Délibáb

Máramarosszigetre beérve elsőként a tevét pillantom meg. Mindjárt a helynévtábla után, fején magyar nemzetiszín kantárral, lábán béklyóval. Amíg figyelem, egyszer sem hajol le legelni, undorodva fordul el a buján viruló mezőtől. Gyűlölöm a vadvirágos rétet. Púpját kicsit másnaposan, dehidratáltan, félrecsapva viseli. Feje, mint a mágnestű, szilárdan egy irányba mutat, észak felé, ahol a nagy víztömeg, a Tisza hömpölyög. Hirtelen rettenetes szomjúság fog el.



A városba befelé haladva nem létező állam felségjelzését követem. A vörös ruszin medvét még a csehek házasították össze a kék-sárga ukrán színekkel, amikor 1920-ban autonómia ígéretével az új csehszlovák államalakulatba tagolták Északkelet-Magyarországot. Az autonómiát sosem adták meg, de a címert a prágai Szent Vitus-székesegyház szentélyébe is felfestették, a Habsburg-tartományok címereinek büszke kiegészítéseként. A csehszlovák, majd az ukrán hatalomban is csalódott ruszinok manapság az orosz nemzeti színekre helyezik rá címerüket, elvégre kisoroszok volnának. Máramarosban elegen vannak ahhoz, hogy Szigeten ukrán nyelvű gimnáziumuk legyen. A Przemyśltől Verhovináig vágyott medveállam ilyenformán magába foglalná Románia egy részét is, a tervezett Ruxit magával vinné a Tisza bal partját. Csodálatos, hogy a román állam ilyen békésen tűri szuverenitásának e szimbolikus csorbítását itt a ruszin-ruszin határon, miközben annyit lármáz a székely zászló ellen, pedig azoknak szegényeknek ott az ország belsejében nincs is hová lecsatlakozniuk.


A neobrutál stílusú görögkatolikus templom előtt, az Ave Maria kilósruhabolttal szemben újabb meseállat fogad. A hegyekből leszivárgott sovány farkas győztes római pózban áll az egykori zsidó város terén, s latinul deklamálja, hogy két szopós gyermekét, Dákót és Románt latin gimnáziumba kívánja adni, hogy ők is olyan tudósak legyenek majd egykoron, mint Prof. Univ. Dumitru Protase, a Román Akadémia tagja. Ismerős ez az identitáskeresés, a szlováklakta Csömör főterén is az áll a csonkamagyarország-szobor talapzatán: „Tud győzni e nép, Attila magva ez.” A távolban, a Lidlen is túl szemmel láthatóan cölöpvár épül a legfinomabb vasbetonból, hogy a dák identitásnak is jusson valami.





A vetélkedő identitások nagy túlélőjével Sziget főterén találkozunk. A Trianon óta eltelt majdnem száz évben ezrek haladtak el a kapu előtt, de senki, akinek nem kellett, nem figyelt fel a kapu oromzati rácsán nappali bagoly módjára meglapuló magyar királyi címerre. A felségjelvény már annó is illegalitásban fogant, hiszen a szabadságharc bukása után, 1850-ben Magyarországot hivatalosan megszüntették, és öt körzetre felosztva tagolták be az osztrák birodalomba. Az 1862-ben csöndes tiltakozásként felállított vasdísz egy rövid legális periódus után azóta is eredeti funkciójában üzemel.


A főtéri könyvesbolt kirakatában román uralkodói életrajzok, itt is másodvirágzását éli a monarchia. A kasszánál ülő hölgy még látta az utolsó román királyt. Apja a magyar időben Miskolcon volt csendőr, ő maga a Ceaușescu-korban gimnáziumi tanárnő, aztán amikor az új rendszer felajánlotta privatizálásra a könyvesboltot, megvette azt. Azóta is ott ül a kasszánál Mihály király kori kosztümben, csipkés fehér ingben. Múltkori beszélgetésünkre emlékezve magyarul szólok hozzá, de csak románul válaszolgat. Amikor aztán áttérek románra, a kölcsönösség jegyében már ő is hajlandó magyarul beszélni, finom akcentussal, kitűnően. Román nyelvű könyveket veszek Máramarosról, szép fotóalbumokat, a máramarosi pálinkafőzés történetét, a festett fatemplomok enciklopédiáját. Tollat ad melléjük ajándékba. Felső zsebembe csippentem, mint a régi tanfelügyelők, elismerően bólint.


