Isten rabjai


– Mindenki rab-e? – kérdezte félénken a kisfiú.
– Mindenki – bólintott Szikárdusz fráter.
– A király is?
– Király is.
– Kinek rabja a király?
– Nemzet rabja.
– Mink is rabok vagyunk-e?
– Mink is.
– Mink kinek a rabjai vagyunk?
– Isten rabjai, fraterkám.


Gárdonyi Géza: Isten rabjai (1908)
Ha az utazó Örményországból Karabahba vagy Iránba tart, Syunik tartományhoz érkezve, amely hosszú folyosóként nyúlik le a perzsa határig, falként magasodik fel előtte a Zangezur-hegység háromezer méteres hegylánca. Itt, a 2347 méter magas Vorotan-hágón állították meg Andranik és Nzhdeh tábornok csapatai a bolsevikokat 1920 novemberében, itt védték nyolc hónapon át az örmény függetlenség utolsó bástyája, az Örmény Hegyi Köztársaság határát. Itt húzódott előtte fél évszázadon át a zangezuri ujezd határa, amelyet Sztálin osztott kétfelé Örményország és Azerbajdzsán között, miután nyugati felét ugyancsak Andranik csapatai tisztították meg százezres muszlim lakosságától. A karabahi háború óta keleti fele is örmény ellenőrzés alatt áll, s az 1919-ben oda menekült zangezuri muszlimok ma a Baku környéki menekült-lakótelepeken élnek.

A Vorotan-hágón túl ered az a folyó, amelyet Zangezur egykori lakói, ki-ki a maga nyelvén, Vorotannak, Bazarçaynak vagy Bargushadnak – perzsául „széles föld” – neveztek. A folyón, amely Syunikon és Karabahon végighaladva ömlik az Araxesbe, az iráni határfolyóba, 1954-től kezdték el kiépíteni a vorotani vízlépcsőt. A vízlépcső, amely 1989-es elkészülte óta felére csökkentette Örményország olajimport-szükségletét, három vízierőműből és öt víztározóból áll. A legelső, mindjárt a Vorotan-hágó után, a Spandaryan-víztározó, amely ugyan csak hét kilométer hosszú és három kilométer széles, de mélysége hetvenhárom méter. A Vorotan folyó, idefenn még csak vékony patak, itt valamikor szédítően mély völgy alján haladt.


A völgynek ma csupán a legmagasabb pontja áll ki a tóból. Egy domb, amelynek tetejétől egészen le a tó partjáig, mint ottfelejtett öreg katonák, régi sírkövek sorakoznak. Mindegyik a tó felé tekint, mintha onnan várnák a parancsot, amely már soha többé nem hangzik fel. A sírokon, mintha a vadvirágos mező nőtte volna be őket, változatos kővirágok, életfák, terméshez hasonló csillagok indáznak. Csupán egyetlen motívum nincs rajtuk: kereszt. Pedig akik állíttatták őket, nagyon is vallásos emberek kellett legyenek. Szinte minden síron ugyanaz a formula vezeti be az elhunyt nevét, az 1840-es évektől ószláv nyelven, aztán az 1920-as évektől kezdve egyre inkább oroszul: Здѣсь пакоитсѧ тела раба Божіѧ…, „Itt nyugszik a teste Isten rabjának…”





Mi lehetett ez az ószláv nyelvű falu itt a távoli örmény-tatár vidéken? Spandaryan, amelyről a víztározót elnevezték, tizenöt kilométerre fekszik, ott csupán a gát van. A másik három közeli falu, Sarnakunk, Tsghuk és Gorayk egyaránt a völgy peremén kívül esnek, azoknak nem lehetett itt a temetőjük. Az 1947-es kiadású, szigorúan titkos Атлас офицера-hoz, a lembergi ócskapiacon vásárolt szovjet katonai atlaszhoz fordulok segítségért. Ez ugyan csak kis léptékű térképet tartalmaz a Kaukázusról, amelyet a hidegháború kezdetén nem tekintettek elsődleges hadműveleti területnek, de még ez is feltüntet itt egy ma már nem létező települést: Базарчай.


És a tó partján, a domb legtetején álló obeliszk, hátulján a ԿԱՌՈՒՑՎԵԼԷ 1968, karrutsvele 1968, „emelték 1968-ban” dátummal is azt hirdeti a tó felé tekintő feliratában:

ՀԱՎԵՐԺ ՓԱՌՔ
ՀԱՅՐԵՆԱԿԱՆ ՊԱՏԵՐԱԶՄՈՒՄ ԶՈՀՎԱԾ
ԲԱԶԱՐՉԱՅ ԳՅՈՒՂԻ ՌԱԶՄԻԿՆԵՐԻՆ

Haverzh p’arrk’
Hayrenakan Paterazmum zohvats
Bazarch’ay gyughi rrazmiknerin

„Örök dicsőség
a Nagy Honvédő Háborúban elesett
bazarchay-falui katonáknak.”



