Hatodik alkalommal járok Máramarosban, s nemhogy megszokottá válna, de egyre gazdagabbnak és kimeríthetetlenebbnek tűnik a messze kitáruló párás hegyvidék, amelynek puha zöld lejtői leheveredni, elindulni, bennük elveszni hívnak, a fatemplomok és temetők, amelyeknek festményei és faragványai archaikus gyökerekből, keleti és nyugati ikonográfiából és túláradó helyi képzeletből összegyúrt bonyolult és lenyűgöző képi világot őriznek, a falvak fából épült labirintusai, s az emberek, akik csodálatra méltó energiával napról napra fenntartják a rájuk bízott kicsi világokat. Az út résztvevői által összeállított alábbi beszámolók és képek azt bizonyítják, nem csak rám van ilyen hatással ez a vidék.
Aki pedig a beszámolók végére érve érez hasonlóképpen – vagy aki eddig is így érzett, csak már nem volt hely a kisbuszban – azt ezúton hívom meg
augusztus 20-24 között a túra megismétlésére. Még az eddigieknél is gazdagabb tapasztalatokkal, merthogy én is kedvet kaptam rá, hogy előtte hetedik alkalommal társaság nélkül, hátizsákkal és gyalog járjam be a vidéket. Jelentkezés a
wang@studiolum.com címen; tudósítások hamarosan a Wang folyón.
Studiolum
Máramaros
Máramaros, Kárpátalja. Máramarossziget, Huszt, Nagyszőlős, Técső, Rahó. Apai családom patchwork helységnevei. Összegyűjtött családmorzsák. Szörnyű történetek, ki nem mondott szavak. Véletlen felismerések, tudatos keresgélések. És közben kisgyermekkorom hasonló helyszínein hasonló illat-, látvány-, színorgiák: a keszthelyi piacon paradicsomkupac, gombacsodák, Galic néni tejesbódéja, benne a kimért túró, sajt. Akár csak a máramarosszigeti piacon. A kert melletti szabad mezőn virágtenger. Belefeküdni nagyon jó volt! Most, itt, nem feküdtem le a fűre, már bánom! Keszthely környékén a hegyek, és a hegyeken túli lágy balaton-felvidéki táj összesimul képzeletemben a máramarosi hegyek lágy-zöld hullámaival. A valós emlékek a töredékekből épített, elképzelt múlttal.
D. Kati
Kékre, zöldre
Becsukom a szemem: kék falakra és fejfákra emlékezem, a voroneți kolostor és a szaploncai vidám temető mesebeli kékjeire. Óriási képregény a kolostor falán a végítélet, ha nem együtt olvasnánk, felét sem érteném. Minden lélek megméretik a mérlegen, de a nem ortodox hitűek sorba se álljanak, mert esélyük sincs. Csodálatos az alkotás, de komor és ijesztő az üzenete: nincs bocsánat. Kicsiny állóképek a vidám temető fejfáin eseménytelen életekről és tragikus halálokról, a feliratok a halott erényei mellett nem palástolják gyarlóságait sem. Naiv az ábrázolás, és megnyugtató az üzenete: bárki voltál, közénk tartozol, emlékezünk rád.
Kinyitom a szemem, jaj, itthon vagyok, gyorsan becsukom újra: zöld dombhajlatokra és rétekre emlékezem, Máramaros és Bukovina friss kaszálóinak haragoszöldjére és késődélutáni lankáinak aranyzöldjére. Végtelen a táj, itt nincs mérlegelés, itt nincs elmúlás. Örökké tudnám nézni.
R. Kati
A Sinistra körzet
„Egy tavaszi napon érkeztem (…) a Baba Rotunda-hágóra, onnan pillantottam meg először azokat a kevély ormokat, amelyek tövében később szinte elfelejtettem addigi életemet. A délután narancsos fényeiben hosszú, éles árnyékokkal a Sinistra medencéje terült elém. A völgy alján, a folyó kanyarulatai mentén füzes sötétlett, túlsó partján ritkás házsor kígyózott, a messzi napsütötte lejtőkön zsindelyfedelek csillogtak, leghátul, a fenyves fekete gallérja fölött villóztak a Pop Ivan és a Dobrin jeges tornyai.
A fenyvesből éppen csak kibukkanó bérc már a Pop Ivan gerincéhez tartozott, messzire el lehetett róla látni a határon túlra, a ruszin erdővidék egymást követő kék vonulataira. A legutolsó halmok mögül, talán már a róna messziségéből sötét füst emelkedett, az égbolt nagy részét keleten, mintha máris az éjszaka közelednék, lila függöny takarta. Ahogy a nap emelkedett, tompultak a távoli színek, s (…) a völgyek kiteltek a délután opálos fényeivel…”
(Bodor Ádám: Sinistra körzet)
Már úton voltunk, mikor egyszer csak rádöbbentem, hogy a Sinistra körzetbe utazunk. Azaz arra a valóságos helyre, amiből Bodor Ádámnál Sinistra körzet lett. De a valóságos helyen a Sinistra körzet nyomasztó, sötét világából semmit nem érzékeltem. Harmonikus, békés táj, nyitott, barátságos emberek. Van remény...?
Dorka
Nyár
Nyári utazás Európa vad vidékeire, sűrű erdőkbe, aranyló napfényre, vadvirágokkal telehintett mezőkre, suttogó patakokhoz. Egy hegyfalakkal körülzárt völgybe, amely mintha szándékosan különülne el attól a külvilágtól, ahol a ma uralkodik. Csak miután modern közlekedési eszközünk áttör a hágón, tárul fel előttünk ez az elrejtett táj, kakasokkal, kecskékkel, kutyákkal és egyéb jószágokkal, nyájakkal és juhászokkal, lovasszekerekkel és őslakókkal, akik még ma is
jellegzetes viseletben járnak mindennapi dolgaik után.
Tekintetünk végigpásztáz a
sfumato tájon, gyümölcsfáival, sírköveivel és a száradó széna szőrös mammutjaival, fatemplomaival és festett kolostoraival, a távolban emelkedő, s a reggeli ködben elvesző termékeny, zöld mezőivel. A hegytetőkbe akadt felhőket hosszú, fehér pászmává húzza szét a szél, akár az üstökös csóváját. Feketébe öltözött nők, sok évtized vájta mély ráncok, ősz haj keretezte arcok, az út szélén, a házak előtti padokon ülve, bizonytalanul mosolyogva vagy fürkészően nézve ránk, ahogy elhaladunk előttük.
Egy rövid szünet idején néhányadmagammal leülök egy ilyen padra, s az öregasszony úgy fordul hozzánk, mintha csak rövid időre megszakadt beszélgetést folytatna tovább. Tudja, hogy nem értjük, de nyilvánvalóan élvezi a helyzet abszurdumát, ahogy többször is megismétli a mondatokat, aztán kommentálja magának, úgy tűnik, a meg-nem-értést, de kifejezése és gesztusai továbbra is nyitottak és barátságosak. Számomra ez többet mond bármilyen társasági konvenciónál.
Egy másik nap ziháló gőzmozdonnyal vágunk neki a hegynek, fel a kristálytiszta vizű hegyi patak mentén. Az asztmás jószág napi betevőjének egy részét farönk-szállítással keresi meg; a másik részét turisták és kisvasút-rajongók szállításával, fel a hegyek közé, aztán vissza, egész napos vidám utazás során. Számomra a szerelvény zihálása, zakatolása és csörgése fokozatosan kibomló, páratlan szimfónia, amelybe a mozdony és a vagonok tervezői, s az eresztékeket meglazító és a fémes éleket lassan lekerekítő idő és a használat is beleszövi a maga szólamát.
A Magyarország felé vezető út a Borgói-hágón visz át, s onnan ereszkedik le Besztercére. A
Drakula-folklórban járatosak a Bram Stoker-regény fontos helyszíneire ismerhetnek bennük. Ennek a nyugati történetnek a helyszínét azonban jóval inkább az Európa távoli vidékeiről szőtt nyugati rémmesék jelentik, semmint bármilyen tényleges hely, amelyet Erdélynek hívnak. Ha az ember a valóságban is eljut ide, a vérszívó szörnyetegek benépesítette sötét hegyvidék rettenete az élettel teli, gazdag és otthonos táj fölötti csodálatnak adja át a helyét.
Lloyd Dunn
Átlépés
A Máramaros-Bukovina út mindenekelőtt kizökkenés volt egy egészen más világba, amelyről eddig csak halvány elképzeléseim, fantáziáim voltak – ezek most formát (méghozzá nagyon szép formákat) kaptak.
Az egész vidéket belengi valami nagy archaikusság, természetbe ágyazódás, tágasság, színek és fények, a zöld ezer árnyalata, hegyek, hágók, völgyek, vonalak, függőlegesek, vízszintesek, aranyóra hegylánccal, vízesés lovakkal, a boglyák geometriája, a fatemplomok fényes barnája, a kolostorok türkizkékje.
És a más világon belüli más világ: a transzcendencia, szakralitás terei – ortodox mise a putnai kolostorban! (pár perc is elementáris volt belőle), a templomok, a zsinagógák (helyei), a temetők. Áhítat és humor, intimitás és perspektíva egybefonódása a meghitt keresztény (vidám szaploncai és kedvesen naiv andrásfalvi) és archaikus haszid (düledező jódi és oroszlános/kézösszefonós sírkövű humori) temetőkben. Már nem is tudom, melyik (talán az utolsó, arborei) kolostor kertjében muszáj volt egy kicsit lefeküdni a fűbe, és nem is volt könnyű feltápászkodni.
És még a városok – Szatmárnémeti és Nagybánya főtere, házai, Máramarossziget (nyolcból) egyetlen megmaradt zsinagógája, Elie Wiesel dolgozószobája, a főtér könyvesboltja, a piac mennyei
csorbalevese, hazafelé Beszterce nyüzsgő főutcája. A barcánfalvi, borsai, putnai (még a nevek is ropognak) szállások, reggelik különleges hangulata, a lángosok, lekvárok, ordáskalácsok, szilvapálinkák. A cica, aki mellénk szegődött a barcánfalvi kolostoregyüttes sétaútjain.
Aztán a „járművek” – itt is együtt természet és technika, erdőgazdaság és turizmus. A felsővisói kisvasutazás az egyik fénypont: mint egy mese, szépséges tájak között, közben farakodás és büfékocsi áfonyalikőrrel. Utána libegő, fölülről is nézhetjük a tájat, kis tériszonnyal, de nagy ámulattal.
A kultúrák és korok összefolyása, palettája, egymásra íródása (néhol szó szerint). Olyan valószínűtlen egymás mellettiségek, mint például a felsővisói fűrésztelep utolsó tulajdonosának emléket állító Elefánt-ház kicsi kávéháza az út legjobb kávéjával (a vasúti jegyszedő és büfésfiú itt baristaként remekel) és a belőle nyíló helyiségben a visói zsidók életét szépséges fotókon dokumentáló múzeum; vagy a Moldovica kolostor 16. századi falfestményeire rétegzett, már szintén muzeális 19. századi „graffitik”, köztük Albert Weiss/Blanc joghallgató és Nussbaum (talán egy anyai ági felmenőm?) kézjegyei.
És hát nem hagyható figyelmen kívül, hogy mennyivel többet lát az ember, ha a látvány mögött lévő rétegeket, történeteket is tudja. Az utat behálózzák a képek, jelentések, szimbólumok. A lenyűgöző túravezetés nyomán elevenné válnak a vallás, a történelem és a művészet ikonjai a maguk bonyolult összefüggésrendszerében, nem lexikális (bár hatalmas anyagokat mozgató) tudásként, képekről, épületekről, népmozgásokról, nevekről, helyekről és hűlt helyekről. Mindez az általános figyelem, humor, rugalmasság és jó ritmusú (bár olykor némileg „időoptimista”) utazás légkörében, no meg kedves, nemzetközi útitársak együttesével, akikkel beszélgetni, játszani és énekelni is lehet. Öt nap valódi inspiráció.
Anna
Festett vidék
„Nagybánya, István király szálló.” Postázás dátuma: 1917. november 29., innen
Tíz évvel később. „Baia Mare – Nagybánya, Hotel «Ştefan Vodă» szálloda.” Librăria Kovács könyvkereskedés kiadása, 1927. Postázás dátuma: 1929 június, innen
Nagybánya, Baia Mare, Frauenbach/Neustadt, Rivulus Dominarum, régi magyar nevén Asszonypataka, amire a latin név is utal (de már
Fényes Elek idejében sem hívták így). „Fekszik gyönyörű, egészséges vidéken”, írja ugyancsak ő, és ezzel a kijelentéssel ma sem lehet vitatkozni. Nem vitatták a századeleji magyar naturalista festők sem: valószínűleg nem véletlen, hogy a Münchenből hazatérő Hollósy-kör tagjai éppen itt, Nagybányán alapították meg 1896-ban azt a
művésztelepet, amely a modern magyar festészet bölcsőjévé vált. Az előhegyek idillje, századeleji
plen air.
Csoportkép a nagybányai művészekről (1897). „Hátsó sorban, balról jobbra: Nyilasy Sándor, Szeremley Gyula, Kubinyi Sándor, Iványi Grünwald Béla, Réti István, Hollósy Simon. Első sorban, balról jobbra: Ferenczy Valér, Ferenczy Károly, Horthy Béla, Herrer Cézár, Benes Pál” Szöveg és kép innen.
Ezt aztán rövidesen számos másik követte: Miskolcon, Szentendrén, vagy a MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) Budapesten – ahol nagyjából ekkortól kezdve hasonló nevű kávéház is működött a József körút és a Bérkocsis utca sarkán. Hogy volt-e kapcsolat a művészegyesület és a kávéház között, nem tudjuk, utóbbi mindenesetre jóval túlélte a csoportosulást, amelynek tagjai két évvel később már új társaságokban működtek tovább. De mindezt magunk mögött hagytuk, valahol nyugatra tőlünk, mi pedig most keletre utazunk.
Mielőtt művésztelep lett volna, a város sokáig jelentős aranybánya volt, emellett Magyarország egyik legjelentősebb pénzverdéje, közvetlenül a körmöcbányai után. Ma Máramaros megye székhelye, bár a valódi Máramaros ezután kezdődik, Nagybánya csupán az előszoba. De hát a Máramaros sem ugyanaz, mint volt: az egykor a vidéket éltető Tisza mentén ma az országhatár húzódik, kettéosztva ezt a valamikor egybetartozó vidéket.
Persze ettől még a Máramaros tovább él, a Tisza balparti mellékfolyói mentén, a táj pedig, részben a viszonylagos elzártságnak, részben a belföldi turizmusnak köszönhetően megőrizte archaikus jellegét. Talán emiatt tűnik úgy, hogy a látható szegénység ellenére is – éles kontrasztban az ukrán Máramarossal – valamiféle nyugalom és harmónia járja át az egész vidéket Dióshalomtól Felsővisóig és tovább, túl a Kárpátokon az egykori Moldvában, a
fővárosa-vesztett Bukovinában. Ez alól talán csak a kicsit zaklatott Máramarossziget kivétel, de hát milyen is lehetne egy város, amelynek egyik fele egy másik országhoz tartozik?
A festett fatemplomok Ariadné-fonalát követve próbálunk kiigazodni ebben a Tisza mellékfolyói által szabdalt és apró falvakkal tűzdelt labirintusban. A fatemplomok számára a bukovinai kolostorok szolgáltak mintául, mi most fordított időrendben haladunk, régitől a még régebbi felé. Mindig is forgalmas útvonal volt ez a történelem során, a két vidék számtalan szállal kötődött egymáshoz. Valamikor a Kárpátok túlsó oldaláról érkeztek az első oláh kenézek vegyes, ruszin-oláh etnikumú vlachjaikkal a máramarosi erdőségek betelepítésére, hogy aztán évtizedekkel később a kenézekből lett vajdák, Dragos és Bogdan ugyanezen az útvonalon térjenek vissza – uralkodói parancsra, illetve függetlenedési törekvésektől vezérelve –, belharcok közepette megalapítva a moldvai fejedelemséget, Dragos leszármazottai pedig magyar és lengyel nemesi családokban éltek tovább. Később zsidók érkeztek Galíciából, előbb ortodoxok, majd haszidok; emléküket ma már jóformán csak a temetők – Jód, Szaplonca, Gura Humorului és mások –, az árván maradt máramarosszigeti zsinagóga és néhány múzeum őrzik. Ennek ellenére a vadregényes máramarosi táj láttán az embernek az a határozott érzése támad, hogy bármikor előbukkanhat a következő fordulóban – mondjuk Felsővisó fölött a hegyekben, a Vasér völgyében, vagy a Lovak vízesése környékén – egy
erdei zsidó, pedig már az 1910-es években azt írta róluk a hegyek túloldalán Vincenz, hogy „ilyen
species nincs már hosszú évek óta sem Jaworowóban, sem Jasienowóban” – hát akkor manapság…
Hegyi zsidó helyett máramarosi román favágó a Lovak vízesésénél
Bukovina, az ortodox kolostorok nyugalma, zengő liturgia. Az ismert világ vége, legalábbis ha a templomfalak Utolsó Ítélet-kompozícióira gondolunk. Megszűnő idő, az állatövi jegyek utolsó seregszemléje. Részletgazdag, magával ragadó megjelenítése mindannak, ami valahol mélyen mindannyiunkat foglalkoztat. A bukovinai kékek pedig méltó párjai lehetnek az – általam egyelőre csak távolról csodált –
iszfaháni kékeknek.
Az egész vidék tele van állatokkal: állatok az utak mentén és a freskókon is, utóbbiak sokszor egzotikusak és gyakran élvezik különös, alig hihető lények társaságát, paradicsomi tájakon: oroszlánok, sárkányok, kentaurok, cethalak, elefántok – utóbbiak közül külön említést érdemel a felsővisói, a mocăniţa végállomásánál.
Dani
A kecskesajttól Lorcáig
A máramarosszigeti piacon isteni csorbát eszünk pacallal. Míg a levesre várunk, Katival kiszaladunk a sajtpiacra. Juh-, kecske-, tehénsajt, túró, tejföl, brindza, minden kapható. Egy termetes román asszonyság szívélyesen invitál kóstolásra. Magyarázzuk, hogy csak nézelődünk, majd ebéd után visszajövünk. Bár tud néhány szót magyarul, amit mind föl is sorol nekünk, nem értjük meg egymást. Integet, hogy menjünk vele. Odamegyünk egy magyar árushoz, aki románra fordítja mondókánkat. Miután megesszük a csorbát, visszamegyünk a sajtos bódéhoz, az árus asszony már széles mosollyal vár minket a piac közepén. Nyélbe üttetett az üzlet, vettünk másfél kiló sajtot mindössze huszonnégy lejért (kevesebb, mint 2000 forint). Nyoma sem volt a román-magyar ellentétnek.
Kefírkortyolgatás közben Lloyd azt mondja, ilyen jó kefírt még sehol nem ivott. Mondom neki, valószínűleg azért van, mert a kaszálók és a legelők tele vannak vadvirágokkal, gyógynövényekkel. Legalább háromféle kakukkfűvel találkoztam, volt menta, többféle zsálya, tejoltó galaj, orbáncfű, kígyószisz, kamilla, réti margitvirág, bogáncs, lapulevél, kisvirágú füzike és sok számomra ismeretlen gyógynövény, nem beszélve az andrásfalvi magyar temetőről, ahol Gyuriné és Laciné és Daniné békésen pihen sűrű petrezselyemzöld alatt.
Bemegyünk a máramarosi szefárd zsinagógába. A szefárdok Spanyolországból elűzött zsidók, akiknek köszönhetően fennmaradt az élő középkori spanyol nyelv, a ladino. Katolikus Izabella és Ferdinánd a reconquista során űzte ki azokat a zsidókat, akik nem akartak áttérni a katolikus hitre. Sokan közülük a török birodalomban találtak menedéket, így kerületek a Balkánra is. Valószínűleg a török hódítások idején jöttek Máramaros vidékére. Nem tudhatjuk melyikünkben csörgedezik egy kis spanyol vér.
