A szimbólumíró

Συμβολαιογραφείο, symbolaiographeio, szimbólumíró! ízlelgeti az ember a cégtáblát a szamoszi kikötőben. És valóban hihető is, hogy Kirké és Médea, a delphoi jósok és a mítoszok földjén ez még ma is gyakorolt mesterség legyen. Csak az a kérdés, milyen célt szolgál.

A szimbólum az ógörög συν+βάλλειν, syn+ballein, össze+hajítani, „összeilleszteni” szóból származik: az, amit összeillesztettek. Eredete az a régi görög szokás, hogy valamilyen hosszú távú megállapodás – például apáról fiúra szálló vendégbarátság – megpecsételésére egy tárgyat kettétörtek, s aki akár hosszú idő elteltével, akár nem személyesen jelentkezett a tárgy nála lévő felével, és össze tudta illeszteni azt a másiknál levő féllel, az jogosult volt a megállapodás teljesítésének kérésére.

(A szó ellentéte διαβάλλειν diaballein, szét+hajítani, „szétszedni”, ami a görögben „rászedni”-t is jelent, „elválasztani a szót a valódi jelentésétől”, de „vádolni”-t is, minthogy jogi nyelven a vádlót, azaz az ügyészt nevezték diabolosnak, aki „darabokra szedi” a vádlott érveit. A biblikus görögben ilyenformán a διάβολος, diabolos az, aki rászedi az embert, majd vádolja őt a Végső Bíró előtt.)

Hérodotosz írja (6.86), hogy egyszer egy milétoszi férfi jött az igazságosságáról híres spártai Glaukoszhoz, hogy letétbe helyezzen nála egy nagy pénzösszeget, s így szólt: „Vedd tehát a pénzemet, és tedd el ezt az ismertetőjelet (σύμβολον)”. Majd „a milétoszi ember fiai Spártába jöttek, felkeresték Glaukoszt, és felmutatták neki az ismertetőjelet, és kérték a pénzt”. De ha a milétoszi odaadta az ismertetőjelet Glaukosznak, hogyan tudták a fiai felmutatni azt? Hát úgy, hogy a σύμβολον szükségszerűen két fél formájában létezett, amelyeket össze lehetett illeszteni, éppúgy, mint a modern értelemben vett szimbólum, amely egyfelől egy fizikális tárgy, másfelől egy hozzá kapcsolt jelentés, s a kettő együttesen alkotja őt.

Finn kutatók már 6000 évvel ezelőttről találtak olyan szándékosan kettétört karikákat, amelyeket használóik utána nyakban viseltek, hogy össze lehessen őket illeszteni párjukkal.

A σύμβολονnak ez a tárgyi jelentése egy idő után kitágult, és jelentette már magát a megállapodást is, a szerződést. Sőt a keresztény hitvallást, a Hiszekegyet is Symbolonnak nevezték, mert ennek elfogadása szavatolja hogy a hívők „összeillenek” egymással, egységben vannak.

Az etimológiában idáig eljutva már lefoszlik a misztikum a cégtábláról, és hétköznapi foglalkozássá változik, ahogy Lóci ÓRIÁSa órássá. Olyasvalaki hirdeti itt magát, aki szerződéseket ír. Egy közjegyző. Sőt mellette mindjárt ott a másik, aki előzékenyen le is fordítja a szót mindazoknak, akik meg akarják spórolni ennek a posztnak az elolvasását.

Örmény tea Isztambulban

Nemrég írtunk az isztambuli Beyoglu negyed háború előtti hirdetéséről, amely háromfajta írással, görögül, örmény betűs törökül és franciául hirdette az azóta elenyészett Loucrezis bútorboltot. Most hasonlóra bukkantunk az Aranyszarv-öböl innenső partján is. Csupán egy sarokra a fűszerbazártól, a Vakif Hanı Sokaği és a Sultan Hamamı Caddesi sarkán eklektikus palota áll, amelynek az utcák hegyesszögű találkozásához igazodó sarka mint egy hajó orra hasít bele az egykori Deutsche Orientbank (újabb szellemfelirat!) íves homlokzata előtt kialakuló kis térbe.


A hajó pedig értékes rakományt hordoz. Az éles sarokra egymás alatt háromféle felirattal van felírva ugyanaz a hirdetés. Oszmán-törökül:

چای ایساقولیان

örmény betűkkel:

ԹԷՅ ԻՍԱԳՈԻԼԵԱՆ

és latin betűkkel:

THÉ ISSACOULIAN

Az első két írásmódból ítélhetően – lásd a múltkori poszt fonetikai részleteit – az örmény név legvalószínűbb átírása Isagoulyan, amelyet a harmadik átírás a századfordulós Isztambulban legelterjedtebb latin betűs nyelv, a francia szabályai szerint ad vissza.


Az épület a Pervititch-térképek szerint a 20. század első felében a Sadıkiye Hanı nevet viselte. Ma már nincs rajta felirat, s ilyen néven a neten sem lehet semmit találni róla. Ma gyerekruházati bolt működik benne. Nem tudni, hogy az Isagoulyan teát csupán hirdették-e vagy árulták is itt. De nem lehetetlen, hogy árulták is, hiszen itt, a fűszerbazár környékén voltak a csemegeüzletek, mint a bazár másik sarkán a kávépörkölő Yeni Han vagy Kurukahveci Han.