Bazarchay falu neve megegyezik a Vorotan folyó azeri-török nevével, amelyet első olvasásra „vásáros-folyónak” fordíthatnánk. A chay utótag azonban ebben az esetben nem „folyót” jelent, mint más török földrajzi nevekben, hanem teát. A falu ugyanis a dél-kaukázusi teakereskedelem központja volt, ezért nevezték „Teavásárnak”. A teát Grúziából hozták ide, s itt adták tovább a muszlim lakosságnak, amely erős főzetben fájdalomcsillapítóként, sőt kábítószerként használta azt. A kereskedelmet pedig az az etnikum szervezte meg, amelynek Grúziától az örmény vidéken át Karabahig mindenütt éltek kis csoportjai: az orosz nyelvű molokánok.

Az orosz források a 15. századtól kezdve említik a molokánokat, akik „szellemi keresztényeknek” nevezik magukat, az ősegyház tanításához való visszatérést és az Istennel való személyes kapcsolatot hirdetik. Egy olyan társadalomban, ahol az uralkodótól lefelé mindenki szolga, úgy törekszenek a szabadságra, hogy e hierarchián kívül helyezik, s közvetlenül „Isten rabjainak” tekintik magukat. Elutasítják az orthodox egyház számos előírását, a papság közvetítő szerepét, az ikonokat és a kereszt ábrázolását is. Nevük az orosz молоко, „tej” szóból ered, „tejivót” jelent, minthogy böjt idején, amikor az orthodox egyház a tejtermékek fogyasztását is tiltja, ők csupán a hústól tartózkodtak. Fegyelmezett közösségi életmódjuk és munkamoráljuk miatt „a Kelet protestánsainak” is nevezik őket. Az orosz államegyház üldözése elől a birodalom peremvidékeire húzódtak, amit az állam is támogatott, mert így nagy szerepet játszottak a szűzföldek feltörésében. 1825-től kezdve több mint százezren vándoroltak közülük a Kaukázusba. Történetüket N. B. Breyfolge írta meg részletesen Heretics and Colonizers: Forging Russia’s Empire in the South Caucasus (2005) című könyvében.

Molokán telepesek a kaukázusi Mugan-sztyeppén. Szergej Prokugyin-Gorszkij fotója, 1905-1915 között

Zangezurban – Bazarchayban és a szomszédos Borisovka (ma Tsghuk) faluban –, Karabahban, és az 1917-ig Oroszországhoz tartozó Karsban a molokánok „ugráló” (прыгуны) karizmatikus irányzata telepedett le, akik összejöveteleiken önfeledten, énekkel és tánccal dicsőítették a Szentlelket. Egy Karsból 1902-ben Amerikába kivándorolt ötszáz fős csoportjuk népesítette be San Franciscóban az „Orosz-dombot”, ahol még Ilf és Petrov is találkozott velük 1937-ben, mint azt amerikai útikönyvükben leírják. A Kars-környéki molokánokról Murat Saraçoğlu készített 2009-ben nagy sikerű játékfilmet, egy évvel korábban pedig Yalçın Yelence egy szép dokumentumfilmet, amely segít elképzelni, milyen élet folyt valamikor a bazarchayi völgyben.


A bazarchayi molokánok történetét Hamlet Mirzoyan foglalta össze a Ноев Ковчег (Noé bárkája) 2012/8 számában. Legfontosabb forrása a helybéli V. N. Telegin által 1910 körül kézzel írt История наших предков (Őseink története) című füzet volt, amelyet a molokans.ru szájt átírásban közölt. Eszerint az első molokán telepes, Gurej Petrovics Petrov 1831-ben érkezett ide feleségével Tambovból, a molokánok hagyományos központjából. 1836-ban újabb családok jöttek a karabahi Dudakcsi és Aladin falvakból, majd 1877-ben ötven család a karabahi Bolludzsából.

Ghevont Alishan (1820-1901) velencei mekhitarista szerzetes és etnográfus szerint, aki 1893-ban adta ki részletes leírását „Sziszakanról”, a mai Syunik tartományról, az itteni molokánok szorgalmasak és jómódúak voltak. Minden ház kőből épült, minden családnak legalább ötven tehene, négy-öt öszvére és száz juha volt, s amellett a folyó menti víztározókban pisztrángot tenyésztettek. Ökreik jól tápláltak, szekereik hatalmasak voltak. Az 1886-os összeírás szerint 78 jól megépített házban 469 lakos, 241 férfi és 228 nő élt itt, a tíz éven aluli gyermekeket nem számítva. Kenyerüket a környező falvaktól eltérően nem kaukázusi tonirban, hanem orosz kemencében sütik. A hágó felől fújó erős hegyvidéki szelek miatt házaik ablakai kicsik, s mind keletre néznek.