Jóska ugyan keresztbe tette fegyvereit a szigeti piacon vitt hentesüzletén, de attól még a Damoklész bárdjai alatt legelő jószágok egy percre sincsenek biztonságban. A mészárszékkel kontiguus kifőzdében mindig friss micset, ropogósra sült csirkét, a legfinomabb pacallevest eszik az ember. A piacon halmokban áll a friss gyümölcs, a zöldség, a környékbeli ruszin, román, magyar hegyi falvakból lehozott áru. A kofa, látva, hogy idegenek vagyunk, franciául szól hozzánk, aztán meghallva, kik vagyunk, magyarra fordítja a szót. „Tudok ám én több nyelven is!” büszkélkedik. „Románul, magyarul, ruszinul, franciául, meg a magam nyelvén.” „Mi a maga nyelve?” kíváncsiskodom. Egyszerre kihívó és szégyenlős arckifejezést ölt, hatásszünetet tart. „Hát most mondjam meg magának? Hát a roma.”



Elie Wiesel szülőházán, a máramarosi zsidóság emlékmúzeumán fekete zászló leng, nincs kiírva, miért. Hétfő van, múzeumi szünnap, de a ház ma kivételesen nyitva van.



A Basarab utcai zsinagóga homlokzatán is fekete zászló leng, ott sincs kiírva, miért. A zsinagóga, amely egyedüliként maradt meg az egykori negyvenezer máramarosszigeti zsidó polgár hat zsinagógája közül, 1902-ben épült a szefárd rítus számára, amely éppolyan finomkodó és félrevezető megnevezés a galíciai haszidokra, mint a mózeshitű a zsidókra. Az épület minden ablakában ugyanaz az ékezetek nélküli román nyelven nyomtatott, kétségbeesett kérés olvasható. Az előzményeket csak találgathatni lehet.

„Drága polgártársaink! Tisztelettel és barátsággal kérünk Benneteket, hogy tiszteljétek zsinagógánkat, éppúgy, mint saját templomaitokat. Mindannyiunknak ugyanaz az Istenünk, aki irgalmas, ámde megbünteti azokat, akik feldúlják szentélyeit. A zsidók semmi rosszat nem tettek nektek. Lehet, hogy amikor több zsidó élt itt, jobb volt itt az élet. Nem lenne jó, ha városunkat úgy könyvelnék el, mint az antiszemiták (és Bacchus követői) lakóhelyét. Köszönjük a megértést.”




A Beregszász-Kőrösmező vasút a háború előtt a Tisza partján haladt, hol az egyiken, hol a másikon, mikor melyiken volt könnyebb sínt fektetni. 1920 után, amikor a Tisza határfolyó lett, a csehszlovák oldalról induló vonatra a román hídfőnél katona szállt fel, s az ajtókat zárva tartották, míg csak a vonat vissza nem ért a Tisza csehszlovák partjára. 1945 után aztán ennek is vége szakadt, az efféle huncutkodás nem fért bele az elvtársiasan nyílt szovjet-román barátságba. A szovjet, majd később ukrán oldalon a síneket felverte a gyom, az indóházak beomlottak, de a tereptárgyakat máig karbantartják, tudván, hogy ha egyszer még szükség lesz a vasútra, ezeket soha többé nem lesz erő pótolni. A román oldalon, a szigeti pályaudvaron a mellékvágányra félretolt mozdony azóta is várakozik a vonal újranyitására.




„Az erdei gyűjtögetés a szűkös időkben biztos kenyérnek számított, az ember a kincstári puttony mellett a maga tarisznyáját is teleszedte. Az áfonya, szeder vagy a rókagomba különben is sok örömöt tud szerezni az embernek. Félreértés ne essék, nem valami neves konzervgyárnak szállítottunk, csak a közeli rezervátumnak, ahol egy romos kápolnában és elhagyott, beomlott bányákban tartották a medvéket.”