Idevág kedves költőm Lorca mondata:
„Yo creo que el ser de Granada me inclina a la comprensión simpática de los perseguidos. Del gitano, del negro, del judio, del morisco, que todos llevamos dentro.” – „Azt hiszem granadai mivoltomból fakadóan együttérzek az üldözöttekkel. A cigánnyal, négerrel, zsidóval, mórral, akiket mindannyian magunkban hordunk.”
P. Eszter
A gőzös
Nagyon érdekes volt látni a fatüzelésű keskeny nyomtávú mozdonyt, Európa utolsó működő erdei vasútját.
A vizet a sínek mellett mélyített, kristálytiszta hegyi forrás táplálta tavacskából töltik fel félúton, s a váltókat kézzel kezelik. A minket szállító 764.408 számú gőzmozdony rendkívül új, 1986-ban készült, de több más, az 1920-as években épült mozdonyt is láttunk.
Hilary
De sok szépet láttunk
Hát elindultunk. Eléggé készületlenül. Éppen csak Tamás
útitervét néztük meg, persze a képekkel együtt. Kíváncsiak voltunk a társaságra meg a moldvai festett kolostorokra. Utóbbiakra én nagyon, ahogy bemutatkozásomkor elmondtam.
Igyekeztem fennhordott orromat eltitkolni, mondván, hogy láttam én már gótikus kolostort meg freskókat és utaztam már itthon pöfögő vonaton az Alpok szép tájaiban.
Az út hosszú volt, de aztán lehetett örülni a nagybányai főtérnek, a palotának, ahol Szilágyi Erzsébet levelezgetett és köszönni a hegynek ahonnan a modern magyar festészet indult.
Aztán megérkeztünk az első óriási gerendákból épített fatemplomhoz (azt hiszem Dióshalom volt) oldalán a pléhkrisztusokkal. És nekem egyszerre elmúlt, hogy „mit nekem ez, láttam én már ilyet”. A keresztre feszített Krisztus és hozzá két galambocska fent és angyalocska lent és a virágocska ami már lekopott, annyi naiv bájt sugároz, hogy ezt csak elandalodva bámulni lehetett. De ez még kicsinység volt a következő két fatemplomhoz képest. Persze volt építészet és architektúra és nagy és csavaros gerendák, de engem megint a képek fogtak meg! Mert gyermeteg lelkemnek szépen elmesélték, hogy Mária mennybe ment, meg hogy Jézussal mi történt és hogy milyen csúf gonoszemberek kínozták őt, és hogy „Ádika és Èvike Édenkertnek végibe”. Hát nem olyan, mint ha gyerekeknek mesélték volna?
És ettől kezdve lelkem felvidámult és minden szép volt.
Viszont sajnos már itt kisült az utazás egyetlen komoly hibája, amit kénytelen vagyok Tamás szemére vetni, mert erre nem számítottam: MINDIG TOVÁBB KELLETT MENNI!
Hát még Deszéből is továbbmentünk és megszálltunk a kedvesnővéreknél.
Másnap ugyan néha zuhogott, de azért szép Máramaros így is.
Például a kolostor csodakertje, ahol a növényimádók csámcsogása még az esőben is hallatszott. Meg a szaploncai vidám temető, ahol a legszebb síroknál eredt el újra, de harangszóra elállt. Ez a vidám temető egy fura dolog. Persze, hogy emberségesebb, mint a szokásos ájtatos sírfelirat, ami mindenütt ugyanaz – így biztos többet gondolnak az emberre az ittmaradtak – én mégsem tudom elképzelni saját síromon a feliratot, hogy „Itt fexik Ferkó, a csúf öreg idegen, akit freskóbámulás közben ütött el a gyerekkocsi”.
Aztán a csillogó patak mellett, romantikus házikók előtt, csatakos füves dombon át felmásztunk a haszid temetőhöz, ami se csillogó, se romantikus, se vidám nem volt.
Düledező, porladozó sírkövek, az írás már alig-alig kivehető. Hát csatangoltunk a sírkövek között és hallgattuk Tamás meséit, ami elgondolkodóvá tette az embert. De nem szomorúvá, hiszen evvel a gyönyörű tájjal a háttérben az ember nem lehet szomorú.
Az eső a politikai temetőbe is elkísért minket, meg magába Máramarosszigetre is.
Hát megnéztük a kommunista börtönt, meg a főteret a könyvesbolttal, megtaláltuk a zsinagógát és még be is tudtunk menni. De nekem ekkorra már zúgott a fejem. Hiszen Tamás elmondta a történelmet, hogy hogy deportálták és gyilkolták a zsidókat és hogy telepítették ki a románok a magyarokat, a magyarok a románokat, az ukránok a lengyeleket és a kommunisták mindenkit. Ez a része a világnak évszázadokon át maximum egyszerre 17 hétig volt nyugalmas hely, aztán mindig történt valami. Most biztos összekevertem egy s mást, de ezt Tamáson kívül senki se tudja pontosan. A legmeglepőbb, hogy ennek ellenére, vagy talán éppen ezért hihetetlen sok és sokféle kultúra alakult ki és élt túl mindent. Hát ennek a hihetetlen sokféle évszázados kultúrának az emlékeit néztük négy napon át ahelyett, hogy négy hónapig néztük volna.