George Kennan amerikai utazó az 1870-es években járta be a Kaukázust. Ekkor állította össze (nem saját, hanem helyben vásárolt fotókból, többek között Dmitrij Jermakov felvételeiből) a New York Public Libraryben őrzött Caucasus: An album of photographs gyűjteményt, amelyben három képet találunk a kaukázusi molokánokról. Az első talán, a második és a harmadik biztosan Jermakov felvétele



Az előtérben jobbra lévő sír felirata: „1878 г. 12 апреля. Здесь покоится тело страдальца Давыда Евсеевича. Страдал за Дух Святой 50 лет. Помер волею Божиею. Жил 70 лет” („1878. április 12. Itt nyugszik a szenvedő David Jevszejevics teste. Ötven évet szenvedett a Szentlélekért. Meghalt Isten akaratából. Élt 70 évet”). Telegin azt írja róla kéziratos füzetében: „David Jevszejevics, a mi nagyhírű lelki uralkodónk… az átlagosnál magasabb, férfias termetű volt. Szürke körszakállt viselt, hasonlatosat Dávid király szakállához, ahogyan a zsoltároskönyvekben ábrázolják. Hangját sosem emelte fel, nem tűnt ki szószaporítással. Egyszerű kék zubbonyt viselt, egyszerű kalapot hordott. … Az összejöveteleken csak a Bibliát és a zsoltárokat olvasta, és imádkozott, de sosem „ugrált” és prófétált. … Tisztelték és szerették őt, mindenekelőtt jóságáért.”


1921 júliusában, amikor a bolsevikok áttörtek a Vorotan-hágón, a bazarchayi molokánok kenyérrel és sóval fogadták őket, és számos fiatal csatlakozott hozzájuk, hogy együtt harcoljanak Nzhdeh tábornok Perzsia felé visszavonuló örmény csapatai ellen. A következő években aztán a molokánok azt kapták jutalmul, amit az örmények büntetésből. Vezetőiket letartóztatták, imaházaikat lebontották, köveiket széthordták. A sztálini terror éveiben a közösség egy részét Szibériába deportálták, sokan megtagadták hitüket, vagy Oroszországba menekültek. Helyükbe mások jöttek: a temető sírkövei az 1960-as évektől fokozatosan örmény nyelvűvé válnak. Az utolsó molokán asszony 1978-ban, két évvel a falu elárasztása előtt hunyt el Bazarchayban. Temetésén az ukrajnai Vinnyicában élő unokaöccse, Mihail Szerafimovics Begasz alezredes tartott búcsúbeszédet nemcsak fölötte, hanem az egész molokan közösség fölött: „Ímé, napok jőnek, mondja az Úr, és éhséget bocsátok e földre; éhséget nem a kenyér után, szomjúságot nem a víz után, hanem az Úr beszédének hallgatása után.” (Ám 8:11)

Pirosmani: Éneklő molokánok, Tiflisz, 1910 k.


George Gurdjieff (1866-1949), örmény-görög-orosz népzenegyűjtő, zeneszerző és filozófus: Molokán dalok. Előadja zongorán Thomas de Hartmann

baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz baz

5 megjegyzés:

Jozsef Petrenyi írta...

Ezekbe az abszurd temetőkbe csak úgy belebotlasz, vagy úgy mész oda, hogy tudod, mit keresel?

Studiolum írta...

Belebotlok. Hogy is tudnám, mit kell keresni, mikor senki nem ír róluk. Az útról látom a távolban a sírokat, és ilyenkor mindig letérek, mert tudom, hogy extrém kalandban lesz részem. Aztán pedig napokat töltök könyvtárakban és interneten a kaland értelmezésével.

Herpay Zsuzsi írta...

Szívszoríró. Másrészt lenyűgöz az a sokrétű információ amit összeraksz. Mindig máskép látom a világot egy-egy ilyen írás után. Kincsesláda.

Balázs Árpád Rafael írta...

Döbbenetes írás, fantasztikus fotók. Egyszerűen nem értem, micsoda tágra nyitott szemmel jár Studiolum a világban. És ott a Zangezur hegység, kihalt párducaival, meg a Vorotán folyó, amiket Bodor Ádám egy korai novelláskötetéből ismerhetünk (A Zangezur hegység, Kriterion 1981) - s amelyekről, úgy általában a földrajzi nevekről és azok egybecsengéseiről nevetve azt mondja, hogy a legtöbbször véletlenek. Persze, ahogyan Bodor nevet...

pera írta...

Milyen kár, hogy ez az ortodoxiából kinövő protestantizmus nem vált erőteljesebbé, és csak a birodalom perifériáján virágzott ideig-óráig. Talán más lenne az orosz kapitalizmus vagy a "kapitalizmus szelleme" Oroszországban - hogy egy kicsit Max Weber-kedjek...