„Az utat ott kék-sárga sorompó zárta el, közelében kicsi őrszoba állt és egy kopott tábori sátor, tele didergő katonával. Ez az egy határátkelőhely működött Sinistra körzetben, a sorompót itt is csak hetente egy alkalommal emelték fel néhány órára, méghozzá mindig csütörtök délelőtt.”

A határőr asszony nem egy Coca Mavrodin. „Szívecském”, mondja, mikor megpróbálkozom a Mustafa Mukkermantól kölcsönzött autót átvinni a határon, „hát ezen nincs pecsét”. „Nincs”, mondom, „a mi országunkban nem kell rá pecsét, nálunk elég a tulajdonos aláírása.” Ingatja a fejét, aztán legyint. Megindulok át a Tisza-hídon, az egyazon városon belül húzódó magyar-magyar határon, Máramarosszigetről Aknaszlatinára.

9 megjegyzés:

Swann írta...

A Ruxit saját szóleleményed? Egyébként az ösztöneid hihetetlenül jól működtek megint, h Elie Wiesel szomorú aktualitása éppen Máramarosszigeten ért. Az írás műfaja ezúttal is feladja a leckét. Zsánerkép, drámai, egyszersmind ironikus feuilleton. Imádtam.

pera írta...

Az Életvonat rozsdás, feljavításra váró mozdonya...

Tamas DEAK írta...

Az Ujpesti ut titkarol fellebben a fatyol?

Studiolum írta...

Swann: A Huxit, Grexit és egyéb balfék felvetések után igazán nem volt nagy truváj egy hazafias gesztussal megalkotni a Ruxitot. Nekünk, ruszinoknak csak Európa legteteje számít, vesszen az alja.

pera: Életvonat annyiban is, hogy soha nincs semmi veszve. Ácia, kácia, lesz még Cseszlovácia! Párizst vissza, mindent vissza, lessz még vonatos a Tissza!

Tamás: Megálltam a ötvenes szám előtt, és becsöngettem, hogy tiszta vizesnyolcast öntsünk az Újpesti út izzó aszfaltjára. Senki nem jött ki, csak a függöny mögött éreztem megremegni az utolsó újságírónak tartogatott kilencgrammot. Beültem hát a kocsiba és a jövőre bíztam a megoldást.

Swann írta...

Elie Wiesel emlékéhez egy kis kavicsként ideszúrnék egy 2011-es MANCS-interjúból kivett szövegrészletét: " Már bánom, hogy az elsők között voltam, sőt vannak, akik szerint én voltam a legelső, aki ebben az összefüggésben kezdte használni a holokauszt kifejezést. Nincs szó, ami leírná azt, ami történt. Ma már inkább a pusztítás héber megfelelőjét használnám. Két templomunkat lerombolták, ez volt a harmadik kísérlet a templom elpusztítására.voltam a legelső, aki ebben az összefüggésben kezdte használni a holokauszt kifejezést. Nincs szó, ami leírná azt, ami történt"

Tamas DEAK írta...

A xitekkel nem lesz baj.Remania.

Tamas DEAK írta...

Az ujpesti utas lakónak hagyjunk egy irott tobbnyelvű üzit. Hátha akkor nem fog félni.

Balázs Árpád Rafael írta...

Nos, akkor itt van Bodor Ádám is... bár aki azért egy kicsit tagadja a helyi vonatkozásokat. Hiába, képzeletben is, valóságban is létezik Sinistra...

Tamas DEAK írta...

Felületes google alapján úgy tűnik, a felirat már nagyon régen ott van. Viszont a szövegből eszembe jutott egy szép Papp Laci történet, aki egy alkalommal valami fontos meccs előtt ment taxival a sportcsarnokba a teljes stábbal, és út közben meglátott egy katolikus templomot. Megállítja a taxit, és szól: Ide bemegyünk most imádkozni.
Nagyjából mindenki ki is kászálódott, csak Ádler Zsiga bácsi maradt egy kissé zavartan a hátsó ülésen. Papp Laci benéz:
- Jöjjön, Zsiga bácsi.
Az öreg zavartan szól:
- Laci fiam, nem tudtad, hogy én zsidó vagyok?
A válasz:
- Zsiga bácsi nem tudta, hogy csak egy Isten van?
Bement mindenki a templomba ...