A szellemfeliratról a Painted Signs and Mosaics szájt is megemlékezik. A szerző szerint az örmény felirat valójában török nyelvű, ám a törökök nagy része a fonetikusan jól kezelhető örmény ábécét használta a bonyolult oszmán írás helyett a latin ábécé 1928-as bevezetéséig. Erről már a múltkori posztban is írtunk, s ott az örmény betűkkel valóban török szót adtak vissza. Itt viszont valószínűleg nem így áll a helyzet. Az örmény nevet ugyanis a T’EY szó előzi meg a török ÇAY helyett. Ez pedig csakis örményül lehet.

Érdekes etimológiai kisszínes, hogy a világ szinte minden nyelve a kínai 茶 kétféle hangzó változatának egyikét használja a teára. Akik hajón hozták Kínából, azok többnyire Fujianben rakodták be, mint a hollandok, s ők az ottani tê kiejtést terjesztették el Nyugat-Európában (kivéve a portugálokat, akik Macauban rakodták be, s az ottani chàh kiejtést vették át.) Akikhez pedig szárazföldön ért el a tea, azokhoz szükségszerűen a perzsák közvetítették a Selyemúton át, s ők az észak-kínai chá kiejtést toldották meg egy -yi végződéssel. Ezért mindenki, akihez így jutott el a tea, az oroszoktól a törökökön át az arabokig, a perzsa چای châyi valamilyen változatát használja. A WALS térképe plasztikusan mutatja be ezt, kékkel jelölve a tê, pirossal a chá vagy châyi leszármazottait. A térképen jól látszik, hogy a Kaukázus környéki piros tengerben az örmény az egyetlen dacos kék pont.

Vannak nyelvek, amelyek mindkét szót használják a teára. Olykor azért, mert két kultúra találkozásánál beszélik őket, olykor pedig valamilyen érdekes történelmi fordulat miatt, mint a marokkói arabban, ahol a fekete teát a szokásos šay-nak nevezik, de a friss zöld teát tay-nak, minthogy a két poszttal korábban említett I. Hasszan szultán alatt – amikor a kalózkodás még bevett iparág volt az országban – egy foglyul ejtett európai legénységet egy hajórakomány fujiani zöld teára cseréltek ki, s széles körben megtapasztalták az ízbeli különbséget.

A Language Log kommentárja szerint valójában az örmények is mindkét szót használják a teára, noha a szótár csak a tea változatot adja meg. A chay eredete ott érthető. De az óceánoktól sok ezer kilométerre honnan jön a tea?

Isten négy betűje

Isten nevét hiába… Frehling Santino, 1700

Tanulságos írás jelent meg tegnap a Nyelv és Tudomány portálon Fejes László billentyűzetéből. A Honnan jött az isten? című írás a magyar ʻisten’ szó eredetét próbálja megfejteni, a tanulság pedig az, hogy csak Isten tudja. A TESz, azaz A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, mint már jó néhányszor rámutattunk itt a Wang folyón, most is bakot lő, amikor az is- elemet az ős-sel rokonítja, ami hangtanilag valószínűtlen. Róna-Tas András felveti, hogy a hettita Ištanu, a napisten nevéből származhat, de a hettita eredet és a feltételezett átvétel közötti 1800 év hiátus ezt kizárja. Rédei Károly pedig az „Isten szavunk eredete” (Magyar Nyelv XCV (1999) 1, 40-45.) című cikkében iráni jövevényszónak tartja, a középiráni *ištān, ʻtisztelt’ (tbsz) szóból származtatja.

Az etimológiák kicsiny boltjához én is hozzájárulnék egy tetszetős portékával, amely talán nem a legmeggyőzőbb, de mindenképpen a legrégibb. Az 1590-ben Bázelben kiadott Calepinus-féle tizenegy nyelvű nagyszótárból származik, amely véletlenül épp itt áll a polcomon ;) A hatalmas fólió kötetet jó harminc éve találtam kötésétől megfosztva egy MÉH-telepen, s ócskapapír-árban vásároltam meg kemény harminc forintért.

Ambrosius Calepinus (1440-1510) ágostonos szerzetes 1502-ben Reggióban jelentette meg először nagy latin szótárát, amely a szavak definíciója mellett használatuk számos példáját is közölte klasszikus auktoroktól. A szótár azonnal rendkívül népszerűvé vált, több tucat kiadást ért meg a század folyamán, s a latin szavak jelentését egyre több antik és modern nyelven is megadták benne. Az 1590-es bázeli kiadás volt az, amely először tartalmazta a szavak magyar és angol megfelelőit, s ilyenformán ez tekinthető az első magyar szótárnak is. A magyar ekvivalenseket, mint Szily Kálmán kimutatta („Ki volt Calepinus magyar tolmácsa?” Értekezések a Nyelv- és Széptudományok köréből, XIII (1886) 8), az erdélyi jezsuita Stephanus Arator, azaz Szántó István adta hozzá Rómában. És ő volt az, aki az Isten-név négy betűjéről már a korábbi kiadásokban is meglévő fejtegetésekhez a magyar kiegészítést hozzátoldotta, s ezzel egyúttal a magyar Isten-név etimológiáját is megadta.


„Dĕŭs, egyes szám, hímnem [héberül אלוח eloah, görögül Θεός, franciául Dieu, olaszul Dio, Idio, németül Gott, flamandul Godt, spanyolul Dios, lengyelül Bood, magyarul Isten avagy Ιϛε * , angolul God].