A kultúrához persze a piac és a csodafinom csorbaleves is hozzátartozott, mielőtt tovább mentünk Sajómezőre, a következő fatemplomhoz, amit még Tamás se ismert. Ennek az az előnye – és ezt Arboréban élveztem igazán – hogy Tamás rengeteg fényképet készít, mialatt hosszan lehet bambulni a freskókon. De most még csak Jódnál tartunk, a legnagyobb fatemplomnál és a hozzá tartozó
temetőnél. Most már otthonosan járkáltunk a keresztfák között, sok minden ismerősnek tűnt és éppen ezért lehetett még jobban örülni nekik.
Utána aztán megérkeztünk Borsára, a szálláshelyünkre, ahol ugyancsak „pálinkás jóestét”-tel fogadtak minket, nomeg finom vacsorával.
Aztán jött a kirándulónap, amiről majd a csodaszép képek beszélnek. Nekem megmaradt, hogy a füstölgő vonatról leszállva bevidámkodtunk az információhoz, ahol a szomszéd szobában egy vérfagyasztóan objektív kiállítás volt a wischaui zsidók elhurcolásáról. De ez nem rontotta el a szép napot.
Szombaton végre következtek a kolostorok. Az első rögtön Voroneț volt, ami az összes ilyen kolostor között a legjobb állapotban van. „Pars pro toto”, mondta Tamás, ha egyet látok, akkor a többi már ismerős. Ebben is igaza volt, de ezt már nem érdemes leírni, hiszen azt sem írom, hogy a hó fehér, vagy az eső lefelé esik.
Beleestem abba a hibába, hogy elkezdtem túlságosan a részletekkel foglalkozni. Persze – miután én nem lehetek hibás – Tamás a hibás, aki hihetetlen tudással mesélte el nekünk a különböző jeleneteket és a képek jelentését. Mentségemre legyen mondva, hogy örömmel ismertem fel néhány jelenetet és főleg a részletekbeli különbségeket a katolikus ikonográfiához – mindezt persze Tamás segítségével. És persze imádtam a művész számára szigorúan előirt „bizánci” stílust – mintha egy 13. századi freskó lenne – amit a művész látszólag fogcsikorgatva betartott, icipici helyi vagy „modern” részletekkel.
De utólag sajnálom egy kicsit, hogy nem az egészet mint egységet néztem, megszeretve a bennelakó hitet és főleg – mit tagadjuk – a hatalmi demonstrációt is. Én, István fejedelem, a hatalmas, a győzedelmes, építtettem eme templomot, emlékezzetek rám az örökkévalóságig! De ez nem csak István fejedelemnél van így, hisz jóformán minden vár, kastély és még templom is, bizonyos mértékben ezt mutatja.
Már nem tudom pontosan a sorrendet, de úgy emlékszem ezután néztünk meg még egy haszid temetőt. Ez sokkal izgalmasabb volt a múltkorinál. A sokféle állatszimbólum, amit itt tanulmányozni és megtanulni lehetett, az emberarcfejű oroszlánoktól a héjamadárig, amit még Tamás se ismert. Itt aztán igazán érdemes volt hosszabban időzni. Külön örömömre jött a „temetőfelügyelő” néni, aki kitűnő németséggel mondott egy pár szót a temetőről, főleg, hogy Joseph Schmidt mamája van itt eltemetve, hogy a világhírű énekes errefelé volt gyerek, innen került Czernowitzba, és onnan aztán Bécsbe. Nekem ez tényleg egy ismert név volt, de ezúton kérek mindenkitől bocsánatot a sztoriért, amit elmondtam Joseph Schmidt haláláról és ami nem stimmelt. Még nem találtam meg, hogy kivel kevertem össze.
(Milyen nagy segítség leszek majd Tamásnak a következő utazásokon, hisz mindennek amit mondok, az ellenkezőjét mesélheti majd fennhangon).
Most már végleg keverem a dolgokat. Mert voltunk Moldovițán, ahol a nemlétező ágyúkkal ostromolják Konstantinápolyt, és ahol az apácanéni színes németséggel magyarázta az összes történést, színt, tárgyakat és azok jelentőségét. Ebből látszik csak igazán, hogy mennyi keresztény szimbolikát lehet az Ótestamentumba belemagyarázni. És voltunk Arboréban, ahol Keresztelő Szent Jánost lefejezik és ahol én – feleségem jelenléte ellenére – rögtön beleszerettem az odafestett Saloméba. És ugye voltunk Humorban is, ahol a leírás szerint 150 évig nem volt elég nagy tető, és a freskók egy része ugyancsak elfakult.
Persze, hogy kár, de hogy is mondja a szép vers:
„De ami egykor
megidézte
ami a kép
törekedése
a málló állagból
kiválik
a fej körül
tovább világít.”
Aztán megérkeztünk Putnába, a szigorú kolostorba, ahol vacsora volt, meg mise szép zenével, meg esti séta, de ez már úgy a befejezéshez tartozik.
Itt is, mint hazafelé a buszon következhetett ennek az utazásnak egy további, állandó fénypontja. Lehetett ismerkedni, beszélgeti, összebarátkozni a társasággal, jólesően mesélni az unokákról meg a fiatalságról, és evvel sok közös ismerősre, barátra találni. És ez ment „egész úton hazafelé” csak néha ámultunk el a táj szépségén, és
Dracula kastélyánál csuklottunk egyet-egyet.
