És a perzsa férfiak

Ἐν ἰσχίοις μὲν ἵπποι Πυρὸς χάραγμ’ ἔχουσι. Καὶ Παρθίους τὶς ἄνδρας Ἐγνώρισεν τιάραις. Ἐγὼ δὲ τοὺς ἐρῶντας Ἰδὼν ἐπίσταμ’ εὐθύς. Ἔχουσι γάρ τι λεπτὸν Ψυχῆς ἔδω χάραγμα.

En ischiois men hippoi pyros charagm’ echūsi kai parthius tis andras egnōrisen tiarais. Egō de tūs erōntas idōn epistam’ euthys: echūsi gar ti lepton psychēs edō charagma.

Csípőjükön a lovak tüzes jelet viselnek és a perzsa férfiakat megismerni tiarájukról. Én pedig a szeretőket ismerem fel azonnal: titkos jelet viselnek lelkükbe pecsételve.

Hajnalban, álom és ébredés határán kígyóznak elő emlékezetemből a régi görög memoriter sorai, ügető jambusokkal ˘ ¯ ˘ ¯ ˘ ¯ ¯, mint Franz Marc álomszínű lovai. Anakreón eleve ilyen kígyózósra írta meg őket: a lovak billogáról az első sorban még nem tudni, hová akar kilyukadni, aztán a perzsa tiarákkal végképp egész másfelé kanyarodik, hogy végül a szeretőkkel visszatérjen a tűzzel pecsételt tulajdonjegyekre.

Az egymásra rímelő lovak és szeretők között továbbra is kissé kakukktojásként árválkodnak ott a perzsa férfiak, akiknek egyetlen retorikai szerepe, hogy tiarájuk éppolyan sajátos ismertetőjegyük – mármint egy görög számára –, mint a többi szereplő tüzes bélyege.

A hangulati missing linket ez a kicsi, talán öklömnyi perzsa fej adja meg a teheráni Nemzeti Múzeum ókori kiállításáról. Tiarájával mintha a vers tárgyismereti illusztrációjaként szolgálna. De arca, tűnődő, befelé forduló tekintete, szinte láthatatlan finom mosolya arra utal, hogy ő is titkos jelet visel lelkébe pecsételve.

Hafez majd csak ezer év múlva írja meg szerelmes verseit. Anakreón perzsa kortársainak szerelmi költészetét Nagy Sándor görögjei és Omár kalifa arabjai hamvasztják el. Hogy kellett legyen ilyen költői hagyomány, azt a szerelmi betétek tanúsítják a Királyok könyvében, amelyben Firdauszi a 10. században először foglalja össze mindazt, ami az arab pusztítás és három évszázad hiátus után megmaradt az ókori perzsa költészetből. És erről tanúskodik a kicsi perzsa Anakreón-kortárs titokzatos arckifejezése is.

Teherán arcai

A forradalom felfalta Teherán belvárosát. Az öreg Pahlavi sah által az 1930-as években francia és német építészekkel art deco stílusban kiépített kormányzati negyedet az ajatollahok rezsimje átvette ugyan, de nem szerette, és sorsára hagyta. Az itt élő polgárság elpusztult, emigrált, vagy kiköltözött a város északi részére, a hegyek lábához, kialakítva ott az ország többi részétől markánsan elütő „Észak-Teheráni Köztársaságot”. A régi városközpontot pedig elözönlötték a vidékről feljövő szerencsepróbálók milliói. A Nemzeti Múzeum és a sah-palota szomszédságában, a minisztériumok aljában, az egykori mozik és színházak előcsarnokában autóalkatrész- és vasáru-kiskereskedések működnek, az arisztokratikus berendezésű teaházakat nappali melegedőnek használják, a régi polgárházak első emeleti ablakai üresen tátonganak, mert csak földszintjüket használják boltnak, de lakójuk nincs már, s a gyönyörű, színes, sirázi típusú 18. és kora 19. századi csempeburkolatokat az új funkcióknak megfelelően fúrják és vésik keresztül-kasul.


Peyman Hooshamadze, az iráni fotográfia immár klasszikus mestere az 1990-es évek végén fotózta végig ezt a világot, a régi díszletek között helyét kereső új populációt. Most megjelent „100” című albumában száz akkori portrét tesz közzé színhelyenként csoportosítva. A régi vasútállomástól indul, ahogy a beköltözők is, és sorra veszi azokat, akiknek sikerült ócskásként vagy kiskereskedőként megkapaszkodniuk, és azokat, akik egy-egy lecsúszott teaházban várják a szerencséjüket, vagy egyszerűen csak hogy múljék az idő. De felfigyel az egykori polgári világ maradványaira is: hosszan időzik a Shouka kávéházban, amely kivételes módon megmaradt a kiadók, értelmiségiek és művészek törzshelyének, és felkeresi a zurkhânékat, a hagyományos testedző klubokat is.


Ezek az arcok, amelyeket Hooshamadze nem a „mások” iránti távolságtartással vagy elutasítással, hanem igazi figyelemmel és empátiával fényképez, nem ismeretlenek számunkra. Hasonló arcokat fényképezett hasonló figyelemmel nálunk is hasonló társadalmi változások idején, a 70-es és 80-as években Lábass Endre vagy Korniss Péter. A perzsa arcokat nézve szinte el tudnánk mesélni, milyen történet van mögöttük, vagy melyikük mit mond a fotósnak.


A felvételek idején épp annyi idő telt el a forradalom óta, mint amennyi a felvételektől a képek közzétételéig. Ez azt jelenti, hogy Hooshamadze egy törékeny, de már beállt új világot fotóz. És azt is, hogy ezzel a világgal és ezekkel a figurákkal még ma is találkozni Teherán belvárosában, a mellékutcákon, az étkezdékben, a boltokban. Hamarosan írok is néhány ilyen találkozásról.


A perzsa teaházak valaha a tehetős polgárság, kereskedők és hivatalnokok találkozóhelyei, gyakran értelmiségi műhelyek voltak. Egykori előkelőségükre utal fennmaradt berendezésük is, a hagyományos színes csempével díszített falak, s az ugyancsak csempéből kirakott hatalmas népies jelenetek és hős-figurák a Királyok könyvéből. A kilencvenes évekre azonban Teheránban mindez már a múlté. A teaházakat a szomszédos olcsó boltok segédei látogatják, s azok, akiknek nincsen máshová menniük. Akkoriban még gyakoriak voltak bennük a vándor lantos-énekmondók, az aşikok, akik olykor még ma is játszanak a teheráni metrón, s akiket ma, a teaházak iránti nosztalgia korában már egy-egy fellendülőben lévő és divatossá váló teaház szerződtet állandó esti fellépésre.


Morteza Ahmadi: شاطر علی ممد Shater Ali Mammad. A régi Teherán jellegzetes „rap”-je a صدای طهرون قدیمی Sedâye Tehrûn-e ghadimi (A régi Teherán hangjai, 2012) CD-ről.

A vasútállomástól északra terült el Teherán rossz hírű negyede, a Shahr-e No, a piroslámpás negyed – amelyről Kaveh Golestan készített Citadella címmel megrázó sorozatot –, s ennek mintegy kapujaként a Gomrok negyed, a „teheráni Teleki tér”, az ócskások, stricik és orgazdák világa. A kilencvenes évek vége volt az utolsó pillanat, amikor itt fényképezni lehetett – természetesen csak megfelelően beépülve –, mert a 2000-es évek elejétől a városvezetés mindkét negyedet felszámolja.

„A börtönben súlyzóztam, miközben lerombolták a házamat.” Ahmad Soltani, 46, Qorvéből. 4 napja érkezett Teheránba, immár a 43. alkalommal

„Kilenc gyerekem van, mindannyian teherániak.” Esmail Elhami, 60, Ardabil környékéről, írástudatlan

A Shouka kávéháznak mára már van egy hírneve és patinája, mint ama kevés régi kávéház egyikének, amelyik átvészelte a „nehéz időket”. A 90-es évek végén azonban még az átvészelés folyt. A színműíró Yar-Ali Pourmoghaddam mintegy Noé bárkájaként alapította a kávézót, amely menedéket és társaságot nyújtott a közeli és távolabbi környék szerkesztőségei és művészei számára. A Hooshamadze által akkoriban fotózott fiatal arcok némelyike ma meghatározó perzsa értelmiségi, odahaza vagy emigrációban.

A forradalmat túlélő másik fontos közösségi helyszín a zurkhâne, az „erőházak”, a hagyományos testépítő klubok. Ezek története még az iszlám előtti időkre nyúlik vissza, rítusaik és szokásaik zoroasztriánus hagyományokat is hordoznak. A 19. század második felétől különösen divatos volt ilyen klubokba járni, akár birkózóként, akár a legjelesebb atléták szurkolóiként. Az iszlám rezsim egy darabig igyekezett elnyomni a zurkhânékat mint iszlám előtti hagyományt – ebben az időszakban készültek ezek a képek a vasútállomástól a Sah-parkig elszórt kis erőházakban –, de azóta beemelték őket a hivatalos kultúrába, s ma ismét az iráni identitás elemének számítanak.

Tanévkezdés

…Perzsiában, a Kaspi-tenger melletti Mazandaran tartományban. Hamed Khurshidi fotói.







…és egy teheráni lányiskolában. Ali Rafiei fotói.

A paradicsom gyermekei

A Teherántól délre fekvő Behesht-e Zahra talán egész Irán legnagyobb temetője. Nevét – Zahra paradicsoma – az az-Zahra, ‘a Ragyogó’ néven emlegetett Fatimáról, Mohammed negyedik leányáról, a síiták által szentként tisztelt Ali kalifa feleségéről kapta. Itt vannak eltemetve az Iszlám Köztársaság legfőbb vezetői, élükön Khomeini ajatollahval, aki a forradalom után visszatérve itt mondta el 1979. február 1-én történelmi beszédét. Itt nyugszanak nagyon sokan a nyolcéves irak-iráni háborúban elesett egymillió iráni katona közül. Itt temették el a huszonhat éves Nedát is, akit egy éve, június 20-án lőttek le a teheráni tüntetések során. A temetőt sokan látogatják a tizenhatmilliós Teherán lakói közül.

A városból többsávos autópálya visz a temetőbe. Az autópálya szélén télen-nyáron ott állnak a temetőről „a paradicsom gyerekeinek” nevezett virágárus gyerekek, azt remélve, hogy estig sikerül eladniuk 5000 tománért (kb. 1000 forint) minden virágot, amit hajnalban a nagybani piacon vásároltak összesen 3000 tománért (kb. 600 forint). A különbözet egész családok megélhetését jelenti itt, Teherán legszegényebb negyedeiben.

Mansure Motamedi a virágárusokról készült fotósorozatain azonban mégsem a nyilvánvaló nyomorúságot hangsúlyozza, hanem azt a szépséget és örömöt, amely ezeknek a gyerekeknek a nehéz életében is jelen van. Hasonlóan Majid Majidi gyönyörű filmjéhez, amely ugyancsak a Teherán szegény déli külvárosaiban élő gyerekekről szól, s még címével is Zahra paradicsomának virágárusaira emlékeztet: Az ég gyermekei.

Hírt ad a hajnal

A kanális a háttérben éppolyan, mint az az ezer másik, amelyek a Darbandról futnak le Teherán gazdag északi külvárosaiból Teherán szegény déli külvárosaiba, ezer méter és ezer év szintkülönbséget megtéve, friss hegyi forrásvízzel mosva át szakadatlanul a tizenkétmilliós várost, s felejthetetlen hátteret és alapzajt szolgáltatva olyan csodálatos filmekhez, mint Majid Majidi Bachehâ-ye âseman-ja (Az ég gyermekei), vagy Mohsen Makhmalbaf Tehrân sâ'at-e haft sobh-ja (Teherán, reggel hét). Amennyi a házakból látszik, ez is lehetne valahol déltájt, a sah által kiépített és azóta a bazár által elnyelt egykori központ valamelyik kucsé-jében (a sikátorokat a kicsi szóval jelölik, amely török közvetítéssel egyformán hangzik a perzsában és a magyarban), az árusításra és a szomszédság ápolására egyaránt alkalmas alacsony ablakoktól az égszínkék ajtón át a falak tövében tenyésző smaragdzöld moháig. Csak ilyen égő piros rusari-val nem találkoznánk sehol.

Nemrég, egy sok katalán vörösbort követelő éjszakán vetettük össze a különféle rendszerváltások dalait Wang Weijel Kelet-Európától a spanyol Átmenetig, s ekkor hoztuk példaként az egyik – vagy talán a – legnagyobb modern perzsa költőnek, Mehdi Akhavan Salesnek (1928-1991) ezt a Soheil Nafissi által megzenésített versét. Az alábbi videó stáblistájában azonban hiába keressük Sales nevét. Talán óvatosságból hagyták ki. Sales – ثالث Saless, ahogy lázadó módon a legjobb teheráni könyvesbolt elnevezte magát (a hivatkozott linkben nem sokkal a Szabó Lőrinc-portré előtt) – a kor szorongását megjelenítő verseket terjesztett a sah idejében (a Zemestan ast, Tél van címűről majd még külön is írunk), majd a Hajnal-hoz hasonlókat az ezt követő évtizedekben, s ennek köszönheti a mai hivatalos iráni irodalomtörténet sommás ítéletét: „1979 utáni irodalmi tevékenysége hanyatlást mutat”. A múltkori, sebtében készített éjszakai fordítás után szeretnénk most ennek a versnek egy átgondoltabb fordítását adni, hogy ki-ki maga ítélhesse meg, hanyatlás-e ez (s hogy akkor, uramisten, miféle csúcsok vannak még a perzsa költészetben), és kelet-európai tapasztalatai alapján megjósolhassa, mit jelent az, amikor egy ilyen verset megzenésítenek, nagy sikerű CD-n árulnak, és az internetes iráni rádiókban játszanak.

شهاب‌ها و شب‌ها

Shahâbhâ va shabhâ

Üstökösök és éjszakák

A perzsa költészetet az teszi olyan gyönyörűvé és lefordíthatatlanná, amilyen nagy mértékben épít a hangokkal folytatott játékra, s a szavaknak véletlenszerű egybecsengések okozta rokonságaira. Ki gondolná, hogy az éjszaka és az üstökös, a sötétség és a fény ilyen szoros rokonságban áll egymással: shab és shahâb (az „â” hosszú magyar „a”-nak ejtendő). Ez meg is adja a vers egyik alapmotívumát, a sorokat végig átszövő, a fényt és a sötétséget összekapcsoló „s” hangokat, amelyek mellett párhuzamosan fut a „r”-betűs melléknevek és metaforák szála.

از ظلمت رمیده خبر می‌دهد سحر
شب رفت و با سپیده خبر می‌دهد سحر
از اختر شبان رمه شب رمید و رفت
از رفته و رمیده خبر می‌دهد سحر

Az zolmat-e ramide khabar midehad sahar
shab raft o bâ sepide khabar midehad sahar
az akhtar-e shabân rame-ye shab ramid o raft
az rafte o ramide khabar midehad sahar

Az elűzött sötétségről ad hírt a hajnal az éjszaka elment, és a hajnalhasadással ad hírt a hajnal a pásztor csillagától megrettent, s elment az éjszaka nyája az elmentről és az elűzöttről ad hírt a hajnal

A négysoros versszakok AABA vagy CABA rímképletükkel – ahol az A nem pusztán rím, hanem néhány szó szinte mágikus ismételgetése végig a vers folyamán – a középkori perzsa rubáí hagyományát folytatják, amilyenek Omar Khayyam négysorosai is voltak. Ramidan, megrettenteni, elűzni, raftan, elmenni, rame, nyáj (a német Ram, kos rokona) – ezek ennek a versszaknak az r-betűs oszlopai, amelyekkel a latin aster-rel rokon akhtar, csillag, a khabar, hír és persze a héber Zóhár-ral közös gyökerű arab sahar, hajnal r-jei rezonálnak. A sepide, hajnalhasadás (amely gyakori női név is) a „fehér” jelentésű sefid szóból ered, s ennek kontrasztja a következő versszakok vöröseivel további színárnyalattal gazdagítja a fény és sötét játékát.

A megrettent/elűzött és elment az első három sorban az éjszakára és „nyájára” vonatkoznak, de az utolsó sor azáltal, hogy az addigi kontextusból kiemelve hangsúlyosan megismétli őket, nagyon erősen az éjszaka folytán elűzöttekre és elmentekre utal. Ez a kelet-európai olvasó számára ismerős sejtetés szintén kedvelt eszköze a perzsa költészetnek.

Különös kép ez a „pásztor csillaga”, de csak addig, amíg nem látjuk, hogy ez is az egybecsengésen alapul. Az akhtar-e shabân kifejezésben a shabân a shab, „éjszaka” archaikus, költői többes száma, azaz első látásra az éjszakák csillagá-ról van szó. Ám a shabân egyszersmind „pásztort” is jelent (ebből lett török közvetítéssel a magyar csobán), s a sor második fele már erre játszik rá a nyáj szóval, olyan mitikus képét adva a hajnalcsillagnak, amilyet Gergely Ágnes is használ, „régi nyájak pásztorának” nevezve az esthajnalcsillagot.

زنگار خورد جوشن شب را به نوشخند
از تیغ آبدیده خبر می‌دهد سحر
باز از حریق بیشه خاکسترین فلق
آتش به جان خریده خبر می‌دهد سحر

Zangâr khord joshan-e shab-râ bâ nushkhand
az tiq-e âbdide khabar midehad sahar
bâz az hariq-e bishe-ye khâkestarin falaq
âtash be jân kharide khabar midehad sahar

A rozsda megette az éjszaka pajzsát vidáman, edzett kardokról ad hírt a hajnal a szürke reggel felgyújtott ligetéből a léleknek hozott tűzzel ad hírt a hajnal

Hogy a rozsda hogyan tudja megenni az éjszaka pajzsát, azt mi is megtapasztalhattuk a nyolcvanas években. Edzett kardokat emlegetni azonban akkoriban még nem volt tanácsos, s ha jobban megnézzük, ez a vers sem tesz ilyet. A tiq elsősorban sugarat jelent, s csak másodsorban pengét és kardot. A tiq-e aqtân például a hajnal sugarát jelenti. Ezért a fenti tiq-e âbdide szóösszetétel is jelenthet âb-dide, „vízlátta” sugarat, például a felkelő napnak a vízen tükröződő sugarát, ami illene is a versbe, szava sem lehet senkinek. Ennek a szóösszetételnek azonban sokkal bevettebb jelentése a vízlátta penge, azaz edzett acél kard, s hogy ez ellen sem volt szava senkinek, az mutatja, hogy mennyire megette már a rozsda az éjszaka pajzsát.

از غمز و ناز و انجم و از رمز و راز شب
از دیده و شنیده خبر می‌دهد سحر
بس شد شهید پرده شبها شهاب‌ها
وان پرده‌ها دریده خبر می‌دهد سحر

Az qamz o nâz o anjâm o az ramz o râz-e shab
az dide o shenide khabar midehad sahar
bas shod shahid-e parde-ye shabhâ shahâbhâ
va ân pardehâ daride khabar midehad sahar

Az éjszaka jeleiről, kacérságáról, titkairól és elmúlásáról a látottakról és hallottakról ad hírt a hajnal az éjszaka leplének lehullta előtt lehullt üstökösökről akik azt a leplet letépték, ad hírt a hajnal

Az első sor egymásra torlódó rövid szavainak lüktetése a hangokkal folytatott perzsa költői játék egyik legszebb példája a versben.

آه آن پریده رنگ چه بود و چه شد کزو
رنگش ز رخ پریده خبر می‌دهد سحر
چاووش‌خوان قافله روشنان امید
از ظلمت رمیده خبر می‌دهد سحر

Âh ân paride rang che bud o che shod kazu
rangash ze rokh paride khabar midehad sahar
châvushkhân-e qâfele-ye roshanân omid
az zolmat-e ramide khabar midehad sahar

Ó, az a sápadt szín mi volt, és hogy is lehetne, hogy sápadt arcokról adjon hírt a hajnal? A reményhozó csillagkaraván dalának vezetője ő, az elűzött sötétségről ad hírt a hajnal.

S most, a szöveg ismeretében nézzük meg újra a videót.

Üstökösök és éjszakák Az elűzött sötétségről ad hírt a hajnal az éjszaka elment, és a hajnalhasadással ad hírt a hajnal a pásztor csillagától megrettent, s elment az éjszaka nyája az elmentről és az elűzöttről ad hírt a hajnal A rozsda megette az éjszaka pajzsát vidáman, edzett kardokról ad hírt a hajnal a szürke reggel felgyújtott ligetéből a léleknek hozott tűzzel ad hírt a hajnal Az éjszaka jeleiről, kacérságáról, titkairól és elmúlásáról a látottakról és hallottakról ad hírt a hajnal az éjszaka leplének lehullta előtt lehullt üstökösökről akik azt a leplet letépték, ad hírt a hajnal Ó, az a sápadt szín mi volt, és hogy is lehetne, hogy sápadt arcokról adjon hírt a hajnal? A reményhozó csillagkaraván dalának vezetője ő, az elűzött sötétségről ad hírt a hajnal.

Shahâbhâ va shabhâ Az zolmat-e ramide khabar midehad sahar shab raft o bâ sepide khabar midehad sahar az akhtar-e shabân rame-ye shab ramid o raft az rafte o ramide khabar midehad sahar Zangâr khord joshan-e shab-râ bâ nushkhand az tiq-e âbdide khabar midehad sahar bâz az hariq-e bishe-ye khâkestarin falaq âtash be jân kharide khabar midehad sahar Az qamz o nâz o anjâm o az ramz o râz-e shab az dide o shenide khabar midehad sahar bas shod shahid-e parde-ye shabhâ shahâbhâ va ân pardehâ daride khabar midehad sahar Âh ân paride rang che bud o che shod kazu rangash ze rokh paride khabar midehad sahar châvushkhân-e qâfele-ye roshanân omid az zolmat-e ramide khabar midehad sahar.

Rumi és Bach

Különös élmény megtapasztalni, hogy nemcsak a mi nyugati világunk fantáziál más civilizációkról, hanem azok is a miénkről. Persze legtöbbjük számára a Nyugat kultúrája már a mindennapokba beépült valóság, amely sok teret nem hagy a fantáziának, de vannak még kivételek, mint például Perzsia.

Nem tudom, igaz-e az a kamaszkoromban hallott történet, amely szerint Khomeini, amikor megkérdezték tőle, mi a véleménye Bach és Beethoven zenéjéről, azt válaszolta, hogy „nem ismerem ezeket az urakat”. Annyi azonban bizonyos, hogy manapság nem sok lehetőség nyílik megismerni őket Iránban.

