kumbaracı-n, nem messze Miralem Halil Ağa 1729-ben kegyes adományként emelt kútjától, egy századfordulós ház emelkedik. Az İstiklal felől érkezve a kapualj bal oldalának francia nyelvű felirata tűnik fel először: „Fabrique et dépôt de meubles”, bútorgyár és lerakat. A kapualj jobb oldalán a felirat már olvashatatlanra kopott, az utcafront feliratai azonban még dacolnak az idővel, három nyelven és háromféle írással hirdetve az egykori tulajdonos portékáját.



Elsőre mind közül talán a bal oldali felirat a legérdekesebb. Az írás ugyan örmény, de a nyelv oszmán török: ՄԷՖՐՕՒՇԱԹ ՖԱՊՐԻՔԱՍԸ mefroišat fabrikası, mai helyesírással mefruşat fabrikası, „bútorgyár”. Mai szemnek meglepő, de egészen 1928-ig, a latinbetűs ábécé bevezetéséig az oszmán törököt gyakran írták örmény írással – például az első török regény, az Akabi története is így jelent meg –, amelyet könnyebb volt megtanulni és pontosabbnak is bizonyult a nyelv lejegyzésére, mint az egyébként használt, módosított perzsa-arab ábécé. Ez persze a nyelvhasználón is múlott, a bútorgyár feliratán rögtön két sajátosság is megfigyelhető: az egyik a ՄԷՖՐՕՒՇԱԹ mefroišat-ban – talán görög hatásra – az Ու u helyett álló ՕՒ oi, a másik pedig a ՖԱՊՐԻՔԱՍԸ fabrikası Ք k-ja, amely csak magas hangrendű magánhangzók előtt állhatna: mély hangrendűek előtt ennek majdnem pontosan a tükörképe, a szintén „k” hangértékű Գ-nak kellene szerepelnie (a különbség talán jobban érzékelhető az oszmánban használt megfelelőikkel: ك és ق‎).


A többi felirat már könnyebbnek bizonyul. Középen és jobb oldalt a tulajdonos neve olvasható franciául, illetve görögül: A. Loucrezis / A. ΛOUKPEZHΣ. A kettő között, a jobb oldali ablak alatt alig kivehetően görögül is szerepel a „bútorgyár” felirat: ΕΡΓOΣTAXION ΕΠIΠΛΩN. A bal oldali ablak alatt, ha volt is felirat valamikor, mára teljesen eltűnt, a piros, török-angol kétnyelvű graffiti már a modern kor terméke.

loucrezis1 loucrezis1 loucrezis1 loucrezis1 loucrezis1

Ahogy a feliratot eddig egyedüliként részletesebben ismertető Painted Signs and Mosaics blog is írja, Loucrezis láthatóan igyekezett a lehető legszélesebb helyi közönséget megszólítani: a Beyoğluban lakó európaiakat éppúgy (nem véletlen, hogy a főutca felől érkezve elsőként a francia nyelvű felirat olvasható), mint a helyi görög és örmény közösséget és talán egyúttal már a századfordulótól kezdve Anatóliából a Tophane-negyedbe fokozatosan beköltöző törököket is. Sajnos Loucrezis-ről vagy a bútorgyáráról a feliratokon kívül semmit nem tudni. A feliratról az interneten a Painted Signs and Mosaics már említett bejegyzése tudósít és ennek nyomán Étienne Copeaux francia történész említi egy illusztráció erejéig.

loucrezis2 loucrezis2 loucrezis2 loucrezis2 loucrezis2 loucrezis2 loucrezis2 loucrezis2 loucrezis2

Nem szerepel Loucrezis neve az isztambuli kereskedők és iparosok részletes almanachjában, az Annuaire oriental du commerce általam elérhető számaiban sem: 1891-ben és 1896/7-ben még, 1930-ban pedig már nem említik a bútorgyárosok névsorában, a vállalkozás tehát valamikor 1897 és 1930 között működhetett. Tulajdonosa talán még a húszas évek első felében elmenekült a deportálások árnyékában – amely az isztambuli görögséget kevésbé sújtotta, őket majd jó harminc évvel később üldözik el –, talán nem sokkal később meghalt és nem volt, aki továbbvigye a vállalkozást – annyi bizonyos, hogy az 1930-as Annuaire a görögországi városokban sem említ bútorgyárost ilyen névvel. De hát mi szüksége is lett volna a Pontoszból elüldözötteknek, még kevésbé a peloponnészosziaknak egy isztambuli görög bútorkereskedőre Athénban vagy Szalonikiben? Ami maradt, árnyékok árnyéka csupán, néhány szellemfelirat három nyelven és háromféle írással, egy, a tengernek futó szűk utcán, nem messze a mindig nyüzsgő İstiklaltól.


Nincsenek megjegyzések: