Bálnaölő Szent Rafael

Szent Rafael arkangyal ikonja a Kék-Nílus hídjánál álló kápolnán, 19. sz.

Írtam már, hogy a keresztény világ peremén, meglehetős elszigeteltségben élő etióp egyház ikonográfiája, azaz ábrázolásainak rendszere külön úton fejlődött, és sok olyan képi formulát alakított ki, amely apokrifnak számít a többi keresztény egyház számára.

Ilyen például a hét arkangyal hangsúlyos szerepe a templomok freskóin. A Tana-tavi etióp kolostortemplomok kör alakú faépítmények, amelyeken belül körbejárható, négyzet alaprajzú kőszentély áll. A szentély négy oldalán egy-egy kapu nyílik (pontosabban áll zárva a közönséges hívő előtt), s ezek ajtószárnyaira két-két arkangyal (az utolsóra a hetedik arkangyal és Szűz Mária) egész alakos figuráját festik.

Szent Rafael arkangyal (jobbra) az Ura Kidane Mihret kolostortemplom egyik kapuján. A nagy hal ledöfésének ellenpárja mindig egy másik tengeri jelenet, az átkelés a Vörös-tengeren, és a fáraó seregeinek vízbe pusztulása.

Ki tudja közülünk felsorolni a hét arkangyal nevét? Valószínűleg nem sokan. A Biblia ugyanis felekezettől függően csak két, illetve három nevet említ. Mikaelt, aki tüzes karddal taszítja le a lázadó angyalokat, és Gábrielt, aki kezében liliommal átadja Máriának az isteni üzenetet, mindenki ismeri. A katolikus Biblia pedig magában foglalja még Tóbiás könyvét is, amelyet a zsidó és protestáns Szentírás nem fogad el, minthogy héber eredetijét nem ismerték, csak görög változatban maradt fenn. Ebben egy harmadik arkangyal, Rafael kíséri el a fiatal Tóbiást Ninivéből Médföldre – Ekbatanába/Hamadanba, annak idején jelentős zsidó településre, Eszter királynő és Mordechaj későbbi temetkezőhelyére, hogy a mai purim-ünnephez is kapcsolódjunk.

Ugyanakkor, apokrif vagy sem, éppen ez a könyv az, amelyen az arkangyalok hetes száma alapul. Az utolsó részben az arkangyal felfedi magát: „Rafael vagyok, egy a hét angyal közül, aki mindig készen áll arra, hogy az Úr fölséges színe elé lépjen.” (Tób 12,15) A hét főangyal – a hét bolygó ura – elképzelését a zsidóság éppen akkor, az asszír-babiloni fogság idején vette át az őket körülvevő népektől – elsősorban a zoroasztriánus vallásból, ahol az ötlet először felmerült –, amikor Tóbiás története is játszódik. A jezidi kurdok ugyanebből a kultúrából őrizték meg a hét arkangyal kultuszát, amely miatt most az ISIS szélsőségesei mészárolják őket. A kultusz az első századokban a helyi kereszténység körében is népszerű volt, annyira, hogy a 363-as laodiceai zsinatnak (35. cikkely) külön meg kellett tiltania az angyalok imádását, és csupán tiszteletüket engedélyezni. A latin egyház ezt a három ismert nevű arkangyalra korlátozta, míg az orthodox egyház máig megőrizte a hét arkangyal tiszteletét, amelynek november 8-án külön ünnepet is szentel „az arkangyalok gyűlése” (Σύναξη τῶν Ἀρχαγγέλων), „Mihály arkangyal gyűlése” (Собор Архистратига Михаила), avagy „a testetlenek gyűlése” (Σύναξη τῶν Ἀσωμάτων) néven. Ezen a gyűlésen a hét, név szerint megjelölt arkangyal tart tanácsot az idők végezetén, közvetlenül az utolsó ítélet előtt.

Mihály arkangyal gyűlése. Orosz ikon, 19. sz., a hét arkangyal glóriájában neveikkel: Jegudiel, Uriel, Selaphiel, Barakhiel, Gabriel, Mikael, Rafael (utóbbi mellett a fiatal Tóbiás, kezében a hallal)

Az etióp ábrázolások között különösen figyelemreméltó Rafael alakja, aki mindig egy nagy halat döf át lándzsájával. Tóbiás könyvében az együtt vándorló Rafael és Tóbiás útközben a Tigrisből fognak ki egy hatalmas halat, amelynek szívét és máját később Asmoneus démon elűzésére, epéjét pedig Tóbiás apja, Tobit vak szemének meggyógyítására használják. Vélhetnénk, az etióp Rafael-képeken is Tóbiás könyvének halát látjuk. Különös azonban, hogy a hal mellett vagy a hal hátán mindig kis kápolnát látunk, benne imádkozó emberekkel. Mi lehet ez?