Eredetét többféleképpen magyarázzák. Egyesek szerint ἀπὸ τοῦ δέους, a félelemből jön, minthogy úgy vélték (ha szabad egyáltalán ilyen istentelen mondatot idéznünk), hogy az első isteneket a félelem találta ki. Papinius, úgy tűnik, ezen a véleményen van, amikor azt mondja: Az első isteneket a félelem hozta a világra. Cicero, A béljósok válaszáról: »Ki annyira esztelen, hogy legalább amikor az égre feltekint, ne érezné az istenek létezését?« Ugyanő A törvények 1. könyvében: »Egyetlen nép sem annyira bárdolatlan vagy elvadult, hogy még ha nem is tudja, milyen istene kellene legyen, legalább azt ne tudná, hogy van neki.«

Mások a dando, az ʻadni’ szóból eredeztetik, minthogy minden Istentől származik, valamennyi jó forrásától, s Ő adja mindennek a létet és a fennmaradást. Mások a görög δαίω, ʻtudni, ismerni’ szóból, mert Isten mindent tud, és minden mezítelen az Ő tekintete előtt. Megint mások a Θεός névből, a zöngétlent zöngéssel, s az o-t u-val felcserélve, ezért mondunk latinul Deus-t. Ismét mások a héber די Dai, ʻhatalmas, elégséges’ névből, amelyből a Saddai, a mindenható avagy önmagának elégséges Isten kifejezés is származik, minthogy tudvalevő, hogy beéri önmagával, nincs semmire szüksége, hanem egyedül ő áraszt ki bőséget mindenekre.

Nem csekély méltóságú megfontolnunk pedig, hogy szinte minden nép és nyelv pontosan négy betűvel írja Isten nevét. A héberek ugyanis יהוה Jehová-nak nevezik, négy betűvel; a káldeusok ugyancsak négy betűvel אלוח Elohá-nak, a szírek ugyancsak אלוח Elohá-nak; az etiópoknál אמלו Amlau, az asszíroknál אדעד Adad, a görögöknél Θεός, az egyiptomiaknál Θωύθ, a perzsáknál Σύρη, a latinoknál Deus, az olaszoknál Idio, a spanyoloknál Dios, a franciáknál Dieu, a németeknél, flamandoknál és angoloknál Gott avagy Godt, a [perzsa] mágusoknál Orsi, a lengyeleknél Boog, a bog, azaz ʻfélj’ szóból, a dalmátoknál és illíreknél Boga avagy Boog, a régebbi muzulmánoknál, akiket szaracénoknak is mondunk, Abgd, a Mohamedet követő törököknél Alla, az újnak mondott világban felfedezett népeknél Zimi, az oláhoknál Zëul, a cigányoknál Odel.

A magyaroknál is, ha eredetét nézzük, csupán négy betűből áll Isten neve. Nagy tisztelettel Isten-nek mondják ugyanis, amely, noha öt betűnek tűnik, ám ha eredetét tekintjük, csupán négynek bizonyul. A magyar kifejezés ugyanis az ἴστημι létige második aorisztoszából, az ἐϛὶν-ből [ἐστὶν] ered: ʻlétezem, önmagam által vagyok’, amely második aorisztoszt éppen négy betűvel írjuk. A magyar szóban két betűvel írott s és t ugyanis benne foglaltatik az egyetlen görög ϛ szigmatau betűben. Ilyenformán az eredet erejénél fogván a magyar nevet is négy betűvel kellene írnunk, így: Ἴϛεν [Ἴστεν]. Minthogy ilyenformán Isten neve minden népnél τετραγράμματον [négybetűs név], ezért úgy véljük, amiatt nevezzük így, mert lényegét tekintve egy, ám egyetlen lényegén belül három valóságosan létező és különböző személy.”

Valószínűleg Fejes László is ezen a véleményen van, amikor cikkében – pusztán vidám illusztrációként – négy héber betűvel írja át a magyar Isten szót. ;)


Ami végső soron nem is nagyon különbözik Szántó István megoldásától, aki a szót görög betűkkel átírva a másik héber tetragrammaton, a יהוה JHVH, ʻa Létező; Aki van’ jelentését fedezte fel benne. De miért kellene ezen csodálkoznunk? Hiszen az ő századában köztudomású volt, hogy minden nyelv, de kiváltképpen a magyar, a héberből származik.

A tetragrammaton (itt JHVH helyett JEVE-nek átírva) mint a Szentháromság alapja. Petrus Alphonsus (áttérése előtt Moses Sepharadi): Párbeszéd a zsidók ellen (1109) c. művének illusztrációja, St. John’s College MS E. 4 f. 153v

Kacap és hohol

„Folytassátok csak ebben a szellemben, idióták!”

Egymást szívből gyűlölő szomszédnépek mindig tartogatnak egy-egy kedves elnevezést a másik nép számára, amelybe mintegy belesűrítik a másik iránti lenézésüket és idegenkedésüket. Orosz-ukrán viszonylatban ilyen az a páros, amellyel mostanában különösen gyakran találkozni ukrán és orosz fórumok flémjeiben: a kacap és a hohol.

A хохол, ahogy az oroszok az ukránokat gúnyolják – igen, így hívják a nagy ukrán írót, Nyikolaj Gogolt [ejtsd: hohol] is –, eredetileg a zaporozsjei kozák harcosok simára borotvált fején meghagyott egyetlen hosszú tincset jelentette. A kozákság persze csak az egyik volt az ukrán etnogenezisbe bevont számos, gyökeresen eltérő történelmi hagyományú dél-orosz, rutén, ruszin és egyéb népcsoport közül, de ez a 17. századtól dokumentált gúnynév, minthogy a mai Ukrajna valamennyi „kisorosz” lakóját jelölte, voltaképpen a 19. század végétől kikristályosodó ukrán nemzet első átfogó megnevezése. Talán ez is belejátszik abba, hogy ma a harcos vagy mókás kozák alakja az ukránság kabalafigurája olyan helyeken is, mint Podólia vagy Galícia, amelyeknek a kozák hagyományhoz semmi köze, sőt ahol a helyi rutének a kozákokat ellenséges népnek tekintették. És talán abba is, hogy manapság éppen a hosszú hajjal igyekeznek pozitívvá tenni a hohol elnevezést, s ezáltal az ukrán nemzet imázsát.

„Én XXL / hohol vagyok. – Az ukrán lányok a leggyönyörűbbek!”

A кацап elnevezés – ahogy az ukránok gúnyolják az oroszokat – eredete azonban vitatott. Vlagyimir Dal Nagy orosz szótára szerint a török-tatár kaszab, ʻmészáros’ szó átvétele, mégpedig ʻkatona, harcos’ jelentésben (vö. magyar ʻkaszabol’), s ugyancsak a Dnyeszteren túli, kozák területekről terjedt el a rutének között.



Az ukrán nyelv etimológiai szótára (1985, II. 572.) azonban nem tartja kielégítőnek ezt az etimológiát:

„…очевидно, утворене від цап за допомогою специфічного компонента ка-, як жартівливе позначення людей, що носять довгі бороди (Фасмер II 213, Преобр. I 302, Bruckner 211), недостатньо обґрунтоване виведення (Крымский Укр. Гр. I 20, Яворницький 342) від тур. крим.-тат. аз. kassap «м'ясник», яке походить від ар. qaşşăb.”

„…nyilvánvalóan a cap, ʻkecskebak’ szóból, a ka-, ʻmint’ előtag hozzátoldásával, tréfás utalásként a hosszú szakállat viselő emberekre (Фасмер II 213, Преобр. I 302, Bruckner 211). Nem kielégítő az a magyarázat (Крымский Укр. Гр. I 20, Яворницький 342), amely a török és krími tatár kassap ʻmészáros’ vagy a hasonló jelentésű arab qaşşăb szóból vezeti le.”

Az [eladó] lányok tízparancsolata. Hulak Vaszil tíz darabos képeslap-sorozata, 1918.
Hetedik parancsolat: Kacapot soha ne szeress!

Noha a nemzeti gúnynevek pejorativitásának forrása a legtöbb esetben pusztán az, hogy egyedül a minket lenéző nép nevez így bennünket, azért még egy gúnynév esetében sem mindegy, miből ered. Csak jobban esik, ha félelmetes ellenségként gúnyolnak minket. És csak jobban esik, ha nyomorult kecskebakként gúnyolhatjuk őket.

A Боротьба ukrán egyesület tiltakozó akciója a nemzetiségek gúnynevei ellen

Másik város

Budapestet járjuk Arazzal, én is az ő szemével fedezem fel a várost, hogy hány Mekka felé forduló török imafülke maradt fenn a középkori templomokban, vagy hogy Gül Baba türbéjét ma már nem elsősorban turisták, hanem hívő muszlimok látogatják az imaórák idején, úgyhogy el is törölték a belépőjegyet. Araz örömmel fedezi fel a két nagy azerbajdzsáni eposz, a Dede Gorgut és a Köroğlu magyar fordítását a Hagyományok Háza kiadásában. Figyelmesen olvassa a magyar nyelvű feliratokat, próbálja kihámozni a törökkel rokon szavakat és szerkezeteket, amelyekből van bőven, nyilvánvaló és rejtettebb egyaránt. Az utóbbiak sorában fedezzük fel nagy csodálkozással, hogy ahogy a magyar ʻféreg’ egyszerre jelent ʻkukacot’, illetve ʻfarkast’, úgy az ezzel etimológiailag nem rokon azerbajdzsáni gurt (török kurt) is mindkettőt egyaránt jelenti. Ráadásul ez utóbbi a girmek, ʻfér, férkőzikʻ szóból származik, s nem lenne nehéz ugyanezt feltételezni a ʻféreg’-ről is.

De az igazi találkozás a Nemzeti Múzeum pincéjében vár ránk. A ruhatár mellett két kő van a falra erősítve, két török kori építési felirat magyar várakból a 17. század derekáról. Feliratuk alig kivehető már (úgyhogy ne csak a fotót szidják), de amit sikerült elolvasni, az ott áll cédulájukon:

„Ó Isten! Ó Teremtő! Székesfehérvár vára. Ő méltósága Sahbáz pasa idejében. Az 1070. évben (1659. szeptember 18 – 1660. augusztus 8.”

„A földkerekség kalifája, Muhammed szultán kán uralkodása alatt – Isten tartsa meg életét és hatalmát – építette Szijávus vezér pasa, Musztafa mir liva pasa és Dzsáfer Musztafa mir alaj bej. Az 1059. évben (1649. január 15 – december 6.)” (A budai vár Szijávus-bástyájáról)

Az építtetők neve, mondja Araz, jellegzetesen a kizilbasoké, azoké a harcos síita török nomádoké, akiknek utódai ma Azerbajdzsánt lakják, s akik Irán első azerbajdzsáni dinasztiáját, a Szafavidokat a trónra segítették. A székesfehérvári pasa neve ugyanaz, mint azé az azeri Sahbaz bejé, aki Kégl Sándornak fogadott örök barátságot 1890-ben, a budaié pedig mint azé az iráni síita török eposzi hősé, akiről a napokban elhunyt Simin Daneshvar írta meg a 20. századi iráni történelem kulcsregényét.

A városban rejtőző sok ismeretlen város közül az egyik legelrejtettebb tárul fel az azerbajdzsáni utazó előtt.