Besztercén még megálltunk, kávé, fagylalt, mi még megettünk egy későgótikus templomot, kirakodóvásár, rohanás a buszhoz.
És fél tizenegykor megérkeztünk a Hősök terére – a Szépművészeti már sajnos zárva volt, de nem baj, hiszen
de sok szépet láttunk!
Ferkó & Panni, Ausztria
A különbség
Az ember persze egyedül is elutazhat Romániába, Máramarosba és Bukovinába, hogy fekete ruhás helyi apácák hangos német kalauzolásával tekintse meg a világörökség részét jelentő festett templomokat és kolostorokat. Mi a Río Wang, azaz Sajó Tamás szervezésében jártuk be a vidéket, s számunkra ez jelentette a legnagyobb különbséget. Az általa nyújtott történelmi, politikai, kulturális, vallási háttér mindennek mélyebb jelentést adott, ami után csak még többre vágyik az ember.
Az út fénypontja a voroneți kolostor főhomlokzatára festett Utolsó Ítélet-freskó részletes elemzése volt, amely bemutatta, hogy az ünnepnapokon a bejárat előtt álló tömegek hogyan szemlélték ezt, s hogyan késztette őket életüket meghatározó választásra az egyik és a másik oldal között.
Harmincöt éve utazunk rendszeresen, s még soha nem voltunk társasúton. A különbség azonban, amelyet Tamással megtapasztalhattunk, meggyőzött minket. Mostantól mi is büszkén valljuk magunkat „bus people”-nek.
Tom & Sarie, Hollandia
Időutazás volt…
…dombvidékeken, ahol az emberek kincse és megélhetése volt mező, erdő, patak; évszázadok óta nyájak, csordák élvezik a szabad legelészést;
…hegyvidékek hágóin, ahol bátor kereskedők és hódításra törő hadseregek hatoltak át;
…többszáz évvel ezelőtti falusi fatemplomoknál, melyeket összefogással építettek, kifestette egy ügyes kezű környékbeli vagy vándorfestő, s mindmáig gyönyörű a maga naivitásával és tökélyével;
…száz évvel ezelőtt pezsgő életű városkákba, tucatnyi nemzetiség együttélésének helyszínére, amelyeknek a Monarchia sarkában is fontos szerepük volt;
…a történelmet felidéző kolostorokba, ahol tovább él a tiszta hagyomány,
…hegyivasúthoz, ami által az ősi erdőgazdaság tovább él;
…haszid temetőkhöz, melyekben megidéződik egy elveszett nép tiszteletet parancsoló kultúrája és műveltsége.
És ami a nagyon kellemes meglepetés volt: mindenfelé a múltat becsülő, őrző emberek, mert mindez nem a pusztulást mutatja, hanem a továbbélő hagyományokat, az újramegtalált lehetőségeket.
András és Eszter
Ami van, volt és marad
Elmúlás, fennmaradás, újateremtődés körben jártak az úton a gondolataim, és most az emlékeim is efféleképpen rakódnak…
A szaploncai Vidám Temető, aminek feliratai olyan szokatlanul idézik fel az egyszerű vagy nagyon is egyedi életét-halálát az ott nyugvónak… Aztán az éppen ezzel ellentétes érzést keltő, múltba süppedt, elhagyott, személytelenségével végtelen nyugalmat árasztó haszid temetők…
Az elképzelhetetlenül vastag, hosszú, öreg, sötét, repedezett gerendák…
A teremtés feltekerése és ahogyan azt az angyalok elvégzik, az ortodox templom falán…
Az újonnan épült kolostorok, amik talán újrateremtői, de minden bizonnyal meghatározói a környék létének…
És ahogyan mindezt körülveszi a zöld ötven árnyalata, a táj, a benne megőrződött múlt-illusztrációkkal mint a zsindelyes, néhol roskadozó házak, fafűtéses, fakocsikat húzó kicsi gőzmozdony, gázlón átkelő lovaskocsi, amit kutya is kísér… szóval a hegyek, a völgy, a mező, a virág, a patak, a folyó, a vízesés. Minden, ami van, volt és marad.
Ágnes
Először és végül
Ha tudnék egész szabadon írni, akkor a tájról írnék először. Nem csak arról, hogy voltak hegyek, völgyek, erdők, hanem azt próbálnám elmondani, hogy ez mind egyszerre volt; szelíd, erős és összetett táj, órákig lehet nézni, mintha olvasná az ember. Közben tágas és vidám is. Másodjára azt írnám, és ide valahogy az összetettségtől és a tágasságtól jutnék el, hogy olyan ez, mint a barátság, bennem ez valahogy összekapcsolódott.
A könyvet, amit vittem, nem nyitottam ki, mert minden, amit láttam, és amibe belecsöppentem, sokkal izgalmasabb volt. Olvasni lehetett a sokféle kultúrát, életmódot, múltat, jelent, amiken átutaztunk. Vagy inkább csak lapozgatni. Nem értem annyira, hogy az olvasója legyek.