A választ egy etióp forrás adja meg. A 14. századi Synaxarium Aethiopicum, az etióp szentek ünnepek szerint rendezett életrajza szeptember 8-ára teszi Rafael arkangyal ünnepét, akiről többek között a következő csodás történetet beszéli el. Szent Teofil kopt pátriárka (385-412)

„…számos templomot épített, közöttük azt, amely egy szigeten állt Alexandria városán kívül, s amelyet a dicsőséges Rufaʿel (Rafael) arkangyalnak szenteltek. Ám miközben a hívek a templomban imádkoztak, lám, a templom falai remegni és repedezni és ingadozni kezdtek. S akkor látták, hogy a templom egy tengeri bálna hátára épült, amelyen nagy mennyiségű homok halmozódott fel. A bálna addig szilárdan állt egy helyben, és most a sátán indította mozgásnak, hogy elpusztíthassa a templomot. A hívek és az érsek pedig egy hangon kiáltottak fel és könyörögtek Krisztus Urunkhoz, s kérték a dicsőséges Rufaʿel arkangyal közbenjárását. S a legméltóságosabb Isten elküldte a dicsőséges Rufaʿel arkangyalt, aki megkönyörült az emberek fiain, s lándzsáját a bálnába döfte, mondván néki: „Isten parancsából maradj állva, s ne mozdulj helyedről”. S íme a bálna a helyén maradt és nem mozdult. És számos csodajel történt és sok beteg nyerte gyógyulását abban a templomban. S ez a templom fennmaradt mindaddig, amíg el nem jött a muszlimok uralma [641], mert akkor lerombolták, a bálna a mélybe süllyedt, helyét a tenger foglalta el, és sokan megfulladtak, akik ott laktak.”

A történetben két vándormotívumra ismerhetünk. Az egyik a nagy tengeri hal, amelyet szigetnek néznek, s kikötnek rajta, ám egy idő múlva alámerül a tengerbe. Legismertebb példáját a 6. századi ír Szent Brendan apát tengeri utazásaiban olvassuk, ahol az apát és társai éjszakára kikötnek egy szigeten. Amikor azonban reggel misét mondanak, majd tüzet raknak, a sziget a legnagyobb rémületükre megmozdul és lassan elúszik. A társak hanyatt-homlok menekülnek vissza a hajóra, s ott tudják meg Szent Brendantól:

„Isten az éj leple alatt egy szent látomás által felfedte nekem a titok nyitját. Nem sziget az, ahol voltunk, hanem egy hal, méghozzá az óceán halainak legkiválóbbika, amely mindig arra törekszik, hogy összeérintse a fejét a farkával, de hatalmas volta miatt ez nem sikerül neki. A neve Jasconius.”

Navigatio Sancti Brendani Abbatis. Szent Brendan apát tengeri utazása, 10. fejezet, fordította Majorossy Judit, 2001

Szent Brendan szigete, 1230-1240 k. British Library, Harley MS 4751, f. 69r.

A másik vándormotívum pedig a nagy hal / víziszörny legyőzése. Ez a történet gyakran szerepelt a különféle teremtéstörténetekben Mezopotámiában, ahol Tóbiás könyve is keletkezett: az istenség (Ninurta, Marduk, Hadad stb.) legyőzi a káosz őstengerében élő nagy halat / kígyót / sárkányt, s belőle teremti meg / rá alapozza a világot. Ezt a mítoszt a zsidók is átvették a babiloni fogság idején, s noha később a Teremtés könyvének elején olvasható kétféle teremtéstörténettel helyettesítették, nyomai megmaradtak a Bibliában: így Jób 40:25-32-ben, ahol Isten az egykori küzdelem felelevenítésével emlékezteti Jóbot az Ő nagyságára: „Ki tudod-e horoggal fogni a Leviatánt… köt-e szerződést veled, hogy fogadd szolgádul egyszer s mindenkorra?” vagy a 74. zsoltárban, amely Isten nagyságának illusztrálására röviden összefoglalja a teremtésmítoszt:

„Hatalmaddal a tengert megnyitottad, a vizekben összezúztad a sárkányok fejét. A Leviatánnak szétverted a fejét, s prédául adtad a tenger szörnyeinek. Te hívtad elő a forrást és patakot, elapasztottál ősi folyamokat. A tied a nappal, a tied az éj, te helyezted el a napot és a holdat. Te jelölted ki a föld határait, te alkottad a nyarat és a telet.” (Zsolt 74:13-17)

A Leviatánra alapozott teremtés a łańcuti haszid zsinagóga középpontjában (bimájának boltozatán), 18. sz. vége

Rafael etióp legendája nagy hasonlóságot mutat ezzel a teremtéstörténettel: az arkangyal Isten parancsára ledöfi a nagy halat, hogy szilárd alapjául szolgáljon Isten házának. Lehetséges, hogy az etióp hagyomány megőrzött valamit a zsidó mítoszból, amelyben talán éppúgy Rafael arkangyal végezte el Isten parancsára az ősi víziszörny leigázását, ahogy a lázadó angyalokat is Mikael veri ki az Ő nevében a mennyekből az alvilágba?

Emellett szól egy olyan motívum, amely mintegy véletlenül maradt benne Tóbiás könyvében. A „Tóbiás kutyája” néven ismert probléma legalábbis a hitviták kora óta izgatja a kommentátorok fantáziáját. Arról a kutyáról van szó, amely két ízben is minden előzmény és magyarázat nélkül tűnik fel egy-egy említés erejéig, majd tűnik el minden további szerep nélkül Tóbiás könyvében:

„Az ifjú meg az angyal útra kelt, a kutya meg ment utánuk.” (Tób 6:2)

„Meg is jöttek mind a ketten, a kutya meg ment utánuk.” (Tób 11:4)

Tóbiás és Rafael elindulnak, majd visszatérnek, s e két alkalommal a kutya is felbukkan mellettük. Jacob van Maerlant, Rijmbijbel. Utrecht, 1332, Michiel van der Borch miniatúrái

Naomi S. S. Jacobs elemzése (What about the dog? Tobit’s mysterious canine revisited, 2014) szerint a kutya egy részletesebb népi elbeszélésből maradt benne Tóbiás könyvében, amelyet – mint görög népnyelve is utal rá – egyfajta szórakoztató-tanító midrási történetként írhattak. Az eredeti elbeszélésben pedig éppúgy a nagy halat/víziszörnyet legyőző Rafael segítőtársa lehetett, ahogy a hasonló mítoszokban is a gonoszűző kutya segíti a víziszörnyet/sárkányt legyőző istenséget. A végső változatban is a hal-sztori két kulcspontján bukkan fel: a nagy hal kifogása előtt, illetve amikor Tóbiás és Rafael a hal epéjével meggyógyítják a vak Tobitot.

Elképzelhető tehát, hogy az etióp ikonográfia egyedülálló motívuma, a nagy halat ledöfő és rajta Isten házát szilárdan megalapozó Rafael arkangyal, éppúgy, ahogy a Kr. e. 3-2. században mezopotámiai vagy egyiptomi görög nyelvű zsidó diaszpórában keletkezett Tóbiás könyve, a legősibb „harmadik teremtéstörténet” emlékét őrizte meg a zsidó és keresztény vallás e két peremvidékén, ahol a Kr. e. 6-5. századi Júdeában megszerkesztett hivatalos Teremtés könyvének tekintélye még nem borította teljesen feledésbe az eredeti mítoszt.

Szent Rafael arkangyal (jobbra) az Azwa Mariam kolostortemplom egyik kapuján.

A halas jelenet amúgy is jól illik ide, a Tana-tó szigetein épült kolostorokba. A közel kéttucatnyi kolostor freskói szívesen nyúlnak vissza azokhoz a bibliai vagy apokrif jelenetekhez, ahol a szent szereplők halat fognak vagy halat esznek, ilyen módon megáldva és magasabb szférába emelve a szigetek lakóinak legfontosabb napi betevőjét.

Kösz a halakat

Mi maradna a képből, ha kivennénk belőle a nagy halat? Leginkább semmi: a szegényes halászkunyhó a balszélen és a kikötőváros a láthatáron, s közöttük a nyílt tengeröböl egy nagy, formátlan, üres homokzátonnyal. A táj szemmel láthatólag azért jött létre ebben a formában, hogy méltó kerete legyen a páratlan zsákmánynak, a Nagy Halnak, amelyet egy liliputi emberke hasít fel egy önmagánál jóval nagyobb késsel. A Hal gyomrából és szájából pedig – mintha a kés pengéje a torkát is átvágta volna – csak úgy dőlnek kifelé a nagy, iszamós hal-matrjoskák, amelyeket a Hal egészben nyelt le, s amelyek vagy közvetlenül lenyelés előtt, vagy már a Hal gyomrában további halakat igyekeztek lenyelni. A zsákmány vízbe hulló darabjait már várják, és azonnal elnyelik, mint halpiaci fókák, az ottani halak, sőt a levegőből is sóvár repülő hal érkezik a maga osztályrészéért. A zabálás paroxizmusa odáig fajult, hogy már a napvilágra kerülő kagylók is igyekeznek halakat felfalni, pedig természetes közegükben ezt kétszer is meggondolnák. A kép alján egy halászcsónakban az evezős mutatja a látványt kisfiának, ECCE, és legalul a dőlt betűs flamand nyelvű feliratban megosztja vele élete alapvető tapasztalatát: Nézd csak, fiam, régóta tudom, hogy a nagy halak megeszik a kis halakat. Ezt mondja a nagybetűs latin felirat is, csak veretesebben, hexameterben: „GRANDIBUS EXIGUI SUNT PISCES PISCIBUS ESCA” – étkéül szolgálnak a kis halak mind a nagyoknak. Sőt az 1557-es metszetnek egy jóval későbbi változata, amelyet az Antwerpenben 1620-70 között működő Jan Galle adott ki, még háromnyelvű magyarázatot is biggyeszt a kép fölé, hogy senki félre ne értse a metaforát: „A SZEGÉNYEK ELNYOMÁSA. A gazdagok hatalmuknál fogva elnyomnak benneteket. Jakab levele 2:6.”


Ha pedig a Hal – és persze az általa elnyelt nagy halak – ezt az alapvető igazságtalanságot illusztrálják, úgy lehetséges, hogy a gyomrát felhasító Kés, rajta a világ országalma formájú ábrázolásával, amilyet Krisztus szokott a kezében tartani az Utolsó Ítélet jelenetein, a végső igazságtételt jelképezi.


Kitől származik a kép? Az eredeti metszeten két felirat olvasható. Balra: „Hieronymus Bos. inventor”, és alatta: „PAME”, jobbra pedig: „COCK EXCU[DIT], 1557”, azaz hogy a rajz Hieronymus Boschtól van, és Cock metszette/nyomtatta 1557-ben. Egyik sem igaz. Cock metszőségét megcáfolja a PAME monogram, amely Pieter van der Heydent jelöli: ő volt Hieronymus Cock, a legnagyobb antwerpeni metszet-kiadó egyik állandó rézmetszője. Cock tehát nem mint mester, hanem mint kiadó büszkélkedett a metszet szerzőségével. De Boschnak is nehezen tulajdonítható az eredeti rajz. Hangulatában rokon vele, de hiányoznak róla a szokásos fantáziadús kompozit-szörnyek (kivéve a halászkunyhó előtti halat, amely két lábon igyekszik elsunnyogni zsákmányával).

A bécsi Albertina azonban őrzi a metszet előképéül szolgáló eredeti rajzot (ltsz. 7875). Ez pedig nem Bosch, hanem [idősebb Pieter] Bruegel szignóját viseli, egy évvel korábbi, 1556-os datálással. Ezen még h-val írja a nevét, de hamarosan elhagyja azt, csak fiai, ifjabb Pieter és idősebb Jan térnek majd vissza a Brueghel névformához.



És ugyancsak Bruegel használja ugyanezt a motívumot 1559-es „Németalföldi közmondások” képének egyik jeleneteként.


1556-ban az akkor még ifjú – talán harminc év körüli – Idősebb Pieter Bruegel csak nemrég tért haza itáliai tanulmányútjáról, ahol tökéletesítette rajztudását, és igen sok vázlatot készített, különösen a Németalföldön ismeretlen és vonzó hegyvidéki tájakról. Megélhetést keresett Antwerpenben, amely nemcsak a korabeli világ kereskedelmének, de műtárgypiacának is központja volt. 1540-ben itt nyílt meg az első állandó festmény- és metszetgaléria, amelyre a város háromszáz mestere szállította termékeit, s ezek olyan messze eljutottak, mint például az iszfaháni örmény székesegyház, amelynek falait antwerpeni bibliai metszetek után készült jelenetekkel díszítették. A város egyik legjobb üzleti érzékű műkereskedője, Hieronymus Cock 1548-ban nyitotta meg A négy égtájhoz (In de Vier Winden) címzett kiadóját, ahol ezerszámra nyomtatták az igen keresett metszeteket, s ezekhez égető szüksége volt világlátott, tehetséges előkép-rajzolókra. Ahogy a fiatal Bruegel megérkezett Itáliából, azonnal leszerződött vele (sőt talán már itáliai útját is részben ő támogatta), s innentől kezdve rendkívül sikeres metszetsorozatok sokaságát adták ki együtt, a Nagy tájképektől a Hét főbűn és hét erényig, amelyek mindkettejük hírnevét előmozdították.