A szavak tengere

Az első európai Atlasz előszavában – amelynek szerzője, Gerhard Mercator (1512-1594) már nem érhette meg műve befejezését – egy Sevillai Szent Izidortól kölcsönzött figyelmeztetés olvasható: „Amiként egy Föld van csupán, ám különféle helyeit más-más néven hívják, éppúgy ezt a hatalmas tengert is más-más néven nevezik a különféle tartományoktól függően.” (Izidor, Etymologiae, 13.15.5: „Sicut autem terra dum una sit, pro diversis locis variis appellatur vocabulis, ita et pro regionibus hoc mare magnum diversis nominibus nuncupatur”). És valóban, a sumérok és egyiptomiak Felső-tengernek hívták, mert arrafelé fekszik, ahol a nap nyáron a legmagasabbra emelkedik. Ezért emlegeti az Egyiptomot járt Hérodotosz is Északi-tenger, boreia thalassa néven (4.42). A Bibliában olykor mint jam hagadol, „a nagy tenger”, máskor mint nyugati vagy filiszteus tenger szerepel. Homérosznál az Odüsszeiában minden jelző nélkül „a tenger” csupán, míg az Íliász partjait két tenger, a Trákiai és az Ikáriai formájában mossa. A föníciaiak, akik bejárták kelettől nyugatig, a Nagyobbik Tenger nevet adták neki. Thuküdidész Görög-tengernek hívja, Platón számára pedig ez „az itteni tenger”, „a szomszédos tenger”. Sevillai Szent Izidor ugyancsak Mare Magnumnak nevezi kiterjedése miatt, ám ugyanakkor ő honosította meg a filológiailag meghökkentő mediterraneum kifejezést is, amelyet Cicero soha nem hagyott volna jóvá, hiszen az ő purista nyelvérzéke számára a mediterraneus csak olyasmire lett volna alkalmazható, ami a szárazföld közepén fekszik. Ibn Khaldún al-bahr-al-abyad-nak, Fehér-tengernek hívja, akácsak a törökök, mert a fehér a Nyugat színe, míg a vörös a Keleté, amiként Vörösnek nevezik az Eritreai-tengert is. A tenger, írja Predrag Matvejević, „még nemét is cserélgeti egyik parttól a másikig: semlegesnemű a latinban vagy a szláv nyelvekben, hímnemű olaszban, nőnemű franciában, míg a spanyolban hol hímnemű, hol nőnemű. Két hímnemű kifejezés van rá az arab és kopt nyelvben, míg a görög a tengerre használt megnevezések számos árnyalatában mindhárom nemet váltogatja…” (El Mediterráneo y Europa, Valencia: Pre-Textos, 2006, 29).


A dolgok megnevezése körüli bizonytalanságra csupán egyetlen konkrét példát szeretnénk hozni. A spanyol irodalom legnagyobb alakját hazájában mindenki „a lepantói félkarú” néven ismeri. Ha például Madridban járva megkérdeznénk, teszem azt, a taxisofőrt, hogy ki volt a lepantói félkarú, a taxisofőr, bármennyire őrjítő is a madridi forgalom, azonnal rávágná, hogy a lepantói félkarú természetesen Cervantes volt. De ne faggassuk tovább a taxisofőrt, mert abból bajok lehetnek. A legtöbb egyetemista ugyanis, ha megkérjük, mutassa meg a térképen Lepantót – a Szent Liga és a török flotta közötti nagy tengeri ütközet helyszínét, amelyet számtalanszor hallottak már emlegetni –, rövid úton csődöt mond. Szinte nincs olyan spanyol – kivételek persze mindig adódhatnak –, aki tudná, hol az a hely, ahol a Don Quijote szerzője elvesztette a bal karját. Úgyhogy ne zaklassuk a taxisofőrt fölösleges kérdésekkel.

Don Juan de Austria Galera Real-jának másolata, az emblematikából merített gazdag ikonográfiai programmal díszítve. Museu Marítim de Barcelona.

Az a helyzet, hogy az egyetemisták nem véletlenül nem tudják, hol van Lepantó. Mert Lepantó bizonyos értelemben nem létezik. A Google Maps-en rákeresve ezeket a találatokat kapjuk: egy áruházat a mallorcai Sóllerben, egy teaházat Malagában és egy éttermet Bilbaóban, Rómában pedig egy metrómegállót. Magán a térképen az első opció Sancti Spiritus városához vezet Kuba szigetén. Ha a Wikipédiához fordulunk segítségért, azt találjuk, hogy nincs benne „Lepantó” szócikk, a „Lepantói csatá”-hoz továbblépve pedig egy rosszkedvű szemrehányás fogad: „A lepantói csata nagy jelentőségű tengeri ütközet volt 1571. október 7-én a Lepantói-öbölben, Naupaktosz városával szemben (amelyet tévesen neveznek Lepantónak).” Különös módon, ha reménykedve rákattintunk a „Lepantói-öböl” hivatkozásra, az a teljesen máshol fekvő „Korinthoszi-öbölhöz” repít el bennünket. Ezek szerint tehát tévesen mondtuk oly sokszor, s a lepantói félkarú helyesen naupaktoszi félkarú lenne. És persze ha Lepantó nincs benne a Wikipédiában, akkor nem kérdés, hogy nem létezik egy spanyol diák számára.