A szegények bibliája, ez jutott eszembe a festett fatemplom-falnál, a telefestett kolostornál, a kifaragott sírköveknél. Minden tele volt jelekkel, hogy azok, akik értenek ezeknek a képeknek a nyelvén, felismerjék a történeteket, kiolvassák a lényegüket. Itt múlt idő szükségeltetne. Akik értettek ezeknek a képeknek a nyelvén – hol vannak. Az a jó, hogy mi egész szabadon kérdezősködhettünk. Néha úgy kérdeztem, mint egy gyerek. Nem felejtem el, milyen jól kérdezett Ferkó.
Olvastam valami furcsát az utolsó szigeti zsinagóga ablakán, aztán, mivel már annyi szót se tudok románul, mint régen,
azt gondoltam, biztos tévedek, más van az A4-es lapra írva, mint amit sejtek. Itthon kiderült, hogy a valóság sokkal nyomorultabb. Hogy mi volt a papíron, azt
Láng Zsolt írásából tudtam meg, amit Kiss Noémi fotói illusztrálnak. (Láng nagyszerű erdélyi prózaíró, Kiss Noémi kiváló budapesti irodalmár, Wang-folyós utazó.)
„Drága honfitársak!
Tisztelettel és barátsággal kérünk, tiszteljétek a zsinagógánkat, ugyanúgy, ahogy templomaitokat tisztelitek. Mindannyiunknak ugyanaz az Istenük, jóságos, ám könyörtelen azokkal, akik megrongálják szent hajlékait.
A zsidók semmi rosszat nem tettek nektek!
Lehet, hogy amikor sokkal több zsidó lakott itt, nem éltetek rosszabbul.
Kellemetlen volna, ha városunkat úgy könyvelnék el, hogy itt sok antiszemita vagy Bacchus-hívő él.
Köszönjük a megértést!”
Nem felejtem el annak a fiatal férfinak az arcát, aki kinyitotta nekünk a zsinagógát, volt benne valami bocsánatkérő.
Elefánt – ez a hely igazi meglepetés volt. Igaz, olyan meglepetés, amire annak a vidéknek bármelyik völgyében, és bármely falvának akármelyik utcasarkán lehet számítani. Ha nem őrizték volna meg a hegyi vasutat, nem menne annyi turista Felsővisóra. Ha nem lehetne sört meg nagyon jó kávét kapni az Elefántban, nem mennének be annyian a múzeumba. Ha nem lenne múzeum, akkor a felsővisói zsidók emléke nem maradna meg, nem élne, legalább az emlék. Az utolsó fűrésztelep-tulajdonos, Elefánt Sándor, akire a kiállítás elsősorban emlékezik,
úgy tűnik, nagyszerű ember volt. „A hitközség több tagja értékes gazdasági tevékenységet fejt ki.
Kiválik közülük Elefánt Sándor vármegyei bizottsági tag, akinek fűrésztelepe 150 embernek ad kenyeret. Steinmetz Mózes és Kratz Mechel malma 80 embert foglalkoztat. Ifj. Fruchter Lázár fűrésztelepén 60, Léb Wolf malmában 70 munkás dolgozik. A hitközség körülbelül 600,000 leies évi költségvetéssel dolgozik. Anyakönyvi területéhez Középvisó, Alsóvisó, Leordina, Petrova, Bisztra, Majszin, Szacsal, Jend, Szelistye, Dragomérfalva, Konyha és Kisbocskó községek tartoznak. Lélekszáma kb. 5000, a családok száma 900. Érdekes, hogy adókivetés nincs a hitközségben, úgyhogy a tagok önkéntes adományaiból fedezik a hitközség adminisztrációjának költségeit. A hitközség tagjai nagy számban vettek részt a világháborúban s közülük 16-an haltak hősi halált. A hitközség jelenlegi vezetősége: Léb Wolf, Elefánt Sándor és Fogel Fischel elnökök, Silberherc Ferdinánd pénztárnok, Teszler Sámuel és Illovits Eizik számvizsgálók,
Brettler Littman Talmud Tóra felügyelő, Fliegelmann Sámuel hitközségi tanácsos, Kora Iczik Mojse gazdasági felügyelő, Kann Adolf jótékonysági felügyelő, Steinmetz Mózes, Mármor Mózes, Fruchter Hers, Fischler Lázár, Krátz Mechel Hers, Grünbaum Ferenc, Weinberger Ábrahám, Salamon Meilich, Niszel Emánuel és Stein Lázár elöljárók, Háger Mendel főrabbi, Weisz Dávid alrabbi, Horovitz Bernát, Pollák Hers kántorok és Fogel Izidor jegyző.” Így volt 1929-ben. Tamás, honnan származik ez a zsidó családnév, az Elefánt? Mi a története?
* Végül újra a tájról írnék, a lehető legtágasabban.
Nagyon szép volt.
Teri
Utazzon velünk!
Heti előadásaink
Atlantisz
Ántivilág
Csehország
Fényiratok
Ismerd meg a
Kaukázus
A Kelet képei
Könyvek, kiállítások, zene, film
Krím
Lwów/Lemberg
Mallorca
Odessza
Papírmúzeum
Perzsa levelek
A propaganda múzeuma
Temetők
Üzenet a falon
A zsidó örökség