A teheráni CD-boltok berendezése elegáns, kínálata fönséges, munkatársai lenyűgözően barátságosak. Bármelyik nyugat-európai bolttal fölveszik a versenyt. Szívesen időztünk el bennük sok-sok órát, perzsa klasszikus CD-ket hallgatva, teát szürcsölgetve – a Szijah o Szefid („Fekete-Fehér”, merthogy egy mozival van társbérletben) boltban nem volt tea, ott dobozos őszibaracklét kaptunk szívószállal – és a zenészekről beszélgetve az eladókkal, akik gyakran maguk is játszanak valamilyen iráni hangszeren. Egy dolog tűnt fel csupán: az európai klasszikus zenei CD-k kínálata. Nem az, hogy ne lettek volna, mert valamennyi még volt is. Hanem az, hogy éppolyan esetleges volt a kínálatuk, mint mondjuk kínai vagy arab – vagy éppen perzsa – klasszikus zenéből mondjuk a néhai Amadeus vagy a már szintén néhai Hungaroton lemezboltban. Jók és rosszak egyaránt, esetlegesen válogatva és minden belső rendező elv nélkül ömlesztve – úgy hozzá vagyunk már szokva ezekhez a minden európai lemezbolt által alkalmazott rendező elvekhez, hogy teljesen megdöbbent a hiányuk –, ami azt sejtette, hogy a közönség talán csak annyira ismerheti ezt a zenét, mint a miénk a kínait, arabot és perzsát. És jól sejtettük.

Még idehaza találtuk ki, hogy Bach-CD-ket viszünk ajándékba. Azokat a zenéket, amelyeket a leginkább szeretünk és a legtöbbre tartunk – a hegedű-szólószonátákat Grumiaux, és a Kunst der Fugét Szokolov előadásában –, s amelyekkel a mi kultúránk legjavát mutathatjuk meg azoknak az embereknek, akiknek kultúrája annyi csodálatos zenével ajándékozott meg minket az utóbbi években. Különös volt látni a megajándékozottak arcát. Túl azon az újdonságon, hogy az európai ember ad – úgy láttuk, ez mindenkit meglepett –, az a mély, távolságtartó tisztelet látszott rajtuk, mintha egy nagy filozófus műveit kapták volna meg díszkötésben, eredeti nyelven. Tudták, hogy Bach nagy név egy nagy civilizáció számára, de nekik nem volt személyes közük hozzá. Épp a Szijah o Szefidben történt, hogy arról beszélgetve, mi teszi a jó zenét, felraktuk az egyik CD-t, s míg Szokolov játszott, mi azt elemeztük, mitől is jó, ahogy játszik. A lemez már a felénél tartott, mire a fiúnak – aki a perzsa klasszikus zenében egyébként rendkívül jártas volt – leesett, hogy ez is zene, nem csak egy kulturális ikon, s hogy éppen úgy lehet – jól vagy rosszul – játszani és elemezni, egyszóval viszonyban lenni vele, mint saját jól ismert zenéjével.

Davood Azadnak még nem esett le. Elismert perzsa lantjátékosként és énekesként, s nem utolsósorban tényleges szúfiként mestere, Rumi tiszteletére tavalyelőtt, a Rumi-évben jelentette meg The Divan of Rumi and Bach című lemezét, amelyen Rumi verseit énekli és kíséri taron, a jellegzetes nyolcas formájú észak-iráni lanton, miközben az alapot Bach zongoradarabjai adják. Ebből elvileg még akár jó is kisülhetne, bár soha nem hallottam még olyan Bach-feldolgozást, amely hozzáadott volna valamit az eredeti értékéhez, s ne inkább elvett volna belőle. De nem sül ki. A zene groteszk, komikus hatást kelt. Különös módon hasított. Az ének és a tar a perzsa zene sztenderdjét hozzák, noha a játék színvonalának egyértelműen árt, hogy ki kell lépnie a perzsa zene meditatív ritmusából, és a kötött európai ritmushoz kell alkalmazkodnia. A Bach-darab viszont olyan gépiesen és primitíven szól mögötte, akár a verkli.


Rumi: Áldás rád + Bach: 3. angol szvit, Gavotte I és II (7'40")

Jean Durand írja The art of Persian music (Washington, 1991) c. nagy bevezető monográfiájában: „Ha nem értünk valamilyen zenét, azt hajlamosak vagyunk monotonnak és önmagát ismételgetőnek érezni. A nyugati zene is rendkívül monotonnak tűnik a legtöbb keleti ember számára.” Ha ez igaz, úgy ezen a lemezen saját fülünkkel is meghallhatjuk, milyennek tűnik számukra.

Különös érzés olyan zenész előadásában hallani Bachot, aki technikailag elég képzett ugyan a kottakép akusztikus reprodukciójához, de nincs birtokában annak a hagyománynak, amely megmondaná, hogyan adja elő. Európában mire valaki ezen a szinten megtanul zongorázni, addigra már – jórészt tudtán kívül – a hagyományt is elsajátította. Érti, miről szól ez a zene, mi az a belső dinamikája – Bachnál kontrapunktikája –, amelyet ki kell bontania, s hogy az mekkora teret enged neki saját egyénisége kibontakoztatásához. Viszonya lesz hozzá. Ez a viszony aztán sokféle lehet Perahia finom, jelzésszerű díszítéseitől Schiff gazdag tónusain át Glenn Gould zaklatottságáig. Még Robert Levin végletes visszafogottsága sem azonos Azad verklijének gépiességével – a végletes visszafogottság is egy viszony, amit lehet szeretni vagy nem szeretni. (Azért én furcsállom, hogy a stuttgarti Bachakademie épp az ő előadását válogatta be a Hänssler-féle Bach-összkiadásba.)


Murray Perahia, Gavotte I (1'32") és Gavotte II (1'38")

Glenn Gould, Gavotte I (0'50") és Gavotte II (1'09")

Robert Levin, Gavotte I és II (3'48")

Schiff András, Gavotte I és II (3'21")

Ivo Pogorelich, Gavotte I és II (4'31")

A kérdés csak az, hogy miért játszik valaki olyan zenét, amihez nincs viszonya. Azad perzsa és nyugati sajtóját olvasva azt látom, ugyanazért, amiért európai és amerikai együttesek játszanak – teljesen félreértett – tibeti vagy arab zenét: mert van rá fizetőképes kereslet. A perzsa blogok áhítattal írnak „a mi fiunkról”, aki még a nyugati zenét is az iszlám misztika szolgálatába állította, a nyugati ezoterikus körök pedig áhítattal hallgatják a nyugati ritmusba és dallamba beleerőszakolt és lebutított keleti zene-foszlányokat, amelyeket egy igézően guru-külsejű iráni szúfi játszik átszellemült arccal. Mennyivel egyszerűbb és kifizetődőbb ez, mint amit például Majid Derakhshani, a legnagyobb élő tar-játékos tesz: hogy intézetet hoz létre Németországban a valódi perzsa zene népszerűsítésére a nyugati világban, s ilyen zene kíséretében adja elő Rumi verseit is, ahogyan az a legnagyobb élő perzsa énekessel, Mohammad Reza Shajariannal együtt készített alábbi felvételén hallható.

Rumi - Shajarian, Derakhshani: Ân jâm-e jân afzâi-râ bar-riz bar jân sâqia!
(A léleknövelő kelyhet öntsd lelkembe, pohárnok!)

Először az orosz

Ahogy Wang Wei felfedezte az orosz nyelvterület nyugati végvidékeit Katalóniában, úgy fedeztük fel mi is ugyanannak keleti végvidékeit Perzsiában.

Perzsiában az angollal úgy-ahogy el lehet boldogulni. A perzsával a nehezebb ügyeket is el lehet intézni. De szíveket igazán megnyitni az orosszal lehet.

Teherántól Iszfahánon át Sirázig a legváratlanabb helyeken tették fel a kérdést: Pa-russzki gavaritye? S minden alkalommal úgy, mint a gyerek, aki valami titkos kincset tár a másik elé, valami ritka és értékes bélyeget, sóvárogva figyelve, hogy a másik értékeli-e azt. Az igenlő választ sugárzó mosollyal fogadták, amit hosszú, meleg orosz nyelvű beszélgetés követett. Akik kérdezték, örmények voltak és azeriek, akik éppolyan nagy számban élnek Iránban, mint az egykori Szovjetunióhoz tartozó Örményországban és Azerbajdzsánban. A nekünk előadott élettörténetekből úgy tűnt, mindig is több-kevesebb szabadsággal mozogtak a két birodalom között, s a másik oldalról hozott orosz nyelv egyfajta felülemelkedést jelentett saját kisebbségi nyelvük státuszán, másságuk hangsúlyozását, büszkén vállalt kapcsolatot a határokon túli tágas világgal.

Nem oroszokkal oroszul beszélni különleges élmény. Ha angolul, németül, olaszul, spanyolul, vagy bármilyen más nyelven beszélek, mindig világos marad, hogy ez nem az én nyelvem. Semleges közvetítő nyelv, amely a másiknak talán jólesik, talán én is meggyőzően használom, de mégis kívül maradok rajta. Az orosz azonban közösséget teremt, gyerekkori emlékeket elevenít fel, az egész egykori birodalomban ismert filmek, könyvek és viccek élményét, egy valaha volt közös világ tapasztalatát. Olyan közel hozza egymáshoz a magyart és az örményt Iránban, amilyen közel sem angol, sem perzsa nyelven nem kerülnénk egymáshoz. És nem csak Iránban. Ugyanez az élményem volt akkor is, amikor bolgár tanárnővel beszélgettem Mallorcán, lengyel biciklistával San Marinóban, grúz gyémántkereskedővel a brüsszeli repülőn, üzbég kocsmárossal Bécsben.

Teheránban a Hafez utcai piac kifőzdéjében kérdezte meg a szomszéd asztalnál ülő, talpig fekete csadorba öltözött nő, hogy beszélünk-e oroszul, s a gyermekkorában tanult szavakat keresgélve mesélte, hogy szülei mindketten a túloldali Azerbajdzsánból származó azeriek voltak, akik még otthon is gyakran beszéltek oroszul egymással. Túláradó örömében olyan ételt hozatott ki nekünk, amely nincs is az étlapon, csak a helyiek eszik: tah diget, a fazék aljához tapadt aranybarna rizs-kérget.

Sirázban az addig flegmán válaszolgató azeri tejbüfést változtatta egy csapásra emberré, hogy oroszra fordítottuk a szót. Kiderült, cukrászként dolgozott az iráni, majd a túlsó Azerbajdzsánban. Az azeriek nagyszerűen értenek az édességekhez, fővárosuk, Tabriz tele van már-már bécsi színvonalú cukrászdákkal, s Irán-szerte a legtöbb cukrászda az ő kezükben van.

Iszfahánban az örmény Vank székesegyházban szólt rám a gondnok, hogy tilos fotózni. Amikor aztán ismeretlen nyelvű beszélgetésünkre fülelve megkérdezte, beszélünk-e oroszul, s kiderült, magyarok vagyunk, mindjárt előkerült néhány magyar ismerős („István az Ikarusztól”), s ez után már a fotózás sem volt probléma.

Teheránban a Sarkis székesegyház portásfülkéjében vasárnap délelőtt négy örmény férfi kaszinózott. Perzsául kérdezősködtünk tőlük, hol találunk katolikus misét. Amikor kiderült, honnan vagyunk, a legidősebb oroszra fordította a szót, úgy magyarázta el, hol van a katolikus templom (amelyről később kiderült, hogy rosszul tudta, és a görög követség ortodox kápolnája volt). A másik három nagy tisztelettel figyelte. Egészen a templom kapujáig kísért, s ott halkan megkérdezte, mikor voltam utoljára Moszkvában. Vagy tíz éve, mondtam. És milyen Moszkva? Nagyon sokat fejlődött, sokat szépült, mondtam. Szlava Bogu, mondta, de nem tudta folytatni, elcsuklott a hangja.

A legkülönösebb perzsiai orosz nyelvű találkozásunk azonban olyan szép, kerek történet, hogy muszáj lesz a következő napokban egy önálló bejegyzést szentelnem neki.


Gyerekkoromban Magyarországon az ellenállás egy fajtájának számított nem tanulni a megszállók nyelvét. Az orosz nyelv nyolc-tíz éves kortól az egyetem végéig kötelező tárgy volt, de a legtöbben a tizenkét-tizenöt évnyi stúdium végén sem tudtak sokkal többet mondani, mint hogy „Aljosa igyot v kino”. Anyám, amikor testvéreimet leültette tanulni, mindjárt kiadta a közmondássá vált jelszót: „Először az orosz!”, minthogy azt bliccelték volna el a legkönnyebben.

Nekem az orosszal másfajta morális problémáim voltak. Én már hétévesen is szerettem az orosz nyelvet, a különös betűket, a Gorkij könyvesboltban kapható olcsó mesefüzetek romantikus illusztrációit, Fülesmackó, Cseburaska és Gena krokodil világát, de leginkább azt a különös alkímiát, hogy idegen szavakat és ragokat összerakva ugyanazt el tudom mondani, mint magyarul, de mégis másképp, ami azóta is minden nyelven újra és újra lenyűgöz. De szabad-e jó lelkiismerettel tanulnom a megszállók nyelvét?

Kétségeimmel apámhoz fordultam, aki azt mondta: az orosz nemcsak a szovjet hadsereg nyelve, hanem Tolsztojé is és Dosztojevszkijé. Jóváhagyásával nagy örömmel vetettem bele magam az orosz tanulásába. Ennek köszönhetem, hogy azóta felfedeztem: az orosz nemcsak ezeknek a nagy íróknak a nyelve, hanem az egyszerű embereké is, mégpedig nemcsak az oroszoké, hanem különös módon Bulgáriától Pekingig és Lengyelországtól Iránig sokféle népé, amelyeket ez a közvetítő nyelv szervez egy közösséggé. És ilyen módon az enyém is.

Perzsakoszt

Perzsia eljött hát Wang Weihez. És valóban: mert aki ennek az étteremnek a kínálatát látta, az látta Perzsia minden éttermének kínálatát.

A perzsa konyha a világ egyik legfenségesebb, leggazdagabb, legrafináltabb, legelbűvölőbb konyhája. Rusztikus, mint a török, kifinomult, mint a francia, fűszeres, mint az arab, tájegységenként annyira más, mint az olasz, laktató, mint a spanyol, és olyan könnyű, hogy Európában nincs is hozzá fogható. Igazából minden tekintetben csakis a kínai konyhával mérhető össze. Mindenki tudja ezt, aki nem járt még Perzsiában, csak az irodalomból, a nyugat-európai előkelő perzsa éttermek kínálatából és a szakácskönyvekből ismeri ezt a konyhát. Mint mi.


Utazás előtt hónapokig a perzsa konyha bűvöletében éltünk. A perzsa éttermekről álmodtunk, Eckel perzsa szakácskönyvéből főztünk (meséseket!), és én bemagoltam Turner perzsa tematikus szótárának huszonhárom oldalra rúgó étel-, alapanyag- és fűszerjegyzékét.

Kár volt.

A Van-tavon átkelve izgatottan faggattuk újdonsült barátunkat, Peymant, milyen menü vár ránk a túloldalon, a perzsa vonat étkezőkocsijában. Hosszan eltűnődött, talán hogy semmit ki ne hagyjon, aztán azt mondta: „Kebab, kebab és kebab.”

Hogy az étkezőkocsiban egy napig, az hagyján. De hogy az egész ország minden fellelhető éttermében három héten át, az nagyon megviselt minket.

Iránban az egyik legkülönösebb tapasztalat az, hogy szinte nincsenek is éttermek. Ami kevés van, az szemmel láthatóan a nyugati turistákat és a helyi sznobokat célozza meg ál-orientalizáló berendezésével. De ilyenből tényleg kevés van, amilyen keveset csak el tudunk képzelni. A legturistább városban, Iszfahánban például egy, a Bastani étterem a főtér sarkán. És ezekben is főleg kebabot szolgálnak fel. A Lonely Planet Iran városonkénti „Eating” szekcióinak kétségbeesett hangneme jól tükrözi a helyzet komolyságát.

A voltaképpeni éttermek mellett – vagy inkább helyett – vannak még vendéglőszerű nyilvános menzák, ahol a környék dolgozói fogyasztják délben a gyors kebabot (például a میخک Mikhak azaz Szegfűszeg az iszfaháni főtér másik sarkán, magas árakkal és ízetlen fogásokkal) illetve a népszerűbb kirándulóhelyeken és parkokban olyan éttermek, amelyek csak hétvégén, azaz pénteken tartanak nyitva. Ez utóbbiak között – különösen olyan felkapott helyeken, mint a Teherán fölötti Darband – nyilván vannak kifinomult éttermek is, ahová a város krémje jár valódi perzsa konyhát kóstolni. Láttunk ilyet filmen. Nekünk azonban nem volt hozzá szerencsénk. Ahol mi ettünk péntek este, ott az étel arról tanúskodott, hogy a séf a hét hat napján kijön a gyakorlatból. És persze csak kebab volt. A vegetáriánus Ana Madridból, akivel utolsó nap futottunk össze, már három hete csak rizsen és műanyag dobozos egyensalátán élt, s hiába volt minden perzsa ékesszólásom és a felszolgáló jóindulata, ezen az utolsó estén sem tudtak neki egyébbel szolgálni.

Amilyen váratlan volt ez a helyzet, éppolyan otthonos is volt, mert – akárcsak sok más dolog Iránban – azt a nagyon eleven érzést keltette, mintha visszarepültünk volna a hetvenes-nyolcvanas évek szocialista Magyarországába. Annak idején, emlékszem, éppilyen ritkaság volt a vendéglő, hát még a vendéglőbe járás. Az emberek otthon vacsoráztak – mégpedig olyan pompás ételeket, amelyek nagy része még ma sem szerepel egyetlen étlapon sem, mint a paprikás krumpli, a tökfőzelék vagy a töltött káposzta –, és ha nagy ritkán (többnyire valami formális ünnepség, érettségi, esküvő, tor alkalmával) eljutottak az étterembe, olyankor színhús dukált, a kebab helyi megfelelői: bécsi szelet, cigánypecsenye, rostélyos. Az ünnep étele, amelyet egyszersmind a legkönnyebb volt elkészíteni és a legnehezebb elrontani. Nem tudom, a diktatúra és az ezzel járó visszahúzódás a családba, a szegénység, vagy a polgárság eltűnése tette-e ilyenné Budapestet, a kávéházak és vendéglők két háború közötti városát; valószínűleg valamennyi együtt, akárcsak Perzsia városait. Kíváncsi vagyok, vajon Franco alatt mennyire volt vendéglős a világ Spanyolországban.

De a szocialista tapasztalatoknak hasznuk is volt. Emlékszem, milyen rutinra tettünk szert a nyolcvanas években az úgynevezett „kis piszkosok” és „gödrök”, piaci étkezdék és kifőzdék felkutatásában. Ezt a rutint különös módon nagyon jól lehetett alkalmazni Iránban is (akárcsak néhány éve a boom előtti Kínában), mert az ilyenfajta „kis piszkosok” struktúrája és elhelyezkedése is nagyon hasonló a nyolcvanas évek Magyarországáéhoz. Piacokon, a nagy „menza-éttermek” körüli sikátorokban (amelyek török eredetű neve, kucseh a „kicsi” jelentésű kucsek szóból származik), bazárok pincéiben találhatóak, többnyire a helyi törzsközönséget szolgálják ki, néhány négyzetméteresek csupán, és legtöbbször csak egy vagy két fogást főznek, amely viszont mennyei. És nem kebab. A legtöbb turista riadtan kerüli az ilyen helyeket, de aki bemegy, azt örömmel és a perzsákra oly jellemző közvetlenséggel üdvözlik, faggatják és jól tartják. És hozzánk hasonlóan a perzsa értelmiség is szinte mozgalomszerűen kutatja az ilyen helyeket. Ahogy Lábass Endre és Bodor Ferenc írtak annak idején a pesti kocsmákról, úgy a kiváló tehranavenue.com-on is rendszeresen jelennek meg tudósítások egy-egy újabb teheráni leletről.

Iszfahánban a mondott Bastani étteremtől néhány lépésre találtunk egy ilyen nevenincs kis kifőzdét két asztallal. Egyetlen fogást készítettek csupán, beryânt, apróra vágott főtt, majd kisütött bárányhúst, mellette az elmaradhatatlan, illatos mentaszerű salátanövénnyel, a reyhânnal – mesés volt. A szakács hálásan fogadta, hogy búcsúzáskor az ételt dicsértem, a helyünkre váró öregasszony pedig felemelt ujjal hangoztatta, akár egy élet tanulságát: „Az iráni étel nagyon jó.” Már ha valaki hozzájut.

Tabrizban a Kousar szálloda mellett volt egy kis hely, ahol ugyancsak egyetlen ételt adtak: tört krumplit tojással, amit úgy forrón ki-ki maga fűszerezett meg és tekert magának egy-egy lepénykenyérbe. Elkészíteni egyszerű, és az embernek marad figyelme arra is, hogy a többi vendég kérdéseire válaszoljon.

Teheránban a bazár alatt van egy titkos étkezde az árusoknak. A délnyugati főutcán ki van ugyan írva perzsául egy kis zöld táblára, hogy „Szolejman étterem”, de aki ezt egyáltalán észreveszi, az is tanácstalanul áll, hiszen a tábla mögött egy textilbolt van. Végig kell menni a bolton, aztán a boltból oldalt nyíló másikon is, s annak a végén egy lépcső vezet lefelé, látszólag valami raktárba. De ha még ezen is van bátorságunk végigmenni, akkor odalent remek kis kifőzde vár, nyolc-tíz válogatottan jó fogással, barátságos elárusítókkal. Mi sem találtunk volna ide, ha nincs Ahmad, a nomád szőnyegkereskedés behívóembere, aki készségesen elkalauzolt a tábláig, majd az ebéd végén ugyanott várt ránk türelmesen, hogy most már tőle is vásároljunk. Vásároltunk is.

A pálmát azonban a teheráni Hafez utca felső végén lévő piac kis étkezdéje viszi el, nem messze a Lonely Planetben is jelölt Hafez könyvesbolttól. Látszik, hogy errefelé kezdődik Teherán előkelőbb része, mert már sok olyan jellegzetes perzsa ételt is adnak, amiről addig csak szakácskönyvben olvastunk. Az ára sem sokkal magasabb a többinél: ketten összesen 3-4000 tomanért, azaz kb. 3 euróért ettünk két-két fogást, mellé reyhânnal, sült paradicsommal, és erjesztett joghurtitallal, duqkal. Ha a külföldi nem szól időben, akkor Coca-Colát is kap, amelyet – amerikai embargó ide vagy oda – Kermánban palackoznak.

De az igazi perzsa konyhát, úgy tűnik, a nyolcvanas évek Magyarországához hasonlóan csak az tapasztalhatja meg, akit családi vacsorára hívnak. Mi ugyan nem voltunk ilyen szerencsések, ám amikor az utolsó napokban az iráni éttermi kosztról panaszkodtunk szállodánk recepciósának, Mousavi úrnak, ő nem engedte, hogy csorba essék a perzsa konyha becsületén, és felajánlotta, hogy a hátralévő két este feleségével főzet nekünk vacsorát, amelyet személyesen szolgál fel nekünk a szállodában. Így is történt. Első este nagyszerű vegetáriánus ételt kaptunk (kár, hogy Ana ezt már nem próbálhatta), másnap, elutazásunk előtti utolsó este pedig a perzsa konyha koronáját, a dió-gránátalmalé mártással készült csirkét, a fesenjânt.

Ha netán egy perzsa is olvassa ezt a bejegyzést, már most írom, hogy áprilisban újra Perzsiába készülünk, ezúttal Wang Weijel. Mindketten megbecsüljük a jó konyhát, és nagyon hálás vendégek vagyunk.