De a dolog bonyolultabb, mint első látásra tűnik. Ha filológusi vesszőparipánktól reméljük, hogy elvisz minket a megoldáshoz, úgy azt találjuk, hogy a Lepantó név az ógörög Epaktosz – Nepaktosz – Nepanto – Lepanto etimológia során keletkezett, ami szó szerint annyit tesz: „a parton”. Ezzel szemben Naupaktosz (avagy Naupakto, vagy modern görög kiejtés szerint Náfpakto), azaz a ténylegesen létező tengerparti kikötővároska neve kétségtelenül a naupegio, „hajóépítő” szóból származik, a naosz (hajó) + pegnümi (építeni) szavak összetételeként. * A lepantói csata tehát nem lehet azonos a naupaktoszi csatával, hiszen Naupaktosz sem azonos Lepantóval. Ha egy kicsit utánanézünk a különféle nyelvekben, azt találjuk, hogy egyedül Itáliában hívják Lepantónak azt a görög települést, amelyet az egész maradék Európa Naupaktoszként ismer. Napnál világosabb tehát, hogy az álnok velenceiek manipulációjáról van szó, akik az első pillanattól fogva a maguk számára akarták kisajátítani annak teljes dicsőségét, amit Cervantes így magasztalt: „az elmúlt és jelen századok által látott legtündöklőbb pillanat, amilyennek látásában nem is reménykedhetnek az eljövendők”

Res et verba. Elvégre az a végső győztes, aki uralma alá hajtja a szavakat.

Valamikor még visszatérünk ennek a csatának a jelentőségére az európai történelemben, amelyről szintén nincs egyetértés a történészek között. S akkor majd azt is elmeséljük, hogyan szállítottuk Barcelonából Naupaktoszba (vagy Lepantóba?) Miguel Cervantes életnagyságú szobrát, amelyet a kikötő bejáratánál állítottunk fel ünnepélyes keretek között.

Alkalmi írások

Néhány napja végeztem Umberto Eco összegyűjtött konferencia-előadásainak – ahogy ő nevezi, „alkalmi írásainak” – fordításával: Costruire il nemico, „Ellenséget alkotni”, vagy még pontosabban: „Megcsinálni az ellenséget”. A cím forrása Ecónak az a személyes élménye, hogy New Yorkban a pakisztáni taxisofőr úgy próbálta elhelyezni mentális térképén az ismeretlen Olaszországot, hogy megkérdezte: kik az ő hagyományos ellenségeik.

Akár hiszik, akár nem, ugyanezt kérdezte tőlem is két hete Azerbajdzsánban a taxisofőr. Úgy tűnik, az antropológia klasszikus példája mellett – ha két különböző törzsből való új-guineai bennszülött véletlenül összetalálkozik, muszáj találniuk legalább egy közös őst, még ha mitikusat is, hogy ne legyenek kénytelenek megölni egymást – a közös ellenség is képes megteremteni a harmóniát és a váll-lapogatást ismeretlenek között. Ezért az igazságért persze nem kell messzire mennünk, de a Kaukázusban az ellenség megcsinálásának olyan nagy múltú hagyományai vannak, hogy ha Eco ismerte volna őket, nem kellett volna újra a már jó néhányszor felhasznált Ginzburg-, Wagner- és Céline-idézetekkel példát hoznia az ellenségkép megkonstruálására.


De hát ilyen a konferencia-előadás műfaja. A közönség nem valami gyökeresen újat vár, szereti, ha a már olvasottak felidézésével teszik otthonossá az estét, és ez Ecónak sincs ellenére, ahogy a bevezetőben hangsúlyozza: „az alkalmi írás egyik erénye hogy nem kényszerít mindenáron az eredetiségre, hanem egyszerűen csak szórakoztatni kívánja azt is, aki beszél, és azt is, aki hallgatja.” A kötetben egymás után köszönnek vissza az utóbbi évek munkáiból már jól ismert témák és szövegek – ami valószínűleg azt is jelzi, melyik könyvön dolgozott éppen a mester –, a középkori egyházi kincstárak leltárai A Szépség történeté-ből és az ellenség torzságának toposzai A Rútság-éból, Victor Hugo véget nem érő felsorolásai és Gargantua játékai A lista mámorá-ból, a képzelt világok és elveszett szigetek a Baudolinó-ból és A tegnap szigeté-ből.


De Eco, ha elemében van, az ismert szövegekkel is képes új mutatványokra. A kötet legterjedelmesebb írásában, amely a sokatmondó Hugo, ó jaj! címet kapta, azt mutatja be hosszú oldalakon át hömpölygő idézetekkel, hányféle retorikai eszközt használ Victor Hugo a túlzás minden határon túli eltúlzására, hogy az végül már epikussá és fenségessé válik az elképedt és lehengerelt olvasó számára. Az „Én vagyok Edmond Dantès!”-ben pedig maga is hasonlóval próbálkozik. Miután részletes és élvezetes elemzést adott a folytatásos regény egyik legfontosabb retorikai eszközéről, a szereplők váratlan felismeréséről és ennek alosztályairól, tíz oldalon át szakadatlanul tartó kollázst komponál Dumas, Hugo, Ponson du Terrail és mások műveinek felismerés-nagyjeleneteiből. És ennek a végtelenített tűzijátéknak a szereplők és összefüggések ismerete nélkül is tökéletes a hatása: feszült izgalommal olvasnánk akármeddig.


