Tél van


Kányádi Sándor, amikor a természet körforgásának képét alkalmazta a történelemre, s a közelítő tél metaforájával tette megérthetővé és feldolgozhatóvá azt a hatalmas és visszafordíthatatlan pusztulást, amely az elmúlt évszázadban nemcsak Erdélyben, de egész Kelet-Európában végbement, tudva vagy tudattalanul azoknak az – erdélyi és európai – humanista elődöknek a példáját követte, akik mintegy a maguk vigasztalására is az emberi élet és a természet ciklusával magyarázták és ábrázolták szükségszerűnek a népek felemelkedését és hanyatlását. A tél mint a reménytelen történelmi helyzetek metaforája hosszú hagyományra tekint vissza és máig elevenen él a legkülönbözőbb népek irodalmában.


Magyarul a leghíresebb példája kétségtelenül Vörösmarty Mihály Előszavának két utolsó versszaka, amelyet „Baracskán, 1850-51 telén, télutóján” írt, s amelyben a vesztes szabadságharc és az azt követő megtorlás tragédiáját tágítja kozmikus méretűvé. Az utolsó előtti versszak bevezető sora, „Most tél van és csend és hó és halál” azok számára is jól ismert toposz, akik semmi másra nem emlékeznek már a versből. A kép különös kegyetlensége, hogy míg a tél-metafora hallgatólagosan magában foglalja az eljövendő tavasz lehetőségét, Vörösmarty határozottan kijelenti, hogy az a tavasz, ha el is jön, már csak hazugság lesz.

(…)

Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az Isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.


Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?


A mi generációnk számára, ha egész más költői színvonalon is, de hasonló szerepet játszott az a dal, amelyet Bródy János írt valamikor az 1981. december 13-i lengyelországi szükségállapotot és a Szolidaritás mozgalmának elfojtását követően. A dal, noha annak idején a rádióban hallható volt, ha jól emlékszem, csak Zorán 1977-1990 lemezén jelenhetett meg először.


Bródy János – Sztevanovity Zorán: Ne várd a májust. Az 1977-1990 lemezről (1990)

Készülj a hosszú télre, kedvesem
Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem
A szíved melegét tedd el nekem
Én majd a szemed fényét őrizem

Szedd össze mindazt, ami megmaradt
Csak lassan égesd el a vágyakat
Csavard a lángot lejjebb, kedvesem
A tűzre szükség lesz még, úgy hiszem
Ne várd a májust, hiszen közelít a tél
Ne várd a májust, kedvesem
Öltözz fel jól, ha az utcára kilépsz
S ha fázol, bújj az ágyba velem

Szelíd legyél, derűs és hallgatag
És bölcs mosollyal tűrd, ha bántanak
Legyél folyó, s ha támad majd a tél
Páncélod lesz kemény és hófehér

Készülj a hosszú télre, kedvesem
Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem

Kata így emlékszik vissza rá: „Nem tudom, Bródy János erre írta-e vagy sem, de nekem ez a dal egyértelműen a Szolidaritás leveréséhez kapcsolódik. Húsz évesek voltunk akkor, arra vártunk, hogy kinyílik az élet, szerelmesek és boldogok leszünk. Éppen egy Cseh Tamás-koncertre akartunk menni, amikor megtudtuk a hírt. Jaruzelski hatalomra kerülése egyik pillanatról a másikra zárta be és sötétítette el az életet. Az én gangra néző, sötét cselédszobámban ültünk, és arról beszéltünk a barátnőmmel, hogy most vége, mostantól tartós elnyomásra és a diktatúra keményedésére kell számítanunk. Judit azt mondta, egyetlen szelete maradt meg az életnek, a szerelem. Ezután hallottam a dalt. S a következő évek valóban erről szóltak, hogy a hosszú télben az emberek egymástól próbálták megszerezni az élet teljességét és tágasságát, ami szükségszerűen tragédiákhoz vezetett. Ezért ez a dal ma is felidézi azt a cselédszobát, ma is úgy szorul össze a gyomrom, mint harminc éve, és azok az emberek jutnak az eszembe, akiket ezekben az években tönkremenni láttam.”


A tél-metafora egyik legszebb példája azonban Iránból származik, a 20. század egyik legnagyobb iráni költőjétől, a perzsa szabadvers megteremtőjétől, Mehdi Akhavan Salestől (1928-1990), akitől már korábban is fordítottunk. Sales Zemestân ast – Tél van című versének máig olyan jelentősége van Iránban, hogy a legnagyobb ma élő zenészek, a már többször említett és idézett Mohammad Reza Shajarian (ének) Hossein Alizadeh (tar), Kayhan Kalhor (kamancse) és az ifjabb Shajarian (tombak) – a Masters of Persian Music – zenésítették meg és adják elő, s ez a zene kíséri Rafi Pitts nagy sikerű és komor 2006-os filmjét, amely a teheráni mindennapokról szól, és amelynek ugyancsak Tél van a címe.


Alább a vers perzsa szövege és magyar fordítása mellett teljes egészében közöljük a Masters 2001 decemberi kaliforniai előadását is (41 perc). Aki azonban még nem szokott hozzá a meditatív perzsa zenéhez, az először hallgassa meg a koncertnek azt a részletét, amelyet két fiatal iráni fotós, Ehsan Amini és Hamed Masoumi illusztráltak saját fekete-fehér fotóikkal flash-videójukon. Az ő fényképeik kísérik ezt a bejegyzést is. A videón csak az utolsó versszak hallható, angol felirattal is ellátva. Nem illesztem be ide, hanem csak linket adok hozzá, hogy teljes méretben nézhessék meg.

Mint már többször is írtam, a perzsa költészetnek olyan nagy mértékben része a nyelv zeneisége és az egymáshoz hasonló szavakkal folytatott játék, hogy gyakorlatilag lehetetlen bármilyen nyelvre lefordítani. Ezért én is csak szó szerinti fordítást adok, amelyet a vers átírásával és hangfelvételeivel egészítek ki.


زمستان است

سلامت را نمی خواهند پاسخ گفت
سرها در گریبان است

کسی سر بر نیارد کرد پاسخ گفتن و دیدار یاران را
نگه جز پیش پا را دید ، نتواند
که ره تاریک و لغزان است
وگر دست محبت سوی کسی یازی
به اکراه آورد دست از بغل بیرون
که سرما سخت سوزان است

نفس ، کز گرمگاه سینه می اید برون ، ابری شود تاریک
چو دیوار ایستد در پیش چشمانت .
نفس کاین است ، پس دیگر چه داری چشم
ز چشم دوستان دور یا نزدیک ؟

مسیحای جوانمرد من ! ای ترسای پیر پیرهن چرکین
هوا بس ناجوانمردانه سرد است … ای
دمت گرم و سرت خوش باد
سلامم را تو پاسخ گوی ، در بگشای

منم من ، میهمان هر شبت ، لولی وش مغموم
منم من ، سنگ تیپاخورده ی رنجور
منم ، دشنام پست آفرینش ، نغمه ی ناجور

نه از رومم ، نه از زنگم ، همان بیرنگ بیرنگم
بیا بگشای در ، بگشای ، دلتنگم
حریفا ! میزبانا ! میهمان سال و ماهت پشت در چون موج می لرزد
تگرگی نیست ، مرگی نیست
صدایی گر شنیدی ، صحبت سرما و دندان است

من امشب آمدستم وام بگزارم
حسابت را کنار جام بگذارم
چه می گویی که بیگه شد ، سحر شد ، بامداد آمد ؟
فریبت می دهد ، بر آسمان این سرخی بعد از سحرگه نیست
حریفا ! گوش سرما برده است این ، یادگار سیلی سرد زمستان است
و قندیل سپهر تنگ میدان ، مرده یا زنده
به تابوت ستبر ظلمت نه توی مرگ اندود ، پنهان است
حریفا ! رو چراغ باده را بفروز ، شب با روز یکسان است

سلامت را نمی خواهند پاسخ گفت
هوا دلگیر ، درها بسته ، سرها در گریبان ، دستها پنهان
نفسها ابر ، دلها خسته و غمگین
درختان اسکلتهای بلور آجین
زمین دلمرده ، سقف آسمان کوتاه
غبار آلوده مهر و ماه
زمستان است


zemestân ast

salâmat-râ nemikhâhand pâsokh goft
sarhâ dar geribân ast

kasi sar bar nayârad kard pâsokh goftan o didâr iârân-râ
negah joz pish-e pâ-râ did, natânad
ke rah târikh o laghzân ast
vagar dast-e mohabbat sui kasi yâzi
be ekrâh âvarad dast az baghal birun
ke sarmâ sakht suzân ast

nafas, kaz garmgâh sine miâyad borun, abri shavad târik
cho divâri isad dar pish-e chasmânat
nafas kinast, pas digar che dâri chasm
ze chasm-e dustân-e dur yâ nazdik?

masihâye javânmard-e man! i tarsâye pir-e pirhan cherkin
havâ bas nâjavanmardâne sar dast… ây
damat garm o sarat khosh bâd
salâmam-râ to pâsakh gui, dar bokshây

manam man, mihmân-e har shabat, luli vash-e maghmun
manam man, sang-e tipâkhorde i ranjur
manam, dushnam-e past-e âfarinesh, naghme-ye nâjur

na az rumam, na az zangam, hamân birang-e birangam
biâ bogshâ-ye dar, bogshâ-ye, dâtnagam
harifâ, mizbânâ, mihmân-e sâl o mâhat posht-e dar jun moj milarzad
tagargi nist, margi nist
sedâyi gar shanidi, sohbot-e sarmâ va dandân ast

man emshab âmadastam vâm bogzâram
hesâbat-râ kenâr-e jâm bogzâram
che miguyi ke miga shod, sahar shod, bâmdâd âmad?
faribat midahad, bar âsmân in sorkhi-ye ba‘d az sahargah nist
harifâ! gush-e sarhâ borde ast in, yâdegâr-e sili-ye sard-e zemestân ast
va ghandil-e sepehr-e tang midân, morde yâ zende
be tâbut-e setabr-e zolmat-e na tuye marg andud, penhân ast
harifâ! ro cherâgh-e bâde-râ befruz, shab bâ ruz yeksân ast

salâmat-râ nemikhâhand pâsokh goft
havâ dâgir, darhâ baste, sarhâ dar garibân, dasteha penhân
nafashâ abr, delhâ khaste va ghamgin
derakhtân eskelethâye bolur âjin
zamin delmorde, saghf âsmân kutâ
ghobâr âlude mehr o mâh
zemestân ast


Tél van

nem viszonozzák a köszönésed
fejüket a gallérjukba fúrják

senki sem emeli fel a fejét
hogy visszaköszönjön, hogy lássa barátját
a szem csak egy lépést tekint előre
mert sötét és csúszós az út
ha baráti jobbot nyújtasz akárkinek
elő sem húzza a kezét a zsebéből
mert metsző a hideg

a kebledből feltörő lehelet sötét felhő
falként magasodik szemed előtt
ha még saját leheleted is ilyen, mit várjon a szem
közel és távol más szemektől?

nagylelkű messiásom, te rongyos ingű keresztény mester
az idő olyan irgalmatlanul hideg
nálad meleg és boldogság van
te viszonzod köszönésemet és ajtót nyitsz nekem

én vagyok az, éjszakáid vendége, szomorú csavargó
én vagyok az, félrerúgott, hitvány kődarab
én vagyok az, a teremtés selejtje, kibicsaklott dallam

nem vagyok sem fehér, sem fekete, * színtelen vagyok
jöjj, nyiss ajtót, lásd, milyen összetört vagyok
ó, drága vendéglátó, éjszakáid vendége didereg odakint
nem az eső kopog, nincs senki itt
amit hallasz, fogam vacogása

ma éjjel eljöttem, hogy megadjam a kölcsönt
hogy adóslevelemet letegyem serleged mellé
mit mondasz, hogy már késő, hogy megvirradt, eljött a reggel?
ámítás ez! az ég vörös színe nem a pirkadat,
barátom! hanem a téltől kapott pofon vöröslő, fagyos nyoma
s az elkeskenyedett égi lámpást, akár él, akár hal
nem a halál, de a sötétség vastag koporsója borítja
barátom! tölts hát könnyű bort,
egyformává lett éjszaka és nappal

nem viszonozzák a köszönésed
a levegő ónos, az ajtók zárva
fejüket a gallérjukba fúrják, kezük elrejtve,
a lélegzet felhő, az emberek fáradtak és levertek
kristály csontvázak a fák, kedvetlen a föld
alacsonyan csüng az ég boltja
a napot, holdat köd borítja
tél van

Ezen a hangfelvételen Mahvash Shahegh, a következő videón pedig maga Mehdi Akhavan Sales – aki kiváló előadó is volt – szavalja el a verset.



Itt pedig a teljes 2001-es koncertfelvétel hallható:


Hossein Alizadeh - Kayhan Kalhor - Mohammad Reza Shajarian – Homayoun Shajarian: Zemestân ast („Tél van”). A 2001. decemberi kaliforniai koncert felvétele (41'47)


7 megjegyzés:

sat. írta...

*** Hálást kösz.
Békés, boldog új évet kívánva.

marguerite írta...

éppen ezt akartam kérdezni az előző bejegyzés végén. hogy a szűkszavú Kányádi-szöveg olaszul is úgy érthető-e mint magyarul. de hát perszehogy.
köszönöm a kimondatlan kérdésre is megkapott választ.

Studiolum írta...

talán pont úgy mégsem érthető, mert ahhoz ismerni kellene az Erdélyben végbement pusztulás mértékét is, amit magától nem képzelne az olasz olvasó. Ennek ismeretében lesz igazán súlya a télnek.

Boldog – különösen a fentieknél boldogabb – új évet kívánok én is minden olvasónknak.

Petya írta...

Homok a gépezetben: ahol a Bródy János versnek kéne lennie ott a perzsa vers van, zenével együtt. A többi 'play' gomb mögött nem tudom mi rejtőzik; egyelőre elbűvölt ez a 'Tél van' vers..

Studiolum írta...

Állj meg ember, hát mikor hallgattad azt? Valamikor kora délután volt egy ilyen hibás állapot vagy egy óra hosszat (sajnos ez a lejátszókám baja, ha több mp3 van egy posztban, és nem figyelek rá, mindet átállítja az utolsóra), de aztán javítottam. Most is belehallgattam, és rendben van, ahogy már jó pár órája.

A többi play gomb mögé pedig azért érdemes behallgatni, mert mindegyik mögött ez a gyönyörű „Tél van” van: kettő szavalva, egy pedig énekelve.

Petya írta...

Valóban, most remekül működik, ezek szerint bekattanhatott a böngészőm... Meghallgatom a többit is természetesen. :-)

ÉvaZsuzsanna írta...

Igen gazdag évvégi ajándék! Viszonzásul derűs bizakodással teli Újesztendőt kívánok!