Hans Vredemann de Vries, Antwerpeni utcakép, a jobb sarkon Hieronymus Cock kiadójával, s kapujában magával Cockkal, ahol 1560-ban ezt a metszetet is nyomtatták

Az antwerpeni műtárgypiacon egy ígéretes fiatal kezdőnek úgy lehetett érvényesülnie, ha az előző évtizedekben kialakult népszerű témák mestereként pozicionálta magát. Az 1500-as évek elejéig egyetlen fizetőképes téma létezett: az oltárkép, templomi vagy magánmegbízásra. A műtárgypiac és a gyűjtemények – Kunst- und Wunderkammer – 16. századi kialakulásával azonban újabb témák jelentek meg, amelyekre a gyűjtők szakosodtak: a tájképek, az egzotikus ábrázolások, a paraszti életképek és hasonlók. Az új témák között önálló ágazatot jelentettek a Bosch-utánzatok. Bosch izgató fantázia-lényei rendkívül népszerűek voltak, ám az ő eredeti képeit főként II. Fülöp spanyol király halmozta fel saját magángyűjteményében, s a piac pótlás után kiáltott. A pótlásra, Bosch-másolatok és Bosch stílusában készült képek termelésére igen sok festő szakosodott. Köztük volt Bruegel is, aki számos rajzot készített Bosch szörnyetegeivel, s ezeket Cock nagy haszonnal adta ki metszet formájában.

Bruegel, Szent Antal megkísértése, 1554. Ez a jelenet a Bosch-imitátorok egyik fő témája volt, mert a szent remetét megkísértő démonok bőséges ürügyet nyújtottak a jellegzetes boschi szörnyetegek ábrázolására.

Bruegel és Cock együttműködésének egyik legsikeresebb darabja a hét főbűnt, a hét erényt és az Utolsó Ítéletet ábrázoló metszetsorozat volt 1557-60-ban. A sikerhez nagyban hozzájárultak a boschi devilerie-k, ördögfiókák, amelyek a sorozat szinte minden lapját elárasztották: a bűnökét természetesen, de még az erényekét is, az általuk legyőzött démonok formájában.

Bruegel, Ira (Harag), 1558

Bruegel, Fortitudo (Erő), 1560

A bruges-i humanista Dominicus Lampsonius 1572-ben adta ki Cocknál a nagy németalföldi művészek portrégyűjteményét. Ekkorra Bruegel mint Bosch-imitátor hírneve már olyan nagy volt, hogy ezt írhatta róla: „Ő az új Hieronymus Bosch, aki ecsetjével imitálja és szemünk elé állítja a Mester elmés álmait, s oly nagy ügyességgel utánozza stílusát, hogy eközben túl is szárnyalja őt.” Innen ered Bruegel „második Bosch” jelzője, amely Lodovico Guicciardini Németalföld-leírásának jóvoltából Dél-Európában is elterjedt.

Az 1557-es halas metszeten Bruegel még nem alkalmazott ennyire jellegzetes Bosch-szörnyfigurákat. De a korabeli néző számára már az egymást lenyelő halak is Bosch védjegyének számítottak, aki gyakran ábrázolta ilyen formában a maga démonait. Érdekes egyébként, hogy a számos művészettörténeti utalással és abszurd képpel operáló Ruben Brandt, a gyűjtő (2018) filmben is többször előfordul a motívum. Aki még nem látta, nézze meg (aki pedig látta, nézze meg újra), és számolja össze, hányszor.

Bosch, Szent Antal megkísértése, 1501 k., részlet

Bosch, Háromkirályok, 1485-1500 k., részlet

Bosch, Gyönyörök kertje, 1490-1510 k., részlet

Bosch, A szénásszekér, 1516, részlet. Jobbra a két lábon járó hal Bruegel halas metszetéről

Bruegel, Az Utolsó Ítélet, 1558, részlet

Milorad Krstić, Ruben Brandt, a gyűjtő, 2018. Részlet a tokiói pop-art kiállítás epizódjából

1556-ban, amikor Brugel a halas metszet előképét rajzolta és szignálta, még csak egy ismeretlen ifjú tehetség volt, akinek Cock jóvoltából lehetett jövője (Cocknak pedig Bruegel jóvoltából profitja). Bosch viszont márka volt. Ezért dönthetett úgy Cock, hogy Boscht tünteti fel a metszeten „inventorként”. Ez a korban nem föltétlenül jelentette a fogyasztó megtévesztését. Pusztán műfaji megjelölés volt: ez „egy bosch”, vagy ha bővebben akarta volna megfogalmazni: „Bosch után tervezte kiadónk munkatársa”. A fogyasztó pedig, ha megvette, és megőrizte legalább tizenöt évig, amíg Bruegel is márka lett, már azzal büszkélkedhetett, hogy van neki egy boscha, amelyik egyszersmind bruegel.

Hogy a kép milyen karriert futott be a németalföldi fogyasztók körében, arra álljon itt egy hatvan évvel későbbi példa.


Az oldalfordított kép tanúsítja, hogy az eredeti Cock-féle metszetről másolták. De az általános társadalomkritikai él itt aktuálpolitikaivá köszörülődik. A Hal a „Barnevelsche Monster” feliratot viseli, amiből – valamint más részletekből – kikövetkeztethető, hogy a pamflet Johan van Oldenbarneveltnek, a németalföldi Egyesült Tartományok kancellárjának 1619-es kivégzését ünnepli.

Gilles-Lambert Godecharle: Johan van Oldebarnevelt (1549-1619), 1817. Brüsszel, Királyi Szépművészeti Múzeum

A kancellár, aki harminc éven át volt a szabad Németalföld legfőbb bírója, végül a kálvinizmus arminiánus irányzatának támogatójaként különbözött össze a németalföldi rendekkel, akik rávették Nassaui Móric herceg-kormányzót, hogy koncepciós perben elítéltesse és kivégeztesse őt – ahogy a képen a herceg vágja fel a „szörnyeteg” gyomrát „az igazságosság késével”. A „szörnyeteget” az „Oude Leer”, azaz az orthodox kálvinista tanítás döfi le szigonyával, s a horizonton a város felmagasodik és önálló vonásokat nyer, mint Utrecht, Oldenbarnevelt utolsó menedéke. Az utókor nagy államférfinak tartja Oldenbarneveltet, de harminc év alatt épp elég embert megbánthatott; ezek nevei olvashatók a gyomrából és torkából kicsusszanó halakon. Az igazság valakinek a szempontjából győzedelmeskedett. A kérdés csak az – ahogyan egykor egy kis haltól kérdezte a nagy hal, mielőtt lenyelte volna –, hogy mi az igazság.

Áttűnés: Európa északtól délig

Lemberg/Lwów (Galícia, egykor Monarchia, majd Lengyelország, aztán Szovjetunió, ma Ukrajna), 1900 körül, innen

Rovinj/Rovigno (Isztria, egykor Monarchia, majd Olaszország, aztán Jugoszlávia, ma Horvátország), 2014. május 25.

A nagy ho-ho-ho

Москва hozzászólása az előző bejegyzés angol változatához:

„…s azt tudod, ugye, mi történt, miután összekötötték a horgász csuklóját, hogy ne tudjon többet ekkorát lódítani?”

Studiolum: „Gondolom, onnantól kezve azt mutatta: »ilyen hosszú volt a legkisebb uszonya!«

Москва: „Majdnem… A két kezét úgy fordítva, mintha egy labdát akarna vele megfogni, azt mondja: »ÍÍLYEN nagy szemei voltak!« Az oroszban mára már bevett szólássá vált a minden határt meghaladó túlzásra: »с вооот такими глазами!«

Gyors képkereséssel sajnos nem találtam igazán jó illusztrációt, de itt van legalább ez a kép az előző sorozat folytatásaként:”

Hogy a kifejezés valóban mémmé vált, azt a sok ezer találat mellett az ilyenfajta képek is bizonyítják:

„ÍÍLYEN nagy hal! ÍÍLYEN nagy szemekkel!”

A nagy hal

Míg mi a Duna mentén tekerünk folyásiránnyal szemben, olvasóinkat sem akarjuk megfosztani a vizek örömeitől. Fjodor Telkov valahol Oroszországban arról kérdezi a horgászokat, mekkora volt életük legnagyobb fogása.