A Velinák és csönd ezzel szemben csupán hat oldal, mégis megdolgoztatja a fordítót, akinek lábjegyzetek sokaságával kell ellátnia a 2009-es év olasz belpolitikájára utaló mémeket, kezdve a címben szereplő velinákkal. A szó, amely eredetileg az indigóval való sokszorosításhoz használt finom írógéppapírt jelentette – én még gépeltem ilyenre! vajon van-e még? – a fasizmus idején ment át az első jelentésváltozáson, amikor „a Népi Kultúra Minisztériuma” (MinCulPop) ilyen leiratokon értesítette a szerkesztőségeket arról, mit szabad és mit nem szabad megírni. A velina ettől fogva a magasabb helyről származó utasítást, s átvitt értelemben magát a cenzúrát jelölte. Majd az 1988-ban induló Striscia la notizia tévéshow – amely mára Olaszország legnézettebb műsorává nőtte ki magát – olyan széplányokat léptetett fel, akik műsor közben görkorcsolyán szállítottak gépelt híreket a két műsorvezető-komikusnak, s ezekről ők maguk is a velina nevet kapták. A szó jelentése 2009-ben tovább bővült – sőt velinismo változata is megszületett – amikor Berlusconi pártja cinikus módon csupa kifejezetten erotikus színésznőt, énekesnőt, tévés műsorvezetőt, sőt valóságshow-szereplőt jelölt az európai parlamenti választásokra. Eco a különféle jelentések között nagyon is mély összefüggést lát:

A velina egykor az újságíró-zsargonban a cenzúra, a hallgatás, az eltüntetés jelképévé vált. A ma ismert velinák azonban ennek ellenkezői: mint köztudomású, éppen a megjelenés és láthatóság ikonjai, sőt a puszta láthatóság révén elért hírnévé, akiket csakis megjelenésük tesz kiválóvá. A velinaság két formájával van tehát dolgunk, amelyek megfelelnek a cenzúra két formájának. Az első a hallgatás, a második a zaj által keltett cenzúra, amely utóbbi eszköze a tévéműsor, a show, a hírközlés és így tovább. Ha a múltbéli velinák azt mondták: „A kifogásolt viselkedés megelőzésére nem szabad beszélni róla”, a mai velinismo azt mondja: „Hogy ne beszéljenek a kifogásolt viselkedésről, nagyon sokat kell beszélni más dolgokról.” A zaj, mely eltakar.

De Eco nem lenne Eco, ha nem okozna meglepetést a fordítónak. A befejezés előtti éjszakán két új, alig néhány hónapos írás – ráadásul az egyik a Wikileaks-ügyről – érkezett kiegészítésképpen, növelve a hamarosan megjelenő kötet aktualitását. De azon csodálkoztam volna, ha nem így történik. Mint említettem, az olasz kiadó azalatt szerkeszti Eco műveit, mialatt a fordítók a többi változaton dolgoznak, hogy egyszerre jelenjék meg minden nyelven, s a mester végig belefolyik a szerkesztésbe. Ezért aztán munka közben mindvégig várhatóak a kiegészítéseket és változtatásokat tartalmazó e-mailek, újabb, speciálisan ecói jelentést kölcsönözve a velina szónak.

Abrakadabra

Ezt a varázsigét, legalábbis az irodalomban, titkos ajtók megnyitására, rejtett dolgok világra hozatalára használják. Etimológiája bizonytalan, bár elmélet van róla bőven. Számukat Kégl Sándor is gyarapította eggyel. Fennmaradt levelezése arról tanúskodik, hogy rendkívüli nyelvtudása miatt gyakran fordultak hozzá különféle keleti etimológiai kérdésekkel, többek között egy ismeretlen akadémikus társa, akinek 1916. március 17-én ezt válaszolta.

1916 Márcz. 17.

Mélyen t. Tagtárs úr!

Az abrakadabra szónak jelentése igaz homályos, a legtöbb lexikographus érthetetlen, mystikus szónak mondja. Ó perzsa semmi esetre sem lehet. Legvalószinűbb, hogy egyiptomi eredetű jelentése szent szó abrak és dabra אַבְרֵ a.m. abork: wirf dich nieder (Gesenius Hebräisches und Chaldäisches Handwörterbuch Lipcse 1883 9 l.) Dabra szerény nézetem szerint más alig lehet mint a héber דָבָר dabar gyökből származó dabrah pl. dabroth szó, mondás. (L. u. ott 12 l.)

Az első rész tehát egyiptomi kölcsön szó a második a sémi tehát olyan szó vagy varázsige, mely előtt földre kell borulni. Bajos lenne eldönteni vajjon nem-e egyszerűen a görög betűszámokból összetett Abraxas származéka, mely összeadva az év napjainak számát jelentené. Kollega ur etymologiája illetőleg értelmezése, hogy d’abra többes genitivus szerény nézetem szerint nem állhat meg mert ilyen képzésű többes genitivus sem ó perzsában sem arabban nincs. A török ارباچی arbadsi v. ارپه چی arpadsi varázsló a mongol

nyelvből átvett ارباق varázslat Charm recited to cure sickness, entice a snake, (V. ö. Redhouse A Turkish and English Lexicon Constantinople 1890 59 l) származéka. A Zenkernél található ارپه چی olyan jós ki árpa szemekből jövendöl, ennek a népies etymologiája lehet. (Zenker Türck.-Arabisch-Pers. Handwörterbuch Lipcse 1866 24 l). Awarak-nak megfelelő iráni vagy arab szóról tudomásom nincs. Akármi legyen ennek a varázsigének jelentése azt arab vagy irániból kimagyarázni – legalább én igy vélem – nemigen fog sikerülni.

Kiváló tisztelettel

Dr. Kégl Sándor

Ezzel a szóval jelentjük be tehát mi is a Kégl Sándor-hagyaték honlapjának megnyitóját egy hét múlva, december 1-én a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában. Minden olvasónkat szeretettel várjuk. A plakát és a meghívó pdf-ben is letölthető. A honlap pedig a bemutatótól kezdve lesz látható a kegl.mtak.hu címen.

Unde malum?

et quaerebam unde malum, et male quaerebam
és kerestem, honnan a bűn, de hiába kerestem
Szent Ágoston: Vallomások, 7.5.7

A huszadik század első reggele az íróasztalnál találta Kégl Sándort a pusztaszentkirályi kúriában. Noha rendszerint nyelvtanulással kezdte a napot, most mindenekelőtt levelet írt mesterének és barátjának, Goldziher Ignác professzornak, a modern iszlám tudományok megalapítójának, hogy még a reggeli postával elmehessen. Valószínűleg a sietség volt az oka annak is, hogy a megszokott két-három oldalas levelek helyett ezúttal csak egyetlen mondatot írt egy levelezőlap hátuljára, egy szó etimológiáját, minden bizonnyal Goldziher ezzel kapcsolatos kérdésére válaszolva. Baljós módon, mintha előre látta volna a következő száz év fejleményeit, a „bűn” szó elemzésével nyitotta meg az új évszázadot.

1900. Jan. 1.

Mélyen tisztelt tanár úr!

A ڭناه szó régibb alakjai Horn szerint g. venāh skr. vināça – das Verlorengehen, Vernichtung, Untergang (vi+√nas) phlv. v(i) nāskār, v(i) nāskārīh arm. L.W. vnas, vnaskar L.W. kurd gunāh Sünde bel. gunās (208 l.)

Kiváló tisztelettel

Dr. Kégl Sándor

Az idézett etimológia Paul Horn Grundriss der neupersischen Etymologie (1893) lexikonában a perzsa گناه gunāh, „bűn” szó eredetét magyarázta. Kégl azonban a szót a kezdő gef három pontos változatával, ڭناه formában írta, s minthogy ez a betű csak az oszmán-törökben létezett – amíg Törökország 1928-ban át nem tért a latin betűs írásmódra –, ezért nyilvánvaló, hogy a perzsából átvett török günah, „bűn” szó eredetéről tudósította Goldzihert.

Európai szemmel nézve nagyon érdekes ez az etimológia. Az európai nyelvekben a bűnt aktívan elkövetni szokás – committere peccatum, commit a sin –, míg az indoiráni változatok a szanszkrittal kezdődően a veszteség, megsemmisülés, pusztulás fogalmából erednek, mintha a bűn eleve Un-tät lenne, ahogy a német ma is mondja, negatív cselekvés, amely büntetést sem igényel, hiszen eleve önmagában hordozza azt. Sokatmondó, hogy maga a büntetés is, amely az európai nyelvekben szintén aktív cselekvés, ugyanebből az indoeurópai *vinā- tőből származó latin etimológiája szerint pusztán annyit tesz: megnevezni a bűnt – vin+dicere, vindicta, vindex – hiszen mi lehetne nagyobb büntetés a bűn számára, mint hogy az, ami?

A különbség ellenére úgy tűnik, több európai nyelvben is ugyanebből a tőből származik a bűn megnevezése. Itt van mindjárt az orosz вина, amely szinte teljesen megegyezik a szanszkrittal. De Max Vasmer Russisches etymologisches Wörterbuchja (1953) nem lát közöttük összefüggést, sőt kifejezetten elutasítja az iráni *vināh-ból való származtatást: végső soron ismeretlen eredetűnek tartja a szót. Ugyanakkor az egész szláv-balti szóbokrot egy másik óindiai szóval, az „űz” jelentésű vēti-vel hozza távoli rokonságba, amelyből a война, „háború” is ered, s ehhez a bűnnek ha etimológiailag talán nem is, de tartalmilag csakugyan sok köze van.

Az angol sin, a német Sünde és más germán megfelelőik hangzása is *vinā-val való rokonságot sugall. A vonatkozó etimológiai szótárak azonban ezt Vasmerhez hasonlóan elutasítják. Vagy a létigéből eredeztetik (kb. „levő”, azaz „aminek bűnössége megállapíttatott”), mint Klein angol etimológiai szótára (1966), vagy ugyanennek latin sōns megfelelőjéből, mint a Kluge-féle német szótár (1891, sajnos az újabb kiadás nincs kéznél), vagy egyszerűen ismeretlen eredetűnek tartják ők is, mint a Deutsche Enzyklopädie.

A magyar „bűn”-ről azt gondolnánk, hogy oly sok egyházi terminussal együtt szlávból jön, a Vasmer által felsoroltakhoz hasonló vina szóból, hiszen még a 14-15. században is bin- formában írják. De A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (1976) más nyelvekhez hasonlóan ismeretlennek tartja eredetét. Pusztán annyit köt ki, hogy török eredete nem valószínű, de láttuk már, hogy ez a mondat a TESz elmaradhatatlan ceterum censeója.

Különös módon az indoeurópai nyelvekkel nem rokon arabban is van hasonló kifejezés a bűnre: چناح junāh. Hosszú ideig ezt is ismeretlen eredetűnek tartották. Ma azonban ez a szó dicsekedhet az egyetlen sikertörténettel a bűn ingoványában. A The foreign vocabulary of the Qur'ān (Arthur Jeffrey et al, Brill, 2007) kimutatja, hogy éppen abból a perzsa gunāh-ból vették át, amelyből Kégl Sándor is kiindult.

A keleti kérdés tehát az arabbal, törökkel és az indoiráni ággal együtt megoldódott. Európában azonban, ahol az újlatinokon kívül szinte minden más nyelv ismeretlen eredetűnek tekinti a maga „bűn” szavát, máig megválaszolatlan marad a Tertullianustól Ágostonon és Boëthiuson át Czesław Miłoszig ívelő kérdés: